Keresés a honlapon:

Mirtse Zsuzsa: Templomok építőkockából

Egy szobából jövünk, egy házból, egy vérből, egy világból. Jóval idősebb, mint én. Felnőttnek mondják, én meg gyerek vagyok. Hat építőkocka hever előttem, színesek, fából vannak, egy-egy évem mind, a gyerekkorom. Hat kockából építeni nehéz, kérincsélem, adna az övéből kölcsön valamennyit, bármennyit, neki úgyis már annyi van, na, igazán, naaa, annyira vágyom rá! Nem ad, nem adhat. Dobál a vízbe inkább, mintha ott kioldódhatna majd belőlem valami, vizes gyerekhajam napfényben izzó sárgarézdrót, három marék szeplő pirosló gyerekarcomon, feje fölé emel, visítok, mert visítani kell, hogy ne halljam odabentről a szörnyű hangokat. Hat kockámból tornyot építek, de nem köti össze az ő várával az én tornyomat semmi sem.

Nyolc kockámat rakosgatom, és már azt is tudom, hogy előbb-utóbb nekem is várat kell építenem, nincs kegyelem. Mama hosszú ruháját próbálgatom, szalaggal meg kell kötni hátul a derekát, jó, spárgával, de jó szorosra, hogy ne vegye észre senki sem azt, hogy nem az enyém, hogy még elviselhetetlenül kicsi vagyok. A cipő sarkát pedig nem is én törtem ki, esküszöm!

Tizenkét kocka, mind az enyém. Már nem dobál a vízbe, biztos egyre nehezebb vagyok, bár a többiekhez képest, tudom, még mindig mókásan vézna, de nem törődik vele. Kisemlős, nevet rám, és én e két vicces halmocskára nagyon büszke vagyok. Elhatározom, hogy sokat fogok enni, háromszor kérek majd mindenből, ha a fülemen is folyik ki a világ, hogy nagy és erős legyek, és majd meglátja, egyszer még büszke lesz rám, akkor is. Várom, hogy majd egyszer ugyanannyi kockánk legyen, hogy utolérjem őt.
Lám, nekem már van majdnem tizenhárom, és higgye el, hogy engem egyáltalán nem zavar, hogy az övéi egyre kopottabbak, de csak csóválja a fejét, elkomorodik, látom már, ugyanannyink sosem lesz. Hazudtak nekem.

Akkor legyen legalább egy nyamvadt híd a váraink között, hogy át tudjak menni hozzád, ahányszor csak akarod!, kiáltom neki, de nem lesz ott soha semmi, még egy vékony palló sem, amelyen ide-oda mászkálhatnék, ettől félelmes az éjszaka, nem merek elaludni, nem akarok emlékezni, ne zajongjak, mert mindenki felébred, persze, hogy értem, nem kell még egyszer elmondani, jó, jó. A takaró izzadt és nehéz, alatta vékonyka gyerektest. Tudja már, hogy egyszer megépül a vár, és ha megépül, onnan ki nem jön többé, ott fogják eltemetni, ez az élet rendje, mindenki így jár. A várból vissza még nem jött senki sem. Nem akar hát felnőtt lenni, mert a felnőttek, lám, egészen biztos, hogy meghalnak, és nekik még fehér koporsójuk sem lehet, az csak gyerekeknek jár.

Fura kislány, mondja a doktor bácsi, nagyon kell vigyázni rá.

Tizennégy kockám van már. Az a másik ott úgy tesz, mintha nem venné észre köztünk lévő különbséget, egyedül küld le a boltba, nem számolja meg a pénzt, amit visszaadok, benn maradhatok a szobában, amíg másokkal fontos dolgokról beszél. Nem értem mit mond, csupa olyan szót használ, amit nem ismerek. Csak azt értem meg mindebből, hogy egyszer majd nekem kell ott ülni, helyette, és hogy egyszer én is meghalok.

Az asztal körül csupa dongó. Annyi kockájuk van, hogy abból felépíthető lenne az egész világ, mégsem elég semmi, nem ez érdekli egyiküket sem, csupa fontos dongó, az ám.

Mi lenne, ha megnevettetném őket, ha kicsit elfelejtenék, hogy van tervrajz meg ütemezés, és biztos nem haragudna odafönt ma rám senki, ha látná, hogy a hidak, jobb híján, mi magunk vagyunk.

Talán, menj játszani mégis egy kicsit, szól rám, gondterhelt, valami most odabent belém hasít, rosszabb leszek, mint az ördög, és úgyis tudom, hogy egész életemben becsaptál, úgysem hiszek neked többé sosem!

Gyűjtögetem a kockákat, amiből majd én az egész világot felépíteni tudom, de ha a világ nem is, Európa már belefér, dugdosom, rakosgatom őket, tisztán és tisztátlanul zsebembe, párnám alá, mintha ezen múlna bármi is, mintha ezen múlnánk. Igen, jól emlékszel, még loptam is, szomszédból, kedvestől, bárhonnan, ahol nem figyeltek rám, talán azt még sem kellett volna, de fütyülök rá. Van már elég kockám, jó, annyi sosem lehet, mint neked, de most már egészen klassz várat tudnék építeni belőle, elhiheted, és azért egyszer megmutatnám, ha még kíváncsi vagy rá. Mi lenne, ha megnéznéd? Még az is lehet, hogy tetszene. Persze nem ma, inkább majd holnap, tudom. Most már nem küldenél talán ki a szobádból sem, hiszen jól értek mindent, még kicsit többet is, mint kellene; és már tudom, hogy mindig lesznek olyan dolgok, amelyeket meg nem érthetek. El kellene számolnunk egymással, ahogy neked mindig, mindenkivel volt elszámolnivalód, talán a mindenkibe még én is beletartozhatok, talán még nincs késő, üljünk le, talán még akarod, s talán én még nálad is jobban akarom, talán. És nagy hőségben nem szabad szomorúnak lenni, érted, nem szabad, mert megállhat a szív hajnalban, tudtad te ezt?, emlékeztél rá? És abban a pillanatban emlékeztél-e bármire, vagy csak hagytad, hogy elcipeljenek?

Nem lett fehér koporsója, ahogy mondtam, mert persze, csakugyan, hiszen az csak gyerekeknek jár.

Üres a kezem, üres a zsebem. Hiába a sok kocka, magamat sem tudom felépíteni belőle, soha többé már.

Nem akarok dongó lenni. Bármi legyek, csak dongó ne. Csak dongó ne, sose.

(Mirtse Zsuzsa: LOVAGKÓR – Játék nemekkel és igenekkel
Méry Ratio Kiadó
Az illusztráció szerzői jogvédelem alatt áll.)

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-02 09:36:19

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.