Videó

A Nyíregyházi Televízió videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

Érdek és érdeklődés



A tudás megszerzéséhez a velünk született kíváncsiságon és a figyelmes oktatókon kívül elengedhetetlenek a kor színvonalának megfelelő erőforrások. A megismerés vágya ott van minden kisgyermekben, fiatalban, de még az élete delén járó is igyekszik kimerítő ismereteket szerezni arról, ami érdekli, ha a vizsgálódásra marad ideje és ereje.

A tudásvágyat azonban kioltják elemibb szükségletek, ha azok kielégítetlenül maradnak, merthogy a megismerés és a megértés (kognitív szükséglete) a motivációs hierarchia (Maslow-piramis) csúcsán található. Nem ébred föl bennünk a kíváncsiság étlen-szomjan, a félelemben élő ember csak menekülési lehetőségeket keres, az elnyomott, a társtalan vagy kitaszított ember pedig ritkán képes indulatmentesen érdeklődve vizsgálni a környezetét.

 

Megszokás

 

Mikor is jelentek meg először? Talán két hete, a tavasszal együtt érkeztek. Egy este parkoltunk le éppen a garázsajtó előtt, amikor megláttuk őket. Egy foltos és három fekete. Utána már észrevétlenül az életünk részeivé váltak. Talán egyfajta pótlékul is szolgáltak, hogy betömjük a hézagokat, amik üresen tátonganak az életünkben, vagy sokkal inkább csak reményül.

 

Magamban keresni

 

Az E-k körülvesznek minket. Néztem azt a fekete foltot ott a sarokban, és nem igazán tudtam megállapítani, hogy mi lehet. KATKATKAT És az E-k észrevétlenül bejárják a szövegeinket. Az a fekete valami megmozdult, de talán csak túl sokáig néztem. Ott vannak mindenhol. Egyszer csak azt vettem észre magam körül, hogy eltűntek a könyvek

 

Jasper Johns coca-colája és a lomb nélküli kert

Szubjektív filmnapló

 

HITELES MÁSOLAT /Abbas Kiarostami/2010.

Egész jól kezdődik, de amikor meghallom Brian hangját a Family Gay-ból, majdnem mindennek vége. Schnell Ádám szinkronhangja most fura, de értem honnan jött az ötlet. Brian a Family Guy-ból filozófus is volt, úgyhogy minden rendben.

Lesz, aki megérti.

 

Abbas Kiarostaminak volt két ötlete. Az egyik az, hogy élvezhető keretek közt elmagyarázzon egy modern művészetfelfogást és egy posztmodern életfilozófiát. A másik pedig, hogy úgy akart a párkapcsolatokról beszélni, ahogyan még senki. Ráadásul, ezt a kettőt össze is akarta hozni. Az első nagyjából sikerült, a második nem annyira. A nézőket nem szabad untatni, csak ha az unalom maga a cél.

 

Légvár

 

Az égvilágon semmi kedve nem volt bemenni, de hát a gyerekek. Pedig ugyebár a határidő se semmi. Öt előtt három perccel értek oda, és hát a gyerekekért mindent. Megvették a jegyeket, majd ráírta a nevüket: RUND MÁTÉ, a másikon pedig RUND ANNA. Bedobták a tombolát majd a lábukra húzták azt a kék színű műanyag valamit, amit általában az apukák lábára szoktak kényszeríteni a kórházban szülések alkalmával. Most ez jutott eszébe. Az a pici szomorú síró gömb, ami a kezében vöröslött. Amit úgy a kezébe nyomtak.

 

Amikor egy betű hiányzik

 

Esti Kornél már több órája kísérletezett ezzel az E betűvel, amit a kezében tartott. De minden törekvése hiábavaló volt. Rányomni, ragasztó, feszegetés, átkozódás: mindhiába. Az E betű már nem akart visszatérni a helyére, és a laptop harmadik sorában ott éktelenkedett egy fekete rés. Tanácstalanul nézte. Ez a szerkezet alkotja már a szöveget. Ez a csodálatosan elképesztő valami, amiről soha nem tudta, hogyan működött. Ludwignak nevezte Wittgenstein után, de csak maguk közt. Manapság már csak e nélkül a betű nélkül teremtődhet meg a szöveg.

 

Levegő

Nagy levegőt vett. Annyi oxigént szívott magába hirtelen, amennyit csak tudott, hogy megtöltse az egész tüdejét, hogy sokáig kitartson, mert tudta, bent már nem teheti meg. Ott már nincs levegő. Összeszedte az összes erejét, és belépett. Úgy ment végig bent, hogy senkire nem nézett rá, senki nem köszönt neki, és ő sem köszönt senkinek. Közben szorította a szélét.  Olyan erősen ölelte a jobb kezével magához, hogy már fájt a keze, de csak ez adott itt bent erőt neki. Itt, újra bent. Majdnem mindennap így. Nem tudta, pontosan hogy jutott a padjához.

 

Esti Kornélnak egy cím nélkül érkezett szövege


Nem szólt semmit, elgondolkozott, fogta a puskáját, és szórakozottan, fizetés nélkül ment ki Rakonca felé. Újhegyi még látta a kertésznevelő nagy üvegházai mentében, amint fogadta a francia főkertész köszöntését (akivel, nagy virágkedvelő lévén maga is, ismeretséget tartott fönn), s fellépett a hídra, mely a vasút fölött viszi át Rakoncára a villamost. A faluban is látták, Rakoncán, melankolikusan ment a főút szederfái alatt a porba tiprott fekete epreken: elgondolva talán, hogy ez a falu is Újváros lesz immár...

 

Ki lehet a szerző?


A reggelinél az első szájába vett korty narancslé után az ételkóstoló tisztviselő összeesett, és mire hozzáhajoltak, halott volt, erre a király az egész konyhaszemélyzetet, mind a hatvankét embert kivégzésre ítélte. Aznap senki se reggelizett, ami étel a konyhában volt, kiosztották a kutyák között. Heródes sokáig senkit se fogadott, csak az ebek között járkált, és figyelte, mikor múlnak ki, az állatok azonban, amelyek mindent felfaltak, ájultan hevertek a napfényben vagy az árnyékban, és a legcsekélyebb jelét nem mutatták semmi rosszullétnek.

 

 

Na de ki a szerző?

Standovár Ágota, a Holdkatlan szerkesztője miután egy februári reggelen felébredt és kikelt az ágyából, a már jól megszokott mozdulattal bekapcsolta a gépét, és megnyitotta a leveleit. A tömérdek email közt egy újabb Kakaópercnyi villanat érkezett. Mikor megnyitotta azonban, egy kissé zavarba jött. Első pillanatra nem igazán tudta elhelyezni a rendszerben ezt a szöveget.

 

 Kakaópercnyi villanatok 1. Szabó Magda: Az ajtó

Az én álmaim hajszálra egyformák, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Fekszem egy szobában, egy ágy közepén, sárgászöld ráccsal sűrű vászontakaró szövetfodrai fedik el a testem egy bordó tojásnagyságú folttal a jobb hátsó sarkán, amint eláraszt egy halvány mély sötétbe kongó átható nyugalom. A fáradt zsibbadtságba révedve még csukva tartanám a szemem, ekkor azonban egy belső megmondhatatlan érzés ébred bennem, hogy nem tehetem. Kinyitom a szemeimet, és egy férfit látok magam előtt, látom a kezét, ahogy a takaró alatt van, a nadrágom alatt, ott, a másik kezében kés, és hallom, ahogy sikít valaki. Meglepődöm, amikor rájövök, hogy belőlem jön ez a hang, és ahogy kitör belőlem, egyszer csak azt hallom, hogy hiába sikítok, már nem jön több ki a torkomon, teljesen néma lettem.

 

 

2. Esti Kornél: Melyben régi barátjával Mendába tesz kirándulást, és kipróbál egy érdekes szerkezetet is, a Mendacium promiscumot.

Szóval velem tartasz? Kérdezte Ürögi Dani. Örömmel! Kiáltottam. Torkig vagyok ezzel a világgal. Felszálltunk a repülőgépre. A széllökések a felhők fölé dobálták a gépünket. Zúgtunk, keringtünk. Olyan örvénylő gyorsasággal, hogy a kőszáli sasok elszédültek mellettünk, és a fecskék pedig vértódulást kaptak. Hamarosan leszálltunk. Ez az. Mondta Dani. Ez? Hiszen ez is éppen olyan, mint amaz. Aligha, csak kívülről. Belülről más. Ismerősen csengtek a szavaink. Nehezen jutottunk be a városba, már nem is emlékszem, hogy hogyan is. Mert nem láttam semmit. Amikor kiléptem a repülőből, az épületek szürkék és piszkosak voltak. De aztán a fejünkre egy különös készüléket tettek, ami elfedte a dolgokat, és mást láttunk, mint ami valójában.

 

1. Adso: NonestvolentisMERREdei

Mindegyikben volt valami különleges. Ami mássá tette. Ahogy rájuk nézett, valahogy úgy érezte, hogy végre megértették. Hogy ők azok, akik igazán szeretik. Amikor hazaért, akkor is csak rájuk gondolt. Stephan Hawking mindig fekete, fényesen csúszós. A Finály elegáns bordó. Accessus ad Janum. Ő zöld volt. Akárcsak a Spenót. A bevezetés az irodalomtudományba szöveggyűjteményei megannyi formában újrakötve köszöntöttek rá, mindegyik saját egyéniséggel. Mindegyik könyvet ismerte. Mégis a legjobban Őt szerette mindközül. Nem volt külön szavakkal megfogalmazott neve, ő csak Te voltál. Az egyik Iskola a határon bordótextillel bekötött kétezerben kiadott példánya volt. A 25. oldalon a lap rektóján a második sor utolsó négy és a harmadik sor utolsó öt szavát egy szó uralta. Egy MERRE alkotta újra a szöveget, ami mélyen beléégett:

 

 

Egy megszámozatlan fejezet, amelyben Esti Kornél megtöri a könyvtár csendjét, és egy érdekes javaslatot tesz

Hosszasan nézték egymást. A könyvtár ablakán visszatükröződött térben fáradt madárhang pihent. Most már Ő is egyre kábultabban érezte magát, ahogy újra szemben állt Vele. Azaz hogy ült. Csak Ők ketten: Ő, Melki Adso és a monitor végtelenségbe futó szavak sokaságát rejtő vibráló fehérségének a csendje. Tanácstalanul ült. Ezelőtt már vagy több száz éve, hogy nem állt össze a fejében szöveggé alkotott betűk halmaza. Hogy mikor született? Nehéz lenne megmondani pontosan. Talán valamikor a 14. század elején vagy esetleg 1988-ban, de még az is lehet, hogy éppen most, pár perce. Mégis a legvalószínűbb, hogy ő már csak amolyan fura szerzet, aki háromszor látta meg a napvilágot, vagy pontosabban mondva háromszor és még ahányan most a saját jelenükbe merítve olvassák Őt, összekötve azt a kapcsot, ami az írás és olvasás jelenét teszi eggyé.

 

 Kakaópercnyi villanatok 7.

Laetaberis, avagy egy elveszett szó


Már percek óta próbálom precízen leírni, hogy hogyan is nézett ki, de valahogy nem megy. Talán az a legpontosabb, ha egyszerűen csak azt a szót vetem a képernyőre, hogy szép volt. Vagy inkább, hogy volt egy olyan melegen sárgáspirosan szép kisugárzása, ami két másodperc alatt képes volt betölteni az egész teret. Mit szeretnél? Kérdezte tőle Anna, egy mindig pirospozsgás arcú hallgató, aki fekete haját mindig gyönyörű hajfonatokba simította egy egyiptomi macskát ábrázoló csat segítségével. Szeretném megnézni a könyveket. A 313-as terem ajtajához ment, majd átlépve a küszöböt a latinkönyvek számtalan polca közül az egyikhez lépett levéve egy világoskék kötésű könyvet: Apuleius Metamorphoses. Magyarul Az aranyszamár

 

Kakaópercnyi villanatok 6.

A Cicatrix stellarum és a hógömb

Megint havazott. Talán ki kellene törni. Már régóta gondolt erre. És arra is, hogy mennyire be van zárva. 1982-ben látta meg a napvilágot egy Föld nevű bolygón, sok más társával együtt. Csak ennyit tud. És hogy az emberek, akik körülveszik, egy külön világot teremtettek itt maguknak, ahol magukra osztották a főszerepet. Mindig próbálta egy rendszeren belül elhelyezni magát, hogy mi van ezen kívül, de olyan volt ez, mint egy atomban keringő elektronként vakon kavarogni a térben. Csak foltokat látott a világból.

 

5. villanat

B33


A repülés mindig izgalommal tölt el. Vagy sokkal inkább félelemmel, belső kavargással. Örömmel teli rettegés. Keresem a szavakat, de megint bekorlátoznak a nyelv határai. Újraírni a természet törvényeit persze talán csak az első tíz alkalommal érdekes, egy idő után ezt is közönnyel fogadja az ember. Ha sokszor esne zongora a fejére, talán még azt is. Persze amíg csak túléli. Mi már csak ilyenek vagyunk. De én még csak a kezdetén tartok. Minden repülés előtt két órával már a reptéren termek, mert nem olyan könnyű ám átlépni a határokat, néha közben el is veszhet az ember. Szorongással teli készenlétben keresem most is azt, aki meg tudja mondani számomra a kapu számát, amit át kell lépnem egy még annál is nagyobb határ átlépéséhez

 

Néha kikopnak az emberből a szavak. Belőlem fakulni kezdtek, mint a Vasvári Pál utcai panelház oldalára felfestett „ICA LOVE” felirat. Először csak az idő halványította, de később, már az emberi kezek is más értelmet adtak neki. Majd jött egy panelprogram, és teljesen eltüntette.

Alizzá váltam. Olyan világban ébredtem, ahol kiforgatják a leírt szavaimat. Mindenki csak önmagát vagy önmaga sértettségét akarja olvasni a leírt betűkben, így elvész a mögöttes gondolat. Az igazság. A szavaimat szembefordítják velem, és valami számomra is ismeretlen kódként értelmezik őket. Anagramma. Mintha bármit is el akarnék rejteni.

 

Kakaópercnyi villanatok 4.

Colosseum

 

Mint egy vajas kenyér, amiből egy anya letört egy darabot magának, a többit pedig a gyermekének hagyta. A kisfiú pedig, ahogyan éppen vágni tanult, a szélét úgy egyengette el, ahogyan tudta. Így állt ott. Mint ez az elegyengetett kenyérdarab. Vagy legalábbis ez a hasonlat jut eszembe, ahogy itt vagyok mellette és nézem. Vagy sokkal inkább mint egy csiga, aminek a szélét letörte az idő, és ahogy az erdőben járó vándor kezébe veszi, már csak a saját képzelete útján tudja megteremteni a saját aranymetszetét.

 

 

3. villanat

Az ember nem tehet mást, mint hogy visszamosolyog

 

Nem emlékszem, hogy pontosan miért is mentem a postára, csak arra, hogy nagyon kellett sietnem. Már akkor is erősen múlóban volt az a most már semmibe vesző szokás, hogy az emberek a postát használják közvetítő elemként egymás közt. A levelezést felváltotta a háló. A mobiltelefon viszont ekkor még csak mint telefon funkcionált. Egy köztes világ, amikor még az emberiség próbaidőn van ahhoz, hogy beengedje a legbelsőbb intim terébe is a külvilágot. Talán egy csekket fizettem be. Nincs jelentősége, mert megláthattam volna őt máshol, másmikor. De a Főpostán pillantottam meg Pécsen a Citrom utca végén. Egészen pontosan a bejárat két kapuja közti szélfogóban. A kint és bent közt, a peremen.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal