Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Fredrich Vilmos: Kampec (6. fejezet)

 

A szellemvasúti élmények után Jocóéknál vacsoráztunk. Elmeséltem Frannak, hogy Jocó anyja csinálja a legjobb cukkini rakottast (ezt egy kis mutogatással, mert a gasztronómiai angolom még a hétköznapinál is gyengébb), és hogy ma az lesz, mert Jocónak is az a kedvence. Úgy láttam, mintha örülne, hogy nem nálunk eszünk.

 

Nem arról van szó, hogy anyám rosszul főzne, de állandóan cseszteti az embert, hogy ízlik-e, meg hogy egyen még. Nálunk nem lehet úgy, mint a Jocóéknál, hogy leülünk a konyhába, szedünk magunknak és megesszük, hanem ott kell pózolni az étkezőasztalnál, ami egyébként nálunk is a konyhában van, de belóg a nappaliba. Anyámék egyik nyáron kiszedték a falat és pultot csináltak a nappali meg a konyha közé. Ott van a nagy ovális asztal, annál kell ülni, és állandóan mondani kell, hogy igen, ez nagyon jó lett. Ha szalámis szendvicset vacsorázok, akkor is ott kell ülni, nem vihetem a szobámba. Azért néha felviszem, és anyám üvölt, hogy az asztalnál eszünk, kisfiam.

De én utálok az asztalnál enni, kényelmetlen a szék, töri a seggem, és nem érdekel, hogy a húgom mi a szart csinált a valamilyen szakkörön, és hogy anyám újfajta kapszulát vett a mosogatógépbe, és hogy most fogja kipróbálni. A Jocó anyja szivaccsal mosogat, és nem társalog róla. És nem beszélget a mosogatószerről se. Meg a szivacsról se. Gondolom, épp elég neki a nagypapa.

 

A Jocó nagypapája tavaly óta velük lakik a telepi lakásban. Akkor kellett odavenni. Magunkhoz vesszük, mondta a Jocó, és odavették, mert a kórház kiadta, fizetősbe nem tehették, egyrészt mert az rohadt drága, másrészt érzésből. A nagypapa a Marika néni apukája. Nem jár, nem beszél. Éber kóma, azt mondják. Jocóéknak egy plusz két félszobájuk van, szűk konyhájuk, ahol még hárman épphogy elférünk a vacsorához, berregős kaputelefonjuk, meg érzésük.

 

Marika néni teljesen normálisan fogadta, hogy elhoztunk egy francia srácot vacsorára. Adott neki is terítéket és kész. Mosolygott, leültünk, ettünk. Franĉois kétszer is szedett. Na ugye – üzentem gondolatban anyámnak.

 

Tíz után értünk haza, és ha nézéssel lehet ölni, akkor anyám aznap este többször is halálra gyilkolt engem, tulajdon, egyetlen fiát, amiért nem otthon vacsoráztunk. Jó, igaza van, szólhattam volna. Bárányt sütött. Bárányvalamit tepsiben. Mikor szoktunk mi bárányt enni hétköznap? Mikor szoktunk mi bárányt enni egyáltalán?

 

Ha egy idegen van veled, szinte napi huszonnégy órában, szóval, ha beengeded az életedbe, egy kicsit te is másként kezded nézni a dolgaidat. Kicsit az idegen szemével. Anyámat éppenséggel egy sárkánynak láttam, akit nem vinnék kávéházba apám helyében. Egy félőrültnek, aki szerda este bárányt süt. Aki biztos nem venné magához a sváb muttiját, ha olyan beteg lenne, mint a Jocó nagyapja.

 

Azon gondolkodtam, hogy a Jocó anyja, ha el szeretne menni kávéházba, vajon mikor menne? Nagypapát nem lehet otthon hagyni. Annyira nem lehet, hogy Gábornak abba kellett hagynia a zeneművészetit. A Jocó bátyjának. Mert valakinek pénzt kell keresni. Marika néni szinte semmit nem kap, valami kis pénzt az államtól az ápolásért, de az nagyjából a villanyra meg a vízre elég, mondta a Jocó, amikor odavették a nagypapát, és megkérdeztem, hogy mi lesz. Akkor mondta, hogy ez lesz, kevés pénz, és a Gábor abbahagyja a tanulást. Tehetséges pedig. Nem járhat akárki a Lisztre. Gitározik, zenekaruk is van. Onnan vannak a pesti haverjaink, akik végül is a Gábor haverjai.

 

Mindig irigyeltem Jocót, hogy bátyja van. Pedig nem voltak jóban, Gábor mindig lerázta, hogy kishülye, maradj a seggeden, ez nem neked való. Aztán, amikor odavették a nagypapát és kiderült, hogy nincs pénz tovább az iskoláztatására, akkor Jocó odaadta Gábornak az összes megtakarított pénzét, hogy fizesse ki belőle a sulit. Gábor mondta neki, hogy Köszi, kishülye, nem gondoltam, hogy ilyen rendes is tudsz lenni, de add anyánknak, neki jobban kell. Úgyis ránk költi. A sulira meg nem lenne elég.

 

Onnantól lettek valahogy testvérek. Elvitte magával a Jocót a koncertekre, aztán néha én is csatlakoztam hozzájuk. Így ismertük meg a többi arcot, Gubót, Rattlert és a többieket. Gubó és Rattler tartoznak még a zenekarba, a dobos cserélődik leggyakrabban.

 

Azon a héten szombaton is koncertjük volt Pesten, kitaláltuk, hogy nem is kell ennél jobb program Frannak. Csak hogy lássa, milyen vánderful tud még lenni ez a Budapest.

 

A koncert jó is volt, sok zúzós számot játszottak, aminek én kifejezetten örültem. Igazán kiangedhettem. Felpörögsz, kiengedsz, lazulsz.

 

Felpörögsz, a nem tudod mitől, a csesztetésektől, a dolgozatoktól, a reggeli koránkelésektől, az esti fényektől, attól, hogy kiskorú vagy, nem vehetsz egy sört, megkéred a nagykorú haverokat, és megiszod, mint a nagykorúak, nem gondolsz a sulira, felpörögsz attól, hogy fel kéne rúgni a kukát, repüljön a szemét, bele a többi szemétbe, a koszos világba, a vörös téglakerítés beugrójában alvó hajléktalan lábai elé, felpörögsz attól, hogy meghúztad a Kovács Angit, hogy basztál végre vele te is, és nem használtál óvszert, de nem szedtél össze semmit, hogy mázlista vagy, felpörögsz attól, hogy elmész végre otthonról, hogy hétvége van, hogy ledobtad a sulis hátizsákot, és hétfőig nem veszed fel, felpörögsz attól, hogy a szüleid savanyúak, de legalább messze vannak, hogy a Jocó nagypapája éber és kómás egyszerre, hogy nézheted, hogy él-e még, hogy anyád kiabál, hogy hogy nézel ki, hogy a hajad se hosszú, se rövid, nem ártana nyiratkozni és te nem nyiratkozol, pörögsz, hogy kipróbáld, mennyire lehet élni, hogy ez-e akkor az? Hogy ez lenne az élet, vagy még csak most jön, hogy elkezdődött-e, vagy érettségi után jön a nagybetűs, persze csak ha nem buksz meg, hogy megbukni is lehet, attól is pörögsz, és tudod, hogy úgyse.

 

Ültünk a helyen, kis boksz, olyan szerencsétlen méretekkel, hogy csak zsúfolódva férünk el, de ez nem is baj, kicsit olyan, mint a konyha Jocóéknál.

 

Rattler fáradt volt, azt mondta, haza megy, aludni. Meglepett, és sajnáltam a dolgot, mert az egész zenekarból ő volt a legérdekesebb figura. Nem csak a különös ismertetőjegye miatt, amit a fején hordott, jobb oldalon a koponyáján. Egy nagy forradás, ahol nem nőtt haj. Hosszanti irányban húzódott, öt centivel a füle fölött. Nekiszaladt az öntöttvas radiátornak négyéves korában, és felrepedt a feje, be is tört, vagy nem tudom, mesélte, hogy nagyon gyorsan kellett orvoshoz vinni. Sokáig volt vele kórházban. A fejét összevarrták, az öltésnyomok már nem látszanak, csak egy sáv. Egy széles sáv, ahol nincs haja.

 

Régebben hosszú haja volt, hogy ne látsszon, de megunta, és azóta direkt rövidet vágat, kétcentis, sötétbarna haj, jobb oldalon egy világító csíkkal. Más érdekes is volt vele. Sokat tudott mesélni, és sokat is tudott. Tudott zenészekről jó kis sztorikat, meg írókról beszélt, meg más művészféle emberekről, és csomó háttérinformációt tudott filmekről, forgatásokról, és mindig volt új története. És nem idegesítette magát semmin. Tudott pörögni, nem túlpörögni. Pedig volt narkós is, de leszokott és azóta. Azóta rövid a haja és azóta nem pörög túl.

 

Mondta, hogy hazamegy, és az egész társaság egyértelműen kérte, hogy ne menjen, és Gubó mondta neki, hogy igyon egy Red Bullt, hogy felpörögjön. Akkor Rattler ránézett, az asztalra támaszkodott, közel hajolt Gubóhoz, és lassan, tagoltan megkérdezte:

Miért innék? – a falon mögötte kék neonfény, az arca körvonalait láttam, figyeltem a szájmozgását, hogy biztosan megértsem a zsivajban, amit mond. Láttam, hogy felhúzza a szemöldökét. Miért innék? – ezt kérdezte.

Gubó nem tudott rá válaszolni. Egyikünk se tudott rá válaszolni.

  
  

Megjelent: 2014-11-30 15:00:00

 

Fredrich Vilmos (1983)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.