Keresés a honlapon:

Csengődi Péter: Kék ajkak

Fekete öltönyben ücsörgött a Duna partján, egy koszos betondarabon, és egymás után hajigálta a vízbe a kavicsokat. Édesanyja sétált hozzá, és szólt, hogy ideje indulni.

- Gyere, mindenki rád vár!

- Még nem akarok.

- Miért?

- Rá akarok jönni, hogy álmodom-e.

- Ezt hogy érted?

- Fiatal koromban gyakran álmodtam szörnyűségeket. Az egyik pillanatban még minden rendben volt, a másikban hirtelen félrecsúsztak az események. Mikor ébren voltam, már tisztán láttam, amiről álmomban elhittem, hogy megtörtént, az szinte teljesen lehetetlen volt. Ez a gondolat beleíródott a tudatalattimba, és valahányszor vad dolgok történtek velem, olyanok, amik felborították az életemet, megálltam, és elgondolkoztam, hogy csak álmodom-e. Legtöbbször így volt, és hamarosan fel is ébredtem – kis ideig csak ült, és nézte a folyam hullámait – Túl hirtelen történt minden. Tegnap még a strandon lökdöstük egymást a vízbe, ma meg már temetjük. Én pedig nem is tudom, hogy mi is történt, vagy mikor.

Felnézett anyjára, tudta, mit fog mondani, erre csak egyetlen válasz érkezhet: megint körbezárja magát valami képzeletbeli világgal.

- Megint fantáziálsz, hogy ezzel védd magad. Megint valami burkot növesztesz magad köré – mondta az anyja – Tudom, hogy nehéz, de szembe kell nézned a valósággal. Gyere! Már így is túlságosan megvárattunk mindenkit.

Megadta magát, elindultak. Egy kertes házba mentek volna be, de megtorpant.

- Gyere már, kérlek! – sürgette anyja.

- Mehetünk, de ez nem a mi házunk.

- Dehogynem, a miénk. Mármint az enyém, a régi.

- Nem, ez a szomszéd néni háza. Néha értem jött az óvodába, amikor nem értetek rá. Abban a homokozóban játszottam a kislányával, amíg haza nem értél.

Bementek a kapun, amint a belső udvarra értek, a gyászoló tömeg azonnal megindult felé. Először bicegő apja ért oda hozzá, átkarolta, és a vállán sírt. Neki meg sem rezzent az arca. Utána a nővére következett, aki csak megsimogatta a vállát, de közben a könnyei csorogtak az arcán. Fapofával nézett rá. Unokatestvérek, nagybácsik és nagynénik körülötte. Az udvar közepén egy koporsó. Odament, belenézett, ott feküdt benne ő. Szőke haja szétterült a párnán. Arca nyugodt volt, szeme könnyedén csukva, ajkai élettelen kékek.

Kontrollálhatatlanul erősödött a szívverése. Felpattantak a szemei, szaporán vette a levegőt, majdnem fuldoklott. Teljesen máshol volt, mint egy pillanattal azelőtt, csak a szíve vert ugyanolyan gyorsan. Egy szobában volt. A hajnali fénnyel megfestett függöny csupán egy homályos képződmény volt a szeme előtt. A falak és a plafon hullámoztak, de egyre lassabban. Ahogy egyhelyben feküdt, kezdett tisztulni benne, hogy mi igazi és mi csupán egy maradvány a rémálomból. A valóság összképe lassan kezdett összeállni a szilánkokból. Az órára nézett, három perce volt még. Kikapcsolta gyorsan az ébresztőt, hogy ne kelljen ma is hallania azt az idegesítő sípolást, ha már egyszer korábban felébredt. Az óra mellett az éjjeli szekrényen egy papírtömb hevert, ceruzával a tetején. Ha valami érdekeset álmodott, mindig felírta magának, hogy a reggeli kócos gondolatfonalakból feleszmélve ne felejtse őket el. Felette a falon apja fényképe lógott fekete keretben. Életében sosem bicegett, csak akkor, ha álmaiban újra összetalálkoztak. Talán így akarta jelezni a tudatalattija, hogy ő már nem valós személy. Néha eljátszott a gondolattal, milyen érdekes volna, ha az valóban az apja lenne, és azért bicegne, mert nehéz más álmaiban járni. Átfordult a másik oldalára, ott feküdt ő. Szőke haja szétterült a párnán. Arca nyugodt volt, szeme könnyedén csukva, ajkai élettel teli pirosak. Benyúlt a paplanja alá, megsimogatta meleg hasát, és csókkal ébresztette.

- Jó reggelt – mondta ő, vékony hangon, belekezdve a szokásos reggeli nyújtózkodásba – Ma álmodtál valami érdekeset?

- Nem, most semmit.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-09-05 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.