VideóA Fefe Szabó csatorna videója Keresés a honlapon: |
Vers
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
HÉT MONDAT AZ ABÚZUSRÓL
Ahol abúzus van, ott abúzus van. Nemcsak a láthatóban De minden smink alatt Minden szájon Minden csendes órán. Abuzál mindenki Mindig és mindenhol És mindig a másik. Te sem vagy más világ. Egyek vagyunk a bántásban A bajban is egyek. Halkul az áldozat. Csendet veszt a tettes.
Tavasz nappalra és éjszakára
Egy hosszú kocsma maradt a környéken, a múltra emlékeztet dohos szaga, a részegeket most sem tartják féken, fejükön eltörik pár szürke pala.
Kopognak a kopott biliárdgolyók, zöld posztó reped, riasztó hallani, célzottan repül a piros poroltó, súlyosak az ifjak rekedt dalai.
Vizenyős arcok jól játsszák a tanút, kannás borba vergődő légy költözött, a csendes holnap felettébb szomorú.
Mély pillanatban virágzik a közöny, döbbenet sincs, ha lassan kattog a szív, valaki mégis villogó mentőt hív.
Schreck Mo: Elbújva - Hongkong, 2006.
EGYRE FOGY
Ez már a hosszú célegyenes, gondolom, látható, tudható minden jó előre. Elszámolás, leltár, számvetés ideje. Végül is minden az időről szól idele, nem a vagyonról, nem a hatalomról. Igen, az idő, a meg nem vásárolható, a tékozolható, de vissza nem szerezhető. Már akárhogy telik, mindig csak múlik. Feltartóztathatatlan lépdel, s egyre fogy, amíg rengetegnek tűnik, akkor is kevés. Ez már a hosszú célegyenes, gondolom magabízón, itt már ritka a meglepetés, többnyire beletörődés, örökölt rutin vár mindannyiunkra, és kínkeserves nevetés.
VASZARI KÉPESLAPOK
Érzékelhető rettegés mezőimen vérszomjas kaszák.
Hangos szürcsölés A Nagyárok hűs vizét el- és kiapasztják.
Siratja fáit az erdő mint szívenlőtt fiát nagyanyám.
Aludj macska, aludj a nyár jön, és rögtön tovaszáll homályba borulnak a fények "alig valami ez már" - Aludj macska, aludj kitelt a sorsod, a Semmi vár talpadon egy levél még fennakad "alig valami ez már" -
nyugati szél láthatatlan jelenés
a papírboltban elém teszik a két deci bort
Nagy Zopán: fotográfia
Kelle Istvánnak
Egy álomból születtem én is, álom volt életem sora, lebontott ház sosemvolt falai közt felsíró fény, nevenincs melódia.
De áll még a ház, ha életem időnként újra álmodom, a hű falak gerendát, tetőt tartanak, fiatal nő szorít magához, álmodva sorsomat.
1
mert rám találnak akkor mindenek
amikor külön válik hüvelyétől a lélek a földbe esettek égi dalárdájában kelek s újra rám telepszik a szív és szemrablók csendjének ónos márványkabátja a menny ott minden pokol lázong majd és rád hűl a hamu kinek tág pupillájában sem látni már az embert ki egykor ismerős rokon volt idegen tűz lett kerteden
a vádlások évszázadának zászlajain egyetlen címer képéből kimosakodott Isten kinek leplén a feltámadás hált időtlen szemérmességének avarjaiban csorba ősz füstöl kormos nyelvű rétek siratnak anyaként meddő koporsók
Miként jön be a torkunkba a szó? Mi előtt kimondjuk, megszületik. A szívben dől el, ki vétkezik. Nem a hangszál, hanem a lélegzet mozgat. Ahonnan a hang jön, ott parancsol megálljt A nyelv az éhes vírusoknak. Bár sok beszéd van, a szavak el nem fogynak.
B. Tóth Klári: Somkeréki harangszó
Misszió
elhozni a rég elfeledett örömöt hirdetni újra hitet
Lesznek még titkok, lesznek hajnalok szirmokba zárva, harmatcseppeken, vagy nem lesznek, és lassan megfagyok, körém dermed a véges végtelen.
Lesznek még álmok, lesznek éjszakák illattól terhes csillagfény alatt, vagy nem lesznek, csak kínzó semmi rág amíg belőlem csonknyi csend marad,
retrográd
Annyiszor végignéztem már a hajnal császármetszését. Mint egy haldokló ikerpár, a Nap és a Hold küzdenek az életben maradásért.
Én fű vagyok. Épp kaszálnak. Megfagynak rajtam a léptek. Fölöttem madarak szállnak, mint eltörött ujjak közül kipörgő pillangókések.
ROSSZ ÁLOM
Rosszul, morcosan ébredtem…
Álmomban azt láttam, hogy egy nagy meleg ágyban, vastag takaró alatt, meztelen, kucorogva, fekszem, rád várva és hallgatom hogy’ szöszölsz. Elektromos fogkefe zizegés, ilyen-olyan üvegcse koppanások a piperepolcon, ahogy szoktad, a smink, a hajazás, pisilés zajok, aztán…
Aztán, aki bejön már nem is te vagy. Egy a szőrök mögül alig kilátszó, szakállas ember, torzonborz haj, földig érő, nehéz szőrmekabát. Az ágy szélére fekszik, háttal nekem, hozzám se érve, aztán… nemsokára fel is kel, kimegy… én meg ott maradtam öleletlenül… nélküled, öletlen, öleletlen.
a Holt Költők megvillantják a Holdat
A szárazság egy szavak nélküli táj. A szavak az égből hullnak. Meg kell mosni bennük a dolgokat. Különben semmi élet nem volna.
A szavak itatják meg a földet. Teszik elevenné a világot. Befolynak minden résbe, üregbe.
Majd beírják őket egy füzetbe.
Békétlen préri
Hányszor fogsz még elszökni önnön szívedtől te csapzott, viharvert musztáng? Hányszor fog még lelkiismereteden végigvonulni a harapós, zabolátlan erdőtűzláng? Hányszor fogsz még patáddal rúgni éppen azokba, akik a legkedvesebbek neked? Meddig kell még, hogy nekik is fájjon, hogy a létet karámodban napról napra mennyire szenveded...? dimitrisvetsikas1969 képe a pixabayen
VALAMIKOR
Valamikor a tengerhez akartam hasonlítani, ringatni, megrakott hajókat, szörfözők örömére emelni hegyekre emlékeztető óriás hullámokat, miközben játszottam a partot nyaldosó kékkel, lagymatag állóvíz maradtam null kilométeres Yamaháján a bukósisakos sztrádarendőr mosolyogva csak azt kéri, amikor patyolat kesztyűjével leint minket, nyissam meg az első ajtót, mosolyogva, hogy lefotózhassa a két vidám személyt, a félsüket költőt és a félvak festőművészt, ezt úgysem hiszi el neki senki az őrsön: hogyan is gurul kétszáz év az M7-esen.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
