Próza

A négylábú pulyka Manyi néni karácsonyi specialitása volt. A gasztronómiai csodalény születése azokra a boldog időkre nyúlik vissza, amikor férje, Dezső bácsi még élt, s a két gyerek is bejelentette igényét szenteste egy-egy pulykacombira. Boldogult Dezső bácsi ragaszkodott a hagyományokhoz: a pulyka csak egészben sütve kerülhet az ünnepi asztalra, négy comb pedig semmiképpen nem számít egész pulykának. Manyi néni arany középutat talált. Hozzácsapott a halott madárhoz még két combot. A sajátos látványt minden évben megmosolyogták: a két szervesült, eredeti láb gyertyaállásban, a két bónusz-alkatrész a szárnyak hónaljából mankóként kinyúlva. De így is isteni finom volt! S bár Dezső bácsi tíz éve odafentről szagolja a pulykasültet, a két gyerek meg csak az ünnep másnapján utazik haza családostól a kis szabolcsi faluba, édesanyjuk nem mond le a pulykasütésről. A saját részét kikanyarítja belőle, a többit meg szétosztogatja – ez az ő luxusa.

Édes drága gyermekem! Mi lenne, ha egyszer az életben időben szólnál? Nem, ez így reggel már időn túl van. Ha szólsz tegnap este, akkor nyugodtan megkeresem, kivasalom. Egyáltalán hová tetted? Miért én tudjam? Nem az enyém, miért én tudjam, hol van? Gondolom, a helyén. Ne veszíts meg, a helyén, a polcodon. Balról a második stószban, a nadrágok között. Fel ne vedd így! Úgy néz ki, mint amit a kutya szájából szedtek ki! Várj, kivasalom előbb, így nem viszlek magammal! Nem, nem jó így! Majd ha meghaltam, akkor...

A reggeli vizitet követően a nővérke segített neki összecsomagolni. Nem volt sok holmija, hamar végeztek. Alulra kerültek reklámszatyorba tekerve az este kimosott, korcuknál még nedves bugyik, egymásba dugva a papucsok, arra az összehajtogatott hálóingek. A kéknek kiszakadt a hónalja, majd otthon ne felejtse el megvarrni, itt nem volt senkinél tű, cérna. Míg a fürge kezű fiatalasszony berakta a vékony köntöst és a törülközőt, addig ő a kockás törlőkendőbe bugyolálta az üvegpoharat, a maradék papírszalvétába meg az evőeszközöket, és berakta őket a kopott utazótáska oldalába. A pohár persze annyira kinyomta a zsebet, hogy nem lehetett behúzni a cipzárat, úgyhogy kivette, kissé félve, hogy tétovázásával feltartja a nővérkét, de ő csak elmosolyodott, megemelte kissé a törülközőt, tessék ide bedugni, itt biztosan nem fog eltörni.

Megigazította aszimmetrikus blúza pántjait, s azon tűnődött, néhány hét múlva hogyan fest majd rajta. Szigorúan összehúzott szemöldöke között a két mély, gondterhelt ránc, s a feszült arckifejezés kiáltó ellentétben állt a tükörben megmutatkozó sugárzó nőiességgel. Most is a hosszabbik aranyláncát viselte, a lelógó medállal, ami mellei közé vezette a férfitekinteteket. Magában mulatott zavarukon, amikor lelepleződtek, hogy már megint nem tudnak uralkodni magukon, s egy ilyen egyszerű trükknek is bedőlnek. S bár igazából egyetlen szempár figyelmére vágyott, élvezte, amint titkos tekintetek tapogatják lopva a nyakát, majd leszánkáznak a lánc csillámló, egymásba fonódó kis rafinált szemein, s megállnak a finom ráncoktól még csak alig észrevehetően pókhálósodó dekoltázs izgalmas árkában.

A fájdalom váratlanul és alattomosan tör rád. A vállgödrödből indul, kígyóként rácsavarodik a felkarodra, görcsbe rántva az izmokat. Látod is, nem csak érzed, amint bal kezed ujjai karomként begörbülnek. Fáj!

Próbálsz mély lélegzetet venni, hogy aztán fogszorítva testhelyzetet változtass, talán az megoldja a gondod. Nem lehet itt baj, csak elzsibbadt a karod. Bár tudjisten, mitől, hiszen a hátadon fekszel, csupán egy pár dekás könyvet lapozgatva...

Még a párnacihából kihullott pihe sem lebben, bár valamennyi ajtó, ablak sarkig tárva. Áll a levegő, pedig jól jönne egy kis szellő a húsvét előtti nagymosáshoz... Csak kétszerre fér be a mosógépbe az összes ágynemű, de abban bízom, mire lejár a második program, ebben a kellemes melegben az első adagot be is lehet szedni a kötélről. 

Nem tudom, más is így van-e ezzel, de nekem a régi emlékek gyakran illatokkal párosulva tódulnak az agyamba. Mostanában rosszul alszom, jobb híján a fiókból óvatlanul kirántott papírköteget válogatom, biztosan fontos, különben miért is tettem volna el? A Bruce Lee kártyanaptárról bevillan az edzések utáni csípős verítékszag, a soha meg nem sütött aprósütemény receptjéről nagymamám vaníliaillatú lakktáskája, amiben vasárnap délutánonként a kóstolót hozta, az újságból kivágott gyászjelentésről meg édesapám illata.

A fotelre egymásba gyűrve egy pár fehér zokni volt odakészítve az ünneplőhöz, de senki, érted, anyu? Senki nem húz már fehér zoknit, csak a tornaórán, meg a parasztgyerekek. Öltözni, valakiknek. Kit érdekel. Maskara, ami hülyét csinál belőlem, el kell takarnia, mint valami szégyellnivalót, de ettől a harsány takarástól, a keménygallérú ingtől és az örökölt, sötétkék, karcsúsított zakótól zavarba jönnek − s ha zavarba jönnek, támadni fognak, ez világos, mint a nap, mégsem tehetek már semmit.

Az új iskola a tízemeletes panelházak között terpeszkedett, mint egy összeszáradt, hatalmas, négyágú tengeri csillag. A színe se volt jobb, sápadt, avasodó margarin. Ordibáló formák, iparszagú, érdes vakolat, alatta hungarocell, lyukat lehetett bele rúgni. 

„Az ötödik angyal is trombitált, és látám,
hogy egy csillag esett le az égről a földre,
és adaték annak a mélység kútjának kulcsa”
( Jelenések könyve 9.1)

Még az a jó, hogy a lelkem egészsége megmaradt, ha testemben törettem is. Mert amit nékem ki kellett ebben a városban állani, senkinek, még az unokámnak se mesélhettem eddig. Kezdenénk apámmal. Szokás volt, hogy este átsétáltam érte a Szepessy-malomba; haza kelletett kísérnem a munka után, hogy ne igyék. 

A bébi a múltkor idedugja a telefonját, hogy mondjam rá, mert föl lehet venni, hogy esküszök, különben elmegy. Hogy én, Benedek András, esküszök, hogy mostantól nem iszok, alkoholt, és engedem beszereltetni a seggembe a kapszulációt.
      Amire, ha ráiszok, meg is halhatok. Bár abba, hogy isznak, nem szoknak amúgy meghalni, nem? Rámondtam, kétszer is.
Mert kiabál, hogy te tantufejű hjúing, hát nem tudol menni se rendesen, már olyan büdös a szád, mint aki lovat szopott, na. Bemész reggel a Lalihoz ketten, azt' ott halucináltok a konyak fölött, míg magadnál se vagy, utána meg engem ölelgetsz, pedig fel se áll a pucukád.

„A lehetséges határait csak egyetlen módon fedezhetjük
fel,ha megkockáztatjuk, hogy kevéssel túl is haladunk 
rajta, a lehetetlenbe.”
 Arthur C. Clarke

Megint esett. Az üvegfal előtt álltam, néztem a vizet a felszállópályán. Az esőcseppek, ahogy lehulltak, buborékokat vertek a betonon. Ha jól tudom, ez azt jelenti, hogy egyhamar nem fog elállni. Van-e olyan szeglete a világnak, ahol örökké esik? Ahol nem ismerik a száraz időt? Ma kilenc éve, hogy eldöntöttem, nem utazom többé.
Nem, ez így nem igaz. Hiszen Úton vagyok. De hogy az utam ne érjen véget, azt csak úgy biztosíthatom, ha el sem indulok. Ez persze lehetetlen. 

Egy félig sem fújt gumimatracon fekszem, a Dédi Házában. Ez itt a Dagoba-rendszer, Magyarország, Borsod, Újcsanálos. A Dédi Házát ugyan felújította az Ifjú Pompeius, de a falakból még mindig perceg a Dédi Dala, amit hosszú haldoklása idején egymagában énekelt, és én kihallgattam. Ő akkor egyszerre élte újra a közel kilencven évét, jó szóval sem illett zavarnom, ez az ő dala volt, és az utolsó találkozásunkkor, amikor a száraz ajkai közé öntöttem az alig ujjnyi, vizes fehérbort, mert már csak ezt volt képes befogadni, mosolyogtam rá; jó halál lesz ez (reggelre elbúcsúzott). 

Kár lett volna összevarratni. A seb szélein, hiába tisztította le a megalvadt vért, máris megjelent valami lágy, varszerű sarjadás. Ezzel elkésett, ha össze is varrnák, akkor is durva heg maradna utána. Nem vesztett sok vért, amennyire az ingéről meg tudta állapítani; a folt nem volt nagyobb egy kistányérnál. 

A Csöpi presszóról jobb volna egyáltalán nem beszélni.
Tizenharmadik kerület, hát nem néztem meg soha pontosan, a Victor Hugo és a Hegedűs Gyula sarkán lehetett? Kis körasztalok, puffok, nem túl alkoholistabarát tartózkodási közeg, de éjjel-nappal nyitva tartás, de helyszínelés, de standolás és a kihullottak éjszakai élete.
A Költőnek szétesett a műanyag tolla, a rugó kirakétázta a betétjét, elrepült, a Költő megtorpant, ezt nem nézhettem. Adtam neki másik tollat, fel sem nézett, meg sem köszönte.
Mit miért teszünk, ki tudja.

A forró, kora délutáni csend úgy telepedett a kertre, a házra, a garázsra, hogy az ember már keresné a szemével a verandán hintaszékben szivarozó borostás, izzadt arcú mexikóit, az úton boldogtalanul görgedező ördögszekeret, szemben a kocsma csípőmagasságban lengő csapóajtaját. De "el Siófok"-ban nem éltek mexikóiak, velük a díszlet is odalett, egyedül a bántóan zümmögő légy döntött úgy, hogy valóságos marad. Meg kellett hát elégedni a reménnyel, hogy a Balaton felől esetleg feltámad a szél, és rendbeteszi a dolgokat, mert ebben a süket nyári csendben ijesztően bátornak éreztem magam.

Szent István utcája négy képben
- a la recherche-

Fátyolba burkolt, tompa fényű tükör, mikor eső öntözi. Nyíregyháza. Még pontosabban Szent István utcája. Régóta nem jártam arrafelé. Több mint másfél éve. Akkor is inkább kerülőutakat tettem. Végig a Bocskai úton. Egész a Kossuth térre. Vannak pillanatok, mikor az örök érvényű, járt utat járatlanért el ne hagyj mondás gyémántszilárd bölcsessége megkopik. Egyszerűen csak fényét veszti. Legutóbb ezt éreztem. És tudtam, csak folyik ki az ujjaim közül az idő. Megállíthatatlan. De nem bántam. Hideg volt. Tél volt. Csak kóboroltam. Apám és anyám a csillagokból néztek le rám. Tán mosolyogtak. Tán könnyeztek. Tekintetükkel kísértek, úgy hiszem. Minden utcasaroknál, minden fordulónál, padoknál, parkoknál, épületeknél rekonstruáltam a visszahozhatatlant. A múltat. Akárhová mentem, mindenhol üdvözöltek. Élők és szellemek. Emlékek. Különös gyermekkor. Ifjúság. Önmagam.

Már zsenge gyerekkoromban megtanította nekem galambszívű apám, hogy jóba kell lenni a szomszédainkkal. Nem könnyű őket lecserélni, és azt is csak úgy tehetjük meg leginkább, ha mi költözünk el, nem ők. Hosszú évekig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az atyai tanácsnak, mert lakhelyeim ideiglenesek voltak. Nem is kerültem komolyabb összetűzésbe szomszédaimmal, talán azért sem, mert nem volt tétje a dolognak. Eltűrtem az átszűrődő zajt, a beázást, a lépcsőn és a járdán a kutyagumit, de még hosszan sorolhatnám, mi mindent. Ugyanígy nem estek nekem féktelen indulattal a környezetemben lakók, pedig egészen biztosan vannak nekem is kibírhatatlan szeszélyeim. Három éve azonban, amikor hosszabb távra választottunk magunknak lakást a családommal egy többségében tulajdonosok által lakott társasházban, akkor hirtelen átértékelődött a szomszédsági viszony ápolásának kérdése. Már az elején elhatároztam, hogy visszafogom azt az élet egyéb területén fel-feltörő kegyetlen jóságomat, amellyel szándékaim szerint mindenki fejéből kiverném a rosszindulatot és a következetlenséget.

— Úristen. Hogy tudsz te ilyenkor inni?
— Milyenkor? Minden napszak ugyanannyit ér, ha nem tudnád. És akinek szokásai vannak, az meg van öregedve, csajszi. Mi az, hogy csak este iszunk.
— Hajnali fél hét. 
— És? Éjszaka meg meló volt. Az normális? Ez csak egy sör.
— Meg két másik, a hátizsákodban.
— De most csak ez az egy van kibontva.
— Akarsz tévézni?
— Akar a faszom.
— Kértelek, hogy ne beszélj csúnyán.
— Bocs.
— És még mit akar?
— Kicsoda?
— Hát a faszod.

Egy budafoki kisközért előtt járkáltam. Már kiszámoltam, hogy van annyi apróm; bemehetek egy sörért. Azért tétováztam, mert ez is egyike volt azoknak a kisközérteknek, ahol a rezidens eladó pont annyira arrogáns, hogy kis híján érdemes még két megállót gyalogolni. Tíz lépés oda, tíz vissza, dönteni. De a lábamhoz zuhant egy madár. Először ösztönösen felnéztem, bár tudtam, hogy ötemeletes, hosszú, erkélytelen panelház alatt állok, sehol egy fa, tehát fészek sincs. Butaság. Milyen fészek. A madár inkább kifejlett példánynak látszott, semmint fiókának. Felnéztem.

HAT ÓRA, IDEJE FELKELNI, károgta a női géphang a matrac mellől, a Nokiából. Ideje ám az apád faszát. Nyitott tenyérrel csaptam a billentyűzetre.
Április eleje van, a csípős reggeli levegő könnyedén hatol át az ablakszigetelésen, és én rémesen másnapos vagyok. Állítólag Tokióban a középiskolás lányok, ha megszorulnak, csak leveszik a bugyijukat, és eladják pár jenért a legközelebbi szexshopnak, ahol légmentesen záró nejlonzacskóba rakják. Ez ott népszerű árucikk, bejön a japán üzletember illedelmesen, öltönyösen, vesz egyet, meghajol, arigató, konicsiva, és szagolgatja hazafelé a metrón. Hát, a multivitaminnál csak gyorsabb lehet.
A magyar április reggeli levegőben alapból benne van ez az illat. Nemzetünk figyelmét valamiért elkerülik a jó dolgok, gondoltam.
Felülök.