Próza

Úgy nyúlt hozzám, mint egy mohó, de intelligens jó tanuló, mint egy ovis, aki már tud késsel és villával enni, mint, aki felhúzza az ingjét a karján és nekilát a nagy lakomának.

Még sohasem kaptam szeretkezés előtt virágot. Engedem, csinálja úgy, ahogy tanulta előttem
vágyakozó nőktől, látom felesége vad gyönyörét, tudom, ő hogyan szerette. Olyan átlátszó férfiöl, olyan setén fogja meg a mellemet, mint bűntudattal felnőtt balkezes. Minden mozdulata tanult, bölcs empirizmus. Sehol egy kreatív póz, sehol egy őrült mondat, csak a bizonyítás és a késleltetés küszködő módszertana. És a rendszer működik, mint a tavasz, csörög, csattog, pattan, feszül, kipukkan.

 (a vadgesztenyearcú)

A temetőben kiraktam a sírra. Teamécsesekből egy szívecskét. Nagyinak. Lesepertem a kesztyűmmel az avart. Szenteltessék meg a Te neved. Mondom.  Egy könnycsepp. A halál tengerébe. És indulok. Olyan szép a temető. Sziget. Sétány. Falevél-korzó. Olyan rendezett. Olyan egyértelmű minden. Semmi félreértés. Semmi sipítozás. Csendek és tények. És a falevelek. Díszítőnek. Látszik a leheletem. Olyan mintha cigiznék. Meg is állok. És lehelgetek. Lassan jólesőn. Mint egy nikotinista. Mintha egy kávéház hatalmas teraszán lennék. Leültetnek egy sírboltozat elé. És megkérdezik mit iszom. Egy csupor életet egy kis rummal. Mondom kevésbé meglepetten.

„Ha megmentesz egy életet, egy világot mentesz meg...” – mondta valamelyik bölcsünk, de mit tegyen az az ember, aki menteni akart, mentett, de úgy érzi, nem eleget? Hogyan találjon utat saját békéjéhez azon a múltján keresztül, amelynek során a legsúlyosabb és legsürgősebb helyzetben a több száz lélekből csupán egyet-kettőt menthetett meg? Hogyan múlassa el azt a legbelső fájdalmát, amelyet később jótékonysággal, önkéntességgel, önmagát nem kímélő segítséggel próbált enyhíteni, s mégsem sikerült, mert a múlt sötét bugyra állandóan visszaröhögött: „bármit teszel, menthetsz ezreket is most már, ha akkor nem mentettél többet”.

Z. az idősebb testvérétől örökölte a biciklit, aki viszont az édesapjától, aki a saját apjától, aki megint a testvérétől, aki viszont születésnapra kapta a nagyamamájától.

Az öreg biciklinek sáros a nyoma. Z. minden egyes tekerésnél erőt fejt ki s fegyelmezett. Élete egy batyuban, a hátán.

Egyre csak hajtja, tekeri, olykor megáll, hogy pihenjen, egyen, majd folytatja útját. Erdőn-mezőn-falun-városon keresztül, tengeren át, sziveken s elméken keresztül, egyre csak biciklizik. Z. rájön, hogy összes eddigi ismerete, sőt, jómaga nem több, nem más, mint öreg biciklijének sáros nyoma vagy éppenséggel nyoma a sárban. A nyom az nyom, s mindig csak mögötte marad. Ha körbeteker, akkor a saját nyomában haladhat egy ideig, átírhatja, szépítheti. De egyébként soha nem lesz előtte a saját nyoma.

Több napon át egyfolytában esett az eső, unalmas ütemben. Miközben a nagyváros kátyús járdáit rótta, ügyelvén arra, hogy ne lépjen bele a pocsolyákba, le-lehajolt, hogy a járdákra tévedt csigákat a senki biztonságos, virágos, parlagfüves földjére helyezze. A járókelők megmosolyogták. Ha falun élne, a falu bolondja vagy boszorkánya volna. Így csupán egy kótyagos, szórakozott, gyermekded vénkisasszony, aki a kutyáknak köszön, a gyerekekre kacsint, és nem vesz tudomást a világról. Idő és tér kérdése.

Magdolna azt állította, azért lépett le eredeti szakmájáról és azért választotta ezt a jól fizetőt, mert világéletében ruhákat nélkülözött. Értelmiségi szülei olcsó táborokba küldték, iskolatáskája nem különbözött a többiekétől. Panellakásukban ugyan volt saját szobája, de iskolái befejezését követően pénzt kellett gyűjtenie saját otthonának megalapozásához, szüleinek erre már nem futott. Ügyesen férjhez ment és folyamatosan befektetett. Az útjában állókat, akik megakadályozhatták volna a gyermekkori traumáinak sajátságos kezelését, gyors úton eltakarította. 

A férfi csüggedten ment haza a műhelyéből. Ma sem történt több annál, mint tegnap, és holnap sem fog. Bármennyit dolgozik, ugyanott van, ahol azelőtt is volt. Barátai már mind házasok voltak, gyermekeiknek örvendeztek, neki mindezekből a földi boldogságokból nem jutott egy falatnyi sem. A faluban már minden házasulandó lánynak megvolt a vőlegénye, a hagyományoknak megfelelően. Ő valahogy kimaradt a hagyományból, pedig minden parancsolatot a legjobb tudása szerint teljesítette. Amikor még fiatal volt, olykor vádlón kérdezte az eget, miért, miért, miért, kereste a választ szüleinél, szüleitől, de nem kapott megnyugtatást, ígéretet. Mára már nincsenek kérdései, csupán éli életét, egyik napról a másikra, nem kérdez, csak teszi a dolgát.

Kati körülnézett a füstös szórakozóhelyen. Gyomra erősen korgott, bordája alatt a hasa beesett a napok óta tartó éhezéstől. Jánosék néhány hónapja kidobták a pikszisből. Hiába volt bomba, szórakoztató is, megunták, helyette három vidéki lányt látnak vendégül, fizetik nekik az albérletet. Ugyanúgy, mint annak idején neki. Műköröm, tequila, tízezresek. Még szerencse, hogy félrerakott a részeg pénzből egy kicsit, ki tudta húzni a szűkös telet, de most már nagyon fogytán van a pénz. Luxus lakásán, ruháin, sminkjén a nincstelenségnek nyoma sincs. Látszat mindenek felett – ez volt a mottója. 

Az elvált asszony alakja láthatatlan mendemondákból szőtt, titokzatos fátyollal van borítva. Időből font nehéz rétegei puha öleléssel leplezik az asszonyi lélek feneketlen kútjában rejtőző titkait. Akárcsak az aranybarna szemű, elvált asszonyként élő Fehér Emíliáét. Hajadonként nap mint nap hallgatta a magában csak varjaknak nevezett, hatalmas gyékénykosaraikat biciklire pakoló, mesék boszorkányaira emlékeztető, faluról falura járó, kontyaikat fekete kendő alá rejtő kerítőasszonyok babonás tanácsait, amint a kék hegyek csendjében álmodó leányoknak apró csecsebecséket árulván megsúgták, hány imát mondjanak, hányszor térdeljenek, hányszor fésüljék át hosszú, selymes hajukat éjjelente, hányszor sétálják körbe pontban éjfélkor a templomkertet azért, hogy a Teremtő végre elhozza a nekik szánt embert.

Egy szobából jövünk, egy házból, egy vérből, egy világból. Jóval idősebb, mint én. Felnőttnek mondják, én meg gyerek vagyok. Hat építőkocka hever előttem, színesek, fából vannak, egy-egy évem mind, a gyerekkorom. Hat kockából építeni nehéz, kérincsélem, adna az övéből kölcsön valamennyit, bármennyit, neki úgyis már annyi van, na, igazán, naaa, annyira vágyom rá! Nem ad, nem adhat. Dobál a vízbe inkább, mintha ott kioldódhatna majd belőlem valami, vizes gyerekhajam napfényben izzó sárgarézdrót, három marék szeplő pirosló gyerekarcomon, feje fölé emel, visítok, mert visítani kell, hogy ne halljam odabentről a szörnyű hangokat. Hat kockámból tornyot építek, de nem köti össze az ő várával az én tornyomat semmi sem.

Már rezidens volt, amikor elcsapták. Nem a szaktudásával volt probléma. Kitűnő diagnosztának bizonyult, nagy jövőt jósoltak neki a professzorok. Ám egy szép napon látásvizsgálatra jött hozzá egy elegáns úr. Mindenáron jogsihoz akart jutni. Vastag borítékot csúsztatott a fiatal doktor zsebébe, aki nem tiltakozott. Inkább kvízjátékot csinált a vizsgálatból. Odaállította ugyan a pácienst a számjegyekkel teleírt lap elé, de kérdésekkel segítette. „Október hányadikán ünnepeljük az ötvenhatos forradalom évfordulóját?” „Hány éves korig érvényes hazánkban a tankötelezettség?” És így tovább.

Kollégista korában fedezte fel szónoki képességeit. Szobatársa elszabotálta volna az esti fogmosást, erre ő hatásos kiselőadást tartott neki a fogszuvasodás folyamatáról. Miközben beszélt, fokozatosan változott meg társa tekintete. Aztán amaz keservesen felcihelődött ágyáról, fogta fogkeféjét, és szó nélkül kivonult a fürdőszobába.

Ám kétséges, hogy a szavak hatalma ott tartja – e az üzemben. Három hónapja dolgozik ott,mégis képtelen teljesíteni a normát. Múlt héten a főnöke kollégái előtt szégyenítette meg. Ő pedig műszak végén odasomfordált hozzá, és bocsánatot kért tőle teljesítménye miatt. Az rá se nézett. Művezető vagyok, nem gyóntató pap, vetette oda a férfinak nagy sokára.

      – Bizony kislányaim, vigyázzatok, csak óvatosan, hisz tudjátok, én írtalak benneteket – szólalt meg egy rezege, öreges, mégis sztentori hang.
    Ezalatt a hatalmas fák ágai kígyóként kezdtek kúszni a levegőben és az agg hang természetes ritmusára hexametereket sziszegtek vagy netán a lágy szellő susogott disztichonokat? Mindenesetre a szokatlanmód tekergő gallyú fák közül egy cirádásra redőződött tógájú, fidres-fodros hajú, bozontos szakállú aggastyán botorkált elő. Ez a vénség, az elébbi hang gazdája, jobb kezében pórázt tartott, annak végén, nyaka körül arany nyakörvvel egy vakvezető törpeelefánt lóbálta busa fejét, csóválta izmos ormányzatát. Vaksi írisz és bogár nélküli szeme fehérjét csak úgy düllesztette (mármint az öregember, nem a vakvezető, ormányos, a szirtiborz és a szirénák (p)esti rokona, /mivel alkonyult már/ mert akkor vakelefánt vezetne világtalant nemde?) és serényen intett megint: 
      – Vigyázzatok magatokra, leánykák, mindenütt veszély lesdekel!
      – Mit zagyválsz itt össze, öreg? – mordult rá Amanda.
      - Ez egy elátkozott hely – búgott vészjóslón Samantha.

      Vanda mindenesetre már nem türtőztethette magát, ez (mármint kartalan fürdőköpenyujjának célzatos, sőt gunyoros birizgálása) volt az utolsó csepp méregpoharába, haragkelyhe betelt, majd kiborult – jaj, jaj, jaj – ennek egyenes következménye lett, hogy jobb kezét ökölbe szorította – jaj, jaj, jaj – s hatalmas lendülettel Brünhilda gyönyörű orcájába csapott – jaj, jaj, jaj. A hölgy a nagy erejű ütéstől leperdült a kerevetről s elterült a kövezeten. Ettől a hatalmas ökölcsapástól az Első Univerzumban napszél támadott és szupernovák kezdettek robbanni, minek folyományaként mellesleg, (mivelhogy Vandának két nem elhanyagolható, mitöbb egyenesen tekintélyt parancsoló melle is vagyon) új naprendszerek keletkeztek, a külső sötétségben, a földön, pedig lemeztektonikai és szeizmológiai tevékenység indult meg az istenhölgyi indulat miatt. Ám Szép Irén legnagyobb megrökönyödésére Hilda nem maradott tovább pár deuterouniverzális (abszolút) másodpercnél a földön, – ugyanis egyéb istenségeket egy hasonló erejű ütéssel egy abszolút (másodikuniverzális) órácskára az öntudatlanság birodalmába szokott száműzni, – hanem fektéből kettőt hátrabukfencezett, s máris talpra szökkent, mint valami macskaféle. 

     – Épp jókor érkeztünk, nézd csak ezt a nagy-nagy ünnepi diadalmenetet, milyen monumentális, szervezett és rendezett, csodálatos, csodálatos!!!
     – Látom, Ghabbal a díszfelfordulást, bocsi, díszfelvonulást, mi akar ez lenni valójában?
     – Ez a Shahin, a vezír diadalmenete.
    – Gondolom a Shahin az két és fél méteres pali, aki csicsás harciszekéren dülleszti mellkasát, ezüst vörös tolltarajos sisakban, vörös palástban, oldalán vöröslézer karddal, kocsiját négy sudár jaguár vontatja.

     Hát indult a két lány...,de nem virágot szenni. Brünhilda könnyű léptekkel, bár bal lábát kicsit fájlalva, melyet Szép Irén oly cefetül helyben hagyott. Vanda csúnyán sántítva, falábát erősen húzva, szegény csak egész karcsú, izmos testének minden erejét, lendületét bevetve tudta azt mozgatni, ugye csípőízület híján is, de azért hősiesen tartotta az iramot, így egyszerre értek Irén áramvonalas, testre szabott, kétszemélyes suhanójához. Csak hát a kalóznő kénytelen volt falábát lecsatolni, mert az űrjárómű pilótafülkéjébe csak behajtott lábbal férhetni, a vendégláb leszerelését egyébként fél kézzel is könnyedén oldotta meg, s le az ormótlan fatuskót csípejérűl. Akkor az iromba bal láb procuratort felkapta, a mellyihez szoríjotta, majd ugyanazon lendülettel Brünhildához dobta ily szók kíséretében:
– Tedd a suhanómba, szépségem.

Egy mikroaionnal később, az Abüsszoszon, hova mindenek odavonattak kiváltképp az elveszettek

     Az Öreg Kapus hajának szálait valami láthatatlan mágnes az égbolt delelője felé vonzotta. Ez az apró jel árulta el felfelé és befelé irányultságát, mintegy metakommunikációs szimbólum közölte a külvilággal, hogy önnönmaga leglényege a jelenségvilág mögötti esszenciális tartalmakra éhes. Két élőlényt vezetett kézen fogva éjjel és nappal, mióta azok becsapódtak udvarába, mint egy meteorit vagy mennykő. Egyikük a humanoidok esetleg az antropomorf istenek képviselője volt, jól fejlett fiatal nőstény, magas szőke, kék szemű. A másik Küklopsz, neme bizonytalan, óriás, rőt, kétfejű. Az aggastyán fülét egyszer csak macskafinomságú lépés és tompa kopogás váltakozása csapta meg. Hátratekintett, mert a különös, felemás zörej a háta mögül érkezett, így most már láthatta is a zaj okozóját, nos az érzéklet fején fekete csuklya volt, felső testét tengerésztiszti egyenruha fedte, valamelyik lábát pillanatnyilag, egészében egy ormótlan fatuskó helyettesítette. Aranysújtásos zubbonyának egyik ujját végénél fogva zakójára tűzte, mint egy kitüntetést / Természetesen nem volt benne kar silány Nelson admirális-utánzat /. A fekete csuklyán halálfej fehérlett. Agresszíven zörgetett a bölcs ajtaján, vagyis: hüvelykujját az öreg misztikus homlokán vízszintes irányból megkocogtatta. Ugyanis az Öreg Kapus, a Hetedik Vén már teljesen feléje fordult csatolt részeivel együtt (értsd olvasó úgy, hogy a szőke nővel és a küklopsszal egyetemben, kiknek ugye a kezit szorongatta éjjel és nappal).

Odabotorkál az ablakhoz. Szétnyitja a zsalut, világosságra vágyik. Nehezen szokik hozzá a szeme, hetek óta úgy él, mint egy vakond. Hunyorog, bántja szemét a fény, persze, hiszen jó ideje nem mozdult ki a lakásból. Kinéz az ablakon, akkor is, mert levegő kell, meg kék ég, hadd szűrődjék be a retinán, a bőrén keresztül valami. Bármi.
Milyen egyenesek a házfalak! Régóta csak görbének, körvonaltalannak érzékelt mindent, magát is. Ha a szomszédot nem hallaná időnként köhögni, még azt gondolhatnám, hogy néhány percre boldognak is érzi magát. Nem, mégsem, az az átkozott köhögés nem hagyja, zavarja, sebzi a fülét. Becsukja az ablakot, hátha akkor tompábban hallja a ritmikus, bosszantó harákolást. De akkor meg nincs levegő. Napok óta nem szellőztetett. Minek? Ne jöjjön fel ide senki. Szégyell idehozni bárkit is, mondjuk ki.

Kevéssé, sőt alig ismert élettörténeted, családfád, akár mint Melkisédeké, mi Urunk előképéé, 
                                                            Te, szentté tett szent a szentek gyülekezetében.

Történeted szálait, aranyból, legendából, aurából, vagy inkább aureából szőtték későbbi századok!? 
Te, aranyfüstölésű ikonja Krisztusnak. 

Már születésed napján felálltál fürdőkádadban, és a böjti napokon csak egyszer szoptál,
                                                             Te aszkéta-kisded.

– Gyermekeim, leányok, milóiak, hadapródok és egy(begy)ben űrnők – persze (hogy) felemelkedett ekkor a tábornok 215 centi hosszú s legalább 170 centi széles besűrült, asztrálpetyhüdt valósága a szép leányok (az Univerzum leendő legrettegettebb katonanőnépe) és Wong áhítattal szegezték reá tekintetüket –, bennetek van minden bizodalmunk, Thanotodozor őmikroszentségének és fönnségének, a Forgásgépagy Alapítvány Soros Ölelnökének, az Intergalaktikáris Fő-világosító Bizottmány Fejének, a Minden-Hatóság Mindenerejének, a Rend-Űrség kozmikus Űr-rendfőnökének, a démoniták Corpus Grandiosusának avagy Főürdüngösének, a daimoneus generálisok Generálisszimuszának és Daimónjának, a dágoniták Élének, a Nép Biztosának, a Köz Rendjének, és az ő felséges nejének ,királynő anyánknak, Matéria Anyatrösztnek, és az ő Magisterüknek, kik a dolgozó hímosztály fenséges egyenlőségének jóvoltából és megbízásából köz-elhatalmazottként közhatalmasok, és a daimóneusoknak, dágonitáknak, a daimonoidok élfajának és a dolgozó férfinépnek tán utolsó reménye, csodás csodafegyverei!