Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk

Esszéetűd Bíró József költészetéről
Kántás Balázs 1987-ben született Budapesten. Irodalomtörténész, kritikus, az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájában 2015-ben szerzett PhD-fokozatot összehasonlító irodalomtudományból. Elsődleges kutatási területe Paul Celan költészete és magyarországi recepciója, valamint a kortárs magyar irodalom, főként a líra igen aktív kritikusa.

Ungváry Krisztián válogatott tanulmánykötete olyan történettudományi szakmunka, mely kitekint a kortárs magyar történettudomány csak a beavatott, szakmabeli olvasóknak szóló diskurzusából, és a maga bárki számára érthető és követhető, mégis tárgyilagosan szakszerű nyelvezetével a XX. századi magyar történelem visszásságainak tükrében áttételesen arra is kitér, miért is tarthat ott Magyarország politikailag és társadalmilag a 2010-es évek közepén, ahol éppen tart…

A kötet tizenkét tanulmányát egybefűző alapvető koncepció, hogy a történelem folyamán különböző történelmi események, traumák esetében a felelősség korántsem mindig egyértelmű, s a tettesek egyszerre lehetnek áldozatok, az áldozatok pedig tettesek, ez pedig nem csupán háborúk, népirtások, vagy éppenséggel totalitárius diktatúrák tombolása idején lehet így. A történész dolga pedig nem az, hogy szubjektív módon, akár politikai, akár egyéb világnézeti alapon foglaljon állást valamely történelmi kérdésben, hanem az, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján a lehető legelfogulatlanabb módon minél árnyaltabb képet igyekezzen festeni az eseményekről, hangsúlyozva, hogy a történelemben szinte sosincs fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Ungváry Krisztián minden tanulmányát ezen elfogulatlan és megalapozott, mindig a tényeket feltárni és a maguk valójában láttató szemlélet jegyében írta.

Az 1972-es születésű költő, Kókai János, második verseskötetét adta ki, a tavalyi Könyvhétre, a Magyar Napló Kiadó, Kései alpinista címmel. Sok-mindent felvillantó út az övé, legfőképpen a keserűség útja – miként a fölfelé vezető út jelzőkövei, a benne lévő versek is.

Kókai ebben a kötetében – az elsőhöz, A pusztulás anatómiája címűhöz képest is –, úgymond, magasabb szintre helyezte a keserűségét, de egyben mélyebb szintre is szállt alá, mert néhány versében beszél a gyermekkoráról is – és nem feltétlenül csak keserű szájízzel. Inkább, hogy nosztalgikusan, mintegy az „elvesztett Édent” vissza(s)írva.

A pusztulás anatómiája ismeretében, vajon mibe is kapaszkodhat a költő, az ember, a Kései alpinista – amikor magába néz? (Ami ugyanaz, mintha a magasba vagy a mélybe nézne.) Hát, valljuk be, nem túl sok kapaszkodót, kiszögellést kínál a szerző, amelyeken, úgymond, könnyebben följebb hághat a versolvasó, mondjuk egy derűs, csúcson-ülő szemlélődésre. De nem is ezért „születtek” ezek a versek. Kókai – ahogy Hölderlin írta a költőről oly szépen és szomorúan: – Isten megkövült lábnyomait kutatja e földön.

A kötet egyfajta lélekrajz, amely a „vékony cérnán lebegés” állapotát írja le. Azt, amikor az érzelmek vajúdása felhagy, és a lélek kiürül, céltalanná válik a létezés. A fájdalmakat elbírni: ez a létezés bizonysága. Az önsajnálat bénít, megsemmisít. Az elaléltságból, bénultságból, akarattalanságból a kiút, önerőnk megtalálása. Mint az argonauták, meg kell küzdjünk önmagunkkal, felül kell kerekedjünk gyengeségeinken. Az érzések elvesztése elementárisabb csapás, mint maga a fájdalom. Szenvedésünk hittétele annak, hogy emberségünket őrizzük a világ felszínességétől. Sikamló jéghártya alá rejtjük önmagunk. A hártya vékony, átlátszó. Alatta szív dobog. Szüntelen.

„Lehet, hogy e könyv alanya, főhőse nem ért vele egyet, de külső szemlélőként úgy gondolom, Botz Domonkos jó értelemben vett világcsavargó, amely megállapítás nem csupán az országok, földrészek közti értelemben, de a négydimenziós földi és az azon túl mutató metafizikai értelemben vett világok közti gondolati utazásokat, kószálásokat is jelenti.

A Füstvirágok átgondolt koncepció alapján szerveződött kötetté. Nemcsak a cigarettázás szinte rítus-szerű leírása és a kifújt füst kávéházi (motivikus) jelenléte miatt, mert ezek a dolgok kiemelten fontosak a szerzői én számára, és több írásban benne foglaltatnak, hanem a novellák szereplői, beszédmódja is egymásba illeszthető puzzle-darabokként áll össze organikus tablóképpé. Tehát a történetek szőnyegmintája is összetéveszthetetlen textúrájú. Azoknak a szerzőknek a szellemisége hatja át a könyvet, akikhez íródtak, akiknek ajánlva lett a huszonnégy írásmű. Karinthy Frigyes, Nagy László, Tolnai Ottó, Csengey Dénes, Lázár Ervin, Galsai Pongrác, Tüskés Tibor, Csorba Győző és Bertha Bulcsú. És ezek csak a legismertebb nevek. Mert nincs olyan írás, ahova ne lenne írva név, s ez is jelzi a szerzői világszemlélet hovatartozását, ami már előre leszögezhető, összhangban van az auktor beszédmódjával. (Allegorikusan úgy lehetne fogalmazni, hogy Bartusz-Dobosi tudja, hogy selyemre csak tussal, pergamenre meg „vérrel” /valósággal/ illik írni.) Ebből következően az értékszemlélet kidomborodik, de úgy is aposztrofálhatnánk, hogy bele van szőve a stílusba. S mi ez a probléma, kérdéskör, amit körbejár az írói képzelet? Az Immanuel Kantnak címzett novella árulja el. (Kant is jól illik a névsorba.) Maradjunk-e Königsberg falai között? Virágozzunk ott, ahová ültetett bennünket az Úr? Ahol a gyökereink már tudják az utat a patakhoz?

Minden ember élete lefedi a történelem menetének azt a meghatározott szakaszát, amelyben él. Azt, hogy a saját élet érzékelése, észlelése, tudatosítása közben valaki mennyit enged felbukkanni, előtérbe kerülni, netán uralkodni a történelmi események közül, kinek-kinek lelki alkata, érzékenysége, a világ egységben látásának igénye, családi-társadalmi hagyományai szabják meg. S hogy egy költő, a világtörténelem szeizmográfja, a magánélet és a történelem kettősségéből mennyit hasznosít költészetében, ismét egyénenként változó. És az, hogy az érvényre juttatott történelem kikiabál-e a műből, plakátszerűen harsog, vagy a szerző tudatának formáló ereje révén alakítja át a költői anyagot, szintén számtalan variációban létezik.

Szabics Imre viszonylag rövid, lényegre törő, 1995-ben megjelent monográfiája magyar nyelvterületen okvetlenül hiánypótló munka, hiszen nagyjából minden elérhető tudást megkísérel összegezni egy, a magyarországi romanisztika által még ma is viszonylag kevéssé kutatott területről, a középkori provanszál udvari lírikusok, a trubadúrok költészetéről. 1995-ben a kötet megjelenése a hazai romanisztikai diskurzusban meglehetősen jelentős eseménynek számított, s ilyen mérvű összefoglaló munka magyar nyelven a témában azóta sem született – s mindez talán nem is szükséges, hiszen a trubadúrköltészetről való tárgyi tudás ilyen rövid idő alatt kétségkívül nem avul el.

A Fuji jelentése a japán hagyomány szerint: vég nélküli, másrészt: páratlan. Ezen kívül a tökéletes szépség és a tűz, a fény szeretete is benne van a hegy metaforájában. A táj, ahová évezredekig a nők be se tehették a lábukat. A recenzens számára ebből máris következik, hogy a kötetnek nem lehet kevesebb az alkotói ambíciója, mint hogy a címben fellelhető gondolati kondíciók megjelenjenek a szövegekben, mint tömény jelentéssűrűség.

Köztudott, hogy a japán Fudzsi hegyet körülvevő táj, a híres Kavagucsi-, a Jamanaka-, a Szai-, a Motoszu és a Sodzsi tavak, és a Hakone-Izu Nemzeti Park mind-mind: a haikuk hangulatát idézik. S ezt az atmoszférát teremti meg textusaival a szerző. „Sima kavicsok/ lemosta ráncaitok/ az idő vize.” „Homok csiszolta/ kövek fényes-kemények/ tiszta bölcsesség.” Gyors vízcsobogás/ pergő percek homokja/ szépen lepereg.” (Kavicslét)

Nem lehetett könnyű Filip Tamás eddigi életművéből válogatást készíteni, és nem is elsősorban az anyag bősége miatt, hanem mert a Filip-versekre jellemző kidolgozottság, az egységesen magas színvonal mindegyik kötetére nagymértékben jellemző. Felmerülhet a kérdés, hogy ha az Album az eddigi termés kb. hatvan százaléka, akkor a maradék negyvenből készült összeállítás hasonló minőséget hordozna-e? Véleményem szerint megközelítőleg igen, de ez a feltételezés nem csökkenti a mostani kiadvány jelentőségét. Filip Tamás főként szakmai körökben (talán nincs is igazán más kör) elismert költőnek számít, a nyolcvanas évek óta kisebb kitérőkkel jelen van az irodalmi életben, hangja egyedi, „összetéveszthetetlenül felismerhető a kortárs líra szöveguniverzumában” (Simon Ferenc).

Németh András érdekes, sajátos alkotója a kortárs magyar költészetnek. A bölcsészkarra is járt, ám végül jogi egyetemet végzett költő csendes szemlélődőként sok helyen jelen van, a nevét viszonylag széles körben ismeri az irodalmi élet, mégis ritkán látni rendezvényeken, s a folyóiratsajtóban is ritkán nyilatkozik meg. Verseskötetei is viszonylag későn, ötven-egynéhány éves korában jelentek meg egymás után, ám nem akárhol, hanem a nagy múltú, patinás Helikon Kiadónál, melynek neve a művek magas irodalmi-esztétikai színvonalára talán már önmagában is garanciát jelent.

Az 1953-as születésű Kaiser László letett már jó néhány dolgot az asztalra. Most újra letette – még egyszer – ugyanazt a dolgot az asztalra. Azaz: másodjára adta ki a Hungarovox Kiadó, Lángok, tüzek között című – 2006-ban nemzetközi Brianza-díjat nyert – verseskötetét. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy az első kiadás (a 2006-ös) példányai – bizony elfogytak. Mindannyian tudjuk, hogy manapság ez nem túl gyakori esemény, főleg nem verseskötetek esetében.

Kántás Balázs egyike a legígéretesebb fiatal tudósainknak. – teljes joggal kezdhetném így ezt a szabálytalan recenziót. Kántás Balázs egyike a legígéretesebb fiatal költőinknek – ez ugyanolyan érvényes kezdőmondat lenne.

S ha mindkét megállapítás igaz (lelkem teszem rájuk), mindjárt belebotlunk az örök dilemmába: lehet-e valaki egyszerre alkotó művész és objektív ítész, lehet-e minkét „szakmája” hiteles reprezentánsa.

Az irodalomtörténet százszor igazolja, hogy igenis lehet. Csak a számomra legmeggyőzőbb magyar példákból szemelgetek: Arany János, Babits Mihály, Füst Milán, Szerb Antal, Weöres Sándor, Keresztury Dezső, Orbán Ottó egyszerre volt tudósa és ihletett művelője az irodalomnak, s az élők közül is emlegethetnék sokat: Szerdahelyi István, Tandori Dezső, Szepes Erika, Madarász Imre legyen elég példának.

Jerome Murphy-O'Connor (1935-2013) Domonkos-rendi szerzetes tanár volt, a jeruzsálemi École Biblique et Archéologique Française professzora, aki többek között a Szentföld régészetéről írt művével vált világhírűvé. Murphy-O'Connor fegyelmezett képzelőereje, hatalmas tudása, mely a Közel-Kelet teljes történelmét, földrajzát, archeológiáját felöleli, színes és lebilincselő esszével, olvasmányos biográfiával ajándékozta meg olvasóit.

A kuszaság nem feltétlenül jelent rosszat, véli Csobánka Zsuzsa Minden kikötő című új verseskötetét olvasva Simon Adri, aki mégis a prózában látja kiteljesedni a szerzőt.

A gondolkodásról gondolkodni. Szép feladat. John Lukács tűzi ki célul. És ebbe a cizellált tevékenykedésbe belefér a szakrális reflektálás is, a valóságra vonatkozó, célzott elmélkedés. Vallás és tudás nem ellenkezhet.^[1] Két gally, ami egy ágból eredeztethető. Mindegyik a teremtő bölcsességének lagúnájából származik. Két öböl, két folyó, melyek egymást táplálják, egy partba kapaszkodva lélegeznek.

Vasadi Péter esszékötete organikus egységében mutatja e két esszenciát, de ugyancsak radikális különbséget tesz vallás és hit között. Az intézményi tradíció, a rítusok világa és a személyes meggyőződés két összeegyeztethetetlen entitás. Mert a hitre már nem igaz, hogy nem ellenkezhet az ismerettel és a tudással, hanem épp az a fő tulajdonsága, hogy nem a látható dolgokról van meggyőződve, hanem a láthatatlanokról van biztos látása. A reménylett és hitt történéseknek a realitása a hívő hite. A héberekhez írt levél (11.1) definíciója szerint. Tehát a hit nem cáfolhatatlan, de nem is szorul bizonyításra. A Szabásminta és a Jegyzetlapjaink ezeket a gondolatokat hívja elő.

Ardamica Zorán a szlovákiai magyar literatúra ifjabb nemzedékének egyik legmarkánsabb alkotója: verset, prózát, esszét, tanulmányt, kritikát, publicisztikát egyaránt ír, s többedik köteteként nemrégen pedig megjelentette a felvidéki magyar irodalomban a nyolcvanas években lezajló szemlélet- vagy paradigmaváltoztató nemzedéki, művészeti, történeti-poétikai, irányzati tendenciákat vizsgáló könyvét (Perspektívaváltás a szlovákiai magyar irodalomban – Alkotói pályák az Iródia és a Próbaút antológia horizontjában /monográfia/, AB-ART Kiadó, Pozsony, 2008) – amely díjakban is kifejezett nagy elismerést váltott ki a szűkebb pátriában és általában.

Betyárosan vagány könyvet adott a múlt esztendőben, a Hungarovox Kiadó – Veszelka Attila: Veszelka Imre című kötetét. Veszelka Attilát nem kell külön bemutatni az olvasóközönségnek: költőként és íróként is ismeretes. De ha úgy vesszük, Veszelka Imréről is hallhattunk már egyet s mást – „Rózsa Sándor legkedvesebb cimborájáról” –, ám mégis bátran tarthatjuk ezt a könyvet hiánypótló műnek (még azok számára is, akik némiképp otthonosan mozognak a „betyárok világában”).

Pál Dániel Levente viszonylag ritkán megnyilatkozó költő, a 2013-as Könyvhétre megjelent könyve mindössze a harmadik verseskötete hat év alatt. A karcsú verseskönyv voltaképpen nem más, mint a csalódások lírai krónikája, e versbe párolt csalódások ellenére mégis valamiféle megmagyarázhatatlannak tűnő optimizmus sugárzik a kötet szövegein túlról.

Lázár Balázs Bomlik a volt című könyve megjelent kötetei sorában az ötödik.

Ha bomlik a volt, akkor összeáll a van, a jelenlét, középen pedig, Pilinszky hangján szólva: sírása hideg tengelyében áll a fiú. A könyv első ciklusának címe Fiú a hídon, e versek hideg tengelyében pedig az apa-fiú kapcsolat áll; ez a maga terheivel együtt így bomlik ki mindjárt az első művek egyikében, a Tao címűben: