Batári Gábor: Öld meg a Shahint? (tizenkilencedik regényrészleg)
– Épp jókor érkeztünk, nézd csak ezt a nagy-nagy ünnepi diadalmenetet, milyen monumentális, szervezett és rendezett, csodálatos, csodálatos!!!
– Látom, Ghabbal a díszfelfordulást, bocsi, díszfelvonulást, mi akar ez lenni valójában?
– Ez a Shahin, a vezír diadalmenete.
– Gondolom a Shahin az két és fél méteres pali, aki csicsás harciszekéren dülleszti mellkasát, ezüst vörös tolltarajos sisakban, vörös palástban, oldalán vöröslézer karddal, kocsiját négy sudár jaguár vontatja.
– Jeles, jeles Brünhilda, eltaláltad. De beszélj a Shahinról nagyobb tisztelettel, ő a mi hősünk, példaképünk rendkívüli erejű, kiváló harcos, nem jó vele ujjat húzni még egy milóinak sem, Ő Kuin Goro Puk magister, a Magister, a nagyvezír első vezíre. A háta mögött csak Vérpirospozsgásként emlegetik, mert legkiválóbb orcája állandóan pozsog az örökös készültségtől, nemes daimonita vére folyvást arckoponyájába serken fejének minduntalan valami hadicselen való törésétől, de valójában azért becézik így legelszántabb katonái, mert az ellent vöröslézerével oly vehemensen szokta vágni ez az übermensch (még az amazonok is összemenstruálják magukat tőle), csodadumdumjával meg lőni, hogy az ellenségnek vére orcája két és fél méter magasáig freccsen.
– Mintha azt állítottad volna az imént, hogy nem kedveled a démonitákat, most meg szinte megdicsőíted a vezérüket, bocsi, vezírüket – gurgulázott telt, mégis enyhén, érzékien rekedtes hangján Vésztőy Brünhilda.
– Valóban, szépséges Hilda, de az erőt, a vezírséget, a hadvezéri érdemeket, a kiváló jellemet akármifajta is legyen, tisztelem. És azt hiszem, azt is mondtam, hogy az ellenségeim ellensége a barátom. Csak azt tudom neked tanácsolni, jó lesz idejében Őshahinságához hozzászoknod, mert a nyílt hadszíntéren gyakran találkozol majd monumentális személyével, ugyanis mint milói nagy valószínűséggel a közvetlen beosztottja leszel.
– Ó, Ghabbal, drága Ghabbal, nem akartam a hősödet bántani, biztos tántoríthatatlan, erélyes hadúr, látszik, hogy valaki és nem akármilyen valaki.
– Azzal, hogy beavatott kadét lettél, a te hősöd, a te hadurad is.
– Megadom majd neki a kellő tiszteletet, mert megérdemli. A hátra kötött kezű, nyakuknál összeláncolt foglyok – mutatott Brünhilda a kalodákkal, kötelékekkel, béklyókkal egy lénnyé kényszerített, százlábú, négy oszlopban vánszorgó rabhadra – a bizonyíték, hogy rendkívüli stratéga. Gondolom, e seregnyi nyomorult elejtésének örömére triumfál.
–Pontosan Brünhilda, ám e foglyokat se becsüld le. Nem pórnépről van szó; gyámoltalan fehérnépről, göthös civilekről, hisz te is látod, így megalázva is mily büszkék, imponálóak, hatalmasak. Ott a sor elején, azok a magas, vörös hajú, módfelett dús keblű, robosztus, mégis jó alakú nők, testükhöz feszülő, tollakkal borított bőrökben, ők a valkűrök. Mögöttük azok a közel három és fél méter magas, keskeny vállúak, de rettentő izmos karúak, hajzat nélküli kis koponyával, kiugró orral, vágott szemekkel, vörös rézhez hasonlatos bőrszínnel, egy ágyékkötőnyi összruházattal – Firaz hangja most nemcsak lelkesen, hanem elégedetten is zengett – a shegagok. Azok a 288 cm körüliek, szalmaszőke vállat verdeső hajjal, markáns arccal, sasorral, homlokukon egy arannyal szegélyezett, levehetetlen ékkővel, mely harmadik szemként funkcionál, úgy tesznek, mintha egy barna hajpánt tartaná azt, persze csak alibiből. Fehér bőrűek, széles vállakkal, erős karokkal, fejlett izomzattal, meztelen felsőtesttel, rövid barna tunikában, ám a legdaliásabb köztük eltérő redőzetű fehér szoknyácskát visel, különösen díszes övvel, ők a thaorok. A fehér tunikás valami nagykutya lehet. Amazok ott, kiknek emberszerű, ám nagy farokkal ellátott, méregzöld hüllőpikkelyekkel borított a testük, szintén óriás termettel, a xunghuk, emitt meg egy xhinte, nézd a vézna sárgásbarna testét, ám vékony karjai és törzse közt repülésre alkalmas bőrhártya feszítve, szárnyfesztávolsága kb. 6 m. Ritka a xhinte a foglyok közt, itt is csak egyetlen egy van. Ők bizony a shagayok kegyetlen faja, ekroni népem egykori elnyomói, nagy elégtétel nekem őket megkötözött rabként viszontlátni – dörögte büszkén.
– Azért folytatom tovább, hátrébb azok a rendkívül törékeny, de érzéki, jó alakú hölgyek vegyes színezetű, hosszú hajzattal, áttetsző, testre simuló lepelben, a lenge ruházat alatt kivehetően duzzadnak keblecskéik, ám nemcsak kezeik hátrakötve, hanem szép ajkaik vaspánttal-szájzárral befogva, mert minden látszat ellenére lesből támadva, puszta kézzel és fogakkal széttépik marcona katonáinkat, ők a nimfák. S az ott hátul, egyedül, fekete hajú, kökényszemű, vad, gyűlölködő tekintetű, napbarnított bőrű, szép szál, magas leányzó persze a humanoid átlaghoz képest nem Shagay mértékkel mérve, különösen arányos, nőiesen izmos testtel s tagokkal. Még gömbölyű melleit is kötelek szorítják, ugyanis ő tízszeres őrizet alatt senyved, mivelhogy hátra feszített karjait mellei vonalában kötözték oda törzséhez, de nemcsak ott, az egész teste zsinegek hálózata. Jobb térdére térdmerevítő bilincs van erősítve, azon egy lánc, látod, a végén vasgolyó, ezt a lábát csak mereven húzhatja a másik után, nos ő egy amazon. És mindez a készültség és biztonsági intézkedés azért, kedves Hilda, mert az amazonok normális körülmények között elfoghatatlanok, ezt az egy szálat – ki tudja miféle rút orvkelepce által kapták el – nagyon nagy érték. Nos, mit szólsz szép leányzó, ezek lesznek a te legtestközelibb ellenségeid a harctéren. Brünhilda gyönyörűséges orcájára a rémület jelei próbáltak kiülni, de erőt vett magán, hogy félelmének ne legyen (arc)képi lenyomata.
– Nézd – szólt Hilda most már higgadtan –, amikor aláírtam a szerződést a Hamis Békebizottmány embereivel, pompázatos juttatások fejében, hadászati tanulmányok lefolytatására, azok befejeztével kemény frontszolgálatra tettem esküt. S a harc nem vicc, kemény dolog.
- Nagyon bátor lány vagy, Brünhilda, így beszél egy igazi űrkadét. Mert az igazi bátorság félelmeink ellenére is hű maradni az eskünkhöz. Akiket itt látsz, az egész Mindenség legádázabb katonái, de meg fogsz lepődni, a legnagyobb kihívást nem az óriás termetű shagayok vagy a vad s orv nimfák jelentik. Ők csak puszta, nyers erő, éles karmok, fogak és ügyesség, hanem az amazonok és a valkűrök, de kiváltképpen az amazonok, s nem fergeteges gyorsaságuk, harci tudásuk miatt legfőképpen, hanem a saját igazságukban való kikezdhetetlen hitük és ebből adódó mindenre elszántságuk miatt. Egy faj létezik, ki ebben rajtuk is túltesz, és az ti vagytok, a milóiak, hát ezért effajta vérmérsékletetekért kelletek ti a harctérre.
Ekkor a szomorú, de félelmet keltő menetet körülálló plebsz; amolyan öltönyös, aktatáskás hímek mint megannyi dolgos méh vagy hangya (csak ott a dolgozók nőneműek) követelőzve ordibálni kezdett, aktatáskáikat a levegőbe dobálva:
– A harmadik halál rájuk! Szippantsd ki tudatukat a Velőszippantóval és rágasd szét! Halál reájuk, a retográd ellenségre, a nép ellenségére, a haladás ellenlábasaira! Halál! Halál! Halál! A harmadik halál! – Ezt természetesen a foglyokra értették.
– Na, menjünk, még tényleg elkésünk – dörmögte Firaz kissé enerváltan. – Hányingerem van a leloyoktól, ezektől a nagy Petezsák Anyánkban tenyésztett, embergyári készítményektől – mormogta tovább, de most már vitézi orra alatt, hogy Hilda nem hallhatta – fújván az öltönyös, dolgozó osztályú herékre.
Megjelent: 2014-07-31 22:16:03
 |
|
Batári Gábor (Budapest, 1967. március 09.) író |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
