Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk

Az idegen nyelvben is otthonosan

Kritikai szakmegjegyzések Kántás Balázs angol nyelvű tanulmányaihoz és tanulmányköteteihez

Kántás Balázs, a fiatal irodalomtörténész-kritikus-generáció egyik legtermékenyebb képviselője a 2016-os év folyamán gyors egymásutánban három hazai kiadású angol nyelvű tanulmánykötetet is publikált. A szerző Paul Celanról írott angol nyelvű tanulmányaiból álló Message in the Bottle¹ [Palackposta] és az öt vegyes esszét magában foglaló Fingerprints² [Ujjlenyomatok] című két karcsú, a Napkút Kiadó által megjelentetett tanulmányegyüttest követte a Hungarovox Kiadó gondozásában a Latitude³ [a geográfiában szélességi kör, de átvitt értelemben mozgásteret is jelenthet] címet viselő, immár testesebb, 140 oldalas könyv, mely többé-kevésbé, amennyire jelen sorok szerzője átlátja, a két kisebb volumenű kiadvány anyagát foglalja magában, kiegészítve két, az előzményül szolgáló könyvekben nem szereplő írással is.

A költő, aki mesterfokon szórakoztat, mégis komoly marad

Noszlopi Botond A szórakoztatás mesterfoka című verseskötetéről

Noszlopi Botond, a fiatal erdélyi költőgeneráció jeles képviselőjének második kötete felettébb érdekes élményeket tartogat az olvasó számára.
    A három ciklusra tagolódó, viszonylag vékony, ám keménykötéses, könyvészeti szempontból is igényes verseskönyv első fejezete A magány genealógiája címet viseli. Versei annak ellenére, hogy formai szempontból könnyed, gördülékeny szövegeknek hatnak – Noszlopi ugyanis, az erdélyi magyar költőkre szinte kötelező módon mestere a formának –, sokkal inkább filozofikusak, meditatívak. A cikluscím nyilvánvalóan rájátszik Nietzsche nevezetes esszéjére, A morál genealógiájára is, s a szövegekben a lírai beszélő főként önnön magányosságának okát, egyúttal pedig a társát is keresi. Implicit módon megjelenik egy nő, egy, a lírai beszélőt feltehetően hűtlenül elhagyó nő, egy femme fatale halálos, feldolgozhatatlan alakja is, némi drámai erőt is kölcsönözve a költeményeknek. A magány eredete és szinte-feldolgozhatatlan állapota lassan körvonalazódik, érzése pedig állandósul a lírai énben, aki a ciklus végére immár egy magasabb perspektívából tekint le önmagára, önnön véglegesnek látszó magányára, s talán az egész világ magányosságára is, miként arról a ciklus záróverse, a Fentről című szöveg tanúskodik:

                                                                                                     Kaiser László:
                                                                                                    Elfáradt összes angyalunk
                                                                                                    (versek),
                                                                                                    Hungarovox Kiadó,
                                                                                                    Budapest, 2016

     Elfáradt összes angyalunk – ezzel a sokatmondó címmel jelent meg, Kaiser László legújabb verseskötete. A költőnek ez már a 19. kötete, úgyhogy elmondhatjuk: jó ideje jelen van már az irodalomban. A verseskötetek mellett egyébiránt, próza-, esszé-, tanulmány-, és riportkötetei jelentek meg. Ez a kötet a 2012-ben napvilágot látott Galambok és vérebek című könyve óta írt új verseit tartalmazza.

Itt él közöttünk egy költő, aki néhány éve olyan „frissítést” telepített a saját költészetére, ami valódi fordulat volt. (A Mondtam-e? (2013) kötet óta zajlik ez a fantasztikus-elképesztő gazdagodás-átalakulás.) Egyszerűen levetkőzte azt a szövegkészítési hagyományt, amit évtizedekig ápolt, dédelgetett és „alkalmazott” a saját világára.

S egyszer csak sutba dobta. (Nem az eddig bevált „megszűntetve-megőrizve” módszerrel operál, hanem gyökeresen szakítva a leheletfinom és elegáns nyugatos panelekkel egy költőien költőietlen morfológiát tud „kikeverni” és alkalmazni. Elkezdett abszolút szabaddá válni 75 évesen, kibújt a kötelező gyakorlatok megszokás-köntöséből és ráfordult egy kitaposatlan – járatlan útra, ahol ugyan eleinte kísérletezve indult, több beszédmódot elegyítve próbálgatva a nyelvet és a formát, de végül annyira belerázódott, hogy csodájára jártak mind urbánusok, mind népiek.

„Író, költő, műfordító, katona, vadakat terelő juhász, jelenleg saját szakáll” – mondja magáról.

Ami közismert – távirati stílusban:
Harminc-egynéhány megjelent könyv – fele felnőtteknek, fele gyerekeknek –, közel negyven, franciából lefordított mű, több mint ezer apró cikk.
József Attila- és Prima Primissima-díjas.

Továbbá hat gyerek és növekvő számú unokák felmenője.

Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-monográfiája több évtizedes kutató- és elemzőmunka eredménye. A vaskos szakkönyv talán azért is fontos állomás a magyar irodalomtörténet-írásban, mert a legújabb kutatások alapján igyekszik megközelíteni Kosztolányi Dezső munkásságát, mintegy újragondolva azt. Tartalmazza persze a szerző régebbi tanulmányait, Kosztolányi-kutatói tevékenységének korábbi eredményeit is, ám mindenképpen igyekszik azokat kiegészíteni a legújabb irodalomtörténeti eredményekkel, egyúttal új kontextusba is helyezve őket.

Vége a labdarúgó Európa Bajnokság franciaországi küzdelmeinek, a 16 közé jutottunk, ami nem kis teljesítmény. Van egy adag öröm a szívünkben, de ahogy belejöttünk a szurkolásba és kezdtük megszokni a sikert, többre vágytunk máris. Ilyen az ember. Telhetetlen és mohó. De így is konstatálható a magyar foci kilábalása a válságból, annak ellenére, hogy most meg a Ferencváros maradt alul váratlanul egy albán társasággal szemben.

Gera Zoli azt mondta a reklámfilmben, hogy mi, szurkolók vagyunk a tizenkettedik játékos. (És akkor megvan a 12 apostol.) Úgyhogy itt az ideje az olvasásnak. Vegyük kézbe Gazdag József naplóját.

Soltész Márton első, Felhasznált irodalom^[1] című, tizenhét írást magában foglaló tanulmánykötete meglehetősen figyelemreméltó irodalomtörténészi-kritikusi pályakezdés, mely egyúttal hallatlanul széleskörű értelmezői érdeklődésről is tanúbizonyságot tesz. Bár Soltész elsődleges kutatási, érdeklődési területe a modern és a kortárs magyar irodalom, kedvelt alkotóinak bizonyos műveinek újra és újra való körüljárása mellett a szerzőt világirodalmi szintű kitekintő készség is jellemzi. A Soltész által első tanulmánykötetében vizsgált szerzők és (élet)művek sora a teljesség igényével: Csalog Zsolt, Utassy József, Zelk Zoltán, Kálnoky László, Csoóri Sándor, Deák László, G. István László, ismét G. István László, Nagy Gábor, Turai Laura, Szöllőssi Mátyás, Hermann Hesse, Vári Attila, ismét Csoóri Sándor, Jánosi Zoltán, Petőfi Sándor, majd végül Mikszáth Kálmán.

Szarka István legutóbbi verseskötete híven követi a szerző kezéből eddig kiadott könyvek által megteremtett hagyományt – az idős, ám ugyanakkor örökifjú költő nem ciklusokba rendez, nem tematizálja verseit. Egyszerűen kronológiai sorrendben, dátumokkal ellátva, lírai napló formájában adja közre azt a 101 verset, melyeket 2009 és 2010 között írt.

Gyakori jelenség íróknál, hogy pályájukat versekkel kezdik. Arra ugyan majd csak az idő adhatja meg a választ, hogy ezt történt-e Jahoda Sándor esetében is, az azonban biztos, hogy az eddig hat verseskötetet jegyző költő most egy kisregénnyel jelentkezett az olvasóknál. Ami elsőre óhatatlanul magára vonja tekintetünket, az a könyv borítója és ez bizonyos tekintetben meg is üti az alaphangot a mű esztétikáját illetően. Mintha már olvasás előtt az orrunk alá dörgölné: szépre, jóra, vagy mélyenszántó gondolatokra ne igen számítsunk. A cím már adhat némi felüdülést, talán meg is mosolyogtat, árnyalva a borús képet: Panírozott szárnyak. Lehet, hogy mégsem lesz olyan véresen komoly?

Nehéz helyzetben van az a pálya- és nemzedéktárs, aki Soltész Márton Működés című tanulmány-, kritika- és esszégyűjteményéről érvényes, szintetikus állításokat akar tenni, a kötet annyira szerteágazó irodalom- és kultúratudományi szöveggyűjtemény. Szándékosan használom a gyűjtemény szót, ugyanis a szerző az elmúlt egy-két évben keletkezett tudományos és/vagy kultúrakritikai tárgyú írásai mellett helytörténeti tematikájú előadásait, esszéit, jegyzeteit is közreadta impozáns, terjedelmes könyvébe összegyűjtve.

Szokolay Zoltán költészetével gimnazistaként találkoztam először a szegedi Somogyi-könyvtárban, ottani életem és pályakezdésem során. Szokásommá vált egy időben, hogy iskola után a könyvespolcok illatában keressem a felfrissülést, egészen pontosan a versszekcióban. Az említett szerző rövid idő alatt nemcsak egyik kedvenc magyar költőm, hanem amolyan idolom is lett. Nemcsak szívesen olvastam, hanem szerettem volna egyszer majd olyan színvonalon írni, mint ő. Nem mellesleg ezt a mai napig így érzem.

Első, 1993-as tanulmánykötetében^[1] (mely eredetileg kandidátusi disszertációnak készült, ám a szerző végül mégsem ezt, hanem a Balassi-strófáról szóló, verstani tematikájú értekezését védte meg) Szigeti Csaba gyakorlatilag új fogalmat vezetett be a magyar irodalomtudományba – nevezetesen a „radikális archaizmus” koncepcióját. Leegyszerűsítve mindez nem más, mint régi magyar irodalomban fellelhető formák (nem elfelejtendő, hogy a szerző többek között a strófák alakulástörténetének neves kutatója) explicit vagy implicit megjelenési módjai a modern és kortárs magyar irodalomban.

Mitől olyan népszerű a haiku a 21. századi ember számára is? „Nagyon pici, gyöngyszemnyi versről van szó, ezért azt hiszem, a haiku nagyon megfelel ennek a kornak. Ezt bizonyítja az is, hogy a költők világszerte nagyon kedvelik. Korunkban, amikor a Föld is összezsugorodott, és pontosan értesülünk arról, hogy az előző néhány órában hol történt fontos esemény, az információáradat miatt csak rövid időt tudunk szentelni mindennek. Ma már nem szívesen olvasunk több kötetes családregényeket. A mai korban videoklipeket nézünk, vagy olyan rövid költeményeket hallgatunk vagy írunk, mint a haiku” – írja Vihar Judit, irodalomtörténész, műfordító a Pécsett 2010. augusztusában megrendezett Világ Haiku Fesztivál alkalmából megjelentetett antológia előszavában. Az Ezer magyar haiku kötetben Beney Zsuzsától és Gergely Ágnestől Kányádi Sándoron, Villányi Lászlón, Kovács András Ferencen át Fodor Ákosig, Tandori Dezsőig vagy Zalán Tiborig 282 magyar nyelven alkotó költő kap helyet.

A Fogság egy izgalmas és lebilincselő bildungsroman, amely alapjaiban emlékeztet a klasszikusok által szinte tökéletesre csiszolt nagy elbeszélések világzene-atmoszférájára. A Lew Wallace: Ben Hurja és Robert Graves: Én, Claudius című remekműve juthat az eszünkbe.

Radnóti Sándor írja róla: „Szóval vannak a regények, amelyeknek történelmi tárgyuk van, s vannak történelmi kalandregények, amelyeknek az az elsődleges céljuk, hogy mintegy közvetítsék az erudíciót, felidézzék a kort, szórakoztatva tanítsanak. Van Móricz és van Gárdonyi, vagy a későbbi nemzedékekben van Kodolányi és Mészöly (Kodolányi Én vagyok című posztumusz regénye, Mészöly Saulus-a a Fogság-gal azonos korban és részben helyen játszódik), és van Hegedüs Géza.

Nyerges Gábor Ádám elsősorban alanyi költő. Első kötete fegyelmezett válogatás eredménye, s több év lírai termésének minden bizonnyal legjobb darabjait foglalja magában. A fiatal költő első olvasásra az Orbán Ottó által megkezdett szubjektív, s emellett kissé pedig ironikus-önironikus hagyományt igyekszik folytatni verseiben.

Debreczeny György törzsközönsége, az előző kötetben szereplő lakkcipős-versek ínyenc olvasói megnyugodhatnak, íme, ebben a kötetben is találhatnak egy kivált kedvükre való ciklust, a döglött halakról született versek sorát, amelyben ismét fölfedezhetik kedvenc költőjük stílusjegyeinek legjavát és a ráismerés nemes izgalmával újra élvezhetik szokásos intellektuális kalandozásaikat.

2015-ben jelent meg Barna Róbert Világhbajnok című regénye a Hungarovox Kiadó gondozásában. Barna Róbertnek – tornász-szóval élve – nem ez az első nekirugaszkodása. Évtizedekig tartó viaskodása az „ősanyaggal”, elsőre (még fosztóKépző [Papirusz Duola, 2010]) címmel) nem hozta meg a kívánt eredményt. Csak második nekifutásra – de micsoda ugrással! – lett a szöveg (és mondhatjuk: maga a szerző is) Világhbajnok. És méltán, tegyük hozzá.

De vajon lehet-e regénynek nevezni ezt az alkotást? Kétségtelen, hogy regény-terjedelemmel bír. De mégis, inkább áll közelebb a vershez (sőt, bátran nevezhetjük hőskölteménynek is akár), mint nem.

Kappanyos András T. S. Eliot The Waste Land című hosszúverséről írott filológiai-poétikai-interpretációs monográfiája^[1] magyar nyelvterületen kétségkívül egyedülálló, hiánypótló szakmunka, s nem csupán az anglisztika magyarországi képviselői számára. A szerző a lehető legtöbb oldalról, a lehető legtöbb tényező figyelembevételével igyekszik körüljárni az Eliot-életmű kétségkívül legjelentősebb és létrejötte óta legtöbbet elemzett darabját, a számos megközelítési lehetőség egyfajta szintézisének igényét megfogalmazva. E szintézisigény persze szükségképpen módszertani eklekticizmust is feltételez, mely irodalmi műalkotások elemzése tekintetében nem minden esetben feltétlenül célravezető. Fontos és nehezen eldönthető kérdés, hogy Eliot szándékoltan több szempontból is ugyancsak eklektikus verse értő olvasatainak (a többes szám ilyen komplex irodalmi mű esetében nem véletlen) előállításához produktív módon járul-e hozzá az értelmezési stratégiák többfélesége.

Ritkán kerül a kezembe könyv, amely ennyire megfelelne annak, amit a fülszöveg kiadói marketingje ígér róla előzetesen: az eredetileg az Irodalmi Jelen folyóiratban megjelent tizenhat írást valóban fokozott érdeklődéssel lapozhatja mind az irodalomtörténetben és a verselemzésben többé-kevésbé járatos olvasó éppúgy, mind pedig az is, aki járatlanabb ezeken a területeken. „Akármiről is szóljon a szerző […], megragad fölényes tájékozottságával, biztos ítéletével, választékosságával. Ezek az esszék nem csak ismereteinket gyarapítják, hanem lebilincselő olvasmányok is.” (Nem kis dolog ez, tudniillik, hogy tényleg így van, mert ami kulturalitás, kulturális anyag Böszörményi Zoltán környezetében megképződik, az nem feltétlenül szellemi-művészeti mivoltában kóser.) Az irodalomszakma esszéisztikus vallomásai, híradásai ezek a szövegek, bizonyítva, tanúsítva maguk is: az igazi író mindig irodalmár is, defensor litterariae – ha nem is mindjárt irodalomelmélész vagy – történész.