Nagy Norbert versei (Ború, Elköltözik)
Ború
A szél-farkasok kezembe harapnak.
Sárga levélen gázol a láb.
Tüdőmbe szívom, s megtartom magamnak
ezt a különös őszi éjszakát.
Lepergő levél fekszik hajamra,
az illegő Nyár-fruska vacogva szalad!
Ősz-asszony dalol ma, szava barna,
és hódol a táj,
és reszketnek a tavak.
Sóhajtva párát nyögnek a földek,
s köhög gyulladást az ember.
Mennyi forró szerelmet ölt meg
deres késével a November…
Akárha nagybeteg, a mező úgy harákol,
talpam alatt száradt fű ropog:
Lidérces köd száll a tüsszögő tájból,
belévesznek a múltak,
és belé az otthonok.
Nagy csend van a korom ég alatt,
– egy borz a sárban apró nyomot hagyott –
... Mindenki megijedt, mindenki elszaladt.
Csak én maradtam itt.
És a csillagok.
Elköltözik
Elmerültem, miként kő a vízbe.
– Fejem felett hullámzik az élet –
S a mélyből fel, téged hoztalak,
kit most már ítéletnapig rejtenélek
a szívemben, s a homlokom mögött.
Mert csak veled leszek én is örök,
mert csak veled nem vagyok már árva.
S mert nélküled elköltözik az élet,
a kedv, a szív,
messze
más világba
Megjelent: 2021-09-18 20:00:00
 |
|
Nagy Norbert (1975) költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
