VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Kántor Zsolt: A megjelenítés jelene (Tornai József: Vízesések robaja)
A megjelenítés jelene Tornai József: Vízesések robaja Gondolat Kiadó, 2015. kartonált, 144 oldal, 2500 Ft. Tornai mindig is jó címadó volt. Emlékszem azokra a köteteire, amelyeket annak idején szívesen olvastam, mindig a címük fogott meg. A Megcsókolom a szomjas folyót, a Sikoltozó rózsa vagy a Miért sírnak a metaforák? rögtön kiváncsivá tett. És nem csalódtam. A kötetbe lépve mindig föltárult valami egészen apokrifnak tűnő, archaikus valóság, ami ugyanakkor mégis egy mostani világként szólított meg. A semmi ellen című, 2012-es Tornai-kötet a nihilizmus ellen íródott, A szabadgondolkodó az intellektuális igénytelenség ellen. A mostani Vízesések robaja pedig az életigenlés és a visszatekintés könyve. A kötet öt ciklusra tagolódik, az elsőben filozófiai kérdések játsszák a főszerepet, Nietzsche szerint, a másodikban önéletrajz-jellegű, rokon szemléletű szerzőkről szóló versek kaptak helyet, Vízesések robaja. A harmadik ciklusban az epigramma-szerű versek, Rövid dalok címmel, rögtönzések szerepelnek, míg a negyedik részben a szerelemről, szexualitásról írottak vannak egybeszőve, Együtt e csillagon. Az ötödik rész a már 88 éves, idősödő költőről szól, Az öregség paroxizmusában cím alatt. Az öt ciklus tagozódása nagyon hasonló az egész Tornai oeuvre, pályaív szerkezetéhez. Ha végigböngésszük a verseskönyveket, az első életszakasz versei szintén a Kiszakadva és a Naptánc, a Fejem alatt telihold és a Semmiből semmibe mind egyfajta sajátos, szürreális-expresszionista bölcselet égisze alatt születik. A második, nagy tematikai korszak a Többszemélyes én kötettel kezdődik és a Szerelem szürrealizmusáig tart. Csupa biográfiába oltott napalm. Az individuum lobogása. A harmadik egység a Pünkösdi lobbanás ideje, a tömörség tömény szubsztanciái fogannak meg ebben a korszakban. A negyedik pályaszakasz, az erotika költészetté érlelése, a szublimált forróság, a szóba foglalt vágyak zenéje. A sikoltozó rózsa és a Holdfogyatkozás letisztult világa. A Baudelaire – idő. Az ötödik ciklus pedig a lecsendesedés bolygója. A közelmúlt élményeinek begyűjtése, érlelése. A drága nyelvem, a zöld lebegés őrülete egy köztes kötet. A filozófiai-fiziológiai összeforrás és a megnyugvás, leltárkészítés egyaránt szerepet kap benne. Egy író-olvasó találkozón feltett kérdésre, mely szerint: még ma is felébresztik-e álmából a versötletek, igennel felelt a szerző. Igen, valóban az álomi szürrealitás, az expresszív impressziók ebben a kötetben is végig át-, meg átjárják az opusok szövetét. Ahogy Alföldy Jenő írta róla: „A magyar népdal és a világfolklór, a régi magyar költészet és a törzsi művészet éppúgy beépült költői észjárásába, mint a 20. század formanyelvét forradalmasító avantgárd és a szintetizáló modern, Yeats és Eliot, Rilke és Benn, García Lorca és Octavio Paz, Breton és Michaux.”[1] Az átfogó világszemlélet a hang-közöket is tematizálja. A költői önreflexivitás és a visszavonatkoztatás soha nem a retorika tükrében mutatja meg nála a költői nyelvet, mint organikus totalitást, hanem időbeliként érzékelteti azt, ami az emlékezetben szinte lejátszható filmként képkockákra bontható. „Egy titán – fenyőt meghagyott a favágó,/ talán mert azt hitte, az önmaga,/ az idők tűz-tombolását kiálló/ megmaradás nyílt szimbóluma.” (Egyszer biztos) Tornai tudja, hogy nemcsak azt jeleníthetjük meg, ami már egyszer megjelent, jelen volt, hanem létrehozható a fantázia, a képzelet és a nyelv összjátékával egy olyan új típusú megjelenítés, ami tulajdonképpen még soha nem létezett, nem volt megjelenítve a látható, érzékelhető praxisban. De a költői nyelv, a költészeti tradíció és a szerzői akarat képes összeszőni olyan új valóság-darabokat, amelyek eredeti entitásokként lépnek be a szerző-mű- olvasó alkotta mátrixba. Tornai recept nélkül képzi, nincs rá megoldó képlet, a nóvumként felbukkanó prezentifikációk a konstruált individuum találó, paradigmatikus újításai. „Megettem egy kaktusztüske-misét,/ egy körte magját,/ egy jávorszarvast,/ egy bivaly-dagonyát,/ egy óriási oroszlánt.” (Én, az ember) Benne van Szabó Lőrinc szubtilitása, lényegkiemelő virtuozitása és Juhász Ferenc túlcsorduló, nyelvi leleményeinek ornamentikája. Nézőpontja tágasságának köszönhető, hogy delikát összefüggésekre nyitja rá az olvasó szemét. Vajon egyenlő-e a kimondott szó a gondolattal? Valóban attól megértés-e a megértés, hogy a dolog struktúráját leleplezzük és leképezzük? A testetlen gondolat maradéktalanul jellemezhető-e az írás, az olvasás által? Vagy csak közelítünk ahhoz, amit az alkotó a leírtakon értett? Mind olyan dilemma, ami érinti az ihlet és az intuitív szándék összefonódását. „Életem értelme eddig is az volt,/ mit pusmognak földalatti hangok,/ mivel dörgenek képek és félelmek,/ mindig azt hittem, vége lesz, de nem lett.” (Az addig-ameddig nótája) Az egész kötetre jellemző a Nietzsche által felvázolt életérzés. A vallást is hazugságnak tekintette az „értékek átértékelője”. Megkülönböztette a mímelt odaadást a valódi hittől. Akárcsak Tornai. Művészetfelfogása, értékrendszere nagyban hozzájárult magának a filozófiának a nyelvi megújulásához. A frazeológia helyett bevezette az őszinteséget. Túl jón és rosszon. Túl az erkölcs világán. Csupa olyan attitűd, ami egy nyughatatlan, folyton újat akaró lírikus sajátja. A könyvbe gravírozott örökös, permanensen izgalomban tartó, lebegtetett lezáratlanság, amelynek a vége, befejezése még a távoli jövő eseménye. Ami egyben az időre, az életútra is vonatkozhat, de a történelem távlati lehetőségeivel is számol. Tornai egyszerre reflektál a korábbi könyveiben is fölvetődő transzcendencia-szindrómára, az országát ért traumákra és az Isten-effektusra. Köztudott, annak, aki ismeri a szerző egész pályáját, hogy Tornai József ugyan csak potenciális Isten-hívőként számíttatik be, a metafizika és a teológiai erudíció mégsem áll távol tőle. „Mit tehetnék én egy virágért, mikor/ a legáthatóbb pompázás is szégyenbe hull,/ és tudom, hogy holnap már a szirmaid/ is megadják magukat valamilyen/ pogány káromkodásnak, bosszúnak,/ dühnek. Mit kell még föláldozniuk/ a halott angyaloknak a föltámadásért?” (Halott angyalok) Tornai József pályáján ez a kötet, a Vízesések robaja, nemcsak összegző jellegű, szintézis-munka, amely végigmutogatja ciklusain keresztül tulajdonképpen az egész pályaív témáit, stációit, hanem egyben egy új látásmód bemutatása, egy új kezdet. A megváltozni képes, újjászülető szellem friss logosza, újfajta artikulációja, amiről a Biblia is hírt ad. „Az egek beszélik Isten dicsőségét és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.” (19. zsoltár, 2. versszak) Csak Tornai a kvantumfizika nyelvjárását használja ehhez a felismeréshez. „Az atommagrészecskéktől/ a véges-végtelen számú tejútrendszerekig,/ a sokuniverzumú mindenségig/ létezik minden.” (Ketten beszélnek) Valóban ketten beszélnek végig. A magyar nyelv és a szerző. Egymást építi mind a kettő.
[1] Alföldy Jenő:Mi mindennel? Kortárs, 2012. december
Megjelent: 2015-09-17 16:00:00
|
