Videó

A Marosvásárhelyi Rádió hangfelvétele




Keresés a honlapon:


M. Szlávik Tünde: A Férfi illata

 

Nem tudom, más is így van-e ezzel, de nekem a régi emlékek gyakran illatokkal párosulva tódulnak az agyamba. Mostanában rosszul alszom, jobb híján a fiókból óvatlanul kirántott papírköteget válogatom, biztosan fontos, különben miért is tettem volna el? A Bruce Lee kártyanaptárról bevillan az edzések utáni csípős verítékszag, a soha meg nem sütött aprósütemény receptjéről nagymamám vaníliaillatú lakktáskája, amiben vasárnap délutánonként a kóstolót hozta, az újságból kivágott gyászjelentésről meg édesapám illata.

Nem beszéltünk róla, de Anya sejtette, miért megyek ki időnként a műhelybe. Még halála után hónapokkal is ott éreztem leginkább a jelenlétét. A satut tekergetve, a vasakat, a keze nyomát őrző tárgyakat simogatva ismét magam mellett éreztem őt. Hogyan is lehetett volna arról beszélni, hogy időnként befúrtam a fejemet a fogasra felakasztott munkásruhába? A koszos bőrköténybe temettem az orromat, hogy érezzem a hegesztés szúrós fémszagát, s a köszörülés szikrái által hagyott mákszemnyi lyukakban keresem az apámat. Így próbáltam feledni a vérszagot. A baleset után a mentősök a kezembe nyomták a holmiját, csak Anya mehetett vele. Szinte félálomban értem haza, a helyére akasztottam a kabátot, vacogtam a sokktól, feltekertem a termosztátot. A melegben éreztem meg... Émelyítő volt. Addig észre sem vettem, hogy a kezem is véres. A csíkokra vágott nadrággal együtt begyömöszöltem a kabátot a mosógépbe, kitisztítottam a bakancsot, hogy ne Anyának kelljen, ha hazaér a kórházból. Csak később gondolkodtam el rajta, hogy talán nem lett volna szabad. Akkor csak ültem, hallgattam az Apa által Dünnyögőnek keresztelt mosógépet, meg a közönyös óra rideg kattogását, egyik kezemmel az orromhoz szorítottam Apa megmaradt fél pár kesztyűjét, a másikkal nyugtatni próbáltam szívem alatt vergődő parányi kisbabámat.

Egy olajfoltos noteszlap... A kisfiam első talplenyomata – ma már csak egy kihajtott napilapra férne rá... Utánozhatatlan babaillat, az alvástól megnyirkosult hajtincsek finom csiklandozása, hintőpor és tejszagú boldogság.

Egy régi jelvény, parányi fenyőfákkal és ötágú csillaggal. A hátoldalán a tű alá beszorult egykopekes. Vodka! Első komoly alkoholélményem, huszonegy évesen, innen hatezer kilométerre, ami sokat elárul a szülői szigorról. Az azerbajdzsán fiú, aki a sziktivkari vendéglőben itallal akarta megtörni az ellenállásomat. Egy feles is elég volt. Feloldódott bennem valami ősi gátlás. A taxisofőr cinkosan vigyorogva kívánt jó éjszakát, s én életemben először felszabadultan – elkezdtem oroszul beszélni. A diákszálló előtti téren idegenvezetést tartottam, bemutattam Moszkva és Leningrád nevezetességeit, különös tekintettel a szökőkutak szépségeire, majd a liftben elénekeltem a Nyírfácskát. A dúli-dúl-balalajkánál még reménykedett, de a répamesénél feladta. Pedig annak a vége a legjobb, a totális katarzis. A tancevala repka szmakom-at már csak a magam szórakoztatására adtam elő.

Erről persze eszembe jutott a másnapi ebéd a tejüzem étkezdéjében. A sok kimondhatatlan nevű és lenyelhetetlen étel után a földöntúlian finom kalácsillat. Mentünk az orrunk után. A munkások szokás szerint lapockán veregettek minket, kedvesen sorolták: egy, kettő, három, szem, haj, máj, a komik és a magyarok testvérek. S a drága rokonok végre valami ehetőt sütöttek! A kövér szakács néni beleegyezően bólogatott: persze, lehet, hármat is ad a finom pirogból, végre esznek valamit ezek a magyar gyerekek, ha már ilyen messziről ide jöttek dolgozni. A legnagyobbat vettem ki a ropogós, fényes, barna tészták közül. Óriásit haraptam, vártam a nyelvemre omló édességet. De lekvár helyett alig dinsztelt, szinte nyers hagyma és zöld hagymaszár bújt elő a fogaim közül. És le kellett nyelni, jó képet kellett vágni hozzá, hiszen mindenki minket nézett nagy boldogan. Rágtuk, nyeltük, befelé könnyezve átkoztuk azt, aki kitalálta ezt a cserediák dolgot. Szép kis rokonság! Valamelyikünk nagyon elfajzott az alomból.

Egy fotó – halott öcsém utolsó képe... Na, nem! Felugrottam, feltéptem az ablakot. Odakint februári hó pilinkélt, még nem jártak az autók, csak a szél szlalomozott a tuják között. Mélyet szippantottam, a fehér hidegség mintha torkon ragadott volna. Behunytam a szemem. S akkor... Az orromba kúszott a Férfi illata. A leírhatatlan feromon, amitől megbicsaklik a térd, és sztepptáncba kezd a szív. Meglátni és megszeretni? Ugyan! Ez a megszagolni-és-rabul-esni illat, amitől az ember abbahagyja az ócska papírok válogatását, s inkább visszabújik az ágyba, hogy reggelig még elfeledje, milyen kaleidoszkópos volt a hajnal.

  
  

Megjelent: 2014-08-06 14:55:10

 

M. Szlávik Tünde (Nyíregyháza, 1967.) tanár, szerkesztő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.