Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Piro M. Péter: X Factor

 

- Dobre rano! – köszönt illedelmesen a kocsma néhány tót atyafiának, akik korareggeli bemelegítésüket végezték.
- Rano. - morogták vissza, de egy barátságosabb medvének kinéző alak hozzátette a szilvapálinkájához:
- Kam?
- Pálháza.
- Autom?
- Ne. Pesi.
- Hm.
Elhallgattak.
Na, ennyi. Nyugtázták, hogy az a bizonyos turista vagy, bár kétségtelenül udvarias, hogy Háromhután próbálkozol némi szlovák vakerral. Bár, ha jól emlékezett, valami lengyel beütése is volt a környéknek, eh, lehet, hogy nem is a megfelelő formulát alkalmazta… Mindegy, valamiért kedvelte őket és hát a próbálkozás is valami. Amúgy meg pár év és eltűnik ez a néhány kövület is.
Kávé.
Konyak.
Nu, pesi! (Vagy akármi.)
Szerencsére az ősi tölgyes határozottan nemzetiség-semleges és amerre ő jár, arra legfeljebb helyi  gombászok keverednek csak nagyritkán. Ugyanis meglehetős utálattal viseltetett a turista útvonalak és jelzések iránt. Vadcsapásokon ballagott, sziklákat mászott és valami állati konoksággal ért a céljához.
Nagyrészt.
Néha persze ráfaragott, de összességében elégedetten szemlélte a módszerét. Kezén számolgatta:
- Na, példaképp voltak így az ablakos-kövek, volt az a két barlang, az ibolyával teli rét, ja, a források, meg két kutyatámadás, az persze mínusz.
Mosolygott.
Közepes sebességet vett fel, beosztotta az erejét. Szeme itta a látványt, a füle osztályozta a hangokat. (Fenyőszajkó nyávog, fekete harkály villan, valahol északabbra egy parlagi sas kiáltozik.)
Kölyökkora óta barangolt és senki se értette, hogy miért. A céltudatosak gombát hiányoltak, vagy legalábbis szedret, a komoly túrázók a felszerelést és a terveket, de minimum egy fényképezőgépet, ha már vadakat jár lesni.
Így aztán elkoptak a közös dolgok, egyedül maradt.
Akárcsak a szerelemben.
Volt, persze volt.
Égető. Szívszorító.
Hát, igen. Aztán csak szorító. És neki mennie kellett.
- Úgy látszik, hogy nincs meg bennem az X Factor! - villant be érthetetlenül a távoli asszociáció, de erre egy kesernyés vigyor már csak kibukott belőle. Sose értette, hogy nagynyilvánosság előtt miért csinálnak hülyét magukból az emberek. Mert osztályozni, pontozni kell mindent. Meg aki nincs a fészen, az nincs. Meg amit nem tud a gugli, azt nem lehet tudni, ami meg nincs rajta a jutyubon, az meg se történt.
 - Eh, és még az énekhangom se…, HOPP! – megdermedt. Félhangosan kimondott szavait elharapták még a fák is.
Nyomok a sárban. Friss nyomok!
A legtöbb ember észre sem vette volna, vagy legalábbis félreérti.
Ő viszont tisztán olvasta, hogy a félénk és rejtőzködő muflonok itt vágtak át a Sólyombérc irányába.
Mozgása óvatos, céltudatos és hangtalan lett.
Követte a nyájat és hála az őfelé fújó szellőnek, egészen közel jutott. Kéttucat állatot számláló csapat legelészte a parlagi füvet. Békésen és tájidegen módon. Ez utóbbi a természetvédelmi hatóság véleménye volt, de ezt egyáltalán nem osztotta velük. Szépek. Ritkák és egyre ritkábbak, mert az általános vélemény, hogy ki kell lőni mindet.
Szinte levegőt sem vett, úgy lapult, míg az idő teljesen elvesztette a jelentőségét. Gyönyörködött erőteljes és mégis kecses mozgásukban, szép mintázatukban.
Csak egy baj van ezzel a sziklás hegytetővel.
A jó szemmel megáldott mellékszereplők jelenléte.
Itt fészkelnek a majdnem kiirtott hollók is és egy apró mozdulat után csak kibökte a búvóhelyét egy fránya madár.
- Krú! Krú! – figyelmeztetést adott le, mire egy másodperc zűrzavar után eltűntek a muflonok és velük távozott a levegőbe vetődő hollópár.
Aztán nagy csend lett.
Nyugtázta a dolgot, a hátára hengeredett. Elbambult a rozsdarágta levelek között kivillanó napfény szabálytalan játékán.
Ugyan, miért is haragudna ezekre a madarakra?
Hiszen a besorolás alapján csak böszmenagy feketerigók.
Akik nem tudnak énekelni.

  
  

Megjelent: 2014-08-23 16:00:00

 

Piro M. Péter (1968)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.