Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Szilágyi Rohini: Bethesda

Idős, öreg, agg, vén vagy éltes, a szavaknak különböző hangulati értékük van. De mondjunk akármit, nevezzük akárhogy, egy idő után mindegyik csak teher. Persze ezt nem illik bevallani. Nem is kell: maguk is jól tudják szegények. Nincs senkijük, vagy csak nincs rájuk szükség; az erre a célra létesített rezervátumokban élnek… dehogy élnek, két négyzetméter maradt nekik a világból, ott húzzák össze magukat vagy terpeszkednek: gondozásra szoruló, tüskés növények.
Az egyik állandóan fecseg és pokollá teszi a szobatársai életét; a másik megszállottan ismételget egy-két mondatot; a harmadik végleg hallgatásba süppedt: egyformán távol vannak az emberi méltóságtól. Az ápolók mindenhez hozzászoktak. Megemelik, megfordítják a testeket, mintha merő kövek lennének, élő sírkövek. Ételt adnak, ágytálat, gyógyszert vagy infúziót. A voltak nem utasítják el ezt a figyelmet, nem is örülnek neki. Nem tesznek különbséget; nincs erejük hozzá. Ez az utolsó előtti állomás, innen már nincs visszaút.
Az itt élők nem búsulnak, nem ismerik az örömet sem. Élő tárgyak vagy számok. Kórlap az ágy végében. Lázgörbe, szívvonal. Ha beszélnek, a mondatok nem kapaszkodnak egymásba, lágyan elomlanak, mint a tó hullámai. De a legtöbben nem szólnak egyetlen szót sem. Gondolkodnak-e vagy álmodnak, nem tudja senki.
Nagyon ritka, hogy felvillan egy-egy reménysugár. Nem tart sokáig. Eltűnik a sötétségben, mintha nem is villant volna fel soha. Az itt dolgozók már mindent megszoktak, megedződtek, mint a damaszkuszi acél. Óriási lelkesedéssel kezdték el ezt a pályát. Hihetetlen optimizmus nélkül egyetlen napig sem lehet itt kitartani. Ki a szakmai ismereteiben bízik, ki csupán a szeretetben. Ha mindent megteszek, ami emberileg lehetséges, és még annál többet is… ha mindenkit magamhoz ölelek, és felolvadok a fájdalmukban… ha mindent feláldozok értük, és nekem magamnak nem lesz többé magánéletem… Minden hiába. A fizikai test sosem lesz halhatatlan. Biológiailag élhet még tovább, még egy hét, még egy hónap, de élet ez, a hálós ágyban? Élet az, amelynek a tál és az ágytál a fénypontjai? Nem tudjuk a választ, de néha belepillanthatunk abba a világba, amely a halál előszobája – ha minden igaz.

Betti tele volt lobogó lelkesedéssel, amikor fölvették éjszakás nővérnek a… hogy is mondjam? Az elfekvőbe? Bettinek más volt a véleménye. Ő majd megváltoztatja ezt a világot. Legyőzi a szenvedést. Mert nem a halál az öregek legnagyobb ellensége, a halál a jóságos istennő, aki mindenkit magához ölel. Az igazi ellenségek a szenvedés és a kiszolgáltatottság. Értelmet kell adni az életnek, a legutolsó leheletig. És majd ő egyedül… a száraz tények ellen. De nem kell mosolyogni, Betti még nem volt 19 éves.
A kollégák jót akartak, elmondtak mindent, hogy mire lehet számítani. B. néni egy-egy mondatot ismétel, de azt legalább három napig. Teljesen ártalmatlan, de nagyon próbára teszi az emberek türelmét. S. néni nem bírja elviselni az infúziót, ott kell ülni mellette egész éjjel. C., egy öreg bácsi, néha napokig egészen rendezetten viselkedik, aztán egy éjszaka fölkel, és elkezd bolyongani. A legjobb, ha békén hagyják; egy idő után visszatalál az ágyába, és másnap nem emlékszik semmire. És O. néni, hát igen, O. néni egészen különleges. Deréktól lefelé béna, akárki megnézheti a röntgen felvételeket, teljes képtelenség, hogy O. néni fölkeljen, és sétára induljon a Bethesdában. És mégis, nem túl gyakran, de előfordul, hogy O. néni kimászik a hálós ágyból, sétára indul a házban, nem állítja meg a lépcsőház sem, és közben beszél, egyre csak beszél. A bátyjával társalog ilyenkor, aki már régen meghalt; válaszol is magának a bátyja hangján, egy oktávval mélyebben. Az ápolónő semmit sem lehet a néni érdekében, sőt az a legjobb, ha úgy tesz, mintha oda sem figyelne. Egy idő után a béna asszony visszamegy a szobájába, elfoglalja a helyét az ágyban, és hetekig tehetetlen beteg.
Persze hogy ez nem lehetséges, valaki vagy béna vagy nem, vagy ágyhoz kötött beteg, vagy… de a dolog nem ilyen egyszerű. O. néninek semmi érdeke nem fűződik a színleléshez. Közelebb van a 100-hoz, mint a 90-hez, és eddigre már mindenki megszokta a furcsaságait.
Betti hitte is, meg nem is, amit hallott; látta a röntgen felvételeket, tudta, hogy O. néni csak akkor hagyhatja el az ágyat, ha onnan kiemelik. Tudta, hogy a világ úgy működik, ahogy azt az iskolában megtanítják, és aki meghalt, nem tér vissza csak azért, hogy még egy kicsit beszélgessen a húgával. Előfordul, hogy az ápolók idegei felmondják a szolgálatot. Hiába a villanyvilágítás, az éjszaka néha becsapja az embereket. Betti nem gondolta, hogy egyszer ő is tanúja lesz… Minek mondják ezt latinul vagy görögül? Poriománia?
Az íróasztalánál ült az éjszaka közepén, amikor megjelent O. néni, délceg tartással, határozott léptekkel jött le a lépcsőn. A lány kezében megállt a toll. Ez nem lehet igaz. Én ismerem az anamnézist, láttam a felvételeket. A néni ágyhoz kötött beteg. Nem tudjuk meggyógyítani. Megetetjük és megmosdatjuk, nem tehetünk többet érte. És most…
A néni egyenesen Betti felé tartott, mindent és semmit sem látó szemekkel. Élénken beszélgetett valakivel, aki csak az ő számára létezett. A gyermekkori emlékeikről beszéltek, amikor O. néni még piros szalagos kislány volt, és a bátyja csintalan kölyök. Nevetve ültek le a székre, amely olyan közel volt az íróasztalhoz, hogy Betti akár meg is érinthette volna őt… vagy őket? Tarkóján jeges leheletet érzett. Mit csináljon? Nem futhat el. Az egyik betegünk a látogatójával beszélget. Mi ebben a rendkívüli? Ha csak az nem, hogy hajnali 2 óra van.
Igazad van, mondta O. néni szájával, de nagyon mély hangon a látogató, sokáig én is azt hittem, hogy a halál mindent meg fog változtatni. Aztán végre én is átmehettem az aranykapun. Nagyon boldog voltam. Azt reméltem, bennem és körülöttem egy csapásra minden megváltozik. Ez volt a legnagyobb csalódás. Egyáltalán nem történt semmi! – Hogy mondhatsz ilyet, kérdezte szemrehányóan a húga, hiszen a vonat tőből levágta a lábaidat. Elvéreztél, mire az orvos megérkezett. És most nézd meg, mindkét lábad megvan, egyetlen karcolás sem emlékeztet a balesetedre.

Persze, felelte a látogató, de tudod, nagyon rövid ideig éltem a lábaimtól külön; úgy emlékszem, mintha egy percig sem tartott volna. Nem volt időm megszokni a gondolatot, hogy kevesebb lettem két lábbal. Azt hiszem, hogy a földi élet merő illúzió. Számomra most van a valóság, de meg kell jegyeznem, hogy ez sem szívderítő. Mikor kerül végre rám a sor? - kérdezte az öregasszony panaszosan -, azt hiszed, hogy nekem jó itt? Úgy beszélnek velem, mint egy kisgyerekkel. Bolondnak néznek. Minden nap azzal a reménnyel alszom el, hogy ez volt az utolsó. - Sajnálom, Olga. Még három hónapig ki kell tartanod. - Június 26? - Igen, felelte a bátyja, mintha csak arról lett volna szó, hogy melyik napra vásárolt mozijegyet. 2010. június 26.
Betti automatikusan beírta ezt a dátumot a betegnaplóba. O. néni még körülbelül egy órát beszélgetett a bátyjával, aztán felállt, és visszasétált a szobájába. Betti lábujjhegyen követte, bár teljesen felesleges volt az elővigyázat, O. nénit ezekben a pillanatokban egy másik valóság vette körül. Egyedül, segítség nélkül feküdt be a hálós ágyba, még azt is tudta, hogy ennek mi a módja. Nem tett felesleges mozdulatot. Aztán szép lassan visszatért a Bethesdába, és ismét magatehetetlen volt, amilyennek Betti ismerte őt.

- Mi ez a dátum? – kérdezte a váltótársa.
- Semmi - felelte Betti zavartan -, húzd ki. Nem érdekes.

  
  

Megjelent: 2014-08-10 07:14:53

 

Szilágyi Rohini

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.