Próza

1.

Harc volt már ez a javából, irgalmatlan ütközet, amit azok vívnak meg, akik már semmit sem várnak egymástól.

– Mars a kamrába! Majd meglátjuk, hármunk közül ki a paraszt itt – kergette ki őket Kis Gerzson.

Egyelőre csak a fáskamrába, később attól függ, milyen szerencsével jár a tanítónőjénél. Ha kosarat kap, visszaveszi az özvegyet, aki akármilyen nincstelen, rendben tartja az otthonát, mos rá, takarít, ráadásul csinos is. Idáig rendben van, de mit csináljon a papával? – ütközött bele ismét az öregbe. Másrészt az sincs eldöntve, ő maga marad-e, mert ha csakugyan állást kap, veheti ő is a cókmókját. Az áldóját, de rágós hús! Erre mindenképp inni kell – futott a fütyülős barackért, amit eddig még sikerült az özvegy elől eldugni.

Bakosné megalázva cipelte át a holmiját, két matracot, egy asztalt, széket stb.

1.

Boris, te! Süket vagy? Hozod már azt az üdítőt?

– Ihol van ni, ne pattogj!

– Na végre! – tápászkodott fel a fűből Kis Gerzson. – Pfuj! Neked ez üdítő?

Forró júliusi nap volt, úgy dél körül. A markos, harcsabajszú gazda tikkadtan heverészett egy fa alatt. Kapálni jött a kertjükbe, de csak addig bírta, amíg a homloka gyöngyözni nem kezdett. Utána eldőlt, akár egy liszteszsák, és gondolatban máris a bakterházban ücsörgött, ahol 12 évig leste, hogyan jönnek-mennek a vonatok. Tán még most is ott dolgozna, ha a MÁV-reform parasztot nem csinál belőle. Kár, merthogy a bakterség nem is olyan rossz foglalkozás. Az ember csak ül, figyel, hogy minden rendben, előírás szerint működjék. Tisztelték is a faluban, mert ha Gerzson nincs résen, akár össze is ütközhetnek azok a vonatok.

     Dr. Gurcsik szívdobogva lépte át a Bulcsú utcai börtön küszöbét. Egy pillanatra megállt, körülnézett, de senki sem várt reá. Logikus, végül is a kutya sem tudja, hogy éppen ma engedik ki a dutyiból. Lassan, körbe-körbe nézve indult hazafelé. De megváltozott ez a város, mióta utoljára látta! Csak, szégyen, nem szégyen, el ne tévedjen valahogy! Május. Az égen bárányfelhők úsztak. Remélhetőleg megvan még a háza. Megvolt. De milyen állapotban! Kifeszített zár, füstös falak, még a parkettát is felszedték! Az egyik sarokban toprongyos ember evett.
– Jó étvágyat kívánok!
– Hát te ki a fasz vagy?
– Dr. Gurcsik, a tulaj.
– Ja, az más! Azt hittem, a Jézus Krisztus.
– Na, tűnés, nem tetszik a stílusod.
– Tűnj el te, én jöttem ide hamarabb – horkant fel a borostás, hajléktalannak tűnő férfi.
– Tudsz olvasni? – mutatta fel lakcímét jelölő igazolványát az orvos. – Olvasd!
– Gurcsik Alfréd. Lakhelye: Ady Endre utca 2 – betűzte a férfi.
– Volt szerencsém! A cuccodat se hagyd itt!

Apuci, éhes vagyok!

– Hallod? Éhesek a gyerekek.

– És?

– Semmi, felejtsd el!

Mundruc Laji mint a rúgós bicska pattant fel az ágyról.

– Már megint kezded? Menj dolgozni, akkor nem lesznek éhesek.

– Én, dolgozni? – sirült eléje csípőre tett kézzel a melles, csinos asszonyka. – Aztán ki vigyáz a purdékra¹, he, vagy rájuk senkinek sem kell ügyelni? Na de te! Te miért nem melózol? 

Súlyos teste alatt megreccsent a heverő. Kereken száz kiló volt, de mióta kevesebbet eszik, mintha fogyott volna egy cseppet. Máskor biztosan örült volna ennek, most... Nem érdekelte, sem ez, sem más: semmi. Vajon minden öregember ilyen?

– Tíz óra – pislantott a meg régi ingaórára, mely még a nagyapjáé volt, de azóta is kifogástalanul működött.

– Te még nem keltél föl? – szólt rá szelíden sovány, kissé púpos neje. – Mindjárt itt vannak a vendégek, s te még meg sem borotválkoztál.

– És?

– Ne izélj, buci, hiszen szülinapod van. Vedd fel az ünneplőd, és próbálj lazítani, kérlek!

– Miért?

Az egykedvű válaszok lehangolták Baloghnét. Úgy látszik, az ura még mindig depressziós, sőt, ahogy múlik az idő, egyre kedvetlenebb.

Ott feküdt egy padon közel az osztrák határhoz. Közel, távol egy lélek sem, csak a kutyák ugattak valahol.

– Hát ez mi? – torpant meg előtte egy deres bajuszú politikus.

Hogy mennyit szemetelnek ebben a városban! Biztosan teletömték mindenféle rothadt étellel, neilon zacskóval, sőt, lehet benne akár egy halott baba is. Van ilyen, számtalan cikket olvasott már hasonló dolgokról – sietett el aggodalmasan a közelből. Aztán eszébe jutott valami, amitől egyből kiverte a verejték. Hátha él még ez a csecsemő, mert ez is előfordulhat, és akkor... Á, majd csak rábukkan valaki, ő inkább nem keveredik semmibe! Nemsokára itt a választás, és ki tudja, mit magyaráznának bele vetélytársai a városban! Amúgy is siet, fontos találkozója van egy bizonyos elnökkel, akinek a keze a parlamentig is el-nyúlik. Azért annyit csak úgy zárójelben megjegyez, hogy mostanság egyre több a felelőtlen kismama. Alkalomadtán nem árt, ha legközelebb ezt a témát is fel-veti, különösképpen, ha honatyát csinál belőle a jóisten.

A nyilvánvaló hülyét senki sem szerette. Talán azért, mert mindenütt az embert kereste, jóllehet Diogenész lámpása sem volt kezében, Athén helyett Pest utcáit járta, és nem is mindig nappal tette.
Amikor nem volt hülye, már akkor sem rajongtak érte, de akkoriban még megtalálta helyét a normálisnak elkönyvelt többségben. Pedig beszéd helyett már akkor is gyakran mutogatott. Nem volt mindegy, melyik ujját mutatta fel. Sokan amerikai vagy mediterrán csökevénynek vélték mindezt, talján, görög gesztikulálás részének, idegennek a magyar hagyományoktól. A gyerekek kisujjszállást mutattak neki, arra széles mosollyal reagált, szeme elhomályosult, és cukrot adott nekik. Az ifjú lányok halántékukhoz érintett mutatóujjuk tengelyében ide-oda forgatták kezük – ezt roppant erotikusnak tartotta, nekik szalagot adott, színes csecsebecsét.

Fülfájás ellen először mindig Radnótit szavalt magában. Legalábbis, ha repülőn ült. Süllyedés közben mindig fájt a füle. Radnótit nem emelkedettségből választotta, véletlenül. Az egyik leszállásnál, mikor kibírhatatlanul pattogott a dobhártyája, önkéntelenül beugrott: ki gépen száll fölébe... Az irodalmat szerette, de semmi több. Lentről is tudta, hol lakott Vörösmarty. Nem citált fejből köteteket, csak amennyi az iskolából meg az időnként fellángoló, koncepció nélküli versolvasásokból megmaradt. Ha elég hamar jött a fülfájás, akár hat-nyolc vers is belefért landolásig. Mivel első alkalommal használt, mindig Radnótival kezdett. Ha rossz hangulatban ereszkedett, olykor átköltött belőle sorokat, hogy – némiképp mazochista módon – a bűntudattal is elterelje figyelmét a fülfájásról. Mert ez mégiscsak szentségtörés. A sírok közt manókát, ki halkan...

Jenson Button a nyelvével ügyesen helyére igazította a protézisét. Rátekerte a kerek műanyag tartóra a fedelet, és visszadőlt az ágy széléről a párnára. Becsukta a szemét. Látta maga előtt a rajtrácsokat. Az első az övé. A pole position. Csak megszerezte! Pedig mostanában valahogy nem ment a snóbli. A múlt héten sorozatban bukott rajta egy csík Sopianét, egy üveg piros címkés Drehert meg azt, hogy egy hétig neki kellett állnia Hamilton cehhét a reggeli kávézásoknál. Le van szarva – gondolta – a pole position, az pole position. Kinyitotta a szemét. A rajtrács fehér csíkja ott vakított a mennyezeten is, annyira beleégett belülről a retinájába. Mint amikor vakuvillanás után az ember hirtelen fehérre néz. Pedig a plafon inkább szürke volt.

Röhögtünk, amikor Rémusz apja meghalt. Pont ezen ne röhögtünk volna? Egyfelől tizenkét évesen kötelező mindenen röhögni, másfelől meg tényleg röhejes egy iskolai késés miatt arra hivatkozni, hogy meghalt az apám. Mintha az apjának kellett volna nyolcra beérnie. Vagy fél kilencre. De már tíz is elmúlt mire Rémusz megérkezett. Aki - ezt ne tagadjuk – rémisztően ronda volt, nevéhez az 'usz'-t mégsem tompításként kapta. Mi sem állt távolabb tőlünk. Hanem mert némi kreativitást próbáltunk vinni a névadásba, emléket állítva az egykor kedvelt, de alig értett mesefilm-szereplőnek, Rémusz bácsinak.

Azok a női fenekek! Hátsók, farok, popsik, kufferek, popók, ülepek, tomporok. Az utcasarkon, a kaszinótojásos pult előtt a Mézesmackóban, a metró mozgólépcsőjén, a nap égette Blaha Lujza vagy éppen az árnyas Kun Béla téren. Az egyik puffant, a másik csattant, a harmadik szikáran szinte koppant. Vagy durrant, vagy pukkant, vagy egyenesen döngött. Volt köztük kicsi, feszes, rezzenéstelen, asszonyosan terebélyes, üde és ereszkedett, ringó és hetykén ugráló, bizonytalanul imbolygó és eltéríthetetlenül nyomuló.

Toka volt a főméltóságú úr kedvence. Egyenesen rajongott érte. Szerinte a Toka jobb csapottja nemzeti kincs volt. És bár a főméltóságú úr ezekben az években viszonylag kevés esélyt látott rá, hogy 1948-ban majd megint olimpiát rendezzenek (történelmi tény, sosem volt egy virtigli reálpolitikus), azt szentül hitte, ha mégis, akkor Toka simán nyeri a kisváltósúlyt. Londonban végül megrendezték azt az olimpiát, de Major (született: Maninger) József sosem lett olimpiai bajnok. Ez utóbbiról legkevésbé a sportkörökben Toka becenévre hallgató ökölvívó tehetett.

Nem hiszem, hogy bármit is el tudnék érni az életemben, ezért inkább nem akarok semmit.
Nem kihívóan mondta ezt Regina, nem is lemondóan, vagy kétségbeesetten. Száraz tény volt, mintha csak ennyit mondott volna: esik az eső. És Fábián érezte, hogy itt ellentmondás feszül. Regina nem őszinte, vagy elhallgat valamit.

A magyar társadalomnak három kasztja van, az elsőhöz tartoznak a gazdagok. Nem sokat tudunk róluk; néha felvillannak a képernyőn vagy az újságokban: megtartották az eljegyzést vagy az esküvőt, nagycsaládban gondolkodnak, legalább száz gyerekük lesz, de persze nem most. Majd, ha fagy. Rengeteg dolguk van még addig; a gazdag emberek élete misztikus és nagyon megterhelő. Hihetetlen felelősség elkölteni azt a sok pénzt, irigyek és csodálók pillantásai kereszttüzében, mindig egy lépéssel a divat előtt.

Körülbelül harmincan lehetnek ezen a képen: egy régi esküvő. A menyasszonyt kellene figyelni, de nem érdemes. Fején afféle főkötő, mint ma egy gyengébb minőségű fürdősapka, eltakarja az egész homlokát. Talpig lepedőbe burkolva áll a vőlegénye mellett, aki császári és királyi katonatiszt, de nem a snájdig és fess huszárok közül. Jó húsz évvel látszik többnek a menyasszonynál, és meglehetősen kövér. Az urak egy része megálmodott díszmagyarban, és középen Pehm (Mindszenty) József zalaegerszegi apátplébános. Nem kétséges, hogy itt mindenki gazdag, vagy különben rá sem került volna a képre. De ami a nemességet illeti, se kutyabőr, se az a másik, a nehezen meghatározható és pénzzel meg nem váltható.

A palota külsejéről semmit sem tudok mondani, mert annak idején éjszaka érkeztünk, és csak a sötétséget láttam a doli apró ablakából. Csak annyit tudok, hogy legalább négyemeletes, és nagyon magas. Később hallottam, hogy a nagykapu két oldalát egy-egy kőelefánt vigyázza, az egésznek a tetején egy hatalmas márványkupola van, és körülötte számos kisebb, ezek különféle, díszes oszlopokon nyugszanak. A fennsíkon több templom van, meg persze az elmaradhatatlan síremlékek, de minket, lányokat a kertbe se engedtek le, csak az ablakból láthattuk a szökőkutakat. Hallottuk, hogy ezt a kiváltságot ki kell érdemelni, de nem tudtuk, hogyan. Néhány terem és egy fürdő volt az egész birodalmunk, itt ettünk, aludtunk, játszottunk és civakodtunk. Tanulhatott is, aki akart, de csak mindenféle kézimunkát, ami engem nem érdekelt.

Az oroszoknak sosem fogjuk megbocsátani, hogy annak idején nem állították meg a tatár hordákat (és számunkra mindenki orosz, aki Ungváron túl élt, a hatalmas sztyeppéken az Urálig, meg azon is túl, hiába mondják magukat zürjéneknek, manysiknak vagy burjátoknak. Nem örültünk, amikor vert hadak vonultak el Moszkva alól, mert sokkal kevésbé lelkesedtünk Napoleonért, mint amennyire bosszantott az, hogy az orosz medve, meg a művelt Nyugat – bár a Nyugat nem is volt annyira művelt, és a medve is csak fölvett bunda volt. 1849-ben végleg elvágták magukat, amikor az osztrák császár mellé álltak. Paskievics herceg neve szitokszó lett, és később még nagyon sok szitokszót kellett megtanulnunk.

Nagyon nem illettek oda. Öltönyös emberek nem szoktak megfordulni ezen a vidéken. A gyerekek leplezetlenül megbámulták őket, az asszonyok is leselkedtek a firhang mögül. Eltévedtek, vagy most mi van? Az autójuk sem olyan, mint a telepiek, pár agyonhasznált Suzuki, Renault, egy Ford, amely csak a helyet foglalja, mert már régen nem gurul. El nem adnák, roncstelepre nem viszik. Jó lesz még az valamire! Ha már megvettük drága pénzen. Lopott autó az, mondják lekicsinylően mások, örülhetnek, hogy nem keresi a gazdája. Autó hamarabb kerül errefelé, mint ház, mégiscsak olcsóbb, meg aztán házat lopni sem lehet. Nincs is mindenkinek. Van olyan család, hogy tíz éve élnek egy rozzant istállóban. Főzni és melegedni még csak lehet benne, mosdani nem. Nyáron ott az itatóvályú, a telet meg átvészelik valahogy. Négy gyerekük született a tíz év alatt, és az nagy boldogság. Pontosan nem is tudják, hogy miért, de mindenki azt mondja, és akkor van benne valami.

Idős, öreg, agg, vén vagy éltes, a szavaknak különböző hangulati értékük van. De mondjunk akármit, nevezzük akárhogy, egy idő után mindegyik csak teher. Persze ezt nem illik bevallani. Nem is kell: maguk is jól tudják szegények. Nincs senkijük, vagy csak nincs rájuk szükség; az erre a célra létesített rezervátumokban élnek… dehogy élnek, két négyzetméter maradt nekik a világból, ott húzzák össze magukat vagy terpeszkednek: gondozásra szoruló, tüskés növények.

Ötödik napja jött ki potyára. Ötödik napja várt, előbb türelemmel, aztán egyre türelmetlenebbül. Négy hónapja minden áldott nap, pontban tizenegykor, hóna alá tette a sakk készletet, fejébe húzta kalapját, kezébe vette a sétabotot, és gyalog indult el a Népligetbe. Nem szállt buszra. Felesleges lett volna, hiszen csak kétsaroknyira lakott a parktól. Ott leült egy gesztenyefa alá, mindig ugyanoda, felállította a táblát, és nekiállt játszani. Csak úgy, magában. Hol a világossal lépett, hol a sötéttel. Minden lépést előre megkomponált, mindegyiket megrágta, alaposan meggondolta, aztán mégis vacillált egy kicsit, hogy biztosan jó helyre teszi-e ezt vagy azt a figurát.