Próza

Lassan, kiszámított mozdulatokkal készülődött. Hosszasan áztatta testét a forró, mandulaolajtól illatozó vízben. Ma mindennek tökéletesnek kell lennie. 
Fürdés után felvette a csipkés, szinte áttetsző fekete melltartót a hozzá illő alsóval. Belenézett a tükörbe, aztán hirtelen meggondolta magát, ledobta a falatnyi fehérneműt, hogy egy másikat vegyen fel helyette. Vöröset. Mint a körmén a lakk. Elégedett volt a látvánnyal.

Apró léptekkel közeledett. Meg­megállt bizonytalanul, nézett jobbra-­balra. Az egyik ajtó előtt megtorpant, a keze szinte már a kilincset érintette, amikor mégis meggondolta magát és tovább tipegett. Szórakozottan odasétált egy virágcseréphez, az ujjaival megtapogatta a földet – mintha azt vizsgálgatta volna, kell­e már locsolni. Kötött kardigánja kifordítva, félregombolva lógott a vállán, lábán kacsásan klaffogott a papucs. Amint meglátott, felragyogott a szeme, talán megismert, de ebben sem lehettem biztos.

Az ember vagy vezet, vagy iszik: bort, konyakot, ki szódával, ki a nélkül. Én nem iszom, de nem is vezetek, holott autóm, sőt, szifonom is van, egyszóval autószifonos vagyok. Pórul járt szomszédjaim ugyan előre figyelmeztettek, én mégis vásároltam előbb egy használt kocsit, aztán egy autószifont. Az előbbi még aznap a szervizbe került, az utóbbit én vettem kezelésbe. Egy óráig ráztam, töltögettem. Semmi! Ráment tíz patronom anélkül, hogy megszusszant volna. Csupán a tizenegyediknél, hanem akkor feltartozhatatlanul folyt, sistergett. 

Kolbász! A csavargó sóváran szívta magába a sercegő hús szagát. Már két napja nem evett, s csaknem szédelgett az éhségtől, amikor kutyájával az oldalán besomfordált a piacra. Ismert néhány kofát, akik jó szívvel voltak hozzá, egyedül a piacfelügyelő morgott időnként, mióta kitiltották a piac területéről a kutyákat.

– Szolgálj! – lóbált meg egy darab kolbászt a pecsenyesütő árus.

A kutya készséggel engedelmeskedett.

Az őrült pénteken délután fél háromkor jelenik meg a könyvtárban.
Újrakezdem: Az őrült pénteken délután fél háromkor, Krisztus szenvedésének óráján jelenik meg az intézet apró könyvtárában. Én, a teljesen normális ember, a félreeső sarokban ülök, és egy nagyszótár segítségével éppen egy teljesen normális vers teljesen normális sorát próbálom kibogozni, amelyben az angliai tőkehalak által dalolt elégiák megevéséről esik szó.

Azon a véleményen vagyok, hogy a zűrzavaros XX. századot akkor érthetjük meg legpontosabban, ha tanulmányozzuk az újságokban megjelent hirdetéseket. Nem a pártvezérek és az államférfiak nagy ívű beszédeit, nem az okos történészek tízkötetes tudományos műveit, még csak nem is a múzeumok amúgy kétségtelenül értékes kiállításait – hanem az egyszerű emberek mindennapjainak hűséges lenyomatát: az apróhirdetéseket. Persze egyetlen percig sem hiszem, hogy ezzel feltaláltam a spanyolviaszt, hiszen nagyon sokan vélekednek ugyanígy. Egyszóval irány a történelem – alulnézetből!

Az ismert tófürdő orvosi rendelőjében összegyűlnek a betegek: fürdőköpenyes öregurak, reumatikus panaszokkal bőségesen ellátott nénikék, szakorvosi beutaltak, táppénzesek várják, hogy sorra kerüljenek. Az eseménytelen percek sűrűjében olykor szóba elegyednek.
– Magának mi baja? – szólítja meg egy harcsabajuszos férfi a mellettem ülő, ötven év körüli, politikusforma fickót. Az szemlesütve feleli:
– Kétoldali nimbuszom van.
– Kétoldali?
– Igen. Egyszerű baloldali, helyi nimbusznak indult, még a nyolcvanas években. 

– Gyere a konyhába, mutatni szeretnék valamit.
– Mi ez a sárgán virágzó ágacska ebben a kupicában?
– Aranyeső.
– Ilyenkor, decemberben, advent kellős közepén?
– Na, éppen ez az. Tudod, munkába menet egy kedves kis parkon keresztül vezet az utam. A középkorban temető állt ott, és a világháború után úgy parkosították, hogy megőrizték benne a régi sírokat. Nagyon különös hangulatú hely...

A férfiinget a gallérjánál és a kézelőjénél kell megragadni. Enyhén megrázzuk, kissé kétfelé széthúzzuk, bal kéz föllendít, kis libbenő mozdulattal a deszkára helyezzük a textilt. Bal a hónaljon betámaszt, jobb tenyerünkkel végigsimítunk az ujjon balról jobbra és fel, majd jöhet a vasaló, ellenkező irányból, határozott mozdulattal irányítva hegyes orrát a vállak felé. Balunk közben gyengéden végigsimít a mellrészen, előre ránctalanít. Gallérgombnál, hónaljnál megcsippentve a vasalt ujjat átlendítjük, lelógatjuk a deszkán, majd jobb kéz fogást vált, céltudatosan, ám gyengéden kezek balra, majd jobbra lendítik a ruhadarabot, s íme, itt fekszik előttünk az ing gombos szárnya. Igazításkor a bal térd berogyaszt, a jobb egyenes, gerinc enyhén előredől. A tangós mozdulatokat csak a gombok közötti kis vasalóhegyes bökdösős közjáték zavarja meg. Ha a műveletet megismételtük a másik ujjal, szárnnyal, a háta levasalása már maga a lendületes pörgés, ami után a fejek ide-oda rántásának a gallér kisimítása felel meg.

Új játékunk van a hatodikosokkal. Bizonyára létezik a nagykönyvben hivatalos megnevezése, de mi csak simogatósnak hívjuk. Házi használatra tökéletesen megteszi. Akit megsimogatok, bekapcsolódik az olvasásba. Újabb érintésre elhallgat. Nekem való móka: szeretek kis buksikat simizni. Csak már egyre ritkábban merek ebben a terhelt világban. Amúgy is iszonyú felelősség: akit megérinthetsz, az a tied, a te gyereked. Aki engedi megérinteni magát, elfogad téged.

Azt hittem, álmodom, amikor meghallottam. Ijesztő, ismeretlen volt. Felültem. Nem tudtam, hol vagyok. A vak sötétben egyszerűen elveszítettem a tájékozódási képességemet, körbetapogattam, de csak az ágynemű puhállott a kezem alatt, s az a rettenetes hang bármerre fordultam, a hátam mögül jött. Fel akartam kapcsolni az éjjeli lámpát, ám fogalmam sem volt, az ágy mely pontján vagyok éppen, csak nyüszítettem elveszetten, s közben abban reménykedtem, hamarosan felébredek, vagy legalább a férjem felriad és segít. Egyre jobban csapkodtam, körbe-körbe forogtam ültő helyemben. A lábam szinte lemerevedett, nem segített a helyváltoztatásban. Végül sikerült egy vékony fémrúdban megakadnia a csuklómnak, akkor már tudtam, hogy az a lámpaállvány, s hogy végül is a telefon szól, fent a polcon, a fejem fölött. Nyújtóztam, de sehogyan sem értem el, csak a lámpát borítottam fel. Utánakaptam, ettől megmozdult a lábam, s végre ballal le tudtam lépni a szőnyegre, megemelkedtem, és lekaptam a telefont. Úristenúristen, nyöszörögtem, mert az ilyen késői hívások csak bajt jelenthetnek.

Nem tudtam betelni az illatával. Elbódított. Minden porcikámba beitta magát. Órák múlva is éreztem a ruhámon, a hajamon, magammal vittem az udvarra, a boltba. Nem szégyelltem. Ha lezuhanyoztam, már hiányérzetem volt, igyekeztem hozzábújni, hogy újra eggyé váljon még a szagunk is.
Amint magamhoz öleltem, úgy kapott a mellem után, mint akinek az élete múlik rajta. S az első időkben ez valóban így volt. Tehetetlenül gyötrődtünk, mert még nem tudtuk, mit kellene tennünk, hogy mindkettőnknek jó legyen. Aztán lassan összecsiszolódtunk, s ahogy megtaláltuk a harmóniát, a mozdulatai is puhábbakká váltak. Persze csak akkor, ha az első jelzésre gombolkozni kezdtem. Ha egy fél percet is késlekedtem, türelmetlen lett, valósággal letépte rólam a ruhát, akkor is, ha nagykabátban voltam. Ahogy megkapott, szépen elbabrikált rajtam. Simogatta az arcomat, nyakamat, s közben el kellett veszni a szemében. Kitágult pupillákkal ittuk egymás látványát, nem tudtunk betelni. Naponta többször…

Sajgó ujjaival megcirógatta a barna, vörös, sárga, bézs színű fonalakból készült anyagot. Az őszi avar színeit álmodta bele a foltszerűen egymásba olvadó motívumokból álló darabba. Ennyi év együtt járás után úgy érezte, nincs szüksége mérőszalagra. Zoli egy fejjel magasabb nála, a vállai egy tenyérnyivel szélesebbek. Amúgy sem tudna méretet venni, két hónapja nem találkoztak, a vizsgák miatt, meg aztán mostanában sokat kell a fiúnak otthon segíteni. Nem baj, gyakran magához mérte az elkészült részeket, ez olyan volt, mintha Zolit ölelné. Ezerszer elképzelte, hogyan fogja megsimogatni benne azokat a széles vállakat.

A szombaat reggelben aaaz a jóóó – nyújtanám kisiskolás módon –, hogy amikor hajnali fél ötkor kidob az ágy, nem az az első gondolatom, hogy megint nyúzott leszek egész nap, hanem hogy mennyi mindent megcsinálhatok, amire a héten nem volt időm. Jó megborzongani a fülledt, forró éjszaka után a résnyire nyitott ablakon át beszökő hűvös levegőtől. Jó végigbotorkálni a félhomályos lakáson létszámellenőrzést tartani, és halk kuncogással konstatálni, hogy három különböző méretű medvém ugyanabban a pózban húzza a lóbőrt.

A verebek éktelen cserregésétől talán még vissza tudott volna aludni, de ez a hang... A gledícia túlságosan ránőtt a ház oldalára, s már egy enyhe fuvallattól is idegtépően karistolta a bádog ereszcsatornát meg az ablakpárkányt. Mint amikor az iskolában megcsikordul táblán a krétában rejlő kavics. Huh! – rázkódott össze Gyula, s valósággal érezte körmei alatt a krétamorzsalékot. Ökölbe ránduló kezének ujjai tettek néhány önkéntelen söprő mozdulatot a tenyere közepétől kifelé, mintha szabadulni akarnának a fehér körömpiszoktól.  

Nem tudom, hogy mit csináljak. Hagyjam vagy ne? Találkoztam a csávóval, akit ajánlottál a társkeresőn. Nem tetszik. Kedves, meg előzékeny, udvarias is, meg minden. De nem érzem azt a bizonyos szikrát, érted. Nem jön be és kész. Izzad és pösze. Ígértem neki egy következő találkozót is, de ne kérdezd miért.

Egyszer volt hol nem volt, élt egyszer egy szakállas feltaláló, aki egy nap feltalálta a perisztaltikus dobpergést. Ujjongott, mert végre sikerült, nem volt kis munka, de sikerült. Miután kiugrálta magát, nyomban meg is kereste a Szabadalmi Hivatalt.

De a kapuban megállították.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl, ahol még egy torta farkú malac is kúr, élt egyszer egy picike ember. Olyan picike volt, hogy alig vették őt észre a többiek. Halk szavú és csendes volt, aki még köhögni se nagyon köhögött, nehogy zavart okozzon.  Könyvelőként dolgozott egy mamutcégnél. Egy nagy irodaépület huszonharmadik emeletének a leghátsó szobájában, egy nagy asztal mögött. Korán járt és sokszor már csak az utolsó metróval tudott hazamenni. Egész nap számolt, írt, osztott, meg szorzott, és amikor mindezt abbahagyta, akkor ránézett a számítógépre.

Előbb lett vége a mai jelnyelvi képzésnek, mint szokott. Mégse sietek sehova, az utcán időzöm. Ágnesre várok.

Jelbeszéddel kommunikálunk, mert halláskárosult. Ő a kezével beszél. Nézem a táncoló ujjait, figyelek és akkor megértem.

A négylábú pulyka Manyi néni karácsonyi specialitása volt. A gasztronómiai csodalény születése azokra a boldog időkre nyúlik vissza, amikor férje, Dezső bácsi még élt, s a két gyerek is bejelentette igényét szenteste egy-egy pulykacombira. Boldogult Dezső bácsi ragaszkodott a hagyományokhoz: a pulyka csak egészben sütve kerülhet az ünnepi asztalra, négy comb pedig semmiképpen nem számít egész pulykának. Manyi néni arany középutat talált. Hozzácsapott a halott madárhoz még két combot. A sajátos látványt minden évben megmosolyogták: a két szervesült, eredeti láb gyertyaállásban, a két bónusz-alkatrész a szárnyak hónaljából mankóként kinyúlva. De így is isteni finom volt! S bár Dezső bácsi tíz éve odafentről szagolja a pulykasültet, a két gyerek meg csak az ünnep másnapján utazik haza családostól a kis szabolcsi faluba, édesanyjuk nem mond le a pulykasütésről. A saját részét kikanyarítja belőle, a többit meg szétosztogatja – ez az ő luxusa.