VideóA MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
T. R. Salty: A herceg hosszú éjszakája
„… aki azt hinné, hogy a nagy emberekkel az új kedvezések elfeledtetik a régi sérelmeket, téved. Tévedett tehát a herceg a választásban, s ez végső romlásának oka.” (Nicolo Machiavelli: A fejedelem)
Magamra maradtam… A tábor a völgyben terült el, közvetlenül a hegy lábánál. A sátrak között őrtüzek világítottak, az strázsák elnyújtott kiáltásait szétszórta a szél. A herceg már két napja állomásozott Romagna déli részén, de senki sem tudta, mire vár. Rómából reggel érkezett a követ a hírrel, hogy a pápai hadak elindultak, de úgy tűnt, mintha a herceg figyelemre sem méltatná. - Indulnunk kellene már Firenze felé, nagyuram – mondta Chiggi idegesen. – Ha át tudsz jutni a városon, tiéd a győzelem. És te képes vagy rá! Induljunk tüstént és újra miénk a dicsőség! A herceg azonban nem mozdult… Magamra maradtam! – Letette a serleget az asztalra. A sátorban négy mécses világított, a tompa, vibráló fény visszaverődött a gazdagon hímzett selyemkárpitokról. Induljak Firenzébe? Könyörögjek Machiavellinek, hogy nyissa meg előttem a kapukat? – Elhúzta a száját. – Könyörögjek a barátomnak? - Miénk lehet a győzelem! – Chiggi tekintetében lassan mégis megjelent a csüggedés. A herceg újra bort töltött magának. Csak a részegség feledtetheti az újabb választás kényszerét: elindul Firenzébe, vagy bevárja a Giuliano vezette hadakat. Giuliano… II. Gyula pápa! Képtelenség úgy gondolni rá, mint Krisztus földi helytartójára, az egész katolikus egyház urára és parancsolójára. Pedig látta, amint fenn ül a trónon, fején a tiarával, arcán pedig gőg, mérhetetlen gőg – és még valami: a győzelem mámorító érzése. - Köszöm, herceg – mondta utána a magánkihallgatáson. Sima volt a hangja, nem árulkodott semmiről. – Nem felejtem el neked. Még aznap meghozta a hírt egy jó embere a Lateránból, hogy pálcát törtek a feje felett. Menekülnie kellett, éjszaka, Rómából, ahová annyiszor lovagolt be dicsőségesen, s ahol bíborosok, öntelt nagyurak hajbókoltak előtte. Előtte, a fattyú előtt, hisz az apja pápa volt: VI. Sándor. Ó, hogy gyűlölte Giulianót. Ordítani szeretett volna az úton, míg Romagna felé lovagoltak, ahol hűséges csapatai várakoztak. Ordítani szeretett volna: „Giuliano della Rovere! Szállj le a trónról, mert nem vagy méltó rá! Szállj le, mert nem vagy tiszta! Becsaptál! Igen, hazudtál nekem, Giuliano della Rovere!” Ivott. A bor egy része lefolyt szája két sarkán, rá skarlátszínű ruhájára – „Az erősek színe a skarlát, barátaim. Csak az övék!” -, sötét foltokat hagyva rajta, de nem törődött vele. A serleg kiürült, nagyot koppant az asztalon, amikor kiejtette ujjai közül. Mindannyian elhagytak. Az apám, az embereim, a barátaim – és Lucrezia. A csillag csak addig szép, míg el nem enyészik. Akad-e bárki is, aki aztán törődne vele? Pedig mennyi tervem volt, Istenem mennyi! Romagna, Peruggia, Urbino és a többi… Hatalmam volt, s oly közelinek tűnt a cél. Erőm volt hozzá, hogy Itália ura legyek, mint egykor a cézárok; letörve a sok marakodó fejedelmet, kiűztem volna Milánóból a franciákat, Nápolyból a spanyolokat, s új Birodalmat építhettünk volna ketten: apa és fia. A Pápa és Itália Királya. Elmosolyodott. Azonban ez már nem az egykori harsány jókedv megnyilvánulása volt, csupán annak halvány visszfénye. Suhanó árnyék, mely megbújt szája szegletében. Árnyék…, mint ahogyan a herceg álmai is szertefoszlottak, s csak nyomasztó árnyék volt már a múlt. Álmok… Aztán a méreg. Kínlódva vonaglott az ágyon, tagjait összerántotta a görcs, fogaival a párnákba harapott, hogy ne kelljen üvöltenie, mert elviselhetetlen volt a kín. De túlélte. A merénylő nem. És az apja sem. VI. Sándor túl öreg volt már, beteges. Nem szenvedett sokáig. A méreg könyörületes volt vele, mert így nem kellett látnia, mint lesz semmivé álmuk, a mű, melyet együtt építettek. A fiú azonban életben maradt, ítélkezett – és mindent látott. És egyszer döntenie kellett… Még ki sem hűlt a pápa teteme, amikor összeült a bíborosok konklávéja. A hirtelen megválasztott III. Pál gyönge báb volt csupán, az erő még az ő kezében volt, s mikor az új pápa is megtért Istenéhez, övé volt a döntés kiváltsága. Szédítő volt a lehetőség. Szédítő – mert mellette ott tátongott a szakadék is, a bukás. Döntenie kellett, s most már úgy, hogy nem állt mögötte apja megnyugtató, robosztus alakja… Hibáztam. Maga is meglepődött a gondolaton. Csak egyetlen szó volt, de a megnyugvás édes tengerébe vezette. A serlegért nyúlt. Újra a bor íze, ugyanúgy, mint akkor, amikor Giuliano felkereste. Éjszaka, akár a tolvaj, nem úgy, mint a becsületes úton járó emberek. Giuliano, a száműzött bíboros, akibe VI: Sándor a lábát törölte. Ott zokogott a herceg lábai előtt, és könyörgött. A haja teljesen megőszült, egykor szálas alakja görnyedtté vált, a könnycseppek szinte barázdát vágtak arcába. - Segíts nekem, herceg. Csak egy szavadba kerül… És én szolgálni foglak. Mindig. Csak szólnod kell, s minden úgy lesz, ahogy akarod… csak győzd meg a konklávét! - Eladnád magad, Giuliano della Rovere? A bíboros sírt és újra térdre borult. Egykor ellenük fordult, most az ő lábainál csúszott-mászott. A herceg figyelte. Döntenie kellett, meg kellett keresnie az erőt, amely megvolt benne, és megvolt az apjában is. Csak ezzel az erővel érhette el, amit akart. Egyedül nem – és a herceg tudta ezt. Figyelte Giulianót, amint térdepelt előtte kopott köntösében. Talán benne is megvan,… talán csak álca a könny és sírás… És a lázadás? Valóban képes elfelejteni a meghurcoltatást, a megaláztatást saját célja érdekében? Vajon nem fog ellene fordulni a trón magasából? Vajon tényleg magához ölelné, mint gyermekét, és a karját nyújtaná, hogy megvalósuljon az álom? Döntenie kellett. … A serleg újra kiürült, a herceg érezte, amint a homály rátelepszik a gondolataira. Képek villantak fel előtte: Lucrezia ölelése (- A testvérem vagy, mégsem szégyenlem, hogy kívánlak!) …Egy súlyos test gurul lefelé a Laterán márványlépcsőin: - Fiam, megmérgeztek!... Gondolatok és képek: csak a barbárok, csak azokat kell kivernünk és valóra válik az álom… Az álom… de miért nincs több bor?... Hé szolgák, a fületeken ültök?... Giuliano köpenye poros volt, és poros volt az arca is… A könnyek fehér árkokat vájtak bele… Mérgek… Éjszaka borul a világra… Mindig az éjszaka: apa is éjszaka halt meg… Giuliano is éjszaka jött… Éjszakai menekülés Romagnába… …Most is éjszaka van… És soha nem fog elmúlni… Kiejtette kezéből a serleget, és az asztalra bukott. Így aludt el kába, részeg álomba Cesare Borgia, a herceg. Utolsó gondolata az volt, hogy Machiavelli nem fogja megnyitni neki Firenze kapuit.
Megjelent: 2014-11-26 17:00:00
![]() |