VideóAz MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Vers
Minden reggel ugyanaz a szótlan szomorúság
Látod, elszállt egy év megint,
női fények a nedves ajkakon
Nem mi voltunk a bűn, mégis évszázadok bűne ül a nevünkön. Ránk írták a hiányt, a lopást, a csúfságot, mint falra kent jelet: itt lakik a bűn.
Pedig csak éltünk. Tűz mellett, sárban, zenében, éhségben, gyerekekkel, akik ugyanúgy sírtak az éhségtől.
Felülről figyeli a várost. Ahogyan a megcsalt feleség tört mosollyal rohan fel a lépcsőn: időre megy. Mintha a másik, lopott pillanatok az ő perceit biztosítanák ki, a mindjárt robbanó órát. A szerető lassan készülődik: késni fog. Kiszámíthatatlan, pontatlan, az árnyéka el- mosódik a fürdő falán. A van és a nincs közti behatárolhatatlan, végtelen mező, ahol egyetlen fa sem ér az égig, a földig. Felülről figyeli a múlást. Mélyre szívja a füstöt, a viszonyok gyors- vonatként robognak át az állomásán. Felvett hangként ismétli az indulást, az érkezést. Vala- hol közben már langyos a kávé, egy félig elolvadt kockacukorral a felszín alatt. Aki bent van, bent
„Mentenem kéne, ami menthető”
Nem attól leszek felnőtt,
hogy én fizetem
az albérletemet, ételemet, italomat,
programjaimat, barátaimat, barátnőimet,
számláimat, hobbijaimat,
díszeimet, berendezéseket
és felelősséggel tartozom értük.
De szép a táj! A hó pihél, bennem egy érzés égig ér, mint egy szép ima, úgy hat át, melenget, mint egy új kabát.
Fehér a hegy, s a háztetők… Hólepte, régi, vén fenyők palástban állnak peckesen, le kell most mindezt festenem.
bükkök gót ívén lángoló monstrancia a felkelő nap
Vigyázz! A háló szálai fonódnak már tovább, nem nyugszik el sosem, aki használni kész honát,
csak maszkot ölt, biztos mosolyt, és sima szóra vált, tudja, legyőz, ha körbefolyt, – ez mindig eltalált;
az is amit nem mondasz ki
Felsírni, jaj, de kéne újra!
Hátha jobbak leszünk, és végre
szeretni fognak bennünket is,
és kerül majd hús is ebédre.
A vers hol játék, hol mese, felhőkbe foszló semmi se’, kiáltás, feszkó legbelül, egy kék madár, ahogy repül, klaviatúrán vak sorok, lélek, ahogy épp háborog, szerelem; feldob vagy fáj nagyon, aranyló könnycsepp, kis vagyon, csobogó víz egy híd alatt, fotó, öröklött pillanat, illat, ahogy Proust írta meg,
kérdezed miért csaltalak meg a sínmenti távhővezeték csak és kizárólag derékszögben kanyarodik fejtegeted miért csaltál meg az egyes terminál rég leomló épületének második szintjén az ablakból valaki néz miért futjuk ezeket a köröket újra meg újra a vonat fékez nincs megálló mégis szeretlek
Borsószemek hulltak az égből, valami fenti főzet. Sziklák voltak azok a könnyek, amit emléknek ejtett a Tavasz, hálóingben bújva ki a Tejút gyűrűjéből Április elsején.
Lehajtott fejjel, dacosan strázsált a köd, belepte a bokrok hegyét – lejjebb nem ereszkedett feljebb se.
REGEIDÉZŐ
Ül Prométheusz; embernyi seb lüktet a sziklás magányból
Sebei lassan bennem fájnak szárnya nő az örök vágynak
Kín-enyhítő szél maradni eleven szív a szíve lenni.
„..szeret, nem szeret..”
nem szedi szét, nem is rakja össze.
simogatna, de nincsen más csak ökle.
ha tartana, ha hajlana hozzám: magamból megránt s magába lök le.
Szerelem, Te drága! — tavasz jégvirága szállna s bóbita pihéje dőf le.
Próbáltam nevetve, próbáltam utálva, voltam jég kezedbe’, voltam izzó láva, próbáltam szavakkal, próbáltam erővel, hittem hogy egy angyal hittem hogy menő kell, próbáltam illatot, próbáltam fényeket, hittem hogy elkapott, hittem hogy jó neked…
ugyan
a világ fixa ugyan meg persze idea is de nem az enyém nem az én világom nekem ez mint eszme téves sőt erősen rög az egész úgy ahogy van egy fantazmagória főorvosnő drága mit is kérdezett az előbb?
Szitál a fény gubbadt tanyákon, A gémeskút halálra váltan Röppeni kész parányi lázak
|
