Virág Lajos (Győri Fotóklub Egyesület): Égre néző

Kerestelek fűben, fában,
porban, borban, elmúlásban.
Kerestelek adatbázis
nyilvános és rejtett helyén,
de nyomodra nem akadtam,
pedig én se vagyok kretén.

Kerestelek szóban, hangban,
versben, szép és komor dalban,
de nyomodra nem akadtam.

Móricz Csaba: Portrék-életek 1

valaha valakiért

még üldögéltünk volna melletted

meghagyva a napot érintetlen

míg letanyáznak kicsit a zajok

mint öreg nénék rozzant kispadon

hallgatnak bele a pergő ködbe

hiába vágynak földi örömökre

ráncos kezükkel kapaszkodva mába

magukba némulva várnak halálra

kicsit hessegetik kicsit még húzzák

rögös takaróját arrébb-arrébb tolják

de lélekharanggal ha indulnak útra

varjak feketéllnek fejkendőkbe bújva

Bálványos Huba: Elszántak városa

Micsoda időket élünk!

Rémálomból ébredsz 

éjjeli szürkületbe

szobád bútorai között.

Lassan megbizonyosodsz léted

változatlan magányáról,

Karácsony éj, Jézuska és a

csilingelő angyalok

nélkül. Kicsoszogsz.

Konyhád ablakán át

a villanyoszlop fénye vág

ezüstös rést a szemközti

kerítés drótjára.

Kondor Béla: A végítélet harsonája, 1960, monotípia, 29,5 x 42 cm, magángyűjtemény © KOGART Archívum

Ne adj többet csak máról holnapra eleget

Ne engedj tovább csak mától holnapig más kezébe botorkált jelet

Ne engedd megzuhanni a lábadtól botló felhőt legelő eget

Ne engedd a megnyugvást megkötözni mint tüdőhöz láncolt szelet

Ne legyek gyermekedként kevesebb mint aki téged s annál akit te szeretsz

Ne legyek több mint ami rejtett ajándék önmagadnak és kedvesednek

Bálványos Huba: Elesetten

S kong a harang,

amint kigyerekként

rohanunk a füvesre –

ritka alkalmak öröme.

S kong a harang,

amint a Vörösmartyn

cammogunk haza,

tág és szűk ér lüktet

fejemben, mindahányan

a patakot nézzük.

(Forrás: pte.hu)

Szíve dallamot ver,
ritmust üt az idővel,
délceg apám ágyon hever,
létét a füstös köd fedi.

Maroknyi levegőt szorít,
pattan a csont, mikor kiengedi,
tar fején gördülő izzadságcsepp
a fájdalom jelei.

Charleroi felett az ég,

a kiégett fű hajladozása,

nyirkos, komor éjszakákat váltó fülledt sóhajú reggelek,

Nizza vakító kék ege,

a rászórt yachtok, akár a porcukor a hupikéken

és szúrós kaktuszok egyvelege mögöttük óceánjárókkal, –

szeretem, akár a szemed, rég el akartam mondani, –

szóval Charleroi-ban a sárga fű, ahogyan egész a

szárazságig bőszen nőtt és isten talpát csikálja,

(a talpadat is figyeltem, milyen puha, te puhatalpú férfi)

van valami, amiért át kell érni az Ardennekek-en,

– borzongatóak ezek a barlangok,

bennük a rajzok vérrel, sárral, kovafölddel,

sáfránnyal és borssal keverve, –

Félhelyes Erzsébet: Csobbanás a csendben

Mert a könnyeknek is ára van!

Te alkottad e kufár világot,

Ahol a tisztesség árva tan.

Láthatatlanul sír a világ.

Furcsa zajt hallgat mind a hang-őrült.

S többnyire az is vak, aki lát.

Nem használt szerszám a gondolat.

Nem röpíti pályáján tágas szárny.

Előre nem visz, nézd, hogy tolat.

Cseri József: Hallgatag padok

Ború

A szél-farkasok kezembe harapnak.
Sárga levélen gázol a láb.
Tüdőmbe szívom, s megtartom magamnak
ezt a különös őszi éjszakát.
Lepergő levél fekszik hajamra,
az illegő Nyár-fruska vacogva szalad!
Ősz-asszony dalol ma, szava barna,
és hódol a táj,
és reszketnek a tavak.
Sóhajtva párát nyögnek a földek,
s köhög gyulladást az ember.
Mennyi forró szerelmet ölt meg
deres késével a November…
Akárha nagybeteg, a mező úgy harákol,
talpam alatt száradt fű ropog:
Lidérces köd száll a tüsszögő tájból,
belévesznek a múltak,
és belé az otthonok.
Nagy csend van a korom ég alatt,
– egy borz a sárban apró nyomot hagyott –
... Mindenki megijedt, mindenki elszaladt.
Csak én maradtam itt.
És a csillagok.

Függő szabadság

(Szerelemfüggő)

Szerelem függő

Csoport tagja lettem,

A kezelés hosszú,

Idő nem telik,

Lehet-e tűrnöm

Minden sajgó percben,

Hogy veletek együtt

Titkom felfedik.

Akarok gyógyszert,

Gondolattól védőt.

Fogjad le a kezem!

Oktass rendre itt!

Zavarom túlteng,

Beszélek a fényről,

Szikrát hány a fejem,

Ezt nem érthetik.

Papp Ákos: Becsapódás előtt

A lepke éppen Dzsuang-Dszit álmodott,

de röpte végül ólom folyamba hullt,

szisszent az álom táncoló derűje,

s ellobbant a kettős öntudatlanul.

Folyamat, mondod, megállíthatatlan;

így veszünk mi is, bár makacsul hiszem,

hogy töpörödött képzelgéseinkből

egyirányú sodrás nő a dúlt vízen.

Kertész Dániel: Portál

A lobogás iránya

s végül majd mikor semmi sem térült meg

odakerülsz s közlöd: amit te, senki se élje meg

ellobbant mind, akármilyen lánggal ég(ő) hangos nesz

akármi táplálta fa kőszén kanóc – elmúlt

súg valamit egy angyal, szavát sem érted

de mégis megmarad benned a tárgya:

semmi sem számít csak a lobogás iránya

Kruppos ébredés

Magzatpózba gyűrt bele az este,
majd a franciaágy sarkában hagyott.
Inkubátor-melegen át leste,
hogy koraszülött álmom tetszhalott.

Lelkem felsírt, talán újjászületett,
míg a párna elnyelte reszketésem.
Rendellenességem velem-született:
gyújtó vagyok egy láncdohányos kezében.

Füstben érlelt simogatás nyugtatott,
s vele libabőr futott végig hátamon.
Kékes-lila lábnyomokat hagyott,
míg nevetőráncot vasaltam (v)ágyamon.

Magzatpózban fekszem. Így biztonságos.
Talán álmok nélkül is aludhatok.
Az élet-sztráda is már háromsávos.
Közepén megyek, hogy előzni tudjatok.

Takács Máté 100 kis kép című sorozatából

Óda a cölibátushoz

Milyen szép ma a reggeli Hold!
Iszonyat sebe reszket a pokol ormán.
Ily ködök alkata volt, aki volt,
De igazat szólt vala egek ágán.

Milyen éj szava zeng, ha a csend
Eleven kút zaja, igaz oltár!
Kinek zúg el a vég, az a csend,
Ha hajnali Nap maga ez a zsoltár?

Feltör a vér, de a cél elereszt,
A szél kavarog csak az erek útján.
Zúg, zavarog, de a kéj kereket,
Alakot vet a terek árnyán.

Végtelen fék, ami féktelen ék,
E parttalan élet: a szeme vulkán.
Úgy kitaszít, hogy a vágy erejét
Utolérje velem ma a vihar ajkán.

Pusztul a múlt, s e zord hevület
Újra teremt, ha a szíve orkán.
Rángat a test, de a szent kegyelet
Forgat eléd ma az ima malmán.

Ostya a holt és foglya a fény,
Hát fogja karodba a tüze csúcsán!
Oltsa a magba e magzati lény -
S gyászol az asszony a maga holtján.

A fák,

az ágak,

varázsütésre

dermedt

árnyak,

nyújtózó

mozdulatok

csendjébe

meredt

kezek,

jól meglökött mielőtt eltűnt a fák között

úgy láttam rosszkedvű megint

aztán hozzám vágott egy ágat hogy tudjam

uralja most is a tájat

 
Orbók Ildikó: Szeptember

Már nem is fáj úgy, igaz? Felejted is

talán eszmélésed a halálra. Tejfogaiddal

rágott étvágya,

felhorzsolta tenyered, térdedet,

és alacsonyabb volt kártyavára, mint

apádnak. Írt és olvasott, szavalt - súgta:

mások elhagyott tárgya vagy, s mint

magadéra, adtál a szavára.

Megint csak sejtem, amit álmodtam éjszaka. De annyi bizonyos, hogy nyugodt maradtam. Emelkedtem, felülkerültem a problémákon, bajokon. A felhőket megtapogatták ujjbegyeim. Az egyik olyan volt, mint a pehely, a másik, mint a fátyol. A harmadik, mint a tüköracél. Mintha Isten testébe ütközött volna a kezem. Egy villanás, nagyon tömény, sűrített fény hatolt a lelkembe, ami inspirálttá tett.

Nem fájt, de érintése tudomásomra hozta, áthatolhatatlan erő, legyőzhetetlen entitással találkozott a gondolatom, az irányításom alól kibújt fantázia. De nem volt szándékomban harcolni azzal, aki a legjobbat akarja nekem. Integettem a láthatatlannak. Szia.

 
Fotó: Molnár Attila

Ráfeszül a horizontra,

eget földet egyben tart.

Hajnalt bont és estéket köt,

közben nappal fénygömböt ölt.

Viharokban ő a part.

Ágakat fon sima törzzsé,

ha kell gyökereket ereszt.

Búvóhelyet nyújt,

ha néha veszélyt érez,

s rád nevet.

Virág Lajos (Győri Fotóklub Egyesület): Bágyadt fény

vajon hol a határ

amit átlépve 

még imádhatok

magyar istent

szerethetek magyar 

anyát

apát

szerethetek máshol 

is lányt

halott e földön ki

áthágja határait

s a magyar földnek

hol húzódnak azok a 

bizonyos áthághatóságai