Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Szilágyi Rohini: Február 31

A palota külsejéről semmit sem tudok mondani, mert annak idején éjszaka érkeztünk, és csak a sötétséget láttam a doli apró ablakából. Csak annyit tudok, hogy legalább négyemeletes, és nagyon magas. Később hallottam, hogy a nagykapu két oldalát egy-egy kőelefánt vigyázza, az egésznek a tetején egy hatalmas márványkupola van, és körülötte számos kisebb, ezek különféle, díszes oszlopokon nyugszanak. A fennsíkon több templom van, meg persze az elmaradhatatlan síremlékek, de minket, lányokat a kertbe se engedtek le, csak az ablakból láthattuk a szökőkutakat. Hallottuk, hogy ezt a kiváltságot ki kell érdemelni, de nem tudtuk, hogyan. Néhány terem és egy fürdő volt az egész birodalmunk, itt ettünk, aludtunk, játszottunk és civakodtunk. Tanulhatott is, aki akart, de csak mindenféle kézimunkát, ami engem nem érdekelt.
Egy délután, szokatlan időpontban jött a felügyelő, egy különösen undok öregasszony, akitől mindenki rettegett. Rövid habozás után engem választott, és egy hosszú folyosón át valami raktárféle helyiségbe vezetett, ami tömve volt a legszebb ruhákkal, amiket valaha láttam. Választottam egyet, de azt mondta, az nem elég előkelő. Tetőtől talpig felöltöztetett, még ékszereket is kaptam, aztán figyelmeztetett, hogy ne ellenkezzek, és becsüljem meg magam. Éreztem, hogy ebből nem sülhet ki semmi jó, mert még sosem volt ilyen kedves.
Viselkedj okosan, mondta búcsúzóul, az egész sorsodat eldöntheti az első találkozás. Ennyi volt a felkészítés, én meg nem mertem kérdezgetni.

A lapos tetőn várt rám, ahol kialakítottak egy kis kertet, de én csak a leandert ismertem fel a dézsákba ültetett növények közül. Bársony párnákat dobáltak egy szőnyegre, és ő azok tetején trónolt. Nem szólt, csak a kezével intett, hogy menjek közelebb. Elkedvetlenített, amikor láttam, hogy milyen öreg. Maga mellé ültetett, sóhajtozott, végül megkérdezte, hogy szeretem-e a szőlőt. De mire válaszolhattam volna, már bele is tömött a számba néhány szemet. Annyira féltem, hogy nem is éreztem az ízüket. Aztán durván hátradöntött, és rám mászott nagy szuszogással. Ha eddig csak féltem, most igazán megrémültem. Kivert a hideg verejték, amikor a combomhoz ért, de sokáig nem történt semmi, úgy tűnt, mintha várt volna valamire. Közben véletlenül oldalt fordítottam a fejem, és megpillantottam a hegyeket. Köröskörül mindenütt hegyek voltak, köztük egészen égre törők is. Sűrű erdők, a zöld mindenféle árnyalatában, a völgyben egy folyó kanyargott. A palota is hegy tetején épült, a hegyoldal meredeken szakadt le egészen a folyóig, fehér sziklák villantak ki a lomb közül.
– Mit bámulsz? – kiáltott rám durván. Azt hiszed, azért vagy itt, hogy gyönyörködhess a szép kilátásban? Mit lehet erre válaszolni?
– Tetszik? – kérdezte vészt jóslóan.
Ráhagytam, de ez csak olaj volt a tűzre. No, akkor jó sokáig bámulhatod, mondta, és intett az egyik szolgájának – mert, hogy is maradhattunk volna kettesben; a bejáratnál fegyveres őrök álltak, a fal mentén más szolgák, ezüst tálakkal és ismeretlen rendeltetésű edényekkel. Ez az etióp különösen csúf volt, lapos orrú és gyapjas hajú. Fölkapott, mint egy tollpihét, és lehajított a szakadékba. Az utolsó gondolatom ez volt: Milyen jó, tudok repülni!

Zsuzsa szigorúan rám szólt: Elég volt a játékból, úgyis tudom, hogy ébren van. Be kell adnom az injekciót.
Gyűlölöm ezeket az apró napi szertartásokat, tabletta, kúp, injekció, mikor mit találnak ki a fehér köpenyes primitívek. A vénasszony a szomszéd ágyon különösen idegesítően viselkedik. Szerintem nincs is semmi baja, csak szimulál, és el is éri, hogy kiszolgálják elől-hátul. Enni sem hajlandó egyedül, etetni kell, mint egy kisbabát. Néha megszólalt, de abban sem volt köszönet. Egyszer kiültették az ágy szélére, amikor lepedőt cseréltek – elég gyakran kellett – neki meg leesett a lábáról az egyik papucs, akkor megjegyezte, egyszerre aggodalmaskodva, és mégis boldogan: Leesett – És egyszer meglátogatták a régi szomszédjai, fiatal lányok, az egyik dagadtabb, mint a másik. Ezek gondozták a vénasszony elárvult macskáját, és most azért jöttek, hogy beszámoljanak, a macska jól van. A vénasszony elgondolkodva hallgatta őket, azt hiszem, nem sok jutott el a tudatáig, mert hirtelen megkérdezte És a Pirike jól van? – Megütközve válaszolta a szőke tehén: Pirike én vagyok. – Ó, hogy az a magasságos! Valaha mindig piriferit játszottunk az iskolában; ez abból állt, hogy ketten fogták a kötél két végét, pörgették, a harmadik pedig ugrált. Közben sorolták a neveket: Piri, Feri, Zoli, Sári, és így tovább, ahányan voltunk. Valamelyik névnél csak megbotlott az ugráló, és akkor a másik folytatta tovább. Már nem emlékszem, miért volt ez annyira jó, de vérre menő vitákat folytattunk olyan világrengető kérdésekben, hogy ki legyen Feri, ki Sári. Valamiért mindenki Piri akart lenni, holott jól tudták, hogy ez a kiváltság azt illeti meg, akié a kötél. Néha szabályos ugrókötél volt, esztergált fanyelekkel, máskor csak egy vastagabb zsineg, amin a ruhát szokás szárítani. És Piri néni volt a francia tanárnőm, mert anyám franciául tanult lánykorában, és meg volt győződve arról, hogy akkor nekem is azt kell. Piri néni a Búza téren lakott egy rozzant házban, a két vénkisasszony nővérével, és maga is iszonyú öreg volt, legalább negyven éves. Még mindig a fülemben cseng: lö sa, lö sien, la betakor. Meg persze a Marszejé: allonzanfan dölapatri lazsurdegloár etarrivé. A Sch. lányok külön intézmény voltak a kisvárosban, Piri néni, Zsüli néni, a harmadik nevére már nem emlékszem. Mindenféle nyelvet tanítottak, és tudtuk róluk, hogy ők bizony – na szóval, ezt nem illik kimondani, de nem magyarok, és a német vezetéknevük ellenére sem németek, sőt – Én akkor tízéves lehettem, és kíváncsian figyeltem őket, mi lehet a különbség? Miért utálják őket ennyire? Vagy irigylik inkább?

Én mindenesetre utáltam az etiópokat. Hogy jönnek ahhoz, hogy mások legyenek, mint mi? Vagy pontosabban, rendben van, hogy mások, de ennyire? És ahelyett, hogy lesütötték volna a szemüket, mélységesen szégyellték volna magukat –

Ők persze szabadon járhattak az egész fennsíkon, mindig találtak valami ürügyet. Odamehettek a hindu templomhoz is, ami a szakadék szélén épült, festői helyen, de már vagy száz éve üresen állt. A Rohita nevű bálványt összezúzták, és a helyére nem került újabb. Hogyisne, csak az hiányzik, hogy a hinduk visszaszokjanak a fennsíkra! Nem azért zavartuk el őket. Ez a Rohita egy Hariscsandra nevű király fia volt, aki először építkezett a kaimuri fennsíkon, sok ezer évvel ezelőtt, ami persze nem igaz, mert a Vörös Kapun ott van az évszám: 1279 Szamvat. Ez a Rohita semmit, de semmit nem csinált; ötéves korában halálra marta egy kígyó, és valaki feltámasztotta – a hinduknak rengeteg szent emberük van, akik a legjobb esetben is csak varázslók – térden vagy hason csúsznak előttük, a lábukat csókolgatják – elhalmozzák őket virágfüzérekkel – pedig a virágnál is jobban szeretik a nazaránát, az arany mohurt.
Egy kis mecset épült a hindu templom mellett, és az etiópok mindig arra hivatkoztak, hogy üzeneteket visznek-hoznak, de én tudtam, hogy hazudnak. Jobban szerettek a fennsíkon lóstatni, mint parancsokra várni a palotában. Lényeg, hogy sosem voltak kéznél, amikor kellett volna, és nem tudom, miért, de csak az etiópok és a falasák voltak ilyen szemtelenek.

Tessék, már megint itt vannak. Minden délelőtt, tizenegy körül megszállják a kórtermeket, annyian vannak, hogy a fele kiszorul a folyosóra. Még a dietetikus is jön velük. Kérem szépen, mi szükséges van nekem egy dietetikusra? Nem vagyok gyomorbajos. Annyi az egész, hogy egy kicsit összejöttek a dolgok, és nyugalomra lenne szükségem. Ők is azt papolják, hogy kerüljem az izgalmakat, de ebben a nagy lármában nem tudok pihenni! A Beatrixnak könnyű, félnapokra eltűnik, és mindig azt hazudja, hogy dialízisen volt. Állítólag vesebajos, de én csak azt látom, hogy a felsőteste tele van szivárgó sebekkel, amelyeket jól-rosszul, gézzel leragasztanak. Huszonsok éves, de mindig csak panaszkodik.
Két nap alatt mindent megtudtam az életéről. Otthon nem szerették, mert a betegsége miatt külön ételeket követelt magának, örültek, ha beadhatták a kórházba. Akkor még a belgyógyászatra, mert hiszen vesebajos. De aztán kiderült ez a másik dolog is, és áthozták ide. Persze, én is látom, hogy nincs minden rendben. Órákig olvassa az újságjait, van neki egy egész köteg. A legújabb és több hónapos. Ezeket olvasgatja, aztán minden ok nélkül elsírja magát, és hangosan sopánkodik, hogy mennyire fájnak a sebei, őt nem szereti senki, ja, és még cukros is! De szerintem nem annyira cukros, mint amennyire bolond.

Már reggel éreztem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, és tényleg, a főorvos kijött a sodrából, vörös fejjel üvöltözött, hogy a Beatrix már megint nincs a helyén, nem járja, hogy a bolondok szanaszét szaladnak, bóklásznak a parkban, és mire visszajönnek, talán már terhesek is. Ez volt a fixa ideája, a park, meg a teherbe esés. Mondjuk, én nem hiszem, hogy valaki bevállalja ezt a Beatrixot. Nem szép, nem kedves, és amiket elmesélt az eddigi életéről – volt ott minden, mint a búcsúban, jóravaló kőműves, drogos pizzafutár, algatenyésztő, politikus – egy idő után elvesztettem a fonalat.
– Le fogom kötöztetni! –  ordított a főorvos, elegem van abból, hogy a boldogságot keresik, és mindenki ugyanabban a bokorban! Semmi normális dolog nem vonzza őket, csak ez az egy.

Könyörgöm, mit vár egy bolondházban? Nem jut eszükbe normális dolog. Persze, mert nincs is eszük. Bolondok, kedves fődoktor úr, és higgye el, hogy én sem érzem jól magamat köztük. Maga csak ne szóljon egy szót sem, maga választotta ezt a pályát, ezért kapja a fizetését. De nekem nyugalomra és megértésre lenne szükségem, erre mit csinálnak, bezárnak a bolondok közé. Itt csak bekattanni lehet, szó sincs gyógyításról.
Kicsit összevesztünk, de nem bánom, mert ezt egyszer már meg kellett mondani. Nem tehetek róla, ha ez a tökfej nem látja be magától, hogy nekem mire van szükségem. Az egész kórházban az a legjobb, hogy hírét sem hallották a demokráciának.

Zsuzsa szabadnapos volt, na még ez is! Elvira hozta a gyógyszereket, a szépséges Elvira, akinek a sarkáig leér a sárga haja, és mivel a fődoktort nem sikerült becserkésznie, jobb híján azokkal az enyhén ütődött fiúkkal kavar, akik kerekes székben tologatják a súlyosabb betegeket, a pavilonok között. Ez most egy másik fajta, magyarázta Elvira, miközben beadta az injekciót. Sokkal erősebb! – Persze hogy kiütöttem a kezéből. Hogyan gyógyuljak meg, ha úgy bánnak velem, mint egy bolonddal?
– Vegyen példát Erzsi néniről – mondta Elvira, és kézzel seperte össze az üvegcserepeket. Erzsi néni mindig türelmes, pedig igazán nagyon súlyos. Mindenféle szervi baja van, azon kívül, hogy demens.

Nem mondott újat! Az ablak melletti ágy volt Erzsi nénié, onnan csoszogott el reggelenként a mosdóig, ahol csuklóig beszappanozta a kezét; ez volt a fürdés. A szappanos kezét azonmód beletörölte a pongyolájába, és visszamászott imádkozni, a párnái közé. Egész nap imádkozott, jó hangosan. Néha meglátogatták a templomi satrafák – szóval azok, akik a sekrestye meghitt rejtekéből már kikoptak, de még mindig úgy érzik, hogy kell az a napi jó cselekedet – az öreg kiscserkészek pelenkát hoztak, kicserélték az elemet Erzsi néni hallókészülékében, és időnként rászabadítottak egy hozzá hasonlóan demens papot, aki megállapította, hogy minden úgy van jól, ahogy van, aztán vagy az aktatáskáját, vagy a feszületet, félpár kesztyűt, használt zsebkendőt, valamit mindig ottfelejtett a buzgó hívő éjjeliszekrényén – visszajött érte, itt felejtett valami mást – elnézést kért, amire Erzsi néni már nem válaszolt, mert már kivette a füléből a hallókészüléket. Egész jól megértették egymást, Erzsi néni és Beatrix, pedig Beatrix nem is volt katolikus, csak bolond.

Ezt suttogták Tekári Kánról is, persze csak nagy titokban, mert valaki mindig ráfoghatja, hogy rágalmazás. Ez egy kis barlangban élt, a Galarijá Khoh végében, ami egy másik szakadék, és valamiért nagyon megharagudtak rá – igen, most már pontosan emlékszem, pathán dervisekkel barátkozott. Mindenki tudja, hogy a pathán nép eretnek, ezért dervisek sem lehetnek köztük; vagy ha valamelyik mégis dervisruhát visel, nem lehet más, mint kém. A kémeket nem szerették ebben a hegyi erődben, illetve ÉN nem szerettem, ezért kiadtam a parancsot, hogy lökjék le a pírt a szakadékba. Az etiópok – már megint ez a fekete csürhe! – be is lökték, de Tekári Kán sértetlenül jelent meg a fennsíkon. Ki nem állhatom, amikor valaki nem hal meg, bár látszik a képén, hogy világosan megértette a parancsomat. Most azt követeltem, kössék össze a kezeit meg a lábait, és úgy lökjék le; de az átkozott pír megint visszajött, megúszta egy karcolás nélkül. Csak arra gondolhattam, hogy összejátszik ezzel a piszok bandával. Nem is lökik le, csak nekem komédiáznak. ENGEM akarnak becsapni, vagy mégis, mit képzelnek?

Az ugyancsak etióp gárdatiszt azt ajánlotta, kössünk a pír nyakába egy nehéz követ, és bilincseljük meg rendesen. Nekem csak a legritkább esetben tetszenek mások javaslatai, hirtelen nem is emlékszem ilyen esetre. Én magam taszítom le ezt a renitens szentet, és fogadok, nem mer trükközni többé. Beatrix éppen szellőztetett, ez az egyetlen rokonszenves vonása, nem bírja a nyafogó, pelenkás vénasszonyokat. Csak meg kellett billenteni, és már le is zuhant a szakadékba, azon a ponton, ahol a Galarijá Khoh elválik a másik hegygerinctől, a Karijáritól. A pír sikoltozott, mint a hisztis csajok szoktak, de szerencsére hamar szétloccsant a feje az udvar kövén. Mondtam, hogy nem kell ide sem kő, sem bilincs! Egy normális lökés, és nincs több csodatétel. Erős késztetést éreztem, hogy utána küldjem a gárdatisztet is, de Elvira elgáncsolt, elestem. A gárdatiszt hangosan imádkozott az ágyában, és abban a pillanatban ott termett az ügyeletes orvos, aki halottsápadtan kiabálta: Megőrült, maga szerencsétlen?

Később, amikor már lehiggadt egy kicsit, és megértette, hogy a pír nem fog feltámadni, elmagyaráztam neki, ez mindenképpen várható volt, egy ilyen rendkívüli napon. És most már hagyjanak békén, és főleg ne faggassanak, mert nekem nyugalomra van szükségem, különben nem gyógyulok meg. És mielőbb eresszenek ki a bolondok közül, mert rossz hatással van rám ez a környezet.

  
  

Megjelent: 2014-08-10 07:23:57

 

Szilágyi Rohini

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.