VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Egyéb publicisztikák, tanulmányok és esszék
Turczi István egyik legfontosabb, műfaji-műnemi határokon átnyúló, besorolhatatlan könyve, talán okkal mondhatjuk, össz-irodalmi főműve a Deodatus. A könyv első kiadása 2001-ben jelent meg Tata Város Önkormányzatának kiadásában. A könyv nem más, mint Tata város, tágabb értelemben pedig Magyarország történelmének (valós és fiktív elemekkel átszőtt) sajátos szépirodalmi feldolgozása. A mű címét egy feltehetőleg valós történelmi személy, Deodatus gróf, I. (Szent) István, államalapító királyunk nevelője és keresztapja ihlette, aki – legalábbis a krónikák szerint – olasz vagy normann származású nemes, nápolyi gróf volt, aki a Sanseverino családhoz tartozott, és egyúttal ő volt az egyik legelső nyugat-európai személy, aki Magyarországra került Géza fejedelem uralkodása alatt, amikor a fejedelem elkezdete keresztény hitre téríteni a magyar népet. Azt már persze csak a XIV. századbeli hagyományból tudjuk, hogy Deodatus Szent István keresztapja volt, a grófnak pedig Észak-Magyarországon voltak birtokai, ahol egy bencés kolostort is alapított. István a hagyomány szerint nem Deodatusnak hívta a grófot, hanem Tatának, és utána kapta a nevét a kolostor, az ott lévő vár és az egészen máig fennálló, mára megyeszékhellyé mai város. Tata, mint az az irodalmi életben talán köztudott, Turczi István szülővárosa, e különleges művében pedig a szerző szűkebb pátriája történelmének sajátos szépirodalmi feldolgozására vállalkozott... Viszonylagosan ismert, nagy vonalakban igaznak tekinthető történeti tények alkotják a kiindulópontot, ám a forrásokban szórványosan említett Deodatus gróf, a valós, vagy legalábbis elérhető történeti tudásunk alapján kvázi-valós személyből kiindulva Turczi István megalkotott egy fiktív tatai nemesi famíliát, a Deodáti családot, akiknek történetén – rájuk utaló, illetve családi levéltárukból származó, szépirodalmilag konstruált forrásokon keresztül – feltárul előttünk a család, a város, illetve tágabb kontextusban értelmezve az ország, a magyar nemzet történelme.
A Magyar Írórezidencia1 program keretében működő vajszlói rezidencián dolgozom január 17. óta. Részletes naplót vezetek, így napra pontosan tudom, hogy február 15-én, egy héttel ezelőtt Baranyahídvégről a Sámodot Majláthpusztával összekötő úton az egyes kilométert jelző zöld táblával szemben az út jobb oldalán egy elgázolt, már élettelen kutyát pillantottam meg. Autóm nincsen, Anna tiszteletestől kaptam kölcsönbe kerékpárt, mellényt, sisakot, és kihasználom a lehetőséget, lazításképpen mindennap teszek egy rövidebb, órás-másfélórás túrát a környéken. Addig a napig általában Vejti felé indultam és a Hirics, Kisszentmárton, Baranyahídvég közötti szakaszon tettem meg ezt tizenöt kilométert, 15-én viszont úgy gondoltam, inkább a Cseri erdőbe megyek futni, így ellenkező irányba indultam el, csakhogy még a Mecsek Erdő táblája előtt eldöntöttem magamban, mégsem futok, hanem megteszem a jól bevált körömet, most ebből az irányból. Nem sokáig örülhetek elhatározásomnak, hiszen alig teszek meg néhány kilométert, ott fekszik az út menti árok szélén a fűben a világosbarna, rövidszőrű kutya.
Nagyon jól érzékelteti a nyelv, hogy a meggondolatlanság, a végig nem vitt gondolatmenet, az elhamarkodott, indulatból (és érzelmektől vezéreltetve) kimondott szavak nyomot hagynak a sorsunkon. A meggondolatlanság nem gondolat-nélküliség, van benne tartalom, tele van sokszor nem kívánatos hangulatokkal, keserűséggel és rezignációval. Még okosnak is tűnhet a negatív megszólalás mások szemében. „Milyen precízen látja a helyzetet ez a frusztrált ego.” Mondhatná bárki, amikor hallja. Bizony, önsorsrontó bölcsesség ez. Nem felfelé emeli az embert a csüggedt, melankolikus hangnem, hanem lerántja az igénytelen, középszerű átlag szintjére, ahol a rossz előjelek keringenek. Jan Skácel költő, számos verseskötet, gyermekversek szerzője. A morva költőről 2022- ben tematikus rendezvényeken emlékeznek meg Brünnben. Az első megemlékezés Skácel születésének évfordulóján, február 7-én volt. A Morva Könyvtárban Jan Skácel verseit állitották ki. A könyvtárba belépve a látogatók egy stilizált könyvborítón sétálnak át, szimbolikus módon belépve a könyvbe. Az emeleten a könyv kinagyított lapjait találják Skácel verseivel installáció, grafika és könyv formátumban.
Az elmúlt esztendők folyamán rendkívül sokszor fogott el az aggodalom, és éreztem döbbenetesen erős szorongást és félelmet, amelyeknek okát főként abban a számomra véghetetlennek és végtelenül szomorúnak látszó anyagi, szellemi és spirituális hányattatottságban és kilátástalanságban véltem felfedezni, amely jelenleg a világunkban tapasztalható, és amely megülni látszik lassacskán szinte minden lakójának szívét-lelkét. Alkalmam nyílott több gondolattal is találkozni azzal kapcsolatban, hogy miközben korunkban gyakorlatilag mindeddig sohasem tapasztalt intenzitással virágzik az ezotéria és a spiritualitás, irányzatok, tanítók, mesterek és guruk szinte véget nem érő ármádiája ajánlja fel számunkra és nyújtja felénk a megváltást, szabadulást, megvilágosodást, teljességet, boldogságot, gazdagodást és biztonságot ígérő tudást, az emberiség zöme mégis egyre kétségbeesettebb és kilátástalanabb helyzetbe kerül, mindenféle értelemben.
Kezdhetném azzal is, falba léptem, amikor meghallottam a halálhíred. Annyi mindennel kezdhetném. Bénult vagyok. Mérlegelem a szavak súlyát, próbálgatom erejüket, aurájukat, jelentésük többrétűségét, végeredményben azt, hogy a szavak a lehető legszikárabb használatban hogyan hangzanak, és mit hordoznak. Kabdebó Lóránt meghalt. Nem tudom, mit hordoznak ezek a szavak. Felfoghatatlan, mint minden halál. Képtelen vagyok különbékét kötni a haláloddal Lehetséges, hogy nem vagy már, te, akinek módszere a beszélgetés volt? Hiszen itt van velem a hangod, polcaimon a könyveid, elérhetők a cikkeid, őrzöm töméntelen fotódat. Nemrégen még a nappalimban ültél, bár itt is inkább fel-alá járkáltál, és meséltél, főleg Szabó Lőrincről, de közel hoztad mind a nagyokat. A privát beszélgetéseink is egyetemi előadások voltak, egyetemünk maradsz! És jaj, és most már mindörökké!
Felbecsülhetetlen értékű lelki kincsek szunnyadnak elrejtetten a zsoltárok mélyén, és ezen megállapításnak nyilvánvaló igazságtartalma rendszerint még azoknak számára is egyértelműen megnyilatkozik, akik általánosságban kevés, avagy éppenséggel szemernyi érdeklődést sem mutatnak a zsidó-keresztény tradíció irányában. Jómagam az alábbi, első olvasatra talán némiképp nehézkesnek és hosszadalmasnak ható történet nyomán szeretném felvezetni azoknak az élményeknek és tapasztalatoknak megosztását, amelyeket kétségkívül a zsoltárvilágnak köszönhetek, és amelyek nézetrendszeremet mind a mai napig alapvetően meghatározzák. Számomra gimnazista koromban adathatott meg első ízben a velük való találkozás élménye, amikor iskolám akkori szerzetes-igazgatója egy hideg és sötét hajnali találkozás alkalmával zsolozsmára invitált. Lakóhelyem, és az iskolának otthont adó nagyváros között ugyanis több, mint harminc kilométeres távolság terült el, nekem pedig így minden egyes hétköznap alkalmával mintegy háromnegyed órás utazással kezdődött a reggelem, amíg megérkeztem a gimnázium kapujához. Minthogy a vidéki buszjáratok közlekedési rendje akkoriban még - meglehetősen finoman szólván - nem volt túlságosan rugalmasnak mondható, sok esetben már jócskán a tanítás megkezdése előtt az iskolapadban üldögélhettem, elsőként lépve az épületbe. Egy alkalommal tehát, amikor az igazgató atya a kápolnába igyekezve belém botlott, kegyesen megszánva felajánlotta, hogy a magányos üldögélés helyett inkább csatlakozzak hozzá és testvéreihez, a zsolozsma ideje alatt erősítvén valamelyik szerzetesi kart. Akkoriban persze még semminemű fogalommal nem rendelkeztem arról, hogy mit is takar ez a homályos kifejezés, amelyet éppenséggel akkor volt alkalmam első ízben hallani, így merőben új élményben lehetett részem azon a reggelen.
Paul Celan és a megsemmisülés „Ne vessük meg a szavakat. A szó mindig többet jelent puszta szónál. Voltak ítéletidők, amikor a szó jelentett mindent, amikor a jövőt mentette az, aki a szavakat őrizte.” ( Bálint György)
Amire Tandori int: „merüljünk …egyre mélyebbre”
A még sokak emlékezetében élő tragikus mélység kétségkívül a minden korábbinál elvetemültebben kigondolt és végrehajtott genocídium, a holokauszt volt, róla nem leválaszthatóan a II. világháború felmérhetetlen pusztítása. Volt-e valaha ennél mélyebben az emberiség? – a kérdés megválaszolhatatlan, az emberiség sok mindent elkövetett már, hogy saját pokoli bugyrait tovább mélyítse. A Cicerónak tulajdonított mondás: Inter arma silent Musae soha nem igazolódott be. Az emberiségnek mindig szüksége volt arra, hogy megbirkózzék megpróbáltatásaival, veszteségeivel, pusztulásaival. Nem is szükséges bizonyítani, hányan szegültek szembe saját tragédiájukkal (Radnóti szinte a halál pillanatában is), vagy emlékeztettek rokonaik, ismerőseik tragédiáira. Az is természetes, hogy nem mindenki képes azonnal megszólalni az átélt kataklizma után. Arany így vallott 1861-es Vojtina ars poeticá-jában: „Mély hallgatásban torkom elrekedt.” Weöres Sándor háborús műveinek kemény, fájdalmas, reménytelen hangjáról (Dalok Na Conxy Panból már 1940-ben, XX. századi freskó, A reménytelenség könyve, Háborús jegyzetek, Magyar tanulság, Elesett katonák, A fogak tornáca, Szirénák légitámadáskor – az 1943-44-es évekből) mintha tudatosan megfeledkeznének a személyiségét próteuszi alakoskodónak, vagy éppenséggel lebegő, misztikus orfikusnak minősítő teoretikusok. Holott igazi orpheuszi mélyreszállásait, a borzalmak világában megmerítkezését, annak humánus, őszinte feltárását éppen ezek a költeményei tanúsítják. Kötetbe foglaláskor ezt a címet adta nekik, Ciceróval vitázva: Inter arma.
In memoriam Kaiser Hugó építész A bál a jótékonykodás, az adomány gyűjtés bevett korabeli módja volt amellett, hogy társasági esemény is. Az úri közönség számára talán a jótékonykodás adott lelki felmentést a léha mulatozás vádja alól, miközben az estélyek egyben a társadalmi kapcsolatok ápolásának színterei. Néhány táncmulatságnál idézem a notabilitásokat, akik tiszte volt e bálok tekintélyének, ezáltal a részvétel és a bevétel növelése. Minden vigasság esetében kulcskérdés volt, hogyan tudják kellően attraktívvá, kívánatossá tenni a részvételt. Ehhez húzónevek kellettek, ma sem működik másképp. A bálok esetében kérdés az is, ki a fővédnök, védnökök, bálanya, bálanyák. E bálok közül itt nagy-nagybátyám emlékére az építész bálok szerepelnek többségben. Legnagyobb hírverés és tekintély a Széchenyi bálokat övezte, melyek közül egyet szintén felidézek. A Balatoni bál pedig Vaszilievits János, a Főváros és a Balaton prominense emlékezetére került be a báli beszámolók közé.
Rilke, akit divat félreért(elmez)ni „És az élet mégis csupa esztétikus, daloló, örömre vágyott szépség, és a költő hivatása, hogy szépséget énekeljen. De szépségeit csak az ismeri, aki már szembenézett borzalmaival.” (Szerb Antal: Rilke)
A Nietzschével talán legtöbbet együtt emlegetett költő az a Rilke, akiről – ahogy haladunk előre a posztmodern paradigmaváltó korszakban – egyre több „értelmet váltó” elemzés születik. Holott Rilke, a mélyre hatoló gondolatiságú versek és esszék szerzője, maga írt igazán „öneligazító” sorokat: „…csak a jelenlevő áramlatoknak és a művész időtől idegen életszemléletének ellentétéből születik egy sereg felszabadítás, és létrejön a látható tett: a műalkotás. Nem a művész vonzalmából születik. Mindig válasz a mának.” A Nietzschéhez kapcsolódó meghatározása: „ Az, ami a műalkotás önállóságát adja: a szépség. Minden műalkotással valami új, egy dologgal több születik a világra.” És egy még rokonabb gondolat: „ Ha egyszer a világ össze is törik a lába alatt, a művészet mint teremtőerő továbbra is fennáll, és töprengő lehetősége marad újabb világoknak és koroknak. Éppen ezért az ember is, aki a művészetet vallja életfelfogásának, tehát a művész: a végső cél embere, ifjan lép át az évszázadokon, és mögötte nincsen múlt. A többiek jönnek és mennek, ő megmarad.” Majd: „ A műalkotás az a legbensőségesebb vallomás, amely egy emlék, egy tapasztalás vagy egy jelenség ürügyén nyilatkozik meg, és – a kiváltó októl elszabadulva – önmagában is megáll.” (kiem. Sz.E., Ver Sacrum, Hajnal Gábor ford.) És még konkrétabban, egy regényhősének szájába adva: „ Mert a vers nem valami érzés, ahogy az emberek hiszik, - érzelmeink elég korán jelentkeznek, – hanem tapasztalat.” (Malte Laurids Brigge feljegyzései, 1910, Görgey Gábor ford.) Annak bizonyítására, hogy mit és hogyan adott át ebből a tapasztalatból, és miként párolta szépséggé, álljon itt csupán az Őszi nap című (igen sokak által fordított vers) utolsó versszaka:
Kezdetben volt a Tóra. Az ószövetség Igéje. Isten használati utasítása az emberi korpuszhoz. Az abszolútum színtiszta beszéde Zsinórmérték. A kánon szövege. 613 egyperces novella. Minden későbbi dolog ebből lett. Az Igéből. Minden általa, érte történik. A mi Istenünk (Adonáj, JHWH) akarata szerint. Aki a Messiás, a Fia kedvéért teremtett világot, eget, földet és vizeket. És embert. Csinált egy agyagedényt, aminek kezeket, lábakat, füleket és szemeket vésett, gravírozott. Majd belelehelte az orrába a szavát. Voltaképp Jézust tette bele elsőnek a teremtménybe. A mintát, amilyenné kellene válnia. De a sátán is munkálkodott a kertben. Egy trükkje bejött. A varázslás. 
|
