Próza

GYÓGYTÚRA AZ EKRONON

(IV. megmutatkozás)

Az ezopszükhiáternél

(huszonharmadik regényrészleg)

Egy bombanő libben a pszichiátriai váróterembe. Izgő-mozgó, fel-le táncikáló, világoskék farmerét majd szétfeszítő, formás farpofái mágnesként vonzzák a férfiú tekinteteket. Máris rohanna Kizil Gitsibedi doktor doktori ajtaja felé, hogy kopogtatna finom ujjaival. A nő szőke hajú, napszemüveges s a mögött ritka kékszemű, rajta jókora melleit kidomborodni engedő, ,telt-izmos karjain feszülő, hosszú ujjú, rózsaszín blúz. Bal vállán táska ityeg, riszálása következtében (az előbb említett farpofák tánczene szava), jobbra-balra illeg-billeg, ez beindítja a feszes, nagy mellek hullámzásának láncreakcióját. Bal karja gyönyörű, de látszólag mereven csüng áramvonalas teste mellett. Ráförmed egy kövér asszonyság, hogy várja ki a sorát. Ő nem szól semmit. Büszkén megindul kopogtatni jobb kézzel. A néni elkapná bal karját, de mielőtt megtörténne, félretéve büszkeségét szinte remegő hangon panaszolja, hogy bal karja egyáltalán nem mozog, kétségbe van esve, fél, hogy belső energiazavarai vannak, hátha megmenthetik még. A néni hajthatatlan. Ekkor el kezd a bal válla erősen rángatózni, ő kénytelen csillapítgatni jobb kacsójával.

Május

Nepál, Himalája, Shishapangma

Ne játsszon az idejével: üsse agyon!

Időt agyonütni csak hegyen lehet, ezért megy néha hegynek az ember, megmássza a valaki, a valaki, és nem más. A hegyek tűrik. A Himalája rengeteg méterű kő, csúcsai felütik fejüket az Istenek lakásába. Alulról hívogató magasság, felülről a magasság mélységgé válik, lépések habzsolják, lakoma a szemnek. Ez a fagyi nem veszélytelen édesség. A tetején már minden pontja magas. A Shishapangma havas homloka mögött gondolatok. A kegyetlen, jeges csoda sok szerencsétlent kívánt már meg, s tett halálosan magáévá. Élet és halál, fent és lent, pokol és mennyország – itt már mindegy, oly. Az éjszakába harapó jeges szél haragos istenek leheleteként üdvözli az arra cicvákoló vándort. A beláthatatlan hegyek közt csalóka az időjárás, egy meteorológiai szerencsejáték, rövid ujjúban idejönni gyopárság. Idefent bátran lehet fázni, és aki fázik: él. Ha nem vigyázol, fagypont alá zuhan a hőmérséklet, a hegy lába, térde, s dereka egész nap szigorú. Ha belegabalyodsz a hepehupába, könnyen úttévesztővé, áldozattá válsz, mert a hepehupa itten túl sok, mindenfelé hoppá és szurdok. A szél összehordja a hetet hóval, s önműködő felhőkkel hetvenkedik. Idefent könnyen holtan találhatja magát, aki rövid ujjúzik, ha pofákat vág a jeges szél.

Tél múlik, és az este nyolc. Egy olyan házban, ami konyha, a konyha szoba, a szoba kamra. Egy olyan házban, ahol asztal, meg három szék, vaságy, állványom lavór, és tüzelős sparhelt lakik. Meg egy ember, aki vagy legeltet, vagy ül, vagy fekszik, hallgatja a rádiót, és mást nem csinál. Hallgatja, hogy beszélnek, hogy zenélnek, vagy csak csendet adnak. A csendben dallam van, pont középen. A szünetjel. Erről lehet tudni, épp melyik csatorna szól a három közül, mert a szünet mindenhol más, a csend a sajátjuk, mind magának rögzítette.

A Marci bisztró törzsközönsége nem tudta, mit jelent az, hogy Mother I’d Like to Fuck. Mint ahogy azt sem tudta, miért kell egyik napról a másikra bezárni a Marcit. Ráadásul az utóbbi nem tudás rendkívüli módon zavarta is a törzset. Ennél jobban már csak maga a bezárás ténye zavarta őket.

Persze eleve azt sem tudták, hogy lehetett egy talpig becsületes franzstadti kocsmának ilyen nevet adni. A Marci még csak-csak, merthogy a Márton utca sarkán nyitották, de hogy bisztró... No pláne, hogy egy szűk négyzetkilométeren belül ott sorakoztak tucatjával a tisztességes söröző, borozó, italbolt, vendéglő nevűek, a Sárfehéritől a Bácskain át a Paracelsusig. (Utóbbit kínos odafigyeléssel paracelziusznak ejtve.) Baljóslatú név volt a bisztró, érezte ezt minden kicsit is elkötelezett alkoholista. De bíztak a gondviselésben, az elfogadható arányban vizezett termelői borban és a kerületi tanácsban.

Egyszer Kismarcsi ugrándozva jött haza az iskolából.

– Anyuci, anyuci! Köttessük be az HBO-t!

– Na, ez meg hogy jutott most eszedbe?

– Már mindenkinek van a suliban!

– Kinek mindenkinek?

– Pál Katáéknak, meg Fodor Juciéknak, meg...

– Na látod, nem mindenkinek, különben nem álltál volna neki így sorolni. Ugye tudod, mennyire utálom az ilyen zsarolós, már mindenkinek van szöveget?

Gyula bácsi idegesen kortyolgatta a reggeli teáját.

– Erzsi! Volt már itt a postás, Erzsi? – kiáltozta.

– Még nem láttam, apjuk! Mi ez a nagy ordítozás? – hangzott a kevésbé sem halk válasz.

– Legfeljebb kedd! Kedden már mindig itt szokott lenni, ma meg csütörtök van! – folytatta Gyula bácsi az üvöltözést.

A szellemvasúti élmények után Jocóéknál vacsoráztunk. Elmeséltem Frannak, hogy Jocó anyja csinálja a legjobb cukkini rakottast (ezt egy kis mutogatással, mert a gasztronómiai angolom még a hétköznapinál is gyengébb), és hogy ma az lesz, mert Jocónak is az a kedvence. Úgy láttam, mintha örülne, hogy nem nálunk eszünk.

Megígértem, hogy segítek, sőt: még meséltem is esténként, és a me­se szárnyain átröppentem velük a hófödte hegyeken. Robinson, Gulliver, Decebal^[1]... Akadt téma bőséggel, csak be kellett kopogni meseország kapuján.

Egyébként a konyhában csakugyan melegebb volt... két fokkal. Me­legebb, de egyszerűbb, mondhatnám primitív. Zsúpfedeles tető, padló, szekrény nuku, a priccsen szalma zizegett. Hogy miért nem fagytam meg, rejtély, és arra sem igen emlékszem, hogy a fészkes fenébe nem döbben­tem rá, hol vagyok. Ott fáztam, reszkettem pár méterre az erdőtől, ismét­lem: erdőtől, és egyszer sem jutott eszembe, mit tegyek, hogy nálam is duruzsoljon a tűz a kályhában.

„… aki azt hinné, hogy a nagy emberekkel az új kedvezések

elfeledtetik a régi sérelmeket, téved.

Tévedett tehát a herceg a választásban, s ez végső

romlásának oka.”

(Nicolo Machiavelli: A fejedelem)

Magamra maradtam…

A tábor a völgyben terült el, közvetlenül a hegy lábánál. A sátrak között őrtüzek világítottak, az strázsák elnyújtott kiáltásait szétszórta a szél.

A herceg már két napja állomásozott Romagna déli részén, de senki sem tudta, mire vár. Rómából reggel érkezett a követ a hírrel, hogy a pápai hadak elindultak, de úgy tűnt, mintha a herceg figyelemre sem méltatná.

A víz áttetszően tiszta volt, és vakítóan verte a mólón gubbasztó pecsenye barnára sült horgászok képébe az augusztusi napsugarakat. Nem voltak sokan, inkább csak az a néhány messziről jött üdülővendég, akik hazatérve szerették volna elkápráztatni a barátaikat széttárt karokkal mutatva, mekkora halat fogtak a Balatonon. Nem a faluvégi, vagy városszéli bányatavon, ahova mindig csak a felét telepítik annak, amit a faliújságra kiír a horgászegyesület elnöke, hanem azon az igazi, nagy vízen, Közép – Európa legnagyobb állóvizén, a Ba – la – to – non. Igen, ott, ahol az a híres – nevezetes balatoni fogas lakik. Mert az aztán az igazi hal, minden süllők királya, minden horgász legmerészebb álma, a fogas.

Mike minden pénteken fociedzett pajkos társaival. A fiú ma is megrendezésre került.

Szeretett a labda után rohanni, mert egyszerre csak egy dologra kellett koncentrálnia. A mai meccs végén ő győzött, ezért az öltözőbe izzadva-viháncolva érkezett sporttársaival, akik elismerőn veregették vállba. Nagyon irigyelték képességeit, izmos mellkasát, popsiját.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy fiatal román-magyartanár, inkább közép-, mint magas termetű, vállas, erős ember. Úgy hívták, hogy Nagy Pál. Névrokon? Nem, kérem tisztelettel, ez bizony én magam vagyok. Nagy elvtárs, illetve domnu’ profesor^[1], ahogy akkoriban neveztek. Istenem, de rég volt az a bizonyos szeptember, amikor elfoglaltam első munkahelyemet Dohon^[2].

1966 szeptember. A Nagyderzsidáról Zálnokra vezető úton két fi­atal, Maja és én lovagoltunk az apostolok lovain.

Gazosítás

A szittya magyar földön sok gaz terem. Mivel élen járunk, és a gaz termelésben világviszonylatban is az első tíz nemzet között vagyunk (!), nem véletlen, hogy nemesítésükkel, és osztályozásukkal is az elsők között foglalkoztunk.

Szaporításukra a környező államokban is láthatunk példát. Élen járó országok, ahol sikerrel alkalmazzák a gazosítást (zárójelben gazul is szerepelnek az országok nevei): Ausztria (Osztrákba), Németország(Németbe), Svájc(Óóóó), stb.

Végül is, ez volt az első alkalom, hogy abból profitáltam, hogy anyám rühellte a származását. A Setzer nagyi ugyanis sváb. Hilde Setzer. Hilda, de a szomszédok Hildének hívják. Anyám anyja, sváb faluban, sváb kendővel a fején és sokszor svábul beszél. Főleg a papival beszélt svábul. Groszfati gyújtóst hasogat, menjetek hátra, köszönjetek neki. Anyám nem volt hajlandó ilyen szavakat kiejteni. Apukának hívta a fatiját, anyukának a nagyit. Most is így hívja, meg néha mamának. A groszfatit meg sehogy, mert már régen meghalt.

Az emberek… arról vitatkoztak egymással, vajon hova lett a rómaiak gazdagsága.

…

Akik megérik az időt, amikor Iustinianos eltávozik az életből( ha ember), vagy elhagyja az élők világát (mint a démonok fejedelme), azok majd tudni fogják az igazságot…”

(Prokopios: Titkos történet)

A hír lassanként elterjedt a Városban.

Egyelőre még csak suttogtak róla; a thermákban a gőz vitte szét, a piacokon kofák adták tovább; a kocsmákban katonák, őrök egy-egy elejtett szavából sejtették – de bizonyosságot még nem szereztek róla.

Azt valahogy azonnal tudja az ember, hogy nem a szomszéd, vagy a postás kopog. Pontosan megválasztva a ritmust, az erőt, hogy a gyomrod remeg bele. És nem csak a tiéd. A rendőröknek gondolom, külön kopogás-órájuk van a rendőrisiben! Másképp honnan is tudhatnák? Megáll az ajtóban, felveszi a megfelelő tartást, igazít az arcán, felemeli a karját, kivárja a megfelelő pillanatot, amikor már lehúztad a vécét, de még nincs fönt a gatyád, amikor a szomszéd elzárta a csapot, és odakint az összes közlekedési lámpa pirosra vált, aztán egy kis belső mosollyal, ad a fának! Dumm, dumm, dumm! Ötös! Nem lehet nem meghallani. Nem lehet nem venni róla tudomást. Nem lehet nem odaállni a kukucskálók elé.

Határ Győző 100 éves

Szabad vers a világosság hercegének

Jönnek a lélegző szemantika-hüllők. Az ész és az ásványok a tomus lapjai alól. Éjszaka teremti meg a szellem a léptékváltás kereteit. Mondatok Golghelóghi szájából. Bűbáj, az epatírozás (meghökkentés) nélküli erudíció. Kialakulás elképesztés és kalkuláció nélkül. A kontúr eloldása a félelemtől. az igazságot nem annyira megtaláljuk, mint inkább magunk hozzuk létre. Az ott levő valóság a kifejezésen innen fekszik és önmagában (magára utaltan) tovahalad. De a gondolkodás/mód megállítja és felfalja az intuíciót. Szint nem is emberi mű nagy ritkán egy könyv. Isten maga diktálja. Miképpen akarunk valamiről valamit megtudni?

Madárcsicsergés dallamára öltözködöm, a szobába betűz a nap, rá a tévé képernyőjére, párom leereszti a redőnyt, hogy valamit lássak a műsorból. Kortyolom a teát, szétárad bennem a nyugalom, kár, hogy a macska kívülről elkezdi kaparni a teraszajtót.

– Sicc, a mindenedet! – ijesztek rá, de macskánk már rutinos jószág, tudja, hogy az üveg mögött védve van. Fekete, hosszú szőrű cica. Fiaim – eléggé stílustalanul – Cirminek nevezték el. Én Ördögnek hívom, sokkal jobban illik rá. Ámbár van egy közös neve is, mellyel alkalomadtán megtiszteljük négylábú családtagunkat: XIII. Mélyegő Őnagysága. Mi macskás família vagyunk, minden hibájával együtt szeretjük ezt az önző, kéjenc, szabadelvű szőrmókot. Ördög az ötödik individuum nálunk, szavazati joggal. Gyakorta kifejtettem már ehhez kapcsolódó véleményemet az elvakult kutyarajongóknak, amúgy fél-komolyan: áruljátok már el, hogy a csudába tudjátok szeretni azt a hízelkedő, szolgalelkű állatot?

A mennyekben vagyunk. Shakespeare-t angyalok veszik körül. Legyezik őt. Ám a mennyekben könyvek is vannak Shakespeare számára, de mások szórakoztatására is. Köztudott hogy a világ legnagyobb írója 1616-ban elment az élők sorából. Azóta a mennyben valóban boldog. Már nem kell neki "Lenni vagy nem lenni” és ehhez hasonló nagy mondandójú írásokat kiagyalni magából. Nincs is erre már szükség. Még csak egy szonettre sem. Aztán az angyalok ahogy befejezték a legyezést, könyveket hoznak neki. Van mit tanulnia a klasszicizmusból és romantikából hiszen annak idején ő már nem élt a Földön.

Mikor én voltam az erdő, olyan hatalmassá váltam, nem lehetett látni, hol kezdődöm, és hol van a túlsó szélem. Pedig nem akartam én akkora irdatlan nagy lenni, mert épp fákat rajzoltam sok-sok levéllel, aztán egyszerre mégis rengeteg erdő lettem. Egészen igazi. De, tényleg! Fa voltam, meg bokor, avar, árny, és napfény, szóval minden, ami egy erdőben kell, hogy legyen. És erdész is, de már turista nem tudtam lenni, mert ahhoz nem voltam elegen.