Keresés a honlapon:

Szilágyi Ferenc Hubart: Fohász a tékozló fiúhoz

 

 

 

 

Fohász a tékozló fiúhoz

 

A Lélek egykoron csodát teremtett;

figyel reád amíg az ész pihen,

vigyázza szent igéje szülte rended,

ahol nem él hiába semmi sem.

 

 

Ha vetsz, lesz itt kenyér elütni éhed,

s amerre még a tiszta víz csobog,

oázisenyhet ad, ha szomjad éget,

s a fák világi templomoszlopok.

 

 

E táj kies zegét-zugát bejárva

a lét virágait kiélvezed,

utad során időd se vesz ma kárba,

amíg e gondos égi kéz vezet.

 

 

De mégis olykor elveted magadtól,

s rohansz tovább saját fejed szerint,

reá legyintesz ócska, büszke dacból,

ha megfenyít, avagy csupán megint.

 

Meg nem bocsátja ám a kapzsiságot,

botor, harácsoló szokásodat:

ha már az édenkerti fád kivágod,

vadakra lőni sem nagy áldozat…

 

 

Hiába vár a nagyvilág csodája,

ha tékozolva messze ér kezed,

szeméthegyet zabál ebédre Gaia,

az óceán s az űr is szennyezett!

 

 

Beláthatod, hogy így a sírod ásod,

tiéd lesz végül itt a mély verem,

e túlkapás teremti pusztulásod –

ne légy magadhoz ily könyörtelen!

 

 

Az ördög álkegyét ne vedd örökbe!

Silány malaszt, amit ma szór reád,

de nemsokára, jó nagyot röhögve

pokol falára tűzi trófeád.

 

Kegyet talál, akit ma sorsa átkoz?

Hogy újra régi önmagad lehess,

sietve térj meg őriző Atyádhoz;

de addig itt ne irts, ne ölj! Szeress!

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-03-14 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.