Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Szilágyi Rohini: A halál előszobái

Nagyon nem illettek oda. Öltönyös emberek nem szoktak megfordulni ezen a vidéken. A gyerekek leplezetlenül megbámulták őket, az asszonyok is leselkedtek a firhang mögül. Eltévedtek, vagy most mi van? Az autójuk sem olyan, mint a telepiek, pár agyonhasznált Suzuki, Renault, egy Ford, amely csak a helyet foglalja, mert már régen nem gurul. El nem adnák, roncstelepre nem viszik. Jó lesz még az valamire! Ha már megvettük drága pénzen. Lopott autó az, mondják lekicsinylően mások, örülhetnek, hogy nem keresi a gazdája. Autó hamarabb kerül errefelé, mint ház, mégiscsak olcsóbb, meg aztán házat lopni sem lehet. Nincs is mindenkinek. Van olyan család, hogy tíz éve élnek egy rozzant istállóban. Főzni és melegedni még csak lehet benne, mosdani nem. Nyáron ott az itatóvályú, a telet meg átvészelik valahogy. Négy gyerekük született a tíz év alatt, és az nagy boldogság. Pontosan nem is tudják, hogy miért, de mindenki azt mondja, és akkor van benne valami.

Nagyobb boldogság lenne egy kis ház, két szoba, konyha, a fürdőszobát hozzáképzelni sem merik. Szegény ember ne legyen telhetetlen. Józsi dolgozik, ha van mit, cipekedik, kapál, sarabol, de mi az? A gyerekek egész nap ennének, ha lehetne. És most nagyon úgy néz ki, hogy az asszony ötödszörre is úgy maradt. De talán csak megsegít minket a Jóisten, és elvetéli.
Az öltönyösök látszólag céltalanul lófráltak a faluban, beszélgettek az emberekkel, csupa kedvességből. Hát igen, nagy a szegénység. A kormány mindig megígéri, aztán marad a régiben. Nem haragszunk, és nem vagyunk kétségbe esve. Kibírjuk, csak egészség legyen. Meg szeretet. Az köztudomásúan mindennél fontosabb. Többet ér, mint a kisház, vagy a mindennapi kenyér. Az a legszebb, ha nagy-nagy szeretettel teszik a földbe azokat, akik megadták magukat az éhség démonának. Aztán van nagy sírás-rívás, és virágot kell lopni a városi temetőből.
Az öltönyösöket nem rendítette meg a közlés. Virág kell, mert a halott ragaszkodik hozzá. Akármilyen szegény volt életében, egy kis pompa megilleti a halála után. Főleg faluhelyen, ahol az emberek nehezen kapnak munkát, ráérnek megfigyelni a szomszédokat. De tudnak is egymásról mindent. Számon tartják a lapostévéket és a félrelépéseket. Valahogy szóba került ez a szerencsétlen család, a Józsiék. Dolgos ember, de nem jött be neki az élet. Megszívta az asszonnyal is, elég ránézni, és máris vemhes. Nagy méreg ez, mert még egy kicsit se lehet játszódni vele, büntetlenül.
Ez a mi emberünk, gondolták az öltönyösök, és megkérdezték, hol lakik.
- Menjík csak egyenest, oszt’ az utca végibe’ – nem lehet eltéveszteni, mert onnat csak a repcefőd következik.
Értőn bólintottak, mert ki nem tudja, hogy mi az a repce? Az a sárga gyönyörűség! Errefelé még a nyomor is poétikus. Persze az istállónak köze se volt a poézishez, és egy bizonyos betlehemi jászol képét sem idézte fel. Normális embernek ökölbe szorul a keze, ha megtudja, hogy itt bizony laknak, és ide fog megérkezni az ötödik. Ha a Magasságos meg nem könyörül rajtuk. De általában nem szokott. Gazdagék porontyát viszi el, akik pedig szívrepesve várják. Istennek se kell az újabb, csóró kismagyar.
Különben a Veron hibája az egész. Miért nem csinál valamit, hogy ne kelljen folyton elleni?

Józsi éppen otthon volt, igaz, nem a saját jókedvéből. Megy ő mindig, ha hívják. Addig se látja ezt a koszt, mert takarítani nem érdemes, a gyerekek úgyis mindent elpiszkolnak. A kilátástalanságba hamarabb bele ehet fásulni, mint a munkába. Jó lenne egy új ház, jegyezte meg az egyik öltönyös, amikor Józsi a panaszlista végére ért.
- Tudom én azt, kérem. De ha tízszer ennyi pénzt hoznék haza, azzal se mennénk semmire. Hiába nem iszok, nem cigarettázok, ezek itt mindent felzabálnak. És semmi sem elég jó nekik. A múltkor pomelót akartak. Mert valaki azt mondta az iskolában, hogy a pomeló finom.
Volna egy lehetőség, kezdték az öltönyösök, abból futná drága gyümölcsre is. Hanem először házat kellene építeni, mert mi van, ha az istálló teteje-fala berogy? Nagyon óvatosan, messziről kezdve vezették fel az ajánlatot. Nem olyan szörnyű, mint amilyennek előszörre hallik. Sokan élnek így, és nincs semmi bajuk. Rutin műtétnek számít. A két vese munkáját könnyen ellátja egy is. Arról nem is beszélve, hogy milyen jót tenne egy idős emberrel, aki halálos beteg. Nincs semmi kockázat. Józsiék új házba költözhetnek, a szegény beteg ismét teljes életet élhet, és ezentúl még a nap is másként süt a falura. Egy vese nem a világ. Az a kis heg se, ami megmarad. Win-win situation. Mindenkinek megéri.

Megkérdezem a feleségemet, mondta Józsi tétován.
Veron véleménye a legkevésbé sem érdekelte, de az ember időt nyer, addig is. Baráti ajánlat? Háppersze, csakhogy az én bőrömre megy. Ki szeret kórházba menni, ki szereti, ha felvágják a hasát? Az semmi, hogy egyszer fájdalmas, de hogyan lesz tovább? Ha beledöglök, és a Veron itt marad az öt gyerekkel. Az ő baja, meg lehetne csinálni, hogy ne legyen több, de neki nincs szíve hozzá. Nekem meg pénzem nincs hozzá, mondja ilyenkor Józsi, aztán nagy veszekedés lesz. Veron azt mantrázza, hogy a férfiak mindig azt akarják, és neki nincs szíve ahhoz, hogy elutasítson egy édibédi kis pocaklakót. Előfordul, hogy Józsi üt egyet-kettőt, vagy fölkapja a hosszú konyhakést. Amúgy nem rossz ember, csak nem bírja az olyan szavakat, mint édibédi meg pocaklakó.

- Mit akarnak ezek? – kérdezte Veron gyanakvóan.
- Mit tudom én? Nincs jobb dolguk.
Egyetlen szót sem ejtett a fél veséről. Még csak az hiányzik, hogy ilyen fontos ügyben az asszony döntsön.

Bevállalta, aláírta, és attól kezdve nem volt visszaút.

*

A kertben cédrusfák sorakoztak, a hófehér épület csupa márvány, tiszta és tökéletes. Nincs sok beteg de nem az a legszomorúbb, hogy kevesen tudják megfizetni – sokkal rosszabb a tudat, hogy ez már az utolsó stáció. Ha itt sem sikerül, akkor nincs több fellebbezés. A halállal lehet alkudozni egy keveset, élvezi is, mint a bazári kereskedő, ha a vevőben emberére akadt. Egy idő után már nem is a pénzről van szó, ez már művészet, a rábeszélés művészete. És ahogyan a keleti boltostól sem jössz ki szuvenír nélkül, végül a halál is elviszi azt, akit nagyon akar.
Mindenki tudja, hogyne tudná. De elfogadni, az nehéz dolog. Hogyisne, amikor már olyan szépen felépítettem a vállalkozásomat! Mindent elértem, irigyelnek, csodálnak, elkívánnak a pokolba, és akkor ez az ostoba betegség. Görcsök és vér és – éppen most. Amikor még tíz év nagyon kellene. Vagy több. Amennyi csak lehet.
Még jó, hogy az emberi szervezet olyan, mint egy nagy gép. Ki lehet cserélni az alkatrészeit. Ha elromlanak az izék – a csappantyúk vagy a szelepek – a mai sebész nem ismer lehetetlent. Mi az, hogy egy vese? Nem bonyolultabb, mint a kardántengely. A régit pikkpakk kidobjuk, beépítjük az újat, és mehet tovább a szekér.
A gazdag ember a pokolban is gazdag, vesz magának egy kórházat, orvost, ápolónőt, tüdőt, szívet vagy vesét. Nem olcsó mulatság, de ide nem is a plebszet várják. A plebsznek majd jól elmagyarázzuk, hogy Isten kifürkészhetetlen útjai, vagy a karma, újabban az nagyon menő. Nézze, Varga úr, maga az előző életében – na ugye, most már megérti, hogy ennek így kellett történnie. Vigasztalódjon, Balogh néni, mert még számtalan esélye van. Most ezt a gépet lekapcsoljuk, ugye, milyen kellemes a csend? Nem, Balogh néni, nem sikoltoznak a szomszéd kórteremben, maga ezt csak képzeli. Elvira, adjon a néninek egy szurit.
Nem az utolsót, az túl jó lenne Balogh néninek. Csak egy kis, kommersz szurit, hogy végre befogja a száját, és ne zavarja a haldoklókat.
Igen, itt mindenki az. Még a neve is aranyszoba.
Et exsivit ad auream portam.

*

Mindössze egy év telt el, és a falu a legszebb arcát mutatja. Virágoznak az akácfák, a levegőben jó illat és méhzümmögés. Madarak csiripelnek. Városi népek szeme bepárásodik. Milyen szép itt, csend, idill és jó levegő. Nekünk meg a büdös városban kell élnünk, naphosszat nyeljük a füstöt és a port. Szerencsések ezek az emberek, takaros portákban élnek, az előkertben porcsinrózsa és büdöske, hátul bizonyára a veteményes. Kutyuli, cicus. Egészségesek – hogy is van az az amerikai mondás, amelyben a csillogó szemű, és bozontos farkú mókusok – nem az. Mondom, hogy mókus. Szürke mókus. Fene a mocskos fantáziátokat. Egy ilyen gyönyörű napon, amikor az akácfák virágzanak.

- Akácos út, ha végigmegyek rajtad én...
- Jól van, ne énekelj már. Különben is hamis. Majd este, ha megittuk a pohár – liter – mit tudom én, hogy mennyit. Most miért rángatod a szemöldököd? A vörösbor egészséges, megmondta a tévédoktor is.

Józsi az új ház lépcsőjén áll, és nézegeti a városi népeket. Újabban nagyon ideszoktak. Csak tudnám, mit bámulnak ezeken a fákon? Eddig is itt voltak, és senkit sem érdekelt.
A műtét sikerült, tényleg nincs más nyoma, mint egy kis heg. Józsi hamarabb elfárad, olyankor nincs mit tenni, le kell ülni pár percre. Fura érzés, hogy nincs ott, de végül is igazuk volt, nem hiányzik. Úgy értem, tudom, hogy üres a helye, és ez fura. Az élet megy tovább, felépítettem a házat, pomelót vettem a gyerekeknek, és egy kedves öreg bácsit hozzásegítettem a gyógyuláshoz.
Megszületett a kis ötödik – vazze, lány ez is.
Olyan nincs, hogy én még egyszer megérintelek, Veron.

  
  

Megjelent: 2014-08-10 07:20:43

 

Szilágyi Rohini

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.