Batári Gábor: Vanda és Hilda (tizenegyedik regényrészleg)
Hát indult a két lány...,de nem virágot szenni. Brünhilda könnyű léptekkel, bár bal lábát kicsit fájlalva, melyet Szép Irén oly cefetül helyben hagyott. Vanda csúnyán sántítva, falábát erősen húzva, szegény csak egész karcsú, izmos testének minden erejét, lendületét bevetve tudta azt mozgatni, ugye csípőízület híján is, de azért hősiesen tartotta az iramot, így egyszerre értek Irén áramvonalas, testre szabott, kétszemélyes suhanójához. Csak hát a kalóznő kénytelen volt falábát lecsatolni, mert az űrjárómű pilótafülkéjébe csak behajtott lábbal férhetni, a vendégláb leszerelését egyébként fél kézzel is könnyedén oldotta meg, s le az ormótlan fatuskót csípejérűl. Akkor az iromba bal láb procuratort felkapta, a mellyihez szoríjotta, majd ugyanazon lendülettel Brünhildához dobta ily szók kíséretében:
– Tedd a suhanómba, szépségem.
Brünhilda ügyesen elkapta, bár a nagy tömegtől és svungtól majd hátrahanyatlott, s persze a csudálkozástól is, mert szemeit kikerekítve, ámulva, báván bámulta Vanda Szép Irént, a kalóznőt illetve egy kitüntetett részletét. Combkincsét. Le nem bírta róla venni szép szemeit, mintha igézet alatt állna bűbájosan (és ez nem a tökéletes arányú páros testrész páratlanságától való szokványos elvarázsolódás volt) nem olvasóm, hanem azon való álmélkodás, hogy e dús, gyönyörű tömbnek a fele felettébb, pontosabban teljes egészében nincs (meg), azaz a szó szoros értelmében páratlan. Nyájas olvasó itt máris le kell szögeznem, hogy a Faximile megdöbbenésének oka nem a hiány puszta ténye, hanem annak nagysága, makulátlansága, teljes mértékben valósága. Mert Brünhilda tapasztalatlan volt bár, de nem volt vak vagy hülye érzékelte, sőt felfogta, hogy Vanda Brün, a kalóz bal lábának legalább combközéptől hiányoznia kell, netalán tán azt is sejtette, hogy tőből, de arra még álmában sem mert volna gondolni, hogy tövestül, (combfelsőstül-seggalsóstul) addig míg ugye le nem vette eredetije, a még egy darabig kalóznő a tuskólábat. Hilda Brün, a Hasonmás mindezek ellenére önfeláldozón szorongatta (mármint Szép Irén, a kalóz tuskólábát). Vanda, a kalóznő ily igéket szólván dohogott:
– Mit bámulsz, nem láttál még mély kivágást?
– Hűha! Ez igen! Hogy csináltad? El lehet egy lábat ennyire veszíteni? Olyan, mintha ki se nőtt volna a popókádból!
– Sok a szöveg, tedd azt a seggsértő szart végre a suhanómba! – rendelkezett fölényeskedőn és ingerülten Vanda néhai csodálatos végtagjára koránt sem emlékeztető pillanatnyi bal láb helyettesének űrjáróművébe tételéről. Mindezt fél lábon állva tette, szilárdan, délcegen, mint egy korinthoszi oszlop. Ugyanis nem dőlt reppentyűjének, mintha csak erősíteni akarná egyetlen lábát, hogy még nagyobb jártasságot szerezzen, a fél lábon egyensúlyozás művészetében. Minden valószínűség szerint azért cselekedett így, mivel az ügyetlenebbik lába maradt meg, mert mint köztudott szegény Vanda ballábas volt. Ám hírtelen, – ha az előbb vázolt, ormótlan falába lecsatolása óta szakadatlanul, tudatosan és mesterségesen fenntartott, rendíthetetlen ólomkatonai egy lábon állásából indulunk ki (mert honnan is máshonnan) akkor – váratlan utasítást adott Brünhildának nyersen egyben kényeskedőn (rendre is) ekképpen:
– Megszédültem. Segíts! Gyere közelebb, gyere közelebb hozzám, hadd támaszkodjam rád! Brünhilda közben sikeresen elhelyezte Vanda tuskólábát kistávú személyi reppentyűjében. Kelletlen, sőt abszolút akaratlan, de továbbra is segítségére volt Szép Irénnek, ugyanis valami láthatatlan, titokzatos fennhatóság kényszerítette rá. Vanda a Szép Irén nagyon hamar megunta a széphölgytársára való tétlen támaszkodást, különben is mihamarább ült volna bé kistávú személyi reppentyűjébe, tehát újfent kommandírozta Brünhildát:
– Karold át a derekam és tarts erősen! Vélhetőleg ezt azért kívánta, hogy keze felszabadulhasson az alteregójába való kapaszkodástól, persze a hasonmása leány rögvest fogta darázsderekát szorosan, de szorosan, a parancsolat, az, parancsolat ugye. Bár ezenképpen is fél lábon volt kénytelen egyensúlyozni, de volt erős támasza, ennek következtében fél kézzel bár, mégis szabadon bíbelődhetett a reppentyűkulccsal, (ami ugye a bal oldali végtagok teljes hiánya esetében relatíve főnyeremény). Mindenek előtt akadálytalanul előkotorászhatta zsebéből, ilyesformán mégiscsak zökkenőmentesebben nyithatta ki a suhanó ajtaját. Ugyanis nem kellett végtagmentesített felével támasztékot keresnie, sem egy lábon billegnie, mert ez esetben élő mankója volt, maga Brünhilda. De nehogy azt higgye az olvasó, hogy Vanda Geröyk Brünnek ténylegesen szüksége volt faximiléje segítségére, dehogy-dehogy hisz olyan istennői jobb lábbal rendelkezik, (ha még az eltávozott bal különb is) hogy akár a Ragnarökig is kibírja fél lábon bizonytalankodás és szédelgés nélkül. Á dehogy, rendelkezéseket, parancsokat akart osztogatni, kiélvezte a helyzetet, hogy nem túlzottan kedvelt, sőt egyelőre ellenségének vélt, tejfölös szájú hasonmását ugráltathatja.
– Bezzeg most rám támaszkodsz, amikor szükséged van rám. De az előbb majd letépted a lábam – kényeskedett Hilda G. Brün, miután mindketten befészkelték magukat a kényelmes, puha, fotelszerű ülésekbe –, még mindig ott vannak az ujjaid nyomai – durcáskodott tovább Brünhilda.
– Örülj, hogy élsz, és hogy még megvan – vetette oda élesen Vanda. – Nem szégyenled magad, az utolsó reményemet is szertefoszlattad, hogy valaha is bal lábra kaphatok. Amúgy meg világosan beszélt az öreged, nem? Kötelességed, hogy segíts nekem, hogy engem szolgálj. Szegte fel büszkén szépséges fejét Szép Irén.
– Egy frászt, nyomorék szuka – förmedt rá Brünhilda –, hogy féllábú vagy s ráadásul hiányzik a bal karod is, az a te egyéni szocialista problémád (olvasóm, ugye még most tanulgatja az alapvetőket), semmi közöm hozzá, és semmiképp sem jogosít fel, hogy parancsolgass nekem. Egyáltalán, kim vagy te nekem? Az tény, hogy egyformák vagyunk, leszámítva, hogy nekem mindenem a helyén van.
Rettentő, viháncoló röhögés kígyózott elő
gyöngyfogainak kerítésén,
tökélyrajzos ajkainak résén.
Úgy gondolta a bohó efféle frechség a nyerő.
Ó, olvasó csodálkozz merésén,
intsd, hogy legyen résen!
Ekkor Vanda (Szép Irén) rendkívüli kék, mandulavágású, szép szeme szikrákat szórt, nem állt messze attól, hogy eljárjon az az egy keze.
– Vigyázz, te ribanc! – kiáltotta –, mert szétrúgom azt a formás seggünket – mert tudta, hogy ez öndicséret –, a géntenyésztett és -manipulált nénikéd szocialista, mégis csak egy istennő vagyok (olvasóm, drága, ezt csak így maguk közt, tudta, hogy az istenek hivatalosan bétiltva), – talán szociális!
– Jaj, de félek. Talán van némi előnyöm a nagyságos asszonnyal szemben – duruzsolta Hilda G. Brün (Brünhilda) pimaszul, valami leírhatatlan gúnnyal, előrehajolván a pilótaüléshez Vanda (Szép Irén) kecses fülibe.
Vanda Geröyk Brün (Keroi-I Bru-Inna) most meglepően nyugodtan válaszolt:
– Hát ide hallgass, kisanyám – és azzal a világ(egyetem)szép szöszke fejével hátrafordult a másik szőkeséghez –, én az Űrgárdafőtisztképzőbe jártam Abbadonban, az Asmodi-sivatagban volt a terepgyakorlatom éjjel –40°-ban, nappal +50°-ban hőingadozva, sokszor ambrószia és nektáradagom hiányát szenvedve, nélkülözésüktől hiánybetegséggel küszködve. Saját finom bőrömön tapasztaltam meg a harcművészetek csínját-bínját. Praxisom van a fény- s éterlézerkard-forgatásban, a sugárlőfegyverek terén, egyszóval, anyukám, higgadj le, mert ezzel az egy kézzel, egy lábbal is simán elintézlek – villogtatta végig szemeit nyomatékosan, bájosan-kifinomultan-kecstelin erős kezén és lábán, az egyetleneken, aztán újra hasonmását vette célba kemény tekintetével.
Brünhilda egy kicsit megszeppent, de nem mutatta, szájalt tovább munkát adván ívelt, húsos ajkainak:
– Talán abba a fenenagy kiképzésbe rokkantál bele oly nagyon, mit műveltél magaddal vagy műveltek veled, miért nem vigyáztál jobban magadra, ha már annyira kommandós űrelitnémberré combosodtál, kár e hamvas testért, pazar alakért, mert most egy kissé hibádzik, túl egyoldalú ugyanis.
– Ó, kezdesz választékosan cseverészni; „hibádzik” meg „kommandós űrelit-combosodás” – ismételte gúnyosan Vanda –, mégis csak ragadt rád valami kis stílus az öreg kóklertől. De még egyszer mondom, vigyázz a szádra és felejtsd el a szép, hamvas testem, meg a kezem-lábam pillanatnyi mennyiségét, a mindenségét. – Háborgott Vanda lelke, helyesebben Kája, túlvilági énje és fénynumene, mert most pszükhéje a teste,
csak szubtilis és annak az úgymond „lelke-megelevenítője” Ahja,
mely földön-egykor-lélek korpusz deilkáteszét áthatja,
s annak fénynumene kivéltképpeni hordozója,
(így rendelkezett égi atyja,
kiről tudjuk, hogy a nagy Geröyk vóna,
de ezt ő nem milóinak nem mondhatja)
nos, az is háborgott és szép önmaga, mert ugye a közbülső világban az asztrális térben, világegyetemben gabalyodik históriánk. Majd hirtelen kívánatos, gömbölyded térdével megérintett egy pirosan pislákoló gombot, s a surranó suhanó, hivatalosan kistávú űri személyreppentyű (hatótávolsága max. 1-2 parszek) hajtóműve bődületes suhogással, süvítéssel, surrogással beindult. A förgeteges gyorsulástól mindketten szinte belepréselődtek az ülésekbe. Brünhilda felkiáltott:
– Szent Univerzum, hogy fogod vezetni ezt a bolygóközi teknőt egy kézzel, ez kész szuicidum.
– Ostoba némber, van még azért egy lábam is – szólt Szép Irén kioktatólag. – Gúvaszd csak azt a szikrázó, kék szemgolyódat a botkormánynak rúdjára,... néha ő az én legjobb barátom. Ösztönösen produkált altestével egy-két furcsa mozdulatot, Hilda szegény pedig ama titokzatos erőtől kényszerítve előrenyúlt s Vanda lába közit volt kénytelen masszérozni (később rá kellett jönnie, hogy ezért az egy-két simításért kivételesen nem a felsőbb akarat volt a felelős, hanem saját nárcisztikus hajlamai) s a Hasonmás megcsonkult Eredetijének hangja is egy kissé elváltozott, olyan izgatott, zihálós, majdhogynem sikongatós lett: – Vele irányítok fel-le, előre-hátra. Nézd a fogantyúját, pont akkora, mint a kacsókám, látod, ez még kétkezűnek is egykezes. Figyeld a rúdon lévő bütyköket, gombokat térdvonalban, melyek az indításért vagy a megállásért felelősek, azokat a térdkalácsommal tudom kapcsolgatni. A fejem, a testem mozgatásával is kormányozhatok, ha szükséges, és egy kiismerhetetlen, ravasz mozdulattal kioldhatom a rakétákat, üzembe helyezhetem a lézerágyút, a tekintetemmel pedig célzok, ez a kis masina szinte testemmel-lelkemmel egy. A padlón, a talpam alatt elhelyezkedő pedállal pedig növelem vagy csökkentem a sebességet. Vanda hangja ekkor visszatért az extatikusból megszokott, búgó státusába. Persze mert Hilda Brün már nem vakargatta viszkető vénuszi vénuszdombját s az alatta pulzáló gyönyörök kertjét.
– Zseniális, most már meg vagyok nyugodva. Mintha ezt az űrmasinát direkt csonkabonka űrmasinyisztáknak találták volna ki.
– Kisanyám, nem állsz messze az igazságtól, a Daimóniai vezérkar mindenre gondol, ugyanis szent háborúinkban rengeteg hősi sebesültnek kell a kényelmét szolgálni, harcképesség-csökkenésüket mindenféle praktikus szerkentyűkkel korrigálni, hogy tovább harcolhassanak. Vész esetén reppentyűmet még a hangommal is tudnám irányítani – dicsekedett Vanda.
– Figyelj, spiné, tedd azt, akkor nyugodtabb lennék.
– Nem lehet, túl sok energiát kivenne gépemből, nincs okom szórni az ezüstdénárokat, sőt talentumokat.
– Zsugori némber – állapította meg Brünhilda félmosollyal szája szögletén.
– Hallgass már te, senkiházi tyúk(húsleves), ne szövegelj annyit, mert aztán tényleg valami kóborló üstökösdarabnak röppenünk. – Tehát elkövetkeztek a kínos hallgatás fénypercei.
Így kisvártatván elérték ama aszteroida-mező határsávját, ahol Vanda G. Brün /Keroi-I Bru-Inna Szépirémsége (olvasóm, azért runiul írjuk egy milói nevét legelébb és leginkább, mert a runi áll legközelebb az első Univerzum, a sűrű anyagú tudatszint nyelveihez) híres bolygótöredék otthona leledzik, ez a belakott óriás meteorithalmaz Dagon és Miló (az utóbbi eltűntnek nyilváníttatott) ikerbolygóktól mintegy 2-3 fényévnyire gravitál az űrben. Vanda, a Szép Irén, ehhez az égitest-juttatáshoz – mert nagy volt ám a „bolygóéhség” akkoriban – a Hamis Békebizottmány simaszájú, álnyájas csakis runita ügynökeivel kötött szerződés alapján jutott. Melyben feketén-fehéren, azaz daimóneus-dágoniul és milóiul az állt, hogy a Forgás-Gép-Agy Alapítvány Soros elnöke Őmikroszentsége Thanatodozor Ölelnök és az ő végrehajtó hatalma, a Magister iránt való teljes lojalitással kell részt vegyen a Dágonita-Daimóniai Birodalom nagy faj- és honvédő, szent háborúiban (ami persze élettérszűkösségre való hivatkozással inkább hódító) űrcirkálókról lézerágyúzva, harci vadászsuhanókkal manőverezve végső esetben éterlézerkarddal és sugárlőfegyverekkel hadakozva közelharcosan is. Hogy e harci feladatoknak eleget tudjon tenni legalább két mimikroaion hosszúságú szemeszter (kétszer ötszáz földi év) Űrgárdafőtisztképzőbéli alapképzésben kell részesülnie, ám az alapvizsgák letétele után rögvest szolgálatra rendelhető a birodalmi flotta kötelékében űrcirkálókra, harci vadászsuhanókra, űrbázisokra, égitesteken állomásozó egységekre, mint főtiszt, bár egyetemi hallgatói, azaz főhadapródnői státusban, ha szummakumlaudált megelőlegezett alezredesi rendfokozatát megtartva. Ellenben ha oly szerencsés, hogy volt ideje lediplomázni, nem csapott le rá a had-egyetemi hallgatás közben a sasbehívó éles karmaival akkor, mint flotta- bázis- illetve hadseregparancsnok admirálisi avagy tábornoki rangban. Mindezért a hadi, ha kell közel-harcos aktivitásért cserébe, jár néki már tanuló évei alatt a luxusotthon, a pazar ösztöndíj és szuperzsold a későbbiekben, a frontszolgálat idején. Ha a háborúk során pedig maradandó testi, illetve lelki károsodást szenvedne, harcképtelenné válna (a harcképtelenség megítélése a dágoni-daimoniai birodalmi vezérkar részéről, minél szorultabb helyzetbe kerültek, annál bizarrabb lett, de olvasóm, errűl majd máskor, többet), az extrákat (értsd alatta az aszteroidát a vele járó infrastruktúrákkal) megtartva hypernyögdíj illeti meg. De nevezzük nevén a gyereket, ez a juttatás, az úgynevezett extra egy Gallia avagy Franciahon nagyságú csillagfióka. Elkülönített kúriával, forum vandanum et saepiraenummal, amfiteátrumokkal, boltokkal, fürdőkkel, éttermekkel, szórakozóhelyekkel, komissióval, vazallusokkal, személyzettel, szolgálókkal, rabszolgákkal, az általa kötelezően felállított bandériummal, űrügyelettel, szárazföldi és űrsuhanókkal. (Azért e gigászi terjedelem, mármint az aszteroidáé, nehogy már Szép Irén egy félrebecsült lépés megtételével /arról az esetről beszélve, ha, sziklányi s nem országnyi planétatörmeléket méreteztek volna szupernői életteréhez/ – mely kicsi lenne ugyan az emberiségnek, de túl nagy néki, Szép Irénnek, – lerepüljön otthonkája felszínéről vagy esetleg ki a világűrbe.) Ezért és ezek által lett Vanda Brün, a Szép Irén bolygóbirtokos úrnő. Természetesen a bolti eladók, egyéb kalmárok, kufárok s a többi személyzet nem Vanda tulajdona, ők tulajdonképp besúgófélék a Hamis Békebizottmánynak hivatalosak jelentést tenni Vanda bolygótöredékbirtokos úrnő egyenes, deli háta megett. Ezek a vaisják fajilag nézve nem a Dágon zavandala őslakosai, mint a rabszolgák többsége, hanem ha nők, ekroniak, (természetesen nem birodalmi személyek) ha férfiak, akkor pedig delta típusú dágoniták. Az űrügyelet is amellett, hogy a bajban rögvest Vanda főhadapródnőnek köteles segítséget nyújtani, ellenőrizgeti, úgy ám a legnagyobb titokban, nehogy a főhadapródnő tudomást szerezzen róla (de miért kötnék is ezt finom és szabályos, ógörögmetszésű és extraszimatú szaglószervére).
Volt Vandának szobalánya is, de nem öltöztetőnő már csak azért sem, mert zavandala szolgálókéz nem érhet őhozzája finom bőre miatt,
csak imádott kerevetjét,
– nem bolygatván toálettjét –
franciaágyát veti-igazítja,
lakosztályit takarossá takarítja.
A mindennapi kenyér fontosságú ambrószia-lakomái* elköltése végett is maga araszolgat éttermeibe tipegőjén, pezsgőért meg a sámpányer-kampániába.+ Mindez a távolságtartás pedig azért, mert Vanda bizalmatlan volt szolgálattevőivel szemben, bizony szupernői érzéketlensége nem csalt, (mint fennebb írtuk is volt) hát igyekezett, amit tudott maga intézni, ezáltal ösztönösen kijátszotta a Hamis Békebizottmány besugalmazóit.
Egy, az apróbb (1-2 km átmérőjű) meteoritok között lavírozó manőver után, Vanda kistávú személyreppentyűje vezérlőpultján elhelyezkedő képernyőn, mondjuk videofonon egy marcona, neandervölgyi-szerű, igen értelmes férfiarc jelent meg s ekként szóla:
– Üdvözlöm, Vanda Geröyk Brün főhadapród alezredes bolygóbirtokos úrnő a Pszükhén. A rezidenciáján óhajt landolni?
– Természetesen Kampa Katjar űrügyeletes, kérem, irányítsa suhanóm a rezidenciámra.
– Akkor az 1-es leszállási síkra állítom kistávú személyreppentyűjét, kisasszony. Látom, vendéget is hoz, kit tisztelhetek a hölgyben?
– Egyfajta segítőm lesz.
– Ön segítségre szorul, alezredes? Katjar összehúzta fürkésző, szürke szemeit.
– Ó, nem, nem, Katjar űrügyeletes, amolyan társalkodónőm lesz. Vanda hangjából melegség és kedvesség áradt, de színből, tónusa fölényességből magyarázkodó diáklányi fekvésbe süllyedett.
– Valóban? Megszólalásig hasonlít önre.
– Feltűnően, Katjar űrügyeletes, feltűnően.
– Ha nem haragszik, hogy ezt mondom, olyan ritka szép arca van, mint kegyednek.
– Köszönjük – villogtatta meg Vanda vakítóan fehér fogsorát –, kérem, űrügyeletes, távoznék – mondta Vanda az elbűvölő harminckét fogas mosoly után újra hűvösen.
– Parancsára, alezredes hölgyem. Az űrsuhanó fél másodperc alatt földet, pontosabban pszükhét ért a főhadapródnő, Vanda G. Brün pompázatos, gigászi kúriája bejáratának ugyancsak monumentális lépcsősora előtt.
– Ez aztán kíváncsi egy fajta – szólalt meg a kettőjük közti párbeszéd hosszas szünete után Hilda G. Brün.
– Szépségem, ez a dolga, az én biztonságom tartja szemei előtt.
– És nem tudja, hogy te kissé rászoruló lettél?
– Drágám, én nem szorulok rá senkire. De az öreg kókler amott az Abüsszoszon, azt mondta, te is hallhattad, hogy állj a szolgálatomra, hát én nem vagyok semmi jónak az elrontója. Mellesleg az űrügyeletes altiszt csak nyakig gyönyörködhet bennem, annyit lát belőlem, amennyit te is láthattál belőle az előbb, a képernyőn. Élőben még nem találkoztunk, az aszteroidám szélén van az őrhelye, több mint 30 stádiumnyira kúriámtól, de ki kíváncsi egy altisztre – fitymálkodott szép Irén pökhendien –, egy milói, egy shamból látványáért nem mászik 30 stádiumot. (Ez a biztonsági űrügyelet, olvasó, hol Kampa Katjar shamból fajú főtörzsőrmester az űrügyeletes altiszt. Nem keverendő össze a mindenes civilekből: ekroni ezopszükhiáterekből, ápolónőkből, hoszteszekből, kisegítő hölgyszemélyzetből álló főhadapródnő-jóléti és -egészségügyi űrügyelettel, mely Vanda főhadapród alezredesi rezidenciájának tőszomszédságában hiva(ta)lkodik, amelyet annak idején azon nevezetes művégtagboltban a művégtagbolti eladó ki akart hívni, Szép Irénre akart szabadítani, ahová első felindulásában kerülő úton rohant le segítségért, bal lába elvesztésekor. Na jó, na jó a hivatalos hely, az űrügyelet sokkal közelebb volt és hatványozottan hathatósabb segítséget tudott volna nyújtani. Ám éppen ezért besúgógyanúsnak vélé a rendkívül erős combú, ritka formás fenekű, darázs/Bo/Derek-ú, roppant nagy csöcsű, milyen volt szőkeségű, szép arcú, szépiréni Vanda. Ugyanis imént felsorolt méretei miatt volt képes, – gondolok itt főleg rettenetes nagyságú /persze az asszonyi kecs paraméterein belőli/ combizmára – közvetlen a hatalmas tömeg- és térfogatveszteség sokkja után rögvest egy aránylag hosszú utat fél lábbal végig szökdécselni.) Hilda most elengedte kecses füle mellett Vanda feléje támasztott, ismételt úrnői igényét, ám valami egész másra így reagált:
– Vak vagy drágám, ha nem látod, hogy ez az altiszt shamból teljesen beléd van hullva. Te pedig vampos, szívdöglesztő csábmosolyt eresztesz meg neki a nyomorult videofonjára, a háta mögött meg lenézed, képmutató vagy, tudod. Játszadozol vele, kihasználod a szerencsétlen űrügyeletesét.
– Kedvesem, ő egy senkiházi alsóbbsági, de magas beosztásban, nem szabad kiábrándítani. Amúgy, mint testemre éhes hím, még a léptem nyomát sem érintheti. De nem kell őt félteni, ravasz. Látom, kisanyám, sokat kell még tanulnod. Ekkor Vanda hirtelen kivágta suhanója ajtaját, kikászálódott s annak fogantyújára támaszkodva így folytatta:
– Épségem, a közeledben találod a mankómat. Ott! Na, nem látsz!? Melletted az ülésen. Végre! Most szállj ki, és add ide szépen! A falábat meg hozd utánam! Brünhilda megint csak a rejtélyes delejtől kényszerítve kényszeredetten úgy tett, amint Szép Irén rendelkezett, s az még bosszantotta is eképpen:
– Na látod, tudsz te jó kislány is lenni – s most már mankói segédlettel közelebb ugorva megcirógatta Hilda Brün szöszke fejét, aztán elindult, az meg így:
– A fatuskót nem használjuk, épseggem? Bocsi, drágám, csak afeletti örvendezésemben ragadtattam magam altesti kétértelműségre, hogy elég jelentős valagadnak ki- és hátradomborodó, elismerem nagyon szexis félgömbjei még teljes pompájukban, birtokodban vannak.
Mert már egy háromnegyed összetett mondatnyi ideje a hátát-fenekét mutatta néki Szép Irén kúriája grádusai felé libegve-bicegve, ennekellenére holdsarló csípője csábosan, halkan ring, ha nem is a tél öblén. Ám szép füle botját sem mozdította, mert közben gyorsította léptét, mire Brünhilda bevégezte mondandóját annyira előre sietett, hogy nem hallhatta ép seggével egyetemben az épség epés megjegyzését.
Az úgynevezett úrnői rezidencia, ama gigantikus kúria hófehér színben tündökölt. A téglalap alakú épületet ion oszlopok ölelték körül, homlokzatát természetesen timpanon ékítette. A kúria tetejéből egy teljesen átlátszó, monumentális bura nőtte ki magát, arra világító betűkkel – mint valami neonreklám – ráírva: Küprosz, merthogy ez volt az úrnői rezidencia neve, egyébként ez az üvegkupola volt Vanda Geröyk Brün kedvenc tartózkodási helye. Az épületet jobbról több hektáros, lenyűgöző, almafákból és rózsafákból kialakított gyönyörkertek, balról szintén sok holdas tuja- s mirtuszligetek vették körbe, köztük szobrok, szökőkutak, a parkot különleges kerítés oltalmazta, melyet egy hírneves sánta mesterember, amolyan százezermester, valami Héphaisztosz készített.
Vanda szökdécselve rótta a lépcsőfokokat, Hilda pedig loholt utána az úrnő nehéz favégtagja terhétől roskadozva. Ellenben Vanda, mikor felért a bejárathoz, nem nyitotta ki kastélya ajtaját, hanem bevárta a nagy sietségtől és súlytól ziháló Hildát, ily megjegyzést tett huncutul vigyorogva:
– Mi a szar szivi, netán elfáradtál? Te vagy a híres épkarú-éplábú, én meg a szerencsétlen nyomorék, s alig érsz utol?!
– A csodamankóddal megtáltosodtál – lihegte a Hasonmás, Hilda Faximile.
– Ez egy könnyű fegyverzet, nem afféle iromba, mint amit a kezedben tartasz. Most figyelj rám, picinyem! Egy kicsit trükköznünk kell: kecsesen, rátartian elvonulsz a porta és a portás előtt, akárha csak én lennék, azt hiszem, ez nem lesz nehéz, amint a mellékelt ábra mutatja. Hordozta körül elbűvölően kék tekintét (egy)formás, (éter)testi valójukon.
– Szépen üdvözlöd a kapust, három lánytestvér szokta váltogatni egymást periodikusan; a nevén szólítod, a ma esedékest úgy hívják, hogy Eiréné Thalló törekvő tünde menyecske, – ráadásul a fedőnevem druszája és szép is – naná, a vonásai alapján szerintem látens milói lehet, persze épségem, ez, nővérek lévén a másik kettőről is gyanítható. Pszt! – tette finom mutatóujját érzéki ajkaihoz:
– Szívem, el ne hagyja kérdés telt ajkaidnak rését! Majd lakosztálya kulcsait a Hasonmás, Hilda Faximile kezébe nyomta.
Brünhilda kénytelen-kelletlen úgy tett, ahogy Vanda parancsolta: benyitott az ajtón, a hatalmas csarnok bejáratánál egy emelvény mögött ült a recepciós hossztesz, üdvözölte szép nevén szólítva, a portásnő szerencsésen nem kérdezősködött, így zökkenőmentesen föllibeghetett a soklépcsőfokos grádicson. Közben Vanda, palotája mögé osont, mitöbb suhant távirányítással magához rendelte suhanóját harmatos teste közvetlen közelibe, beszállt, felreppent véle észrevétlenül s a szívének kedves, gigantikus üvegburánál landolt, ott van ugyanis egy titkos leszállópálya – parkírozó – hangár, itt tartja kedvenc közlekedési eszközeit, többek közt verebek vontatta aranyszekerét. A Hasonmás még az ajtó előtt babrált a szent kulcsokkal, mikor az ajtószárnyak egyszer csak tárva-nyitva valának. A kitárulkozásért vélhetőleg felelős Vanda állt előtte teljes nagyságában sudár, magas termetével, még a nőiesség határán belüli, de széles, ívelt vállaival, telt, izmos jobbjával, gömbölyű, csak jókora kézzel, hosszi ujjakkal körbefogható, mármint teljes területére nézvést, előre meredő, feszt, élettől duzzadó, ruganyos melleivel, halványzöld, fénylő, combközépig érő selyempongyolában, kedves orcáján rejtélyes bazsalygással. Jobb hóna alatt egy másik, otthonka viseletéhez színében jobban passzoló mankóval. E könnyű ruhaneműt (s egyben nőneműt) derekán lazán megkötött öv fogta körül alkalmat adva a felső test s a karcsú derék közösen alkotott hiperbolai oldalvonalainak s a domború csípő parabolai íveinek, hogy látszódjék. A reményszínű fürdőköpeny bal ujja persze válltól, hanyagul, reménytelenül, szinte síkban lógott le egész az odaképzelt bal combig, ugyanis nem volt benne semmi, ami térbelivé terebélyesíthetné. Egyetlen lábán most vajszínárnyalatú, magassarkú topánka virított.
– Hát te már itt vagy...hmműű...és át is öltöztél...hmműűű...ez igen?! – bökte ki végre nagyot hümmögetve Brünhilda, álmélkodván, igéző szemeit forgatván, hosszú-hosszú szempilláival hamvas szemgödreit seprűzvén, erős, formás karját kicsikét széttárván.
– Üdvözöllek közös otthonunkban – szólalt meg Vanda szokatlanul barátságosan.
- Lépj beljebb! Nagy vehemenciával megfordult, hogy előremenvén az utat mutathassa, üres bal házikabátkaujja nagy ívben reppent-lebbent utána, majdhogynem hattyúnyakára tekeredett. Brünhilda követte. Egy grandiőz (olvasó, grandiózus) oszlopokkal alátámasztott, úgymond antik istennőszobrokkal pompáztatott – melyek valahogy mind Vandára hasonlítottak –, majdhogy bálterem nagyságú szoba tárult, ferdés metszésű, egzotikus szépségű, ritka kék szemei elé. A bútorzat egyszerű, feltűnően kisszámú, ám tekintélyt parancsoló: mindössze négy kerevet, köztük alacsony asztalféle, a falak mentén néhány támlátlan, egymást iksz alakban metsző, oroszlánmancsban végződő lábazatú szék, egy íróasztal, egy baldachinos franciaágy. (Olvasóm, pedig ez nem hálószoba. Hát igen, Szép Irénnek minden helyiségére jut egy franciaágy, most már tudjuk, hol és min jár az esze ennek a leánynak leginkább). Egy hosszú harmincszemélyes tárgyalóasztal, a hozzá tartozó, igen-igen csekélyszámú, kényelmes, magas támlájú, harminc darab fotellel. Másutt (mert ugye hely vagyon ölég) egy barátságosabb, csak négyfős nagy asztal székekkel, két-három komód, (az egyik kolosszális nagyságú) környékükön egy hosszú rökamié. Bárpult bárszékekkel, bárszekrény – tele a legmárkásabb whiskykkel, konyakokkal, a pezsgőt egy hatalmas hűtőállomáson (olvasóm, a frigidériumban) tartja –, és a központi helyen egy kinyílott kagylót formázó ülőalkalmatosság, ez Szép Irénnek e lakosztályán a legkedvesebb pihenőhelye, tulajdonképp trónusa. Véle szemközt egy felettébb egész alakos, ember nagyságúnál sokkalta hatalmasb tükör és egy különös szekrény, melyben a megfelelő alkalomhoz és ruházathoz vágó – tehát számos – mankóit, sokféle rendű s rangú művégtagjait tárolja. Tömérdek ruháinak nem szekrény, hanem egy egész tároló- és öltözőszoba áll a rendelkezésére. Hol van már szép életének az az ínséges ideje, mikor szinte mindig csak fenékig feketének becézett, mininél is minibb estélyijében tette-vette magát, melynek lecserélése csak örök időnként, világvégezetenként vala esedékes, (nyájas olvasóm pontosabban aiononként) ugyanis csak ez az egy utcai viselete volt (leszámítva a kalózmezt és nála maradt főhadapródi egyenruháit). Volt még egy titokzatos lépcsőzet fölfelé, s a tetején ajtó bíborszín fírhanggal takarva. Hja, hogy el ne feledjem, no, az egyik falat is teljes egészében egy szintén bíborárnyalatú drapéria fedte. Hilda Geröyk Brün, a Brünhilda, pedig miután kék szeme fényével ezt az egész látványparádét alapost be és magába sugarazá, elméjében megforgatván, a dolgokat, távokat le- s felmérheté. Magyarán megvolt a lehetősége, hogy a kúria gigászi méreteit és berendezésének kuriozitását, berendezőjének, pedig ritka finom ízlését észlelje, s azt magában értékelje. Vanda most ily mézes szókkal türemkedett feléje:
– Barátném, foglalj helyet!
Le is ültek, s Szép Irén, a Vanda Geröyk Brün most tüntetően nem kagylótrónusán nyúlt el, hanem Brünhilda mellé ült le (s nem dőlt vele szemközt) az egyik kerevetre, mintha közös származásukat, egyenrangúságukat elismerné. Az asztalon nektár volt, szómital és ambrósziazselé -drazsé nyalánkságnak. Vanda pongyolája ültében kissé kettényílott, így a láthatásnak s engedélyének szabad út biztosíttatott egész a bézs (mert tudta, hogy szőke hajhoz e szín való), csipkés bugyinak a bevégződéséig, a bal combnak, még a látszatának is pedig, a kivégződéséig, azaz semmi voltáig. Lám, teljes védtelenségben ki lett szolgáltatva a kíváncsi tekintetnek, a szépen kitelt jobb comb (hát persze, mert az egész létesülés legtökéletesebb jobb combja) ellentétben a másikkal, minőnek annyira se tellett, hogy mint ismeretes, a létesülés legarányosabb, legszebb, legkívánatosabb, legmegpaskolnivalóbb, legharapnivalóbb tomporának kerületén túl, akár még a csípővonalig is terjedjen.
– Kedvesem – szólt újra Vanda megint csak lépesméz-igékkel, szinte csorgott csókra cuppanhatós, telivér ajkairól az édes-kedves mázosság és a különös jelekkel ékített (olvasóm, az imént általam majd elfeledett) bíbor kárpit mögötti ajtóra mutatott. Sajnos, az elébb nem említém, egy ajtót rejtett a drapéria, függöny, lepel, kárpit satöbbi, satöbbi.
– A mögött a fírhang mögött lesz a te otthonod, ugyanakkora, mint ez a hodály, ugyanúgy is van berendezve. No, vegyél – intett fejével a szent édességek felé, egyúttal bátorítóan pillantott varázslatos tengerkék szemeivel, ugyanis egyetlen erős karja még mindig a Brünhilda lakosztályát rejtő függönyzetre mutatott – nektár, ambrószia, szóma, hihetetlenül növeli az életerőt és tudatunkat az Univerzum végső határáig szélesíti, ekkor egy kis ideig mindent láthatunk, mindent tudhatunk és mindent megtehetünk. Csak ne vidd túlzásba, Árész hozta, s egyhamar nem jön, ennek a negyven szemnek az eljövendő 1 millió évre elégnek kell lennie kettőnknek. Vagy talán az Öreg Kapus nem világosított fel, hogy mi mit eszünk?
– De..., de – hagyta rá Hilda, mint aki valami egész másra figyel. Automatikusan egy ambrósziadrazséért nyúlt és azt reflexszerűen bekapta. A Vanda halványzöld köpenye alól kivillanó, a termékenység kapuját jelenleg egymaga őrző, bársonyos erődítményt bámulta teljes összpontosítással, ezt a felfelé finoman szélesedő-vastagodó, hengeralakú, kimondhatatlanul formás bástyát. Egyelőre még a fürdőköpeny oltalma alatt megbúvó, a széles, gömbölyű csípők és a bordák íve közt kereken feszülő sztümphaloszi síkot, és a hihetetlenül karcsú derekat figyelte megrögzötten, meg a fenn említett lenge ruházatot, majd átdöfő félgömbfundámentumú kettőspiramisokat, ezeket az öltözetet szinte szétvető, széles, csúcsos kupolákat. Bizony azonos nemű, sőt teljesen azonos létére is csodálattal töltötték el e csonkabonka nő testének s még birtokában lévő (mert ki tudja, olvasóm) testrészeinek csodálatos arányai. Ekkor lopva magára tekintett, önnön testire. Kifogástalan, sőt eszményi alakzatjára; széles, de nőiesen ívelt vállaira, izmos, mégis gömbölyded karjaira, melltartót, ébenszín estélyit duzzasztó, nagy, masszív kebleire, homorú, háromosztatú izmos hasfalára, (persze lapos hasa izmát nem szemre vételezhette a maga meztelen valóságában, mert az, a mez /ruhácskája/ alatt feszített) darázsderekára. Nagyon kurta, estekomorszín estélyit dagasztó csípejére, fenekére, de arra is csak gondolhatott olvasóm, nem láthatta, ugyanis e csodás segg-gömbökön-ülőgumókon ült. A szurokszín öltözet alól testszínben kilobbanó, párosan is páratlan, telt, mégis karcsú, hosszú, harisnyatartós combkincsére, a tetszetős térdekre, a formás lábszárakra, a bordó, tűsarkú cipellők által felettébb ívelt hídpillérekké emelt, bájos bokákra. Leírhatatlan örömmel szögezte le magában, hogy oly istennői alkat, mint Vanda, sőt (mint tudjok, meg azt is, hogy ő is tudja) az alteregója, mert ugye ő a Hasonmás. Csak van egy behozhatatlan előnye véle szemben, hogy ő még teljességgel egyben van. Bizonyára most csudálkozik a kedves olvasó, hogy miért hat még mindig revelációként Hildára, hogy egyformák Vandával, mint két (világ)tojás, meghogy mindketten rendkívül gyönyörűek, mikor ez már ismeretségük, kínos szembesülésük kezdetétől fogva nyilvánvaló volt. Hilda eddig csak érzékeiben tudta ezt, de most hogy szinte zavarba ejtően purcikáról purcikára végigvizslatta lélegzetállítóan lenyűgöző szépségű, ámbár istennői végzete által torzóvá faragott prototípusát fogta csak föl szép eszével, nouszával is különös (éter)testi egyezőségüket ebből következőleg pedig, sajátmaga istennői fenségességű Világ(egyetem)szépeségét is. Annyira lefoglalta Szép Irén s önmaga szépségének tanulmányozása, hogy észre sem vette az ambrósziától lett pillanatnyi mindenütt jelenvalóságát, mindentudását, a mindenhatóságot pedig elfelejtette gyakorolni, mire felocsúdott eltelt egy emberöltő, vagy csak pár pillanat és el is múlt az olümposzi szer hatása.
– Velünk egy szinten van egy ikerháló, két dolgozószoba, két fogadó az exoterikusok számára, akik csak az előszobába engedtetnek be, de már főtartózkodási helyünk közelébe kerülhetnek, s nem kárhoztatnak arra, hogy az előcsarnokban várakozzanak, amíg mi, főhadapród alezredes és bolygóbirtokos úrnő kegyeskedünk lefáradni hozzájuk. Az alattunk lévő emeleten pedig a színházterem, a filmszínház, a könyvtár, a társalgó. Csendült fel megint Szép Irén Vanda Brün kissé, fátyolos búgó hangja, önkéntelenül igyekezett eltakargatni kilátszó szép combjának felső harmadát, – mert az otthonka hosszából csak ennyi fedezésére tellett – Brünhilda kíváncsi tekintete elől. Persze közben folytatta büszkén a fő tartózkodási hely alatt (olvasó, na, ahol mast ippeg vagyon Vanda és Hilda) leledző helységek katalógusát:
– A balneion, avagy balineum (olvasóm feredőszoba), mit Küthérának becézek, fürdőmedencével, szaunával, a gümnaszeion (olvasó, edzőszoba) uszodával, vívóteremmel, kondigépekkel, futópályával, tatamival, szkvas-helységgel, a vendégszobák, és itt is akad egy-két lakosztályom, természetesen toalett minden emeleten van három-négy. Fölöttünk a szívem csücske, az üvegkupola, mely obszervatórium. A konyha az alagsorban, de alig-alig üzemeltetjük, inkább étterembe járunk, kell egy kis mozgás – folytatá lelkesen.
– Micsoda luxus. S ez mind egyedül a tiéd! Szuper! Most jutott csak el teljes egészében Brünhilda tudatának jéghegycsúcsáig a mérhetetlen pompa meg fényűzés. Eleddig ugyanis két-tojás-egyforma testük ragyogó szépségetalon-voltának konstatálásával volt foglalatos, persze csak elméje hétpecsétesen titkosított bugyraiban, természetesen, mint jeleztük testbeszéde inkább Selbst-jének, eme rejtettebb tevékenységét tükrözte, sőt testi szépönmaguk-vizsgálatának e gondolatkötegei tudattalanja óceánjának mélyéről felhatoltak nouszába is, mint a bálna levegőért, de már erről is szólottam volt. Eközben, szépségetalon-voltuk konstatálása előtt Önmagaságának köztes tartománya már dolgozott a fenn említett luxus kiértékelésén, amely most tört felszínre, tudatának jéghegycsúcsára, de erről is meséltem. Ugye mily bonyolult az újszülött háromnegyedistennői lélek, amely maga az étertest, más értelemben annak minden létszint feletti centruma.
– Bizony, bizony – bólogatott kimérten, ámde sejtelmesen szép fejével Vanda. – Te is hamarosan az én sorsomra jutsz. Hilda Geröyk Brün szép orcája elborult. – Na, ne ijedj meg, nem ebben – mutatta föl, emelte magasra alsó végénél fogva fürdőköpenye kart teljes egészében nélkülöző bal ujját, mint elrettentő példázatot – vagy ebben – irányozta tekintetét csicsás, zöldes árnyalatú, a kerevet oldalának támasztott mankójára, melynek színösszetétele remekül vágott pongyolája színéhez. Nyomatékosító gesztusként kezét is reáhelyezte s egy darabig ujjait ottfelejtette a hűséges járáskönnyítő jószágon. – Hanem ebben – az egy darabig eddig tartott, ugyanis egykezes kezét leemelte a hónaljgamóról, mert körbe szándékszott mutatni a grandiózus lakosztályon, hogy ezzel az elegáns mozdulattal szimbolizálja a néki osztályrészül jutott pazar életvitelt.
– Hidd el, pillanatokon belül fel fognak keresni a Hamis Békebizottmány emberei, minden milóinak látszó személyt lenyomoznak; merthogyha nem is tudható, hogy miféle, merről szalajtott szerzet vagy te, bár azt se, miként, mégis milói forma, ami nemes vonásainkat, kontúrjainkat végső soron fizimiskánkat, sőt karakterünket hordozod, a mi női nemünket. Görög metszésű szaglószervecskéd elé nyomják a szerződést hasonló nagyságrendű aszteroidának, rajt efféle kacsalábon forgó palotának, infrastruktúrának a birtokba vételéről, cserébe csak azt kérik, hogy tanulj csillagközi haditechnikát és elméletet s légy feltétlen hűséges katonája Thanatodozor őfelségének és az ő Magisterének – ekkor szép fejét egy kissé meghajtotta tisztelettudón. – A milói nemzetség hiába védtelen nők gyülekezete, s amazok pöffeszkedő férfiak, mármint a hadvezetés, a gyengébb nem eme erős képviselőiben – mutatott kecses mutatóujjával magára s faximiléjére –, rendkívüli harcra termettség lakozik: lelemény, ügyesség és egyfajta felsőbb energia, míg a démonitákban – dágonitákban meg sunyi segédnépükben, a runitákban csak tudósi okoskodás, hivatalnoki packázás-ravaszság-szimatolás és nyers erő, de az, kevés a végső győzelemhez. Ezért kellünk nekik mi, milóiak. Ezért kenyereznek le minket – legalábbis igyekeznek – mindenféle juttatásokkal. De az ügy mindenesetre nemes, királyi út, mert az Erő, a Numen nyitja Thanatodozor Őmikroszentségénél és az ő Magisterénél van. Mindaddig, amíg ez náluk van, Thanatodozor mikroszentség, az Ölelnök és a Magister a végrehajtó hatalom. De neked, épségem, nem szükséges bohó, szép, kis fejedet stratégiával és taktikával fárasztani, harmatos testedet kiképzéssel, terepgyakorlatokkal gyötrettetni s végül ádáz ütközetekben sebesíteni, hogy mindezt megkapd. Én barátnőileg tanácsolom neked, társulj velem javaim, vagyonom, jószágom, marháim élvezetében. Van elég hely itt nálam, a kastélyom extra nagy, gigakvalitással, iker elosztású, minden helységéből két hajszálra egyforma van. Kúriám minden helyiségének pandánja talpnyalás, tanulás, strapa, harctéri idegesség, kínlódás és hősködés nélkül is a tiéd lehet, csak tégy úgy, ahogy az öreg Kapus is meghagyta, ismerd el:
elsőbbségem, felsőbbségem,
feletted is Úrnőségem,
s szolgálj nékem!
– Drágám, miért olyan rögeszmésen fontos neked, hogy felsőbbséged legyen fölöttem? Még rímelsz is rá! Versben mondogatod, / annyira magadévá / tetted a gondolatot, hogy kicsit én is rímeljek. Csak nem kisebbségi komplexusod van velem szemben? Pszichológushoz kéne fordulnod. Még mesés vagyonod is megosztanád velem, csakhogy deklaráltan fölibém kerekedhess. Az is egy kész pszükhózis, ahogy bujkálsz az embereid elől. Egy lábbal kevesebb, no annyi baj legyen, nem kell azt azért annyira szégyellni, egy úrnőnek.
– Szép barátném – Vanda kiváló taktikusként elengedte füle mellett Hilda finom ironizálását, nyelvköszörülését szép rajtaságán – alig pislákol öntudatod egy-két aion óta, s máris micsoda pszichológiai ismeretekkel vagy felvértezve. De tévedsz, sajnos ez nem paranoia, vagy képzelgés. Elárulom hiányosságaim dugdosásának okát. Kémkednek utánam, szép barátném. Bizony attól tartok, ha leplezetlenül mutatkoznék előttük, úgy amint most vagyok, még mindig az Univerzum legszexibb bal lába híján is azt legott jelentenék. Ha a hír rajtuk keresztül jutna felfelé és egyre feljebb tudatos vagy tudatlanságukból eredő torzításaik miatt az információ célba érkeztekor így szólhatna rólam a legmagasabb fórum, ugye nagyságos, méltóságos és kegyelmes csúcsszervünk, a Fővilágosító Tanács Hadoktatásügyi Bizottsága: – Ha ez a milói hadi buxa eddig nem tudta visszaszerezni elcsort, birodalomszerte (mely maga az Univerzum) legdögösebb és legrúgóképesebb futóművét, küllőjét, virgácsát soha többé nem is fogja. Mórikálta magát Vanda Brün élcelődve, érzéki hangját elmélyítve, a Hadoktatásügyi Bizottság tagjai szájába tolvajnyelvi szavakat adva, ami oly messze áll tőlük, mint Doxopolisz Abbadontól, azaz nagyon.
– Megvonnák tőlem a bizalmat, s legjobb esetben csak kirúgnának az Akadémiáról milóihoz méltatlan ügyetlenségre való hivatkozással, de akkor is végleg kettétörne karrierem, odalenne rang, méltóság, fényűzés, gondtalanság. Ráadásul, ha nem bujkálnék szépem, az is kiderülne, amit még nagyon remélem nem tudnak, hogy egy másik, szintén remekbe szabott testrészemet is elhagytam azon a híres, szépségdíjason felül, nos ha erről tudomást szereznek, akkor a Fővilágosító Tanács cefetül perbe fog és az, bizony egy milói főhadapródnő esetén a legtöbbször felfüggesztéssel végződik.
– És bocsáss meg, kiket takar a „jelentenék” meg „rajtuk keresztül” egész pontosan? – szólt közbe Brünhilda értelmesen.
– Tudod jól, drágám, az idetartozó népeket: a portást, a személyzetet, az űrügyeletet, a kereskedőket, emlékszel, kik elől bujdokoltam szép veled helyettesítve magam. Csak egy kivétel volt, a művégtagboltos, aki megcsonkulva láthatott, a szükség vitt le hozzá, de ahelyett, hogy kielégítette volna azonnal, azonnali műlábszükségletemet, majdnem rám csődítette az űrügyeletet, ráadásul a ribanc csak egy ódivatú, vacak mankót volt hajlandó prezentálni, a hatalmas művégtag- és hónaljgamó-készletemet, a könyöktámaszosat nem annyira szeretem drágám, csak elvétve használom, más úton kellett beszereznem. Szerencsére ő is eltűnt rejtélyes körülmények között, később megtudtam, áthelyezték a Diktünnára. Hála a Numennak, hogy rögvest áthelyezték s nem volt ideje titkos beadványát elküldeni balesetemről, melyet egy jóakaróm juttatott el hozzám. Képzeld drágám, hihetetlen, de az ő jóindulattól túlfűtött szigorúan bizalmas jelentése alapján a Fővilágosító Tanács Hadoktatásügyi Bizottsága tutti hogy, szabotázzsal, afféle öncsonkítással vádolhatott volna, persze amit azért követtem el, hogy a frontot mindenáron megússzam. Na, erre utaltam szívem, az elébb, mikor azt mondtam tudatos torzítások. Miféle elvetemült spionok gyülekezete lehet az űrügyelet, ha már egy szimpla bolti eladó ribanc ilyen pofátlanul hazug tégla!? Én jó kislány voltam s szörnyű traumám ellenére, mely a közgondolkodás szerint a milóiaknál jószerével elképzelhetetlen, azon ominózus bált követően, rögvest az első munkanap reggelén, bal lábam teljes körű hiányának kíséretében, egyenruhám hiányzó lőcsömnek járó nadrágszárát elegánsan övembe visszahajtva, bemankóztam az előbb említett, ózsdi vacakkal a bal hónom alatt, mondanom se kell akkor még volt bal karom, jobb kezemmel hadapród alezredesi marsallbotomra támaszkodva az Űrgárdafőtisztképző Akadémiára. Mintha mi sem történt volna, előadásokat hallgatni és szemináriumokon gyakorlatozni. De főleg azért, hogy személyes megjelenésemmel, óralátogatási szándékom deklarálásával az öncsonkítás vádjának még az árnyékát is elkerüljem. Bírtam az igazgató tábornok úr jóindulatát, sőt részvétteljes volt irányomban. Még a harcművészeti foglalkozások látogatását is engedélyezte,* de látta, hogy minő nehéz perceket okoznak kollégáim szánakozó, olykor gunyoros pillantásai, kiváló teljesítményem ellenére elküldött tanulmányi szabadságra.* Nem mondta, de kiolvastam jóságos szemeiből, hogy azért is, mert biztos benne, hogy tenger szabadidőmet elveszett végtagom előkutatására fordítom és sikerrel járok, így hamarosan viszontlát az Akadémián, méghozzá két lábon. Hát én nem is mentem vissza aszteroidámra, a Numen a tanúm rá, egészen mostanáig. Keresztül-kasul bejártam az Univerzumot, hogy a lábamat felleljem, persze közben tankolnom is kellett, az egyik ilyen kitérőmön, a Butélia gömbhalmaz egyik holdján ért utol az újabb végzet, mert nemhogy megtaláltatott volna a lábam, hanem a nyomorult karom is elvesztettem, ha ez kitudódik, amolyan kafkaian beperelnek. Előre látom, beidéz majd a Fővilágosító Tanács Hadoktatásügyi Bizottsága és így vélekedik: ilyen mérvű balsors; kettős végtagvesztés egy oldalon, sűrű egymásutánban nem létezhet legmagasabbrendűre géntenyésztett milói végtagok környékén, hacsak nem tudatosan, ön-tudatosan. (Vandánk megint csak elsötétített hangon alakoskodott, olvasó, micsoda csuda vámp ez, hogy még vala kedve viccelni, aztán melodramatikus színben folytatta ) tehát biztosra veszik majd a tanácsnokok és a bizottsági tagok, hogy öncsonkító, öntestszabotőrnő vagyok. De mégis hogy? (Kezdett a szőkeség, a vámp önmagával édesen vitatkozni.) Ha lehetetlen testemet, végtagjaimat roncsolni, csonkolni akkor sajátmagam hogy tudnám? Ilyen ügyes még én sem vagyok. Néha az az érzésem, hogy engem precedensnek szánnak egy milóiak elleni koncepciós perbe. Talán az se véletlen, amit Mirdroff a lábammal tett, s ami a karom eltűnését okozta a Butélia-halmaz nevezetes holdján, hanem esetleg, mondjuk a legfelsőbb vezetés fehér, olykor pikkelyes keze van benne. Száz szónak is egy a vége, a végén egyszerűen felfüggesztenek, Ég s föld közé lógatnak, mint Zeusz Hérát, vagy leláncolnak, mint azt a leláncolt Prométheusszal tették, az idők végezetéig, mellékbüntetés a megbéklyózottság ténye, a megaláztatás, mert ugye, mi milóiak, megkötözhetetlenek vagyunk... De jaj miket hordok itt össze, felejtsd el drágám, amit mondtam, még a végén igazad lesz, tényleg megőrültem. De akkor is máig se fér a fejembe, hogy történhetett meg két olyan szörnyű baleset pont énvelem, egy elnyűhetetlen testű faj díszpéldányával, amilyen még a halandóknál is ritkaság. Mégiscsak a veres zászlós szarxistáknak lenne igaza? Dehát őket az élet cáfolta meg, az én életem, saját húsom, valahai combom, a drágaságom. Az egyik edzésünkön, ha úgy tetszik szemináriumi gyakorlaton, oly pengékkel szurkálták, csapkodták, vagdosták, nyesegették „merő véletlenségből” élesben, éppen szegény, néhai bal combomat, melyek a legerősebb páncélon, úgy hatolnak át, mint kés a vajon, sőt fénykarddal, gondolhatod, ennek ellenére egy karcolás nem esett rajta, az én drágaságomon, hűtlen hústornyomon. Utóbb kiderült rosszindulatú, ügybuzgó edzőtársaim, hímsovinyiszta, fasz-ista csoporttársaim kísérletezgettek rajtam. Kulhungák helyett, professzoraink, mestereink és persze drága jó igazgató-tábornok urunk tudtán kívül, minden hadoktatásügyi diszciplinát áthágva éles fegyvereket hoztak magukkal a harcművészeti kézimunka órára, míg nekem csak edzésen használatos csorbított pengém, pszeudo-lézerkardom, kulhungám volt. Úgy gondolták, megnézik fog-e a fegyver az én drága, elvesztett csupa izom, forma, ív, domborulat, báj és kecs éterboncomon-combomon-cubákomon, hát nem fogott. Éljen a testszín lobogójú extrémista párt! Biztosak voltak benne, hogy e sunyi, álnok tettükkel végleg eldől a vita a milói végtagok sebezhetőségét illetően, – és ők aratják le a babért – ami aionok óta megosztja a hadi-haladási értelmező és tematizációs hatalmat, a daimóniai birodalmi elitet. Drágám, hála az égnek 1-0 az extrémistáknak, de sajnos még nincs vége a mérkőzésnek. Félreértés ne essék szívem, természetesen a harci gyakorlat végéig alaposan, de azért mégiscsak finoman elpáholtam őket. A szokásos felállásban harcoltunk egy milóival, azaz velem szemben két klingon, két romulán, egy dágonita és négy run. (Más napokon a sokkal szimpibb délcegekkel és loronokkal tusakodtam, ők soha nem támadnának rám halálos fegyverekkel harcművészeti szemináriumon. Az egyik mesterem is délceg volt, ugyan a másik meg daimoneus). Így edzik a nemes éterpéteri acélt, teher alatt nő a pálma, én meg nő vagyok, úgy is mondhatnám a szinte elviselhetetlen harciterhelés hozza elő feltartóztathatatlan milói energiáinkat. Csak az edzés végén, mikor kicsit lankadni kezdett a figyelmem találták el a bal combomat, ugye ez végtagjaimon az egyik legnagyobb felület, – ösztönösen szép szemeit nagy kerületű s területű, jobb combjára vetette, mivel mostanság csak ő áll rendelkezésére. Na, akkor aztán rámásztak mind, én akkor még azt se tudtam, miről van szó, kitörtem, és egyenként földre küldtem mind és imitáltam rajtuk a halálos szúrást, ütést vagy éppen fojtást, nyak- vagy gerinctörést. Mindenesetre kapóra jött a te hasonmásom voltod. Két legyet üthetek vele egy csapásra. Egyrészt nem derülhet ki a spiclik számára, hogy egy ideje nincs bal karom, tehát máris megúsztam az öntestszabotőrök haditörvényszékét, másrészt, azt hiszik, hogy visszaloptam a bal lábam, így jó pontot szerzek a tábornoknál. Itt egy kis pauzát tartott, úgy nézett, mint akinek baljós gondolatok felhői környékezik meg AH-ját. – De van egy kis bökkenő, ha megvan a lábam vissza kéne mennem az Űrgárdafőtisztképzőre, ám azt nem tehetem, mert valójában nincs meg és a karom is... Jobb lenne, ha te is féllábú lennél, nyanya, még pompásabb, ha te mennél helyettem vissza kadétoskodni az Akadémiára..., bár téged is lenyomoznak pillanatokon belül a Hamis Béke Bizottmány emberei. Csak idő kérdése és kiderül, te nem én vagy... Hagyjuk a morfondírozást, a lényeg az, hogy a te jó voltodból, egy kis időt nyertem, s ez alatt minden helyre zökkenhet. Ne félj, a lábad egy jó ideig még a helyén marad. Tért vissza Szép Irén viccesebb énje. Miközben beszélt s ez, ha ült általában így volt, kezét hol erős combja alá préselte, hol rajta nyugtatta, sőt simogatta, markolászta, mintha állandóan kéznél kéne lennie lábának, egy kézben tartódva, mint aki nem meri elengedni, magára hagyni attól tartva, hogy netán a másik lábszépségverseny-győztes járószerve is megszökhet. Így mondandóját szép szeme forgatásával, fejbiccentésekkel, kicsi vállrándításokkal, rezegtetésekkel tudta csak nyomatékosítani metakommunikatíve. Bal válla néha ezt túlzásba is vitte, szinte-szinte reszketett. Ezt úgy csillapította, hogy reászorította jobb kezét remegő, jó karban lévő (mert széles, kisportolt), de karban nem folytatódó vállára. Ezért hát nem volt keze örökké egyedülálló tökéletességű, teremtettség szerte legpompásabb idomú combján, mely még az istenek számára is rost-idol, hanem túlmozgásos vállát nyugtatgatta finom erőszakkal, s úgy tűnt, mintha ilyenkor e ravasz kis takarással valahogy mérsékelni tudná a hiányzó bal kar helyén, tunyán ásító űr meghökkentő egyben elborzasztó látványát, a csinos nem-kar, a nulldimenziós felső végtag, a nem-létezőség, a nincs ajándékának morbiditását. Ám ritkán még az is előfordult, hogy az üres pongyolaujj alsó végét babrálta. Persze hazudnék, ha azt merném állítani, hogy szépívű karját sosem használta volna mutogatásra, gesztikulációra. Ám most éppen okvetetlenkedő bal vállán nyugtatta kezét, hogy nyugtassa, amely úgy látszik stratégiát váltott pár pillanatra, mert nem finoman rezdült sűrű egymásutánban, mint eleddig, hanem egy darabon ugyan békén hagyta Vandát, de aztán annál nagyobbat rángott hármat, akkorát, hogy még szép arca izma is rándult egy-kettőt, sőt néha kacsintott is hozzá, szerencsére az effajta rángás-hunyorgás ritkábban vette elő, bár a másik se sűrűn. Brünhilda karjait összefonva, keresztbe tett lábakkal ült, a balt a jobbra téve. Ez a nőies lábtartás még erőteljesebben kihangsúlyozta (persze ő is, hogy a féllábú Vandát pajkosan provokálja) hosszú, masszív és természetesen izmos combjainak arányos, formás vonalait.
– Kedvesem, nem kéne mégis csak neurológushoz, avagy pszükhiáterhez fordulnod? Mert ahogy rángatódzik a vállad, miközben formázod kedves, puha ajkaiddal frappáns mondanivalód, meg vágyakozol az én bal lábamra,– incselkedve általa felemlített futóművére pillantott – az kissé kóros, nem gondolod? – szólt Brünhilda szép fejét csóválva, álaggodalmasan.
– Van ennél cifrább szimptómám is drágám, csak hogy megnyugtassalak. Olykor irgalmatlanul, de vigasztalanul viszket a nem létező, legalábbis velem nincs szimbiózisban, se kapcsolatban tenyerem, könyököm, térdem és talpam, még morze- vagy rádiójeleket sem küldenek, képzeld. Miközben ezt mondta, nagyon gyúrta, gyömöszölte, szinte marcangolta deli combját.(Annyira vágyódott már keze lába vastagára, hogy rángatódzó válláról is felejtkezett.) – De semmi baj, nem kell mindjárt betojni és felcserhez szaladgálni. Tudod ki a legjobb orvos, szívem? Megmondom: Pezsgő testvérünk...Ó, mily sokszor tankoltam fel véle magam univerzális lábkereső űr-odüsszeiám során... Egy valami azért mégiscsak nagyon zavar – folytatta Szép Irén elgondolkodva, távolba meredő tekintettel s most már sonkája helyett fürdőköpenye kartalan ujját birizgálta. (A válla újra csak finoman rezgett, de rezgett, ám oda se szagolt reá, végül mindenféle periodikus mozgása akár fénom, akár durva abbamaradt, megnyugtatom az olvasót ettől az istennői kórságtól szép Szép Irénünk – legalábbis ebben a Megmutatkozásban – nem szenved többet.) – Hogy nem tudom a piskótám keresztbe tenni, ahogy most te, azelőtt gyakran ültem így – tört fel belőle a szexis sóhaj. Most érett be Hilda gyerekes provokációja. – Ja, a pezsgő, majd elfelejtettem. Most nagyon jól fog esni.
– Te komolyan gondolod, hogy az alkohol a megoldás?
– Na, jaaa... de ne papolj, kisanyám! – mondta Vanda arcán kaján mosollyal. – Inkább hozz egy palack Dom Perignont.
– Figyelj, drágám – szólt Hilda határozottan –, én nem támogatom a te pezsgőmámorodat, hogy fölöslegessé forgácsold aionnyi napjaidat.
– Na, ne túlozz, csak nanoaionnyi. Szóval, nem hozol? Szólt nyugodtan Vanda.
– Nem – rázta finoman szép fejét Hilda. És valóban, az a titkos erő sem kényszerítette a szolgálattevésre, ami eddig ily szépirémi kommandírozatok esetén.
– Akkor majd én – így Vanda, fölpattant a kerevetről, s csak úgy mankó nélkül, nagy lendülettel elugrált a frigidáriumig, mint egy atléta. Kivett egy márkás sámpányert, a hóna alá csapta az üveget, és szinte három szökelléssel újra ott termett a kerevet közvetlen közelében. Leült és a butéliát az asztalra helyezte.
Brünhilda nagy, kék szemeit csak úgy meresztette a csudálkozástól. A nő Vanda ügyességén felbátorodva megállapította:
– És még te nem folytatod az Akadémiát? Miért? Ahogy elnézlek, még ebben a mostani, félárbocra vont, bicebóca állapotodban sem lennél az utolsó az évfolyamodban.
– Ha valóban tudni akarod, szépségem, halasztottam két szemesztert. Ha mindenem a helyére kerül, akkor majd folytatom a tanulmányaimat.
– Ne áltasd magad, drágám, csekély az esély, hogy valamid is önként visszakerüljön rád, te is tudod, itt fogsz lumpolni e kéjlakban az idők végezetéig, ha nem iratkozol be rögvest. Vandánk, Szép Irén most elfelejtette felkapni a vizet Hilda , a Brünhilda igazságtalan piszkatúrája miatt. (Mellesleg ez a stréber duma nem volt más a Faximile részéről, mint szimpla gonoszkodás, mivel nagyon jól tudta, hogy nem tanácsos Szép Irénnek lába nélkül az Akadémián betennie a lábát.) Meg kell hagyni Vandát kissé elnézővé tette alteregója korábbi elismerő mondata. (Melyben ugye arra utalt, hogy még csonkán is képes épeket megelőzni gyorsaságban, ügyességben.) Amúgyis hasonmásának taktikai okokból egyelőre a baráti arcát kívánta mutatni, gondolván így könnyebben rávehető leend szép önmaga örökös szolgálatára, de leginkább felsőbbségének elismerésére és ragyogó, ámbár torzói étertestének a kínos helyzetekben való további helyettesítésére. De az elfojtott, istennői (tehát felfokozott) indulat ott munkált AHja legmélyén, mely még a legártatlanabb semmiségtől is elemi erővel törhet a felszínre, persze csak akkor és csak is akkor, ha betelik méregpohara. A Numen óvjon mindenkit attól! Ezért Szép Irén ügyesen másfelé terelte a szót.
– Milyen bölcs vagy szívem, annak ellenére, hogy nem lehetsz idősebb egy újszülött istennőnél, akit csak nemrégiben költöztettek étertestbe. Ha valóban az? – teátrálisan megtapogatta Brünhilda karját, combját. – Hm, selymes, nehézanyagtalanul finom, feszt, erős kétségtelenül éter – jelentette ki Vanda, kissé mókázva, de elégedett arccal, huncut szemekkel.
– Szuper! – sivított fel Brünhilda –, tényleg van étertest és léteznek istenek, szuper! Ahogy az Öreg Kapus mondta: bármily sokan tagadják is, te légy biztos benne, hogy vannak. Drágám, te vagy életemben a második személy, magamat leszámítva, akivel beszélek, és te is azt mondod, hogy itt ragyognak körülöttünk az ölünkpusziak, az ászok, a dívák, (szegény Brünhilda még oly ifjú és bohó, hogy egy kicsit félre értette az Öreg Kapust az istencsoportosulások megnevezését illetően) csak nem láthatjuk őket, mert más frekvenciákon rezegnek, akkor biztos úgy lehet. És hogy nekünk is van némi közünk hozzájuk, csak lekerültünk valahogy ide az asztrális térbe, az átlagos asztráltestnél jóval magasabb rendűbe, ennek is úgy kell lennie, ha te is mondod – folytatta Brünhilda a lelkesedéstől emelt hangon.
– Csitt – nyomta mutatóujját duzzadt, lágy, ajkaira Vanda –, nehogy a szolgák meghallják, mert ha jelentik a Fő-világosító tanácsnak, hogy mi efféle babonákban hiszünk, megüthetjük a bokánkat, és neked van több vesztenivalód, mert neked még kettő van belőle. Tudod – búgta Vanda némi beszédszünet után, távolba meredve, szinte elgondolkodva, durcás arckifejezéssel.– milyen az, amikor a férfinép kíváncsi, sajnálkozó tekintettel bámul rád. Tegnap még átlagfeletti szépséged, tehetséged, ügyességed miatt csorgatták a nyálukat utánad szemeiket majd kiejtve, most pedig, bár egy végtagnyi hátránnyal is mindent ugyanúgy végrehajtasz, mint az ép elit fiúnövendékek, sőt lehagyod őket, mégis úgy néznek rád, mint egy mutánsra, egy marslakóra, egy torzóra. Hát elegem lett, úgy határoztam, hogy otthagyom az Űrgazda, bocsánat gárdafőtisztképzőt, amíg nem rendeződnek a dolgaim és amint már említettem ez az elképzelésem találkozott az igazgató tábornok úr szándékával, ugyanis egy ideje, lelki megrázkódtatásaimat látva, fontolgatta, hogy tanulmányi szabadságra küld, fontolgatása hamar elhatározássá érlelődött, szabadságolt határozatlan időre. Szép arcának mimikai izmai duzzogásból komorságba fittyedtek. Hirtelen odanyújtotta a pezsgőt Brünhildának.
– Kinyitnád? Két kézzel talán egyszerűbb. Tudod, az egyikkel fogod, a másikkal bontod.
– Mondtam már, édes, hogy nem támogatom a dorbézolásodat.
– Hát jó. Sóhajtott Vanda, a Szép Irén is egy szexis nagyot.
– Most figyelj, kis szívem, ebből majd sokat tanulhatsz. Igaz, hogy a kezem nem olyan régóta páratlanul magányos, mint a lábam, egymagában még nem oly leleményes. Jelentette ki Vanda olyan melodramatikus felhanggal, mintha egy keserű pirulába csomagolt törpenövésű, de mégis szupernehéz fekete lyuk lenyelésére készülne. Ezzel lábát – mely oly fantasztikusan csodálatos, lenyűgöző formásságú, hogyha nem lenne, ki kellene találni – felhúzta a kerevetre, térdben behajlította, így tulajdonképp féltörökülésbe került, ám combja és lábszára között annyi rést hagyott, hogy elférhessen közte a pezsgősüveg. Az egyetlen lába harapófogójába biggyesztett butéliát pedig térdhajlatnál finoman megszorongatta, ez az alsóvégtagi művelet helyettesítette a fogó kézt, akkor hirtelen egy kacsóval valahogy felbontotta az italt. Az aktus sikerét enyhe pukkanás jelezte, na meg a zsibongó szénsavhangok cerregő, üveghangos áriája.
-Kérsz, kisasszony? – vigyorgott Vanda fölényesen.
– Ó, dehogy, hová gondolsz, még mindig nem, drágám. – Közben Vanda, a Szép Irén is, alaposan meghúzta az isteni nedűt. Aztán megint. Aztán... alig volt már egy ujjnyira az üveg alján.
– Neked aztán, gyöngyöm, van huzatod – szólt Brünhilda elismerően. – De miért sietsz annyira?
– Édesem, miként a te, még újszülött elmécskéd számára is tudott, egy isteni származék ül itt előtted, talán egy Asztrállakába tévedt, Theo-riai istennő, én nem aprózhatom el a dolgokat. Szinte végig sem mondva mondandóját, tényleg nem aprózva, hatalmas istennői szökkenésekkel máris frigidáriumjánál termett, rögvest egy Don Perignon a hón alatt, s már újra a pamlagon ült faj- s nőtársa mellett, bontván az üveget az elébbi tehetséggel, tulajdonképpen másodpercek alatt a második palack nyakára hágott.
– Ám saját elmondásod szerint se arra adta empatikus tábornokod a tanulmányi szabadságot, hogy féléveket halasztgass és itt teljes gőzzel pezsgőzzél, hanem arra, hogy keress és... és találj...Tért vissza a bombanő Brünhilda mostanában kedvenc témájához, prototípusa froclizásához, miközben kissé megrökönyödve nézte eredetije, a prototípus Vanda Geröyk Brün alias Szép Irén, a csonkabonka istennő alkoholizálását. – De akkor legalább poharat használnál, szép, karcsút, mint mi vagyunk. Mond Brünhilda tudálékosan.
– Poharat, – csattant föl Szép Irén –, pezsgős poharat? Vénuszi szoborarca eltorzult a dühtől. Hatalmas istennői slukkokat kortyolt az üvegből. Hirtelen elméjébe ötlött minden kellemetlen, sőt végzetes esemény eddigi életéből, ami ehhez a nyomorult, kecses kristály ivóedényhez kapcsolódik. Így folytatta a nedűtől kissé kapatosan, nehezebben forgó nyelvvel, csoda habtestére feszülő, bombázó szexbombanő vonalait kiemelő, szűk köntösben, ám bőbeszédűen: – Eddigi örök életemben minden, ami keserű pohár, az mind ezzel a nyamvadt pezsgős kupával, kehellyel, billikommal, ívó eszközzel – mert szexuálisan zaklatott – van összefüggésben, mint olyannal. És te azt akarod, hogy ezeket a galád kacatokat, trágyadomb tárgyakat ivásra használjam? Sápítozott, sőt sikítozott a hölgy emelt hangon (hogy ezt minek mondám, ha egyszer visít, akkor persze, hogy indignált). Majd leheletnyi szünet után, kicsit megenyhülvén túráztatta tovább szép pofikáját:
– De ha akarnék se tudnék, az összes megsemmisült a pezsgősrobbanáskor.
– Pezsgős micsoda? Érdeklődött Brünhilda felettébb meglepetten. Azt zárójelben el kell mondanom – hogy kicsit beszéljünk Hilda G. Brün, azaz Brünhilda, a Másodlat szája jártatása közbeni mozgáskultúrájáról is – csevegés közben sokszor telt, izmos karjait összefonta, időnként háromszöget formázva érintette össze kecses, hosszú ujjait kerekecske dombocska keblei alatt. Olykor finoman gesztikulált kezeivel, máskor bal kezét keresztbe tett, formás; hosszú-vaskos combjai közé préselte, mint ebben a pillanatban is, aztán kacsóit hirtelen a csodálkozástól kissé széttárta és lábtartáscserét hajtott végre, jobb combját lendítette a balra rája.
– Hát még ezt sem tudod, te lábtartásművész, lábzsonglőr naiva? Felelte Vanda egy megvető pillantást lövellve a makulátlan, hiánytalan, szép lábakra. – Te tanítgatsz engem, kis maszületett, az életvitelre, a pszükhológiára, alkohológiára?
– Nem, kedvesem, az Öreg Kapus egy szót sem szólt erről.
– Nekem viszont szólt, kis szívem, szólt... miután a saját bőrömön, a karomon tapasztaltam... elmagyarázta, mi volt az a hatalmas robaj meg diszkrét villanás.
– Mikor, drágám? Mert én végig ott voltam, amikor ti beszéltetek, ugyanis jóságos kezével egyfolytában fogta a kezem, el nem engedte, te is láttad, de nem hallottam, hogy ti bármiféle ősrobbanásról, de főleg nem pezsgővel kapcsolatosról, értekeztetek volna.
– Nagyon tapasztalatlan vagy még, kis szívem, itt Asztrállakában nemcsak hallható szavakkal él az ember, amikor kegyesen megnyílt és megmutatta nekem az Univerzumból kizáródott tárgyakat, magát a nulladik dimenziót, akkor hirtelen világos lett minden, szavak nélkül megértette velem, hogy mi történt akkor... mi is volt az a pezsgősrobbanás.
– Te szegény, csak nem emiatt hiányzik – s finoman megcibálta Vanda köntöse karhiányos ujját és így folytatta Brünhilda: – Ne hagyd már ilyen sután élettelenül fityegni, magad után lengedezni. Úgy nézel ki, mint egy nyomorék, egy csonkabonka csepűrágó, te pedig szépséges vagy sikkteli, nem hozhatsz szégyent ránk, a küllemünkre. Tömd ki, vagy legalább dugd az otthonka-körülkötődbe! Mond Brünhilda fanyarul, a vandai fürdőkabátujjat még mindig ujjai között tartva, majd álanyáskodva Szép Irén köpenyének övébe gyömöszkölte. Vanda, a Szép Irén bal válla erre kettőt-hármat vonaglott, mintha Brünhilda műgondoskodó működése nyomán, a fürdőköpenyén keletkezett egy-két rakoncátlan redőt akarná kisimítani ezzel a hanyag rándítással. Vagy elfelejtette volna egy töredékpillanatra, hogy a kedvenc felső végtag, hajdanvolt hozzátartozó a sámpányerszármazék szénsavbuborékokkal együtt elpukkant, a nulladik dimenzióba durrant át (olvasó bizony el!) s használni akarta, méghozzá egy mutatóujjal produkált intő ejnyebejnyére is (merthát eredetileg balkezes vala). Ugyanis Hilda Brün igencsak kihozta a sodrából azzal, hogy viccelődik egy ideje kar híján lötyögő pongyolaujjával. Ám az ismert hiányossági kázus okán a fantommozdulatból csak egy kósza vállrezdülés sikeredett. (Mindkét verzió egyszerre áll fenn, ahogy az majd hat sorral később fényesen kiderülend). Látom, azon morfondíroz, a kegyes olvasó, hogy a fennebbi szépiréni mozdulatsor fényében megdőlni látszék, amit állítottam egy-két paginával ezelőtt azaz, hogy ebben a megmutatkozásban nem veszi többet elő Vanda Brün szép ívű bal vállát se remegés, se rángatódzás? Nyugodjék meg a nyájas olvasó nem lódítottam, mert az imént leírt vandai jelenség, az nem nervikus tremor vagy idegrángás, hanem tudatos mozgás; ruhaigazgató, angyali pedantéria és egy vállcsavargatásba fulladt fenyegetni készülő kézmozdulat keveréke, ahogy írám is mostan.
Megjelent: 2014-07-31 21:50:58
 |
|
Batári Gábor (Budapest, 1967. március 09.) író |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
