Videó

A Marosvásárhelyi Rádió hangfelvétele




Keresés a honlapon:


M. Szlávik Tünde: Kizárójelentés

 

A reggeli vizitet követően a nővérke segített neki összecsomagolni. Nem volt sok holmija, hamar végeztek. Alulra kerültek reklámszatyorba tekerve az este kimosott, korcuknál még nedves bugyik, egymásba dugva a papucsok, arra az összehajtogatott hálóingek. A kéknek kiszakadt a hónalja, majd otthon ne felejtse el megvarrni, itt nem volt senkinél tű, cérna. Míg a fürge kezű fiatalasszony berakta a vékony köntöst és a törülközőt, addig ő a kockás törlőkendőbe bugyolálta az üvegpoharat, a maradék papírszalvétába meg az evőeszközöket, és berakta őket a kopott utazótáska oldalába. A pohár persze annyira kinyomta a zsebet, hogy nem lehetett behúzni a cipzárat, úgyhogy kivette, kissé félve, hogy tétovázásával feltartja a nővérkét, de ő csak elmosolyodott, megemelte kissé a törülközőt, tessék ide bedugni, itt biztosan nem fog eltörni.
A szappant, meg a maradék WC-papírt elkérte Farkasné, akit reggel hoztak be egy szál ruhában az utcáról, estig nem ér ide a fia, hát ne legyen addig sem hiánya. Egy kis tűnődés után mégsem adta oda az almát is, legalább meglesz az ebédje, itt már nem jár neki a mai napra. Az almát még Piroskától kapta, az ágyszomszédtól, akit előző nap engedtek haza. Jószívű asszony volt, ahogy elvonult a több hullámban érkező család, mindennel megkínálta őt is. Eleinte restellte magát, de Piroska olyan természetesen telepedett le az ágya szélére és tette elé a süteményeket, meg a friss gyümölcsöt, hogy sértés lett volna visszautasítani. Viszonozni sajnos nem tudta, a három hét alatt egyszer látogatta meg a szomszédasszonya, de csak egy doboz szőlőlevet hozott, meg a postát tette le az éjjeli szekrényre. A közüzemi számlák voltak. Mintha innen be tudná fizetni... Mindegy, jót akart.
Üldögélt egy kicsit az ágya szélén, aztán amikor megkapta a zárójelentést, azt mondták, ki kellene mennie a folyosóra, szükség van az ágyára. Halk, erőtlen hangon elköszönt a szobatársaktól, kölcsönösen jó egészséget kívántak egymásnak, felállt, és kicsoszogott. Elszokott a járkálástól, a cipőtől, és hát hetvenöt évesen már nem olyan fürge az ember. Jó lesz itt, mamikám, kérdezte emelt hangon a beteghordó fiú, s rámutatott az ajtó melletti székre. Ő inkább a túloldalon, a nővérpult mellettit választotta, onnan belátott a kórterembe. Már nem szólt, hogy jó a füle, megszokta, hogy itt mindenki azt feltételezi, ő is nagyot hall.
– Egy kicsit várni kell, majd idejön a néniért a betegszállító, csak össze kell gyűjteni az utasokat. – Utasok... Mintha taxi lenne... Utoljára a 60. születésnapján ült taxiban. Akkor vette neki a férje ezt a kosztümöt, és taxival mentek a piacról a buszállomásra. Mennyit nevettek... Aztán két hét múlva Pista nem ébredt fel reggel.
Megsimogatta térdén a ruhát, jól esett a vastag szövet tapintása, Pistára gondolt, és várt. Nézte, ahogy a fürge léptű nővérkék áthúzzák az ágyát, bekísérik az utódját, aki vetkőzni kezd, de magán érezve az ő tekintetét, az ajtóhoz siet, és becsukja azt. Elszégyellte magát, nem akart leselkedni, csak az ágyát nézte, jólesett volna még feküdni egy kicsit. Nem, már nem az ő ágya, gondolta.
A folyosón elfoglalt ápolónők és gondterhelt arcú orvosok siettek a dolguk után, lábadozó betegek indultak kávézni a büfébe, vagy csak lesétáltak látogatóik elé a földszintre. Ő várt, várt, s hirtelen kívülállónak kezdte érezni magát. Sehova sem tartozott. Míg odabent feküdt, valaki volt – egy gyógyítandó beteg, egy szobatárs, akinek neve volt, betegsége, sorsa, élete, amiről faggatni lehetett, s akinek mások is kiöntötték a szívüket. Itt viszont csak átsiklottak rajta a tekintetek, ahogy szálegyenesen ült a kényelmetlen műanyag széken, a csukott ajtót nézve. Megpróbálta kitalálni, mennyi lehet az idő. A plafonról lecsüngő négyszögletes óra talán évek óta fél kilencet mutatott, pedig dél is jócskán elmúlhatott már, mert kétszer is végigcsörömpölt a folyosón a kerekes ételszállító kocsi. Ahogy összeszedték az edényeket, az ajtó is újra nyitva maradt, az ételszag megrekedt a folyosón, a szokásos, porból készült, fűszertelen leves meg a savanyú tökfőzelék szaga ingerelte az orrát, pedig nem érezte éhesnek magát.
Saját konyhájára gondolt, ahol a szekrényben már kővé válhatott a bepenészedett kenyér, a kiürült, ócska hűtőre, a vad mínuszokban hetek óta fűtetlen szobákra, a magányos estékre, a reménytelen nappalokra, s lassan csorogni kezdtek a könnyei.
– Mi a baj, mama? Hazamegyünk – hajolt le hozzá a piros-sárga ruhás mentős. Hát éppen ez az, gondolta, majd megtörölte táskás szemeit a kezében gyűrögetett fekete szegélyes fehér vászonzsebkendővel, s nehéz szívvel beült az elé penderített tolókocsiba.

  
  

Megjelent: 2014-08-06 15:27:20

 

M. Szlávik Tünde (Nyíregyháza, 1967.) tanár, szerkesztő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.