Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Gáspár Ferenc: Ó, Ukrajna, hány határ…





Napok óta tapogatom az arcom, nézem magam a tükörben. – Furcsa – gondolom. – Mindenesetre nagyon furcsa. A két szemem fölött, oldalt, mintha valami kidudorodás lenne, bütyök, csont, vagy mi. Nem szoktam magam órákig vizsgálgatni, borotválkozni sem borotválkozok mindennap, meg amúgy sem vagyok úgy oda magamtól. De ez a dudor, ez furcsa. Gyerekkoromban rengeteg mesét olvastam, a mesék tele voltak ördöggel, boszorkánnyal, sárkánnyal. Utóbbiaktól nem féltem, de az ördögtől igen. Isten nincs, mondták a szüleim, de az ördögről nem beszéltek… Hogy az ne lenne…
Rossz vagy, mint az ördög! – mondta a nagyanyám. Akkor nézegettem magam a tükörben ily alapossággal utoljára. Féltem, hogy kinő a szarvam…
Mindnyájunkban benne van az ördög, mondja a barátom, olyan nincs, hogy ne lenne, és röhög. A kérdés, hogy észreveszik-e a többiek, vagy nem veszik észre. Meg, hogy akinek hatalma van, az észre veszi-e, hogy az alatta állók észrevették-e?
Béla nagyot húz a söréből. Néha nehezen bírom az okoskodását, nem is tudom, miért kezdtem neki erről beszélni… Erről a gyermekkorom mélyébe temetett sötét dologról… A dudorjaimat persze nem említem, csupán a probléma transzcendens oldaláról fecsegek valamit, ő meg mindjárt politizál…
Nem téma, mondom, menjünk, ám ő még folytatja:
És a hatalom szempontjából tök mindegy, hogy neked mekkora ördögöd van! Lehet az egy egészen kicsi, incifinci ördögöcske, rögtön észreveszik azt is! Nehezen rázom le, végül mégiscsak sikerül. Otthon meg az az átkozott tükör!

Két héttel később állok az ukrán határon, kitöltöttem és leadtam a málenkij bumáskát, sőt az útleveleinkbe is belepecsételtek már. Vámos sehol, gondoltam, mehetek. Á, dehogy! A géppisztolyos őr flegmán visszaküld. Nem állt meg a vámosnál! – mondja. Nem láttam senkit! Akkor is meg kell állni!
Visszatolatok, kicsit idegesen, mert várnak ránk a túloldalon, holnap rendhagyó órát tartunk az egyik kárpátaljai falu iskolájában, ma el kellene foglalni a szállást Beregszászon, de előtte még vacsorával várnak minket a konzulátuson. Keresem, hol van a vámos, nem látok senkit, mérges vagyok magamra. Aztán csak kijön, tányérsapkás, mint a régi időkben.
Bocsánat, mondanám, nincs bocsánat, mondja ő, minden határon meg kell állni, nincs kivétel.
Ha nincs ember, nem kell, vitatkozom. Ha nem látunk senkit.
Van ilyen törvény? A törvény azt írja elő, hogy meg kell állni, maga nem állt meg, nem tudom, mit képzel, meg fogom magát büntetni.
Erre már felmegy bennem a pumpa. Eszembe jutnak a játék pisztolyok a csomagtartóban meg a történelmi kardok, iskolai segédeszközök, kellékek a rendhagyó töri órához. S egy pillanatra úgy érzem, mintha igazi fegyverek lennének, sőt… Tulajdonképpen le is lőhetném ezt a vámost…
A törvény erről nem rendelkezik, próbálkozom, dehogynem, vág a szavamba, ezért fogom magát megbüntetni, én persze tudom, hogy ez marhaság, ez max törvényerejű rendelet, de inkább csak szabályozás, ám nem is ez a lényeg, hanem a mindenáron való kibaszás, s erre az érzésre ráerősít a vámos szovjet időkre emlékeztető egyenruhája.
De én nem rossz szándékkal mentem át, vitatkozom tovább, azt hittem, mehetek. Nem akartam semmilyen szabályt megszegni – igyekszem megragadni a lényeget.
Na és, amikor figyelmetlenségből áthajt a piroson, akkor sem bünteti meg a rendőr?
Nincs kiírva – mondom. Nem láttam a táblát. Közben még jobban dühít, hogy a többiek csendesíteni próbálnak: ne ellenkezek vele, mikor érzem, nekem van igazam.
Tegnap raktuk ki a táblát, ne mondja már, hogy nincs kiírva! És megmutatja. Tényleg ott a tábla, ám jó magasan, legalább négy méterrel a fejem fölött. Ha messziről, gyorsan jön az ember, nyilván észreveszi, de ha itt araszol a sorban, miközben ki kell ugrani az autóból a bumáskával, hátulról meg dudálnak, hogy miért nem megy már, akkor nem biztos, hogy az ég felé nézeget. De már nem akarok vitatkozni. Csak azt érzem, hogy feszít belül valami, de nagyon.
Előadást fogunk tartani az egyetemen, mondom végső érvként, ma már nem, röhög ő, megvárják a váltást. Nem világosítom fel, hogy holnap tartjuk az előadást, és nem az egyetemen, hátha rátromfol, hogy akkor egy hétig kell itt állnunk. Így csak egy óra, míg megjön a váltás. Közben szürkül odakint, sötétedik, hiába, no, szeptember van, hamar lemegy a nap.
Míg megjön a váltás, folyamatos telefon a vendéglátókkal, a konzul már nem tud meghívni vacsorára, Ukrajnában egy órával később van, menjünk mindjárt a szállásra, mondja a kedves nyíregyházi könyvtárosnő, aki az utunkat szervezte.
Végre megérkezik a váltás, mondom neki, hogy nem álltam meg, tévedésből, nem volt szándékos, de a „váltást” ez már egyáltalán nem érdekli. Visszaadja a papírjainkat, és int, hogy mehetünk. Nem foglalkoznak velünk, egy sorral odébb fegyvercsempészeket találtak, hullát a csomagtartóban, heroint a műszerfal alatt, vérnyomokat a kárpit mögött. A mi fegyvereink szépen átmentek. Lesz egy jó kis vérfürdő holnap…
Hamarosan békésen sörözünk az Arany Pávában. Óvatosan megtapogatom a homlokom. Nő a dudor, vagy nem nő? Ez itt a kérdés.

  
  

Megjelent: 2014-08-11 01:10:18

 

Gáspár Ferenc (Budapest 1957. április 26.) író, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.