Próza

Ezen az őszön szinte soha nem én voltam az első, valaki mindig volt már a Keretben, amikor megérkeztem. Nem gond. Amióta nincs kanapé a galérián, nincs is miért sietni, aggodalmas tekintettel nézni fölfelé, vajon elfoglalták-e a legjobb helyet, és ha igen, ki volt az, leülhetek-e mellé. Ezeket az aggodalmas-reménykedő tekinteteket számtalanszor láttam kihunyni annak idején a másik oldalról, én, a nyitáskor az ajtóban toporgó, idejekorán kanapét foglaló, notórius első vendég.

Karola nálam aludt. H. lepasszolta Z.-nek, aki viszont magával hozta a Klubba, és letette mellém a kanapéra. Ám, mielőtt Karola „beleegyezett” volna, hogy nálam aludjék, megkérdezte, vajon úriember tudok-e maradni EBBEN a helyzetben? Mielőtt ezt megkérdezte, háromszor hányt a vécében. Mielőtt háromszor hányt a vécében, hosszan zokogott a vállamon.

Nem tudom a férfi nevét. Abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy néhány évvel idősebb nálam. Margit és én, ha olykor szóba kerül közöttünk, csak így beszélünk róla: az üveges.

– Mért akar meghalni, Szindbád úr?

– Meguntam az életet, Vendelin – felelte a hajós a kopasz, vörös képű sváb kocsmárosnak.

– De egyszer azt méltóztatott mondani, hogy a nőkért érdemes élni, csakis őértük…

– Éppen ez az, Vendelin, néha előfordul, hogy még őértük sem érdemes. Ezért fogok most pihenni egy kicsit a nirvánában vagy a halálban, ha ezt jobban érti, Vendelinkém, aztán majd megint jön egy író, aki föltámaszt saját képére és hasonlatosságára. Csak nehogy valami jellemtelen fráter legyen, mert a következő életemben nem szeretnék rossz ember lenni… De hát, sajna, nem én határozom meg, ki támasszon föl… az élet, a halál és a föltámadás egy nagy kaland, Vendelin, nincs minden adu a kezünkben, igaz?

– Nem tudom, nagyságos úr, engemet még nem támasztott föl senki, legalábbis nem tudok róla, én ilyen magas dolgokhoz nem értek, csak a borhoz, inkább azt tessék mondani, milyen bort hozzak az utolsó vacsorához.

– Herr General, hoznék egy kis nyugtató teát, amit az orvos javasolt… 
– Hagyd a teát, Franz – mondta színtelen hangon a birodalmi gróf a dunyha alól –, inkább bontsd föl azt a palack tokajit, amit Mária Teréziától kaptam ajándékba a berlini huszárcsíny után. Akkor még boldog voltam… Talán annak a bornak a lelke átköltözik belém, és kissé felvidít… 
– Parancsára, Herr General! – csapta össze óvatosan a sarkát az alsó-ausztriai tisztiszolga, és kiment intézkedni. Az ajtót is halkan tette be maga után, Hadik tábornok mindenkit utasított a házban, hogy ne zajongjanak, nem bírja a füle az erős hangokat… „Annyi ágyúszót hallottam, hogy más már rég belesüketült volna, most meg egy csapódó ajtó is mintha beszakítaná a dobhártyámat” – gondolta, és nagy nehezen előbújt a zajok elleni fedezékéből, a felesége által küldött futaki libapehely-dunyha alól, feltolta elnehezült testét, félig ülő helyzetbe nyomta föl magát, s várta a mézsárga nedűt. 

Hajnal Pál egy kis kövér, szürke hasú felhő peremén ült, és saját temetésének előkészületeit figyelte. 
Szánalmasan kevesen jelentek meg végső búcsúztatásán: egyetlen fia, a menye, az unokája meg néhány – egészen pontosan három – falujabeli, aki vette magának a fáradságot, és télvíz idején is hajlandó volt felutazni a fővárosba. A hegyoldalban elterülő, városrésznyi sírkert kisebbik, kevésbé finom ravatalozójában gyűlt össze a gyülekezetnek nemigen nevezhető hat ember. 

Szentül meg volt győződve róla, hogy ezúttal csúnya tréfát űznek vele. A borongós novemberi hangulat, az ólmos szürke alkonyég, a kopár faágak, a még friss, ám jeges avar, a sok piros egyenmécses, legkivált pedig a rengeteg ember a temetőben arra a következtetésre juttatta, hogy írója ezúttal épp halottak napján támasztotta fel. Eddig egyetlen tollforgató sem hozta még ilyen kellemetlen helyzetbe. Volt már,  hogy a Szalai Gergely nevezetű írópalánta egy óbudai építési gödörben keltette életre, mert a történet szerint a Kerék vendéglőben, egy nőért vívott csetepatéban leszúrták, majd gyilkosai egy gödörbe dobták; volt, hogy egy nagy temető családi kriptájában támasztotta fel a Magyar Írószövetség prózai szakosztályvezetője, és mint közkedvelt irodalmi alakot azonnal görögországi nyaralásra vitte, és tejben-vajban, legfőképp pedig recinában fürösztötte Szantorini szigetén; és akadt olyan eset is, hogy ugyanígy, temetőben ébredt öröknek vélt álmából, de nem ilyen sűrű emberrengetegben, hanem egy békés, csöndes sírkertben, ahol kedvére merenghetett az élők fölösleges nyüzsgölődésén, és a nyitva felejtett ajtajú kriptákban kedvére borogathatta ki koporsóikból az életről álmodozó női halottakat, hogy tisztességtelen ajánlatot tegyen nekik, vagy gyűjtögethetett a mohos, kőmolyrágta sírkövek között nyugtató füveket, amiket a koporsója alatt préselt, hogy ha lehetősége nyílik rá, teát főzzön belőlük – nyugtatni a nők emlékeitől zaklatott idegeit.

A Fiumei úton laksz, és már előre rettegsz a halottak napjától. Nem épp attól, hogy az ünnepeltek kikelnek a sírjukból, és elindulnak kísérteni, mondjuk, pont hozzád, hanem mert hiába a Budapesti Temetkezési Intézet minden igyekezete, hogy elterelje a fanatikus autózókat a gépesített sírlátogatástól, ezen a hétvégén biztos, hogy a sírkertben s a temető környékén is dugó lesz, ahogy tavaly vagy tavalyelőtt. Aztán arra gondolsz, az idén te is ellátogatsz a parcellákhoz, noha nincsenek is halottaid – legalábbis nem tudsz róluk –, csak egy kutya múlt ki melletted, de annak már három éve. Próbálsz alkalmas halottakat képzelni magadnak: író vagy, tehát elvileg nem okoz gondot, hogy a valóságteremtést a fantáziádra bízd.

Karácsonykor minden évben rengeteg piát veszek, mert át kell mennem anyámhoz, illetve nem lenne kötelező, de át szoktam menni, egyrészt épp a nem kötelezősége miatt, másrészt meg mert különben még többet inna az anyám egyedül, így meg én is vele tartok, s kevesebb az egy főre jutó alkoholmennyiség, mintha külön-külön innánk. Az anyám persze nem csak inni tud, hanem beiglit sütni is, meg rácpontyot, halászlevet kotyvaszt, tele ikrával, ahogy szeretem. Az öcsém nem bírja ezeket, náluk otthon főz az asszonya, és szerintem azért nem szereti anyám főztjét, mert a rabszolganője, vagy minek is nevezzem, reformkonyhát üzemeltet otthon, megrogyasztó lehet.

Mindennek, ami van, lennie kell kezdetének és végének is. Vajon miért érzem mégis úgy, írnom kell neked? Írni, függőágon.

Kezdjem ott, hogy kerülgetem a papucsot? Fel kéne emelnem, levinni az előszobába, betenni a cipős szekrénybe. De én ott hagyom a szoba közepén, mert tegnap reggel te léptél ki belőle. 
Közben az jut az eszembe, hogy este, amikor anyáddal beszéltem, bordáim kiszorították tüdőmből az aliglevegőm.

Nem akarod cipelni a világ terheit.

Elindulsz 5 évesen, törékenyen neki az útnak, és nincs vége, hiába erősödsz, hiába múlik 50.

A cél néha közel, néha távol, néha már csak karnyújtásnyi, aztán megint elveszik. A célnak nincs neve, nem adsz neki.

Amikor 10, 16, 18, 20, 21, 24, 33, 37, 40, 45, 53, mindig más.

Az alapjában véve szimpatikus férfi állát vakargatva mélyült el a képek közt lógó, kissé ferde, üres keretben, ami a puszta falat tárta a látogatók elé.
Természetesen nem belelépve, beleélve, csak erős koncentrációval nézegetve.
Amikor érzékelte, hogy nincs egyedül, megszólalt, hátra sem nézve, nem kíváncsian arra, hogy tulajdonképp kihez is beszél.
Talán csak megnyugtatta, hogy ha még valaki a terembe lépne, nem néznék magában beszélő bolondnak.
– Vajon mit akart kifejezni a művész? A bennünk lakó ürességet? – kérdezte.

XIV. Lajos zavartan toporgott a mozgólépcső előtt, kissé feltartva a szembeforgalmat. Mert hogy ő még ilyen lépcsőt nem látott. Állnak az emberek, és mégis jönnek! Lóvontatás nélkül! Lajos nem volt kétségbeesettlen, hiszen az egyik pillanatban még az 1600-as években fogadtatja el a klérus tagjaival a gallikán cikkelyeket, a következőben pedig már - egy spontán kialakult időcellának köszönhetően – a WestEnd kellős közepén találja magát, napjainkban. Előfordul az ilyen. Ahogy XIV. körülnézett, nem tudta másnak felfogni ezt a tágas és fényes hodályt, mint bálteremnek, igaz, az ő ízlésének nem volt elég barokkos. A versailles-i kérója sokkal fényűzőbb és mozgalmasabb. De a belmagasság az kurvajó, még ha kerubtalan is.

„Bújjék be hozzám, be az én sátramba, vegye le pucérig a miheztartását, gátlások nélkül. Ide veled! Hirtelenszex lesz. De nem átruházható, vissza nem térítendő orgazmus, szigeti kéj és közös gyönyör” – így sóhajt a szalmakalapos illető a svéd nőstény fülébe, majd félig üres műanyagkorsó műanyagsörrel csattan a fűben, két napszemüveg bámul a semmibe, két nyelv nyálva üzekedik alattuk. A kezek nulláról gyorsulva indulnak felderíteni a másik húsát, seggét, hajlatait. A fiún nem volt zokni. A lányon meg haj.

Megölöm ezt a gyereket, az egészet, még ebéd előtt! Az biztos. Tavaly ősszeltől számítva idegesít. Furán viselkedik, pedig én nevelésileg józanul cseperítettem: nem adtam neki nevet egészen 2 éves koráig, ugyanis ebben az érzékeny periódusban bármikor elviheti valami, és ha egy gyerek biológiailag elromlik, el kell temetnem, az pedig felkavar. Elrontaná az egész napomat. Szerencsére ez nem következett be, szépen él és növöget. Most már Lajos, teljesen. 

Mered rám, azt hiszi, rianok, mint az őzike, attól a szemét tekintettől, mert ezek azt hiszik, hogy egy szórólapkihordó mindig fürge, majd meg elhajtják, most mondd meg, éltél már ilyet? Így, 49 fele az ember már csak okkal boldog. Azt mondja, kéretlen reklámanyag nem kell neki, ki van írva, de nincs kiírva, és legközelebb szájon vág, mire én, jól van, takarodom, megyek, mondom neki, hátha hamarabb távolodik tőlem.

Elnézést, nem zavarja, hogy mikor indul a busz? Vagyis, illetve, mióta nem érkezik? Igen? Várni kell, várni. Mer’ a 98-as az 21:00 után egyre ritkább. A 22:45-ös elment, most jön az egészes, vagy ha kimarad sajnos, akkor már csak a 23:15-ös. 23:00 után ez van. Ha az egészes ki szokott maradni, akkor a bkv be szoktak iktatni egy pluszbuszt ilyenkor. Éjszakaizni meg azért nem akarok, mert sok a neveletlen fiatal, aki hangosra issza magát, aztán közeledik, hogy milyen a sapkám, meg hülye a szatyrom és mi van benne? Inkább sietek, hogy elérjem a nem-éjszakait, az utolsó 98-ast. Hoztam egy kis csontot a blökinek a vágóhídról, nem ott dolgozom, csak a közelében. Azért csak blöki, mert direkt nem adok neki nevet. 

Egyből rám jön az idegesség, ha látom, hogy már megint filcpénisz van a Pluhárcsy Edinácska szájában! Pedig ez nem pornóreklám, csak egy tiszta jégkrémplakát, mégis mindig péniszt rajzolnak a pálcikásfagyi helyére, amit a kislány buján a szájába tol éppen. Már nem vicces, kedves huligánok. Lehet kitalálni mást. Először sem volt vicces. Nekem kell lemosni, meg cserélni az Edinát. Ebből állok: cserélek és mosok. De manapság az Edinácska a kedvenc munkám, és eléggé gyakran előfordul sajnos, hogy pár Pluhárcsy egyszerűen hiányzik. Eltulajdonítják az üveg mögül. Kitörik a keretből őt. Aztán később megtalálom, eldobva a bokor közé, összegyűrve és meggyalázva. A plakátszatír valamiért még egy lyukat is hasít az Edinácska szájához. A hétfői kolléga szerint azért, mert a tolvaj így közösült a papírnővel. Pluhárcsy celeb és modell-és Megatorok nyertes, nem lehet mindegy a papírmásának sem, hogy mi kerül a szájába! Az ilyen gyalázat szégyentelenség. Minden plakátnő életcsonk és szerintem kihatással van a húsmására is. Nem?  

A farkas már harmadszor próbált felszállni a gépre, a pilóta pedig harmadszor tessékelte le egy összetekert navigációs térképpel. Nem a farkas farkasságával volt baja, útlevele és tiszta ruházata is volt, minden, amit az utazási szabályzat előír, csakhogy ez az állat egy megcsócsált nyúlhullával a szájában kívánt részt venni az utazásban, amit tilt a légiszabályzat. Erre külön piktogramok hívják fel a figyelmet a reptér egész területén, merthogy a levedző állattetem veszélyes mások ruházatára, cipőjére. Utastárs-zavaró az ilyesmi, ezért jelölik piros csíkkal áthúzott döggel.

Ó, én nem tudok kiválóan főzni. Képtelen vagyok sajnos. Maximum konyhamalac! Viszont elég sok főzőműsort nézek a tévén, hogy azért mégis, az elmém gasztro-igénye önkielégítve legyen. Ezért nézem a Stáhl Juditot állandóan. Figyelem. Egy csomó receptjét fejből tudom. Ma is azt a fekete blúzt viselte, amit annyira imádok rajta (a fehér és a püspöklila kövéríti, de nem nagyon zavar). Most is megy a dévédéje, valami krémet kever, puliszkás sertésborda készül. Írtam Juditnak a múlt hónapban vagy 30 e-mailt, de csak egyre válaszolt, azt írta, hogy hagyjam békén, ne írjam le neki többé, hogy mit csinálnék vele a konyhában, mert ezzel kimerítem a zaklatás fogalmát és ő következményeket fog magam után vonni.