Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Szilágyi Rohini: Elvtárs, aki túl sokat tudott

Az oroszoknak sosem fogjuk megbocsátani, hogy annak idején nem állították meg a tatár hordákat (és számunkra mindenki orosz, aki Ungváron túl élt, a hatalmas sztyeppéken az Urálig, meg azon is túl, hiába mondják magukat zürjéneknek, manysiknak vagy burjátoknak. Nem örültünk, amikor vert hadak vonultak el Moszkva alól, mert sokkal kevésbé lelkesedtünk Napoleonért, mint amennyire bosszantott az, hogy az orosz medve, meg a művelt Nyugat – bár a Nyugat nem is volt annyira művelt, és a medve is csak fölvett bunda volt. 1849-ben végleg elvágták magukat, amikor az osztrák császár mellé álltak. Paskievics herceg neve szitokszó lett, és később még nagyon sok szitokszót kellett megtanulnunk. Senki nem kedveli azt, ami kötelező, még akkor sem, ha különben hasznos. Már csak a legidősebbek emlékeznek arra, milyen világ volt az, amikor az újmódi Paskievics hercegek suhantak végig az utcákon, nagy, fekete gépkocsikban. Uralkodni akartak, és meg is tehették, mert ősrégi konvenció az, hogy aki gyorsabban lövi ki a nyilát, vagy egyszerűen nagyobb tankjai vannak, annak uralkodása alkalmas és jogos. Persze valahogy szót kellett érteni a leigázott néppel, elmagyarázni nekik, mennyi hálával tartoznak, meghallgatni a hozsannákat, ezért azt akarták, hogy lehetőleg mindenki tanuljon meg medvéül. Vég nélküli ragozások folytak az iskolákban, mert a medvék nyelvtanában szinte csak kivételek vannak, szabályok alig. Meg aztán az orosz tanárok is csak két-három leckével jártak előbbre, mint a nebulók, és nem lehet rossz néven venni, ha csak azt tanultuk meg, amit ők már tudtak. Legalább volt mit elfelejteni, és ez is több a semminél.

Igazi csodabogár számba ment az, aki az orosz–lengyel szakot választotta az egyetemen, vagy csak előre látta, mire lesz szüksége ahhoz, hogy megbocsássák neki a nem egészen makulátlan származását. Hiszen a szülei gazdag emberek voltak a háború előtt, és olyan magyarok, akik odahaza németül beszéltek egymás között. Magától értetődik, hogy a szombatot is megtartották. Nem olyan komolyan, csak annyira, hogy kérkedni lehessen vele. A nagy vagyon elveszett, de a szellemi tőkét nem lehet kisajátítani.
A priusz megvolt, de azokban az években olyan kevesen jelentkeztek orosz szakra, hogy fölvették volna az anyagyilkost is. Meg aztán, a szükség nagy úr. Volt elég sok tárgyalás, ahol tolmácsolni kellett, és higgyük el, hogy a medve-nagykövet csupán a szimpátia alapján döntött. E. nem kószált az utcákon fegyveresen, amikor kellett volna. Gondosan, bár kevéssé ízlésesen berendezett tárgyalótermekben ült, talpig nyakkendőben, és valószínűleg jól bírta az italt, mert Medve Medvegyev később is ragaszkodott hozzá, akkor is, amikor már egészen nagykutya lett; akkora kutya, hogy senki sem merte neki felhánytorgatni a medveségét.

E. nem kapott szobrot a Corvin-közben, viszont eltölthetett egy évet a leningrádi egyetemen. Abban a pillanatban ez volt a nagyobb kitüntetés.

A kitüntetések itthon is egymást érték. A szombat-nap feledésbe merült, mert folyton reprezentálni kellett, szóban, írásban és gondolatban is. E. ott volt minden fontos helyen, ahol pénzt lehetett keresni, nagyon sok pénzt, és eddig rendben is van, mert keményen dolgozott. Bejárta az egész Béketábort az állami delegációkkal, sőt csakis a Béketábort, mintha szándékosan nem engedték volna Nyugatra, nehogy kinyíljon a szeme. Pedig hát tudott németül, angolul és svédül, belekóstolt a japánba is. Tanulékony volt, a szó mindkét értelmében.
A Béketábort nem úgy kell elképzelni, mint egy nagy csomó sátrat, romantikus erdőségben, ahol a kék nyakkendős pajtások és a piros nyakkendős úttörők szaladgálnak, versenyeznek egymással, hogy ki fújja jobban a szervezeti szabályzatot, esetleg kire lehet számítani a röplabdánál, mert ismeretlen okból a röplabda volt az elitsport, amelynek népszerűségéhez csak a számháború jöhetett közel. Kedvelték még az éjszakai riadóztatást is, amikor mindenki félig öltözötten, zseblámpával vagy anélkül botladozott az úttalan utakon. Előfordult ez velem is, de már nem igazán emlékszem arra, hogy hová mentünk, és miért. A tanárok be voltak gyulladva, mert mégis csak nagy felelősség, mi lesz, ha eltéved vagy megsérül egy gyerek; mi azonban nagyon jól szórakoztunk, és egy pillanatra sem gondoltunk arra, hogy most készítenek fel minket a háborúra. A gaz imperialisták ugyanis bármikor megtámadhatták a térképeken egyelőre csak halvány vörösre színezett hazánkat. Nem, a Béketábor messze nem volt ilyen romantikus. Én ugyan már csak a légvégét kaptam el, az utolsó KGST tárgyalásokat, nagy igényekkel, de kevés tehetséggel épített szakszervezeti vagy vállalati üdülőkben, ahol bőven folyt a vodka és a bor. Keletnémet kollégám rá akart beszélni, hogy vásároljam meg az összes szóba jöhető meddőhányót, amelyek értékes érctartalma közismerten magas. Természetesen megígértem neki – ő is tudta, hogy meddőhányó ügyekben (sem) én fogok dönteni, én is tudtam, hogy ezt pontosan tudja rólam; megittuk a vodkát, és barátságosan szétoszlottunk sokfelé.
Mekkora nosztalgia már most a Béketábor, és még milyen nagy lesz, ha megérjük. Mekkora szerelmek szövődtek egy-egy éjszakára, amelyekkel a már nem egészen fiatal elvtársnők még el is dicsekedtek! És milyen büszke voltam, amikor egy különlegesen ellenszenves elvtársnak oroszul mondtam meg, a saját feleségeddel, te… amit még hozzátettem volna, azt sajnos nem tudtam medve-nyelven. Mi nem az életnek tanultunk, hanem az iskolának.
De nagy üzlet volt a Béketábor még azoknak is, akik csak tolmácsoltak vagy fordítottak, mint E., természetesen csakis a legmagasabb szinteken. Akkoriban még igazán vonzó volt egy utazás, Kelet-Berlinbe és Varsóba is, és E. annyit utazott, amennyit akart. A meglehetősen új tévé képernyőjéről se nem lehetett radírozni; szerkesztett, tanított és reprezentált, általában mindent megtett, hogy még jobban irigyeljék.
És hogy hitt-e benne? Istenem, valamennyire biztosan.

*

Aztán egy borús szerdai napon utoljára jelent meg a Krisztina körúti munkahelyén. Rengeteg dolga volt, ki kellett szignálni a postát, többnyire a neki címzett meghívókat – mert mindenhová meghívták, és el is ment mindenhová, a nyugdíjas bányászok találkozójától a Mókus őrs megalakulása évfordulójáig. Azt mondják, hogy otthonról menekült, mert a felesége nem tudott lefogyni a szülés után, és a szerelmet tonnában mérik, mint a sonkacsontot. De lehet, hogy azoknak van igazuk, akik azt állítják, nem is volt olyan sok bányásztalálkozó vagy ünnepélyes őrsi gyűlés; E.-nek megvolt az oka, miért ne járjon rendesen haza. Lehet, hogy volt a talonban egy karcsú hölgy is, de ezt a későbbiekben sem sikerült rábizonyítani, és a karcsú elvtársnő magától nem jelentkezett. Pedig tisztázhatta volna E.-t, amikor már megvádolták – illetve akkor még nem. Hogy is merték volna, hiszen akinek a nagykutya a barátja, az maga is nagykutya.
Röviden, E.-nek fél tízkor lett volna egy tárgyalása, de néhány perccel korábban kapott egy telefont, és elrohant. Igen, menekülésszerűen hagyta el az irodáját, semmit sem vitt magával, diplomatatáska, notesz, minden ott maradt, elzáratlanul. Szerették volna kiszedni a titkárnő elvtársnőből, hogy ki volt a titokzatos telefonáló, de Nagyezsda nem tudta. Egy ismeretlen férfihang. Már most, E. formátumú nagykutyák nem szoktak pánikba esve elrohanni az első csettintésre, és ha arról lett volna szó, amire az első pillanatban mindenki gondolt, nyugodtan megmondhatta volna Nagyezsdának – nagyezsda tü, v szerdce vszej Rossziji, maszkvá sztolida, mojá Maszkvá... De szépek is voltak ezek a himnuszok, remélem, megvannak még valahol archív felvételen.
Nagyezsda sokat tudott E.-ről, de kétségkívül nem mindent; hiába, a szovjet elvtársnők sem csalhatatlanok.

Az események után Nagyezsda is az érdeklődés középpontjába került. Hogyne, amikor biztosan tudja, honnan jött az a hívás, és döntően fontos lenne, ha tudná más is! De a megbízhatónak ismert hölgy makacsul hallgatott, és később még azt a hibát is elkövette, hogy a diplomatatáskát szó nélkül átadta E. fiának. Ezt a tizenhét éves péklapajt az anyja küldte be, mert semmi sem hiányzott neki annyira, mint a táska. Aztán persze esküdözött, hogy nem vett ki belőle semmit, nem tett bele semmit, egyáltalán hozzá sem nyúlt, csupán szentimentális okokból ragaszkodott a relikviához, de persze nem hittek neki. Mit mondjak, én már Nagyezsdának sem hittem el, hogy szó nélkül bekapcsolt a főnökéhez egy ismeretlent – jobb konspirátorok meg szokták kérdezni, ki az, milyen ügyben, esetleg kit hívjunk vissza – csak az lehet, hogy Nagyezsda igenis megismerte azt a hangot, és tudta, hogy nincs helye a köntörfalazásnak.
Hát igen, ki is rúgták, pedig akkor már elültek a viharszelek, és azt gondolhatta, hogy megúszta. Haza is ment Szevasztopolba, ami megint csak baj volt, mert nem lett volna szabad elengedni. Jobb helyeken csípőfogóval szedték volna ki belőle az információt, de mi már akkor is csak közepesen jó hely voltunk. Általában elviselhetetlen, de csak ritkán csípőfogó.

*

Da szvidanyija, Nagyezsda, ki lehet azt deríteni máshonnan is, hová rohant el E., vagy ki várta. És ez volt az első antiklimax, mert nem az amerikai követségre ment, és nem is az odvas fához, hogy kivegye a nagy titokban elhelyezett váltságdíjat. Garantálom, hogy senki sem találja ki. E. a Krisztina körúton leintett egy taxit, és a Rádió pénztárába sietett, hogy felvegyen egy elfekvő honoráriumot. Kinek volt ez ennyire sürgős? Hacsak nem a pénztárostól kapta meg a következő utasítást, mert a Bródy Sándor utcából már egy másik taxi vitte a Déli pályaudvarra, ahol annak rendje-módja szerint megvette a jegyet – csak odafelé.
Ha a dolog eddig homályos volt, ettől kezdve egészen sötét lesz. Miért csak odafelé? Mit mondhattak neki, meddig marad azon a balatoni üdülőhelyen? Jegyezzük meg, márciusban.
Nálunk márciusban még elég rendes hidegek vannak, nem ritka a hó sem, és ilyenkor egy balatoni üdülőhely, hát mit ne mondjak. Nagyon komoly oka lehet annak, aki oda utazik, és még csak nem is menettérti jeggyel. Mivel E. az egész addigi életében kerülte a feltűnést, és kifejezetten vigyázott arra, hogy ne adja ki magát – például nem is volt párttag, ami az eddigiek után több, mint meglepő – persze hallottam én már olyat, hogy valakit egyenesen felkértek, ne lépjen be, mert – szóval, államérdek, hogy mások megbízhatónak véljék – akkor persze felvetődik egy további kérdés – illetve nem egy, de sok – és a konspiráció azt kívánja, hogy ne is fejezzem be ezt a mondatot, Mert hát, tudjukkiknek számít az, hogy párttag-e a beépített ember, és tudjukkik olyan hülyék, hogy maguktól ne jöjjenek rá, ez csak azért mondja, hogy nem, mert annyira el akarja hitetni, hogy – sokkal nyugodtabbak lennének, ha biztosan tudnák, igenis párttag, mint az ő pozíciójában mindenki más. Ezen aztán még sokáig ment a vita, meddő, mint az NDK hányói, mert aki tudta, az hallgatott, aki meg nem, az csak összevissza cincogott.
Bölcs ember ilyenkor elutazik Szevasztopolba, mint azt Nagyezsda tette, nem sokkal később, és most ne is beszéljünk róla, hogy neki egészen más okai lehettek. Elutazott, vagy nem? El. No, hát akkor?

Szépséges Béketábor, az nem úgy volt, hogy valaki körül szeretett volna nézni a Szovjetunióban, és vett egy odafelé szóló vonatjegyet. Csakis szervezett utazás keretében, mint delegáció, és ha azt hiszik, hogy úgyse mentek volna oda sokan – hát nem. Elmentünk volna, már csak azért is, ők meg elzárkóztak, mert azért se. Igazi, nagy barátság volt, de kár, hogy vége szakadt.
A vonat már elindult, amikor a kalauz közölte, hogy csak Lepsényig közlekedik, mert éppen pályakarbantartás van, és az utasokat busz viszi tovább. E. gondterhesen nézte az óráját. Hogy ezt honnan tudjuk? Talán ezt is elmondta a kalauz? Nem valószínű, de E. nem szállt fel a buszra, taxival száguldott tovább a Balaton felé. Nagyon nem akart elkésni valahonnan.

*

A taxist kinyomozták, aztán, ahogy az már lenni szokott, „énekelj, aranymadár!” Nem tudott sok újat mondani. E.-t azonnal megismerte, ami nem volt meglepetés, mindenki tudta, hogy ki az az E. Megerősítette, hogy nagyon sietett, többször is az órájára nézett – ezért mondjuk azt, hogy feltűnt már a kalauznak is. E. nagyon barátságos volt, elmesélte, hogy egy órakor van egy megbeszélése a Bányász üdülőben. A Bányász üdülő egy piszok nagy épülettömb volt a móló közelében, nem szép, de amikor megépítették, azt gondolták róla, hogy impozáns. Nyitva tartott egész évben, és ezt én tudom a legjobban, mert ott töltöttem 1961 Szilveszterét, és ott virradt rám 1962 első napja. Nagy buli volt, még egy malacot is kisorsoltak, és rendkívül hálás voltam a sorsnak, amiért nem én nyertem meg. Aztán mégis csak malacom volt, mert éppen akkor kezdtek dörömbölni az ajtón, amikor, hogy is mondjam, inkább nem mondom sehogy. Elmúlt a romantikus hangulat, és szétrebbentünk, na persze, úgy nem lehet, hogy közben az ajtót ököllel. A pilóta nem kérdezősködött. Egy óra előtt tíz perccel tette ki az utasát a móló elejénél, ahonnan a Bányász már igazán csak néhány lépés. És ami a legfontosabb, megjegyezte, hogy E.-nél volt egy dosszié, amit az egész idő alatt nem adott ki a kezéből.
E. és a dosszié bementek a Bányászba, és kértek egy kávét.
– Sajnos, elromlott a presszógépünk – csicseregte az ügyeletes Mancika, de itt a szomszédban, a Napfény üdülőben…

Egyesek tudni vélik, hogy a presszógép nem is romlott el, egy NDK gyártmányról ilyet még csak feltételezni sem illik. Mancika (aki szintén megismerte E.-t) felsőbb utasításra mondta azt, amit mondott. Minden meg volt beszélve, az is, hogy E. nem egyszerűen kávét fog kérni, hanem forró kávét; az is, hogy Mancika elküldi őt – a Napfénybe, hova máshová. Ami biztos, aznap a Bányászban nem volt semmilyen megbeszélés.

Márciusban kevesen járnak a mólón, de azért elég hihetetlen, hogy nem tűnt fel senkinek. Mint minden mólót, ezt is nagy és éles szélű kövek támasztják meg mindkét oldalon, és annak idején a kis öböl még minden volt, csak marina nem. De talán csak észrevette volna valaki, hogy egy jól öltözött, öltönyös úr kifelé siet, a nagy szürkeségbe, és aztán nyoma vész. A dossziéval együtt, wohlgemerkt.

Kém volt E., vagy csak túl sokat tudott? Ócska regényekben vannak ilyen trükkök, az egyik kontaktszemély a Rádió pénztárába irányít, a pénztáros a Bányász üdülőbe, Mancika a Napfénybe, és E. az egész idő alatt tudja, hogy neki bizony ez lesz az utolsó utazása, hiszen csak egy jegyet vett, odafelé. Jön eszembe, a kalauz is beszervezett személy volt, ő adta át a dossziét – nem fantomdosszié volt, mert látta a taxis és Mancika is, hacsak nem beszéltek össze, amit még én se veszek komolyan. Most akkor az irodalom másolja az életet, vagy az élet az irodalmat? Nagyon amatőr kémek, amatőr akciók, és cui prodest?

*

E. nem töltötte otthon az éjszakát, ami a történtek után igazán nem meglepő. És a feleségének, aki a szülés óta nem tudott lefogyni, semmi okosabb nem jutott az eszébe, mint az, hogy a tizenhét éves péklapajt beküldje az irodába. Nagyszerű beszélgetés lehetett, a reggeliző asztalon keresztül. Anyu feltöri a nyolcadik lágytojást, és megjegyzi, mintegy mellékesen: Igazán bemehetnél az irodába, tudod, apád táskája ott maradt. Valódi csehszlovák krokodilbőr, nagyon sajnálnám, ha baja esne.
– De mutter – mondja erre a péklapaj, – nekem volna egy kis dolgom délelőtt az iskolában, tudod, elég szigorúan veszik a hiányzásokat.
– Máris megírom az igazolást. Semmiképpen nem szeretném, ha elkeveredne az a táska. Nagyszerű retikült csináltathatnék belőle, úgy értem, ha az történt, amire gondolok.
– Miért, mire gondolsz?
– Hát, hogy apádnak már nem lesz szüksége az aktatáskájára. És ha már úgyis bemész, elhozhatnád a noteszét is, meg mindent, amit meglátsz. Golyóstoll. Parker toll, ha megtetszik neked. Vigyél magaddal egy jó nagy sportszatyort.
– Oké, mutter, legalább nem kell megírnom a kémia dolgozatot.

A többit már tudjuk, E. junior besétált az iskolába, és Nagyezsdát egyáltalán nem érdekelte, hogy mindenfélét összecsomagol. Papa kérte, magyarázza a péklapaj, és közben szorgalmasan eltünteti a bűnjeleket. Vagy ki tudja, hogy miket tüntetett el, mert ha tényleg az történt, ami, nem valószínű, hogy ott tartotta az irodában. De mit tartott, vagy nem tartott volna ott? Kémjelentéseket? Nem tudjuk, a rendőrség gondosan ügyelt arra, hogy ne tudódjon ki semmi, illetve annyi mégis, hogy E.-nek bizonyár volt egy szeretője, aki teherbe esett, vagy szakítani akart vele, megüzente, hogy találkozzunk a mólón, a nagykutyából kiskutya lett, és azonnal rohant. Haha, ezt még a Náncsi nénikém se hiszi el, pedig elég komolyan veszi a szappanoperákat, tudják, ő volt az, aki pénzt gyűjtött Isaura felszabadítására, vagy Esmeralda szemműtétjére, kicsit keverem ezeket a világirodalmi alkotásokat. Tegyük fel, E.-nek van egy szeretője, akit egy balatoni üdülőhelyen rejteget télvíz idején, és akihez csak úgy leszáguld az első szóra – a többi néma csend. Ez legföljebb Brazíliában van így, Náncsi néném! Nálunk a szeretői státusz, hogy úgy mondjam, nem olyan kívánatos. Persze, kijár az olyan fontos elvtársaknak, mint E., különösen, ha meghízott a feleségük, és ahelyett, hogy halálra éheztetné magát, szégyentelenül életben marad. De a szeretőtől elvárjuk, hogy tudja, hol a helye, kussoljon a háttérben, és legyen diszkrét a végtelenségig. Egyébként E. élete eléggé a reflektorfényben zajlott, be se fért volna a szeretősdi – viszont a CIA még kevésbé.
Hoppá! Ezt nem kellett volna kimondanom, igaz, hogy nem én vagyok az első, és az igaz, hogy én is csak félig hiszem – vannak ilyen emberek, akik mintha eleve megbízható elvtársnak születtek volna, és elég sokat is kaptak a rendszertől ahhoz, hogy megmaradjanak a fenekükön. Ha meg ez lett volna az első próbálkozás, ugyan már. Nem létezik, hogy egyszerre ennyi amatőr – és különben se mondhatunk semmit, amíg nem tudjuk, hogy mi volt a dossziéban. A dosszié azonban eltűnt, és most már nem is kerülhet elő. Miért nem? Mert csak. Ha ebből valaki pénzt akart volna csinálni, már régen megcsinálja, el is felejti, hogy volt, mi volt. Titokban, na persze. Harminc év után már nincs titok.
– De hát a Bermuda háromszög, a Bilderberg-csoport, meg a... – Náncsi néni, ne legyen komolytalan! Nézze csak meg a térképet. Ilyen egy háromszög? Na ugye, hogy nem az.

De mégis csak elhallgatták, rikácsolja Náncsi néni, eltussolták, és ennek megvan az oka.
Jól van, Náncsi néni, most már arról meséljen, hogy Alejandro igazán szereti-e Isaurát, és összeházasodnak-e, vagy elválnak előbb.
Rengeteg problémát meg lehetne oldani, ha az emberek jól összevesznének, és elválnának a házasság helyett, és van is erről egy kidolgozott elméletem, de azt majd máskor.

*

E. holttestét másnap találták meg, részben fennakadva a móló kövei között. Beleesett? Belökték? Hát persze, de a zsebében levő iratok még csak át sem áztak, és a holttest körül néhány százforintos lebegett a vízen, azok is kiváló állapotban. Az órája egy óra öt perckor állt meg, vagyis tíz perccel azután, hogy elhagyta a Bányász üdülőt. Jó oka volt arra, hogy megálljon, mert az üvege betört, és ki tudja, milyen egyéb traumát szenvedett a móló kövein.
Vagy másutt. Mert nemcsak a Náncsi néném mondja, hogy nem ott töltötte az éjszakát.

  
  

Megjelent: 2014-08-10 07:22:23

 

Szilágyi Rohini

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.