Videó

A Napút videója




Keresés a honlapon:


Muhel Gábor versei (Óda a cölibátushoz, A magány menyegzője, Humanista fohász)

 

 

 

 

 

Óda a cölibátushoz

Milyen szép ma a reggeli Hold!
Iszonyat sebe reszket a pokol ormán.
Ily ködök alkata volt, aki volt,
De igazat szólt vala egek ágán.

Milyen éj szava zeng, ha a csend
Eleven kút zaja, igaz oltár!
Kinek zúg el a vég, az a csend,
Ha hajnali Nap maga ez a zsoltár?

Feltör a vér, de a cél elereszt,
A szél kavarog csak az erek útján.
Zúg, zavarog, de a kéj kereket,
Alakot vet a terek árnyán.

Végtelen fék, ami féktelen ék,
E parttalan élet: a szeme vulkán.
Úgy kitaszít, hogy a vágy erejét
Utolérje velem ma a vihar ajkán.

Pusztul a múlt, s e zord hevület
Újra teremt, ha a szíve orkán.
Rángat a test, de a szent kegyelet
Forgat eléd ma az ima malmán.

Ostya a holt és foglya a fény,
Hát fogja karodba a tüze csúcsán!
Oltsa a magba e magzati lény -
S gyászol az asszony a maga holtján.

A magány menyegzője

Vétkesek közt cinkos, aki néma,
Vakok közt a félszemű király.
Nyugalomban úgy siet a béna,
Mint árapályban áradó aszály,
A változásba táncoló dagály.

Éhezőkkel jól mulat a vézna,
Vicsorog a karma fogsorán.
Tányérkáján sült borda, lapocka,
Menyegzőt ül vele a magány,
Oldalán a párja szent hiány.

Ölelésért zokog, aki árva,
A siralomház új ünnepre vár.
Lakodalom van a mi utcánkba,
Keszkenőt sző néki a halál,
Nászágyán a kínpad vérben áll.

Stafírungján sorsot vet a bába,
Keze-lába köldökzsinórt fon.
Ágyékát elköti, mellbe vágja
A nyaka köré hurkolt irgalom,
A szerelembe fulladt fájdalom.

Száműzött a számkivetett élet,
Ha férfi és nő eladja magát.
Szíve-szája magzatára réved,
S csontlakatba zárja otthonát,
Majd kéjes kínnal falja föl magát.

Humanista fohász

Ó, Te drága ember,
Kiben annyi a méreg,
Hogy kurvája lettél a mindenségnek,
Férges ópium szavad.

Te balga asszony,
Kiben megzápul a métely,
S gyökeredtől így foszt meg a kétely,
Ne feledd el magad!

Maradj magadtól távol,
Hogy megleld magadban bárhol
Másban rejtőző magad.

Te megalkuszol.
Bár vesédbe lát a tükör,
Amit naponta szembe köpködöl,
Te botor bolond!

Karóba húzott a gyalázat,
A képmutató, önző, rút alázat,
De föloldoznak fajtalan papok.

Te hőssé vált strici!
Büszkeséged jele kifordult beled,
Mely dicső munkád jutalma lehet,
Ha ily konok maradsz!

Fonják már fejedre a koszorút,
S készül a gyolcsból a jó kötél,
Régi rögeszme veri az indulót:
Az istenek halnak, az ember él.

Én nem tudok betelni véled,
Te elfajzott, korcs iszonyat!
Hová rejtőzzek előled,
Ha számomra egyetlen út marad?

A hóhér nem válthat hivatást.
A megváltás ma Júdásnak könyörög:
Nyisd fel magadban az értelem igazát,
Mielőtt lelked a máglyához kötözöd!

Vagy maradj szűzi szajha,
S szívedet rejtse el rettenet.
Pokolra taszítod magad Te balga,
De ne aggódj, hisz gyermeked még szeret.

Tudod, hogy igaz hitedet, ember,
Tisztának nevelted egyszer.
Ó, mondd: minek nevezed most
Magad?

 

 

  
  
 

Muhel Gábor (Orosháza, 1982. január 24.)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.