Keresés a honlapon:

Melania Farago: Dia képek (Ahogy növekednek a távolságok, Hétfőn várlak)

 

 

 

 

AHOGY NÖVEKEDNEK A TÁVOLSÁGOK

 

Eleve a képekről szerettem volna írni neked.

Tudod, mondtam, ha ölelkezünk…,

vagy mondjuk inkább úgy, ahogy igaz:

valahogyan ölelve vagyok éppen,

kicsit körülményesen, kicsit hamiskásan,

mondjuk valami érzelmi nejlonzsákban, steril távolságban,

szóval, így-úgy,

de ha, a karjaidban hunyom le a szemem,

akkor látom ezt a kaleidoszkópot,

mintha én beszélnék velem.

Fények…, egymásba átcsúszó formák…,

szörnyek… és gyönyörű női arcok…,

néha meg fény karistolások a retinámon…,

egy táj, fura és kietlen…,

aztán egy otthonnak remélt ház az elbújt,

a fák között a rengetegben…

megint a visító fénycsíkok…, vonalak…, széteső színes foltok…,

majd egy pillanat múlva az arcod, a lehunyt szemhéjak mögötti árvaságban.

Mindig bennem vagy. Miért?

Tűnnél el a spanjaid között a vad világban!

Ami történik, történik,

ami megtörtént, megtörtént.

A szemtanú viszi a tanúságot,

a valóság testébe karistolt nyomát.

Már nem tiszta lap…

Már nem álmodható rá bármi…

Tudod, aztán mégsem a Rókához megy,

pedig ő még azt reméli érdemes rá várni…

Most akkor a rókával van a gond?

Jönnek vadászok, lelövik.

Ja, azok - mondják harsány, rosszul artikulált hangok -

amik ennyire keresik az emberek társaságát,

azok mind veszettek!

Megnyílnak a flaskák.

S a zavaró körülmény eltüntetik.

 

 

HÉTFŐN VÁRLAK

 

Hétfőn várlak.

Szendvics lesz.

Te ott leszel.

Én ott leszek.

Mi már nem leszünk ott.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-02-11 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.