Próza

Az ikrekre szokták mondani, hogy olyan egyformák, mint két tojás. Olykor a szülőanyjuk se tudja megkülönböztetni őket. Általában ez így igaz is, de mint tudjuk, a kivételek erősítik a szabályt. Efféle kivétel volt egykor Ézsau és Jákób, Izsák és Rebeka fiai is.

Az elsőszülött vöröses bőrű volt, és az egész testét szőr fedte, ezért kapta az Ézsau nevet. A testvére úgy jött utána, hogy egyik kezével a bátyja sarkába kapaszkodott, mintha már ott is meg akarta volna előzni. Ezért lett a neve Jákób. Az ő teste rózsaszínű volt, mint a legtöbb újszülött babáé, sima és szőrtelen. Az arca is szép és kerek, mint az anyjáé. Talán ezért is volt az anya kedvence Jákób, az apáé pedig a külsejében férfiasabb Ézsau.

Hajnóczi Péter

Folyékony halmazállapot

Írni kezdett. Eszébe jutott, hogy délelőtt vett 2 liter bort. Akkor azt gondolta, majd beosztja. Most azt, az egyiket meg kell innia, hogy menjen a munka, de a másikat eldugja a ládafiába. Oda se néz, hogy ne tudja, hol van. Aztán mégis legargalizálta mindkettőt.

Gaborják Ádámnak

Léket vágni a tavon. Tenyérbe sodorni a hajszálereket. Hagyni, hogy végigfussanak a földeken és szétvágják a szirtet. Fekete helyett fehér. Vitorlába markolni csontos szelet. Ablakot vágni ott ahol éjsötét a fal és láthatatlanok a hegyek. Hagyni, hogy azúr-gócot köpjön a keserv. A szemgödörbe. Hagyni, hogy a vese elfeküdjön a medencén lebegve. És csak nézni, ahogy a tó lassan merül, ezerfelé szalad. Süllyed és eltűnik. Belülre. Ahol a táj egy másik folt. Szabadabb.

Reggel arra ébredtem, hogy igazán szeretsz. Nem tudom definiálni a szeretet fogalmát. Csak üres szavak ugranak be. A céltalanul dobálva repkedő „szeretlekek”, nem az. Azok csak jel-képek. A düh pedig nem más, csak önzés, és birtoklási vágy. A szárnyaló puszik és szívek meg csak jelentés nélküli szimbólumok.

Ádám mester reggel hat órakor rácsöngetett az asszonyra.

– Már itt van? – hunyorgott a mérnöknő a napfényben.

Nem szerette, ha ilyen korán zavarják. Mivel igen meleg volt, még slafrokot^[1] sem kapott magára, így félig pucéran, alig tenyérnyi fürdőruhában nyitott ajtót a festőnek.

– Ígéret szép szó, megtartva úgy jó.

– Úgy, úgy, azért jöhetett volna később is, hiszen ilyenkor még a tyúkok is alszanak. Na, jöjjön! – simította el szeméről a haját. – Kicsit kócos vagyok – szabadkozott zavartan. – Reggelizett?

– Hogyne.

– Akkor lásson munkához!

– Kinyitná, kérem, a kaput?

– Máris!

A ködös (szmogos) decemberi hajnalban sárgamellényes bicajos suhan át a városon. Háromszor negyven perc dugó az utakon, aztán süket csönd. Már csak a gyár. Néhány nyugdíjas, munkanélküli, iskolás. A bringás latyakos járdákon suhan, sárga mellénye világít a ködben, (szmogban) nyomában sorra megpördülnek, (ugyanazzal a táncos mozdulattal) lyukba zuhannak a csatornafedők.

A bringás átsuhan a völgy fölött, el a piac mellett, (egyforma sárga befőttes gumival összekötve egyforma hosszú, és egyenes zöldhagyma csokrok) elsuhan négy bezárt autókereskedés, (Citroen, Opel, Kia, Fiat) egy üres kínai áruház, az összedőlt hajléktalanszálló, két ásítozó, (szintén bezárt) telefonüzlet előtt, a kocsmáknál odaint a kollégáknak, fütyörészni kezd.

Nagy nehezen felkel a nap, odébb löki a ködöt, (szmogot), ferdén, kicsit csodálkozva belevilágít a csatornalyukakba, aztán megvonja a vállát, és átnéz egy másik országba. (városba, földrészre, napozó lányokra, árokban ébredőkre, alvó írókra, villanó ablakú toronyházakra)

Fekete öltönyben ücsörgött a Duna partján, egy koszos betondarabon, és egymás után hajigálta a vízbe a kavicsokat. Édesanyja sétált hozzá, és szólt, hogy ideje indulni.

- Gyere, mindenki rád vár!

- Még nem akarok.

- Miért?

- Rá akarok jönni, hogy álmodom-e.

- Ezt hogy érted?

Nem magasságilag vagyok nálad nagyobb, irodalmilag teltebb. Szövegemben tágas terek, mélységek, szóközök. Szavilag kinyújtózom, nincs nálam slamp, csak alám és fölém rendelt roppant mondatok. Mér’ én vagyok a tollak grófja, egy teljesen elegyéniségült nem senki? És miért? Merthogy én előbb mondtam ki, mint te! És aki előbb mondja ki, hogy ő a kirájabb, az tudatában van annak, hogy nagyobb mint te, sőt, jófejebb, így ezzel a kimondással mintegy igazolta is azt. Magára vonatkoztatva van. Ugyanis az igazándi nem jó fejek sosem mondják ki, hogy nem jó fejek, és ebben igazuk is van: megteremtik önnön nemjófejűségüket és magukra vetnek.

Na végre, már háromnegyed egy óta ülök itt az előszobában és várom, hogy csöngess, biztos megint elszunnyadtam egy picit, pedig szól a Máté Péter,  a hosszú, hosszú évek, tudod, alig hallottam meg a csengőt, azt mondtad, délre itt leszel, mióta állsz itt? egyébként, mecsoda egy hőség babám, ami ma itt van, tiszta katasztrófa, no, ne állj ott úgy, mint aki karót nyelt, gyere csak be, gyere már, hogy be tudjam csukni az ajtót, nem vagyok beteg, nem azért maradt rajtam a hálóing, de mecsoda egy hőség, gyere nézd csak,

Grecsó Krisztiánnak

A Pletykafészekben Beszédmadár lakik. A vadgalamb törzséből való, kövér, impulzív gyurgyalag. De nem is maga a repülő lény ebben az érdekes, hanem az élőhelye: a fészek. A testes "griff", így csúfolják a horgászok a Fecsegők Forrásánál. Folyóból kikapkodott halak csontjaiból építi a fészkét, no meg női hajszálakból, kifejezetten a szőke és a vörös hajfonatokat kedveli, ezért jól működtethető kozmetikákban, női fodrászatokban, mint takarító robot. Amerikában már próbálkoznak a hajszobrászatokban vele. Szót fogad.

– Én mesét nem írok! – mondta Kálmán, miközben a kávéját szürcsölgette az asztalánál.

– És miért? – érdeklődött Zsolt.

– Mert mesét írni felesleges időtöltés!

– Már miért lenne az?

– Ugyan már! Az gyereknek való!

Zsolt sóhajtott.

Először akkor akartam elmondani neked, mikor a Balaton vízén hanyatt fekve bámultuk az egymásba olvadó, örökké átalakuló, az időn túl is vándorló, smaragd-fényű felhőket, miközben a partról egy régi dal hangjait sodorta felénk a szél. Az az együttes játszott, akinek a koncertjén találkoztunk, az a refrén szólt, amiről aztán később mindig te jutottál az eszembe. Akkor ringhattunk együtt a dallam hangjain a tömegben összepréselődve, akkor simultál hozzám először. A Balaton fodrozódó vízén lebegve arra gondoltam, hogy talán éppen most érthetjük meg a dalt, azt, amit igazából jelent; talán éppen úgy, ha a felhőkben keressük a választ ezen az utolsó, az ifjúság énekével kísért naplementén.

Az előbb már egyszer el lett mondva! Hogy a fogsoromat nem én csináltam. Ezt. Hanem csináltattam egy hasonkollégámmal, szinte féláron, hozott anyagból. …Dán köszönés, vízszintes, négy betű… Nem? Semmi? A családunkban évszázadok óta számít a fogsor minősége, milyensége, hányada. Fontos, sőt, kiemelten nem semleges, hogy a fogaink tökéletes rendben legyenek, lehetőleg mind meg, ugyanis nálunk a száj hagyomány, üdvözléskor szájon csókoljuk egymást, mint az olaszok. Anyám engem, én anyámat, lányom engem, én őt és viszont… És abban a szájban bizony maradéktalan fogsor üljön. Sokak szerint ez a családon belüli csók furcsa dologság. …Versmérték, függőleges, tíz betű… Bocs, közben fejtek, mert ezzel még végezni akarok, míg a fogfehérítős csajnak letelik az ideje. Csak meg ne ijedjen majd a megannyi sok hirtelen fehérségtől a szájában. A száj nem magánügy. 

Jancsi és Árpi, a két jó barát alig várták, hogy az öreg pedellus megrázza a tanítás végét jelző csengőt, rohantak ki az iskolából. Otthon gyorsan bekapták az ebédet, s máris a kerékpáron lovagoltak. Meg se álltak a csatorna partig. Csak akkor szusszantak egy nagyot, amikor az úszó már vígan táncolt a hullámok hátán.

Böröndi tanár úr érezte, hogy valami nincs rendben a nadrágja körül. Mintha lebetonozták volna... Hiába próbálta a széken mozgatni a fenekét, a nadrágja nem mozdult utána. Dühében elfehéredett, majd elvörösödött az arca, de igyekezett megtartani kényszeredett álcamosolyát. Mondom; igyekezett megtartani, de nem sikerült. A nagy igyekezettől olyan torz vigyor ült ki a képére, hogy pillanatok alatt elszabadult a pokol az osztályban.

– Az anyátok hülye szentségit! – szakadt föl belőle az elkeseredett indulat. 

- Dobre rano! – köszönt illedelmesen a kocsma néhány tót atyafiának, akik korareggeli bemelegítésüket végezték.
- Rano. - morogták vissza, de egy barátságosabb medvének kinéző alak hozzátette a szilvapálinkájához:
- Kam?
- Pálháza.
- Autom?
- Ne. Pesi.
- Hm.
Elhallgattak.
Na, ennyi. Nyugtázták, hogy az a bizonyos turista vagy, bár kétségtelenül udvarias, hogy Háromhután próbálkozol némi szlovák vakerral. Bár, ha jól emlékezett, valami lengyel beütése is volt a környéknek, eh, lehet, hogy nem is a megfelelő formulát alkalmazta… Mindegy, valamiért kedvelte őket és hát a próbálkozás is valami. Amúgy meg pár év és eltűnik ez a néhány kövület is.

Karcsi először azt gondolta, az atlantiszi emberhez van szerencséje, noha arra hirtelenjében nem talált magyarázatot (igaz, nem is igen keresett), vajon mi a fenét keres az atlantiszi ember a Balatonban. Amikor azonban a hasán hánykolódó test hirtelen a hátára fordult, Karcsi kissé ijedten állapította meg, hogy egy vízihullával találkozott. 
– Jó napot – köszönt a vízihulla. – Vagy jó reggelt! Esetleg jó estét?!
A vízihulla az amerikai zászlóra emlékeztető mintájú térdnadrágot és imitt-amott szakadt trikót viselt. Hajába hínár keveredett, tekintete kifejezéstelen volt, arca torz és elvadultan szőrös.

A kád forró vizében ül, s azon morfondírozik, ha vége lesz a fürdésnek, vajon megetesse – e a tengerimalacot, vagy inkább verset írjon róla. Fogas kérdés, az állatnak melyikből lenne nagyobb haszna. A férfiban hirtelen föltámad a bűntudat. Minden háziasított állatot megfosztott az emberiség az önellátás képességétől, hogy magához láncolja őket. De a férfi önnön helyzetét sem látja rózsásabbnak. Semmit sem képes előállítani, még készételért is a Tesco – ba szaladgál.

Ma láttam Évát. Szemben ült velem, illetve majdnem szemben, kissé jobbra tőlem, három asztallal odébb. Dobálta a haját. Gondoltam, ez nem lehet Éva! Nem. Biztosan nem ő. Ő nem így tartja a hátát, a melleit, az állát, nem ilyen macskanősen, vagy inkább cápanősen, ráadásul a szemhéja halványzölddel ki volt festve, és hegyesen villogtatta a körmeit. Amikor picit jobban felé fordultam, ajkán is láthattam a vércseppnyi rúzst.

Napok óta tapogatom az arcom, nézem magam a tükörben. – Furcsa – gondolom. – Mindenesetre nagyon furcsa. A két szemem fölött, oldalt, mintha valami kidudorodás lenne, bütyök, csont, vagy mi. Nem szoktam magam órákig vizsgálgatni, borotválkozni sem borotválkozok mindennap, meg amúgy sem vagyok úgy oda magamtól. De ez a dudor, ez furcsa. Gyerekkoromban rengeteg mesét olvastam, a mesék tele voltak ördöggel, boszorkánnyal, sárkánnyal. Utóbbiaktól nem féltem, de az ördögtől igen. Isten nincs, mondták a szüleim, de az ördögről nem beszéltek… Hogy az ne lenne…
Rossz vagy, mint az ördög! – mondta a nagyanyám. Akkor nézegettem magam a tükörben ily alapossággal utoljára. Féltem, hogy kinő a szarvam…