VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Kántás Balázs: A személyes, a lokális és a nemzeti történelem hármashatárán – Turczi István Deodatus – A férfi és egy város tört.én.elme című könyve, mint a szerző főműve
A személyes, a lokális és a nemzeti történelem hármashatárán Turczi István Deodatus – A férfi és egy város tört.én.elme című könyve, mint a szerző főműve
Turczi István egyik legfontosabb, műfaji-műnemi határokon átnyúló, besorolhatatlan könyve, talán okkal mondhatjuk, össz-irodalmi főműve a Deodatus. A könyv első kiadása 2001-ben jelent meg Tata Város Önkormányzatának kiadásában. A könyv nem más, mint Tata város, tágabb értelemben pedig Magyarország történelmének (valós és fiktív elemekkel átszőtt) sajátos szépirodalmi feldolgozása. A mű címét egy feltehetőleg valós történelmi személy, Deodatus gróf, I. (Szent) István, államalapító királyunk nevelője és keresztapja ihlette, aki – legalábbis a krónikák szerint – olasz vagy normann származású nemes, nápolyi gróf volt, aki a Sanseverino családhoz tartozott, és egyúttal ő volt az egyik legelső nyugat-európai személy, aki Magyarországra került Géza fejedelem uralkodása alatt, amikor a fejedelem elkezdete keresztény hitre téríteni a magyar népet. Azt már persze csak a XIV. századbeli hagyományból tudjuk, hogy Deodatus Szent István keresztapja volt, a grófnak pedig Észak-Magyarországon voltak birtokai, ahol egy bencés kolostort is alapított. István a hagyomány szerint nem Deodatusnak hívta a grófot, hanem Tatának, és utána kapta a nevét a kolostor, az ott lévő vár és az egészen máig fennálló, mára megyeszékhellyé mai város. Tata, mint az az irodalmi életben talán köztudott, Turczi István szülővárosa, e különleges művében pedig a szerző szűkebb pátriája történelmének sajátos szépirodalmi feldolgozására vállalkozott... Viszonylagosan ismert, nagy vonalakban igaznak tekinthető történeti tények alkotják a kiindulópontot, ám a forrásokban szórványosan említett Deodatus gróf, a valós, vagy legalábbis elérhető történeti tudásunk alapján kvázi-valós személyből kiindulva Turczi István megalkotott egy fiktív tatai nemesi famíliát, a Deodáti családot, akiknek történetén – rájuk utaló, illetve családi levéltárukból származó, szépirodalmilag konstruált forrásokon keresztül – feltárul előttünk a család, a város, illetve tágabb kontextusban értelmezve az ország, a magyar nemzet történelme. Bár a Deodatus jelen esszé írása idején immár húszéves történetre visszatekintő mű, mind helytörténeti, mind nemzeti irodalmi jelentősége okán több újrakiadást megért, ezért elemzésünkben a legújabb, 2019-es kiadást használjuk.1 Talán irodalomelméleti vagy kritikusi közhely olyasmit állítani, hogy egy irodalmi mű azért különleges, mert átlép a műfaji és műnemi határokon, esetleg ötvözi, kombinálja is őket, ez által pedig besorolhatatlan – e közhely azonban Turczi István össz-irodalmi főműve esetében kétségtelenül igaznak bizonyul, hiszen a minden határt átlépő, műfajközi jelleg meghökkentő, szokatlan és tanulságos intellektuális utazásra invitálja mindenkori olvasóját. A mű természetesen az Árpád-korban, Szent István király idejében, az államalapításkor kezdődik, és a szövegformálás a Mint a legendák című fejezetben leginkább versre (prózaversre?) emlékeztet:
„Deodatus. Apuliából, a severinói grófok közül. Vagy máshonnan; egyszerű tudós nemes. Itt van, mintha mindig is itt lett volna. Mint a legendák, csak törékenyebben. Nevet ad e tájnak, és nevét e tájról kapja. Mindent előre átél, s ha valami valóban megtörténik, már csak emlékezik rá. Ő az Egyetlen pillanat kézjegye.”
Az írói beszélő tehát rögtön a könyv első oldalain megidézi a címadó, szórványosan dokumentált életű történelmi személyt, egyúttal élővé és konkréttá téve azt, akiről oly keveset tudunk a nagy időbeli távolság okán. A történeti tényekből kiindulva formálódik a fikció és a magánmitológia, mely ugyanakkor az irodalmi művekre jellemző módon sajátosan igazként meséli el a magyar nemzeti történelmet… Nem sokkal később a személyes történelemből átlépünk a nemzeti történelem szintjére, és egy hosszú prózavers (?) erejéig megjelenik maga a Magyar Királyság megalapítója, Szent István király az István: Az arc első vonala című fejezetben:
„Az arc első vonala nem látható. Ez az emlék. Az emlék nem ismeri a vonalakat; szavakban keresi önmagát. A szavakat nehezen szokja meg, ritkán azonosul. Széttöredezik, súlyát veszti, magába fordul. Kétségbeesik. Ez jó fogódzó: a gyöngeségben minden árny megmutatkozik. Az arc innen már önmagát rajzolja fel.
(…)
Tudatlanságom nem képes megnevezni az azt erőt, amellyel István, az idomításra szánt szomjas kiscsikó, országalapító idomárrá lett. Megszelidítette a nyakasokat, legyőzte, akit le kellett, és kilépett az elmúlás örök árnyéktalanságából. Istennek legyen hála!”
E prózavers (?) talán a Deodatus című nagyobb művön belül talán az egyik legszebb, legjelentősebb és nem utolsósorban leghazafiasabb költemény az utóbbi ötven-száz évben, amely a magyar nemzet, a magyar állam genezise, az államalapítás kapcsán íródott, és a jelen esszé keretein kívül, önálló elemzést is megérdemelne… Mi itt és most azonban annyit mindenképpen leírhatunk, hogy e költemény remekül illeszkedik az elmúlt ötven-száz év konzervatív magyar vershagyományába, körülbelül oda, ahol Csoóri Sándort, Kányádi Sándort vagy éppenséggel Farkas Árpádot szokás sorolni, noha Turczi István versbeszéde első olvasásra az említett költőktől merőben eltér… Bár a történelem és a forráskritika próbáját nem biztos, hogy a történet kiállja, a hagyományban erősen tartja magát, hogy Deodatus gróf a tatai bencés monostort, és ezzel együtt lényegében a várost is 1017-ben alapította meg, és a saját nevét adta a tájnak és a településnek. Turczi szépirodalmi műve ezt az Apátság az úr 1017-ik esztendejében című fejezetében így dokumentálja:
„Deodatus a jövő gyermekeire gondolt, és keresztelőmedencét készíttetett. Apuliából szép faragású kőoroszlánt küldtek, amely karmai közt emberfejet tart. És volt ott még egy kis szobor is: befont hajú, szépséges leány, a vállán fekete madárral.
Épp csak behunyta a szemét és előre emlékezett. Lezajlott a felszentelés.”
A magyar keresztény egyház és ezzel párhuzamosan a magyar állam megalapítása és stabilizálása után egy következő történelmi korszakba lépünk át: Tata város első pecsétje bizonyítottan 1415-ből való, Luxemburgi Zsigmond uralkodásának idejéből származik, ekkor kapta meg a település az uralkodótól a mezővárosi rangot és jogkört. Az írói fikció szerint Deodatus gróf – habár a krónikák szerint, amennyiben egyáltalán élt, valószínűleg utódok nélkül halt meg – leszármazottai, a Deodáti család végig fontos szerepet játszottak Tata város történelmében, és e történelmi szerepet hivatott dokumentálni Az első pecsét című, ugyancsak vershez közelítő formában írott fejezet:
Az első pecsét
Vörös bársonyba csavart díszes okmány. Zsigmond király ad a formaságokra; üzen kedves városának. Az okmány tartalmánál fontosabb a kék és fehér selyemből sodrott zsinóron függő körpecsét. A város első pecsétje. 1415-öt írunk. Írjunk 1415-öt. Egy Deodát nevű fiatal nemes adja át a város elöljárójának, Pál bírónak, a két jegyző, Márton és Domonkos, továbbá a tanácsba választott 12 polgár rezzenéstelen sorfala előtt.
Tata város fejlődésének, és persze általában a magyar nemzet és állam fejlődésének e fontos állomása után egy ideig még maradunk a Zsigmond-korban, a Magyar Királyság történelmének dicsőséges időszakában, és egy pontos meghatározhatatlan időpontból származó, drámai monológot olvashatunk a Ha ez a történelem című fejezet keretei között, amely nem csupán egy fejlődő város (és ország) képét tárja elénk a régmúltból, hanem történetfilozófiai mélységekbe merülve meditál a történelem mibenlétéről:
„Végig a városon. Lóháton, pünkösdváró, lóhátra való, szikrázó időben. Kövessük tekintetünkkel. Érezzük a föld lüktetését és a lovas erejét. Nézzünk felfelé is. A felhők hosszú sörényét látjuk. Friss derű és régtől ismerős dallam áradt a dombok felől. Felismerte magát a tájban és magában a tájat. Elfeledettnek hitt belső térképén megelevenedtek a foltok és hieroglifák. Úgy érezte, bár az érzések csalókák, hogy ez az ő városa. Mindent tudni akart róla és azt akarta, hogy őróla is tudjon mindenki.
Ha ez a történelem, akkor megérkezett.”
A mű természetesen igen érdekfeszítő, vegyes műfajú fejezeteken keresztül kalauzol át minket a következő történelmi korszakokon, a Hunyadiak dicső korán és az ország három részre szakadásának tragikus időszakán, és ahogyan Turczi István történelmi-irodalmi elbeszélése Deodatus gróf valós alakjából megalkotta a fiktív Deodáti családot, úgy az író, játszva a történelemmel és magánmitológiával, egyúttal önmagának, de legalábbis önnön (feltehetőleg fiktív) ősének is helyet követel és létesít a történetben és a történelemben – ha mást nem, legalább mellékszereplőként. A török hódoltság korából (Tatát egyébként 1543-ben foglalták el a törökök, ám a vár és a város a 145 éves oszmán uralom alatt összesen kilenc alkalommal cserélt gazdát), az 1570 és 1572 közötti időszakból tárulnak fel előttünk Giulio Turco Magyarországon tevékenykedő, olasz hadmérnök naplóbejegyzései, aki Habsburg-szolgálatban az éppen osztrák–magyar kézen lévő tatai vár újjáépítésén és megerősítésén munkálkodik. Az itáliai hadmérnök azonban az elbeszélés fikciója szerint végül magyar honban telepszik le, magyar leányt vesz feleségül, fia születik, akinek az István keresztnevet adja – a keresztnevet, amely azonos az államalapító első magyar király, és persze az író keresztnevével. A Giulio Turco hadmérnök naplójából című fejezet az alábbi sorokkal zárul:
„1572. május Az Isten nem latolgat – az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Alighogy megszületett a kisfiam, pár napra rá futár érkezett jó anyám halálának hírével.
Nincsenek kérdéseim, szavaim sincsenek. Befejezem a naplóírást, elég volt. Csupán üres hang szólhat ürességről.
Váltott lovakkal, kevés pihenővel négy nap alatt otthon vagyok. Eltemetem drága anyámat, azután visszatérek ide, hogy nevet adjak a fiamnak. A magyarok első királya után István lesz. A magyarok első királya után István lesz. Rendes név, van méltósága. De Turco mégsem maradhat, hogy hangzana ez errefelé. Kicsit igazítunk rajta. A végén lecsípjük az olasz o-t, és a magyaros i kerül a helyére. Turci. Így, cével mondva. Vidám hangzású lesz, telt ízű, és még ősi név benyomását is kelti. Nekem szóljon, akinek nem tetszik.”
Azt ugyan a drámai monológként felépülő és megnyilvánuló naplójegyzetekből persze nem derül ki egyértelműen, de az olvasó mindenképpen eljátszhat a gondolattal, hogy Giulio Turco hadmérnök feleségének családja akár közeli rokonságban is állhat a városalapító Deodáti családdal, így nem kizárható, hogy az írói fikció szerint akár maga az író, Turczi István is Deodatus gróf leszármazottja. A Turco–Turci–Turczi névmagyarosítás révén mindenesetre maga a szerző is elhelyezi magát a történetben és a történelemben, és teszi ezt persze teljes joggal… A Turco–Turci–Turczi család történetbe/történelembe való belépése után mintegy bő száz évet ugrunk az időben, és a következő fejezetben immár a török kiűzése utáni korszakban, az 17-ik század végén járunk. A Tóvárosi rythmica című, nagyjából korhű regiszterben íródott, mesterien archaizáló költemény annak (feltehetően fiktív) történetét beszéli el, miként tett rendet Tata városában Bottyán János, a Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) későbbi hőse Tata városában, és miként utasította rendre a felelőtlenül költekező, adósságokat felhalmozó, ezzel pedig a városnak sokat ártó Csáky várkapitányt:
Tóvárosi rythmica Bottyán János esztergomi főhadnagy látogatásának örömére ’s izgalmára anno 1694
Megkondult hát végre templomunk harangja, Messziről hallatszik az érkező hangja,
Személyesen jött el Vak Bottyán Tatára, Lezárni egy ügyet végre valahára.
Adósságban úszik Csáky várkapitány, Szava fabatkát sem, jelleme is silány.
Tartozása súlyos ezerkétszáz forint, Más fizet helyette szégyenszemre megint.
Esztergomi tisztnek a becsület: kenyér, Száz labanc fejénél is bizton többet ér.
Iustitiához fordulni kéréssel hiába – Szára van a szónak, de nincsen virága.
Micsoda fátumon forgott ki a sorsa Tata városának esztendőktől fogva,
Csoda-e, biz’ nem az, hogy Tóváros tábora Jöttére sistereg, mint jóisten ostora?
Ha elhajtjuk is a gaz egzekúciót, Jön utána másik, ki nem hoz semmi jót,
Így megy idők óta, keserű a hűség, Kifosztott vidékek, vasárnapi ínség…
Nemzet, ha tekinted is lessznek voltodat, Könnyebb útért soha ne áldozd magadat,
Ha pátria hív és fényes libertate, Ne kérdezd, hogy Isten vagy feleség vár-e.
Indulj és utadon igazságod áldjon, Hogy újabb esztendő békében találjon,
Ezt üzeni Bottyán, ezt a hév s az akarat, Míg gyülekszik a nép tóparti fák alatt.
A magyar történelem, és persze a magyar függetlenségi törekvések történetének egyik fontos eseménysorozatát a Deodatus átugorja, az innen következő fejezetek pedig már a Deodáti család (fiktív) levelestárából származnak, az 1727 és az 1849 közötti időszakból. Néhány, a város fejlődését és a magyar társadalom lassú modernizációjának, polgárosodásának kezdeteit dokumentáló, részben valódi, részben irodalmilag konstruált (pszeudo-)forrás (pl. Céhmesteri eskü, Céhek és ünnepek, A kántortanító panasza, A városi elöljárók fizetése 1746-ban, A tatai zsidók kérelme, A tatai gymnasium tanterve, stb.) műbe illesztett közlése után elérkezünk a magyar irodalom és művelődés történetének egy meghatározó és virágzó korszakához, a nyelvújításhoz. Turczi itt az általa űzött sajátos, ám véresen komoly irodalmi-történelmi játék keretében mesteri módon írt meg egy Csokonai Vitéz Mihály-verset, az avatatlan olvasó pedig mindenféle gyanakvás nélkül gondolhatná, hogy e pszeudo-Csokonai-mű valóban a nyelvújítás korabeli poéta egy eddig ismeretlen, Turczi által felfedezett, valamiféle családi levelestárból valóban előásott verse:
Csokonai Vitéz Mihály ismeretlen verse
A poéta szomorúsága
Otthonom leégett, mindenem Odalett, mögöttem Debrecen És elemésztő rettenet. Vigasztalan nap kormozza lelkem, Ki ha nem ért e keserű percben, Azért meg ne vessen engemet.
Bár óriás selyeming az ég, S a tavat ringatja a rét, Szívem nem csitítja sok madár. Bár gyönyörű mondani: Almás, Gyermeki koromat idézi a padlás, Árnyékot von körém a láthatár.
Poétája sorsát ki szánja, Daloló kedvét ugyan ki várja? Magányosan a völgy most jaj verem. Fájdalmimra gyógyír csak a forrás, Előmbe gőzölgő szobrokat formáz, Ha elillan’ is mint a szerelem.
Lombok susognak? Te szólsz? Kihez? Vidámabb hang kén’ a vers végihez – Míg dúdolsz, nincsen semmi veszve. A nyárvégi Nap utolsót lobban, Már Hold hinti ezüstjét karodban: Megállsz s így utolér az este.
1802. aug. vége – Almáson-Tatában
A magyar felvilágosodás és a nyelvújítás valóban a magyar történelem és irodalomtörténet egyik legfontosabb korszaka – kiváltképp egy írónak, aki a saját személyes, a saját szülővárosának lokális és a saját nemzetének, országának kollektív történelmét szeretné a szépirodalom eszközeivel valamiféle eredeti értelmezési keretbe állítani. Éppen ezért nem maradhatott ki a Deodáti család levelestárából egy olyan pszeudo-forrás sem, amely a nyelvújítás vezéralakja, Kazinczy Ferenc (kétségkívül valóban megtörtént, ám a valóságban szórványosan dokumentált) tatai látogatásának állít emléket. A Kazinczy és az angol kert című fejezetben az alábbiakat olvashatjuk arról, mennyire jól érezte magát a magyar nyelvújítás paradigmatikus irodalmára a városban, és annak szépsége mennyire nagy hatást gyakorolt rá:
„Fajsz József rector úr az első szép tavaszi napot köszöntendő az ő saját szavaival élve „eszmélkedő sétára” invitalírozott bennünket, filozófiai osztályának délután fellelhető tagjait, köztük engem is, az egyetlen classis nőlényt. Ott jó ízzel mesélte, hogy szerdán (április 13.) emlékkönyvbe illő találkozása volt a fennkölt lelkületű író és költő, Kazinczy Ferenc úrral. A nagy nemzeti agitátor rövid tisztelgés után ugyanis a gróf Esterházy kertjét óhajtotta sok év után ismét látni. Velük ment Farkas Vince bencés tanár úr, a pannonhalmi pénztárnok is. A rectori fabulából kitűnik, hogy az ősz Kazinczy egy gyermek rajongásával nézte a tó tiszta vizét, a százával úszkáló hattyúkat és a platánok vastagodását. A természet fennséges voltáról való artistai megjegyzései közepette Vince társával a Kása malom melletti hatalmas olasz nyárfát méregette, de kétszeri öleléssel sem tudta keresztülfogni. Lelkesedése ily módon nem ismert határokat. Napnyugta közeledtével elbeszélte még, milyen romantosnak aligha nevezhető körülmények közt látta először e kertet, mikor fogolyként Kufsteinbe vitték, és a rabokat felügyelő Plecz kapitány engedélyezte a rövid betekintést. Rectorunk hozzátette, hogy mily erős életvágya kellett legyen, hisz nem tudhatta, meghagyják-e életét vagy sem, mégis látni akarta a magyar Verszáliát.”
A magyar felvilágosodás és a nyelvújítás után a reformkor következett a magyar történelemben. A nyugat-európai államokhoz képest ekkor erősen lemaradt, erősen feudális magyar társadalom modernizációja és polgárosodása az 1820-as években indult meg, melyben a magyarországi zsidóságnak elévülhetetlen érdemei vannak. A Deodatus egyik fejezete A Pesther Tageblatt, 1843. február 24. címet viseli – egy ez esetben nagyon is valós – újságcikk, mely azt dokumentálja, miként szervezett jótékonysági rendezvényt a tatai izraelita polgárság a város és környéke szegényei javára, és megjelenik benne a magyarországi zsidóság emancipációjának a korszakra jellemző törekvése is:
„Tatán február 18-án rendetek az itteni izraeliták bált egybekötve jótékonysági lottóval. Ezt a dicséretes szórakozást ragyogó siker koronázta. Számosan vettek részt az itteniek és idegenek is. A dús öröm és a ragyogó szépség bőségszarúja mindeneken túl kiömlött: minden elősegített kényszeredettség nélküli, örömteli baráti légkört és szívességet, mindenütt finom, tisztességes, minden affektáltságtól távolálló hangnem uralkodott, melyet az ember ritkán tapasztal más körökben. S midőn a Hajnal nagy kék szeméből kidörzsölte bús álmát, a mi gráciáink, Jerikó rózsái, még azon fáradoztak, hogy hódolatuk utolsó áldozatát nyújtsák Terpischorénak, a tánc múzsájának. A tóvárosi Kaszinó ehhez az emberbaráti célhoz a legszebb tánctermeit adta oda készséges rendezéssel. Egyhangú kívánságnak megfelelően a jelentős bevétel összegét valláskülönbség nélkül osztották ki a szegények között.”
Az író itt nem csupán a magyar társadalomfejlődés egyik fontos állomásának állít emléket azzal, hogy egy valós sajtótörténeti forrást saját művébe illeszt, hanem explicit módon utal a saját zsidó származására, identitására is, amely egyébként műveiben igen gyakran megjelenik csak úgy, mint a tolerancia és humanizmus általában – elvei szerint ugyanis ember és ember között nincsenek, nem lehetnek lényegi különbségek, az emberek egyenlőségének eszménye az isteni és emberi törvények előtt pedig már a reformkori Magyarországon is a vezető eszmék közé tartozott. A 19. századi európai társadalomfejlődés és a polgárosodás természetesen együtt járt az emberek nagyobb szabadságra és egyenlőségre való igényével is, a Habsburg Birodalom Bécsnek alárendelt államaiban pedig függetlenségi törekvésekkel is, mindennek pedig egyenes következménye volt a Népek tavasza, az 1848–1849-es európai forradalmi hullám. A párizsi vagy a bécsi forradalommal ellentétben az 1848-as magyar forradalom törekvése azonban nem csupán újfajta, nagyobb egyenlőségen alapuló társadalmi berendezkedés, az abszolút monarchia valamiféle alkotmányos reformja, hanem végül a magyar nemzet és állam teljes függetlensége volt, ez a törekvés pedig szabadságharcba, a Habsburg Birodalommal való függetlenségi háborúba torkollott. A „Műveld türelmedet” – kitépett lapok Deodáti Fanni emlékkönyvéből című, utolsó fejezet Deodatus gróf egy kései női leszármazottja, Deodáti Fanni fiktív feljegyzéseit tartalmazza a forradalom és a szabadságharc időszakából, az elején az alábbi beszámolót olvashatjuk az 1848-as márciusi eseményekről:
„A szertelen kis Petőfi és a színésznőkért bolonduló komáromi Jókai Móricék társaságában egy tatai ifjúról tesz említést. Hamar Dániel orvosnövendék, az itteni kalapos mester fia szintén részt vett a gyújtó hatású pontok szövegezésében. Így alighanem Tata városának is kijutott a dicsőségből! Büszkék lehetünk rá. Emlékszem a fiúra, a piaristáknál végezte a gimnázium első öt osztályát, később elkerült innen Pápára a református kollégiumba. Jó svádájú, elszánt fiú, még sokra viheti, csak ne énekeljen. Ha a hordóba belerúgtak, szebb hangot adott ki, mint a Hamar. Ő volt az egyik, aki rectori engedéllyel az ének és zene órák alatt a könyvtár új szerzeményeit szortírozhatta. Még szerencse, hogy forradalmár lett belőle, nem könyvkukac.”
A forradalom szabadságharcba csap át, ám a hősiesen kivívott rövid magyar függetlenség hamar odalett, s miként azt jól tudjuk, a szabadságharc végül – csak az orosz cári csapatok segítségével elért – osztrák győzelemmel, megtorlással és I. Ferenc József császár és király neoabszolutista hatalomgyakorlásával zárult. Deodáti Fanni utolsó bejegyzése 1849. július 12-ére van datálva, a harcban a vőlegényét elvesztett lány pedig végül úgy dönt, hogy nem követi Klapka György honvédseregét, hanem hazatér szülővárosába, Tatára, és megnézi, mi van az otthoniakkal:
„1849. július 12. Virradóra a kezem közt halt meg egyetlen szerelmes társam jóban és bajban, Knoll Simon tizedes, karnagy és orgonista. A hit és a szeretet harangja szóljon érte, és a többi Komáromnál meghalt tatai pajtásunkért, Takácsy Jóska századosért, Balogh Józsefért és Vecsey Miklósért.
Tatában akarnám eltemetni őket, de Klapka nem enged. A magyarok java a parancs szerint rövidesen Vác felé veszi útját, onnan Losoncnak, majd le a Tiszántúlra.
Nem tartok velük. Haza kell mennem. Ha egyedül maradtam is, tudnom kell, mi lett az otthoniakkal. És a kották sem hányódhatnak el. De vajon haza érek-e? Egyszer biztosan.”
A Deodáti család története, és persze a tatai várostörténet, illetve tágabb értelemben a magyar történelem írói dokumentációja ennél a korszakhatárnál véget ér. A Deodatus nem referál tovább a neoabszolutizmus időszakáról, a kiegyezésről, a dualizmus koráról, az első világháborúról, a Horthy-korszakról, a második világháborúról vagy éppenséggel az államszocializmus évtizedeiről – a (viszonylag) közeli múlt történelmének értékelését, az elbeszélés folytatását és kiegészítését minden bizonnyal a mindenkori olvasóra bízza, és valljuk be, az elmúlt 150–170 év történelmi korszakai és eseményei valóban többféleképpen értelmezhetők. Az egészen közeli múlt történelme emlékezetpolitikai értelemben mindig, minden nemzet történetében lőporos hordó volt, és óhatatlanul felvetette a múltértelmezésnek álcázott aktuálpolitikai csatározások veszélyét. Az író tehát minden valószínűség szerint megfontoltan jár el, ha egy régmúltból kiinduló műben nem nyitja ki ezt az ajtót – habár kétségtelenül a közeli múlt történelméről is születtek, születnek érvényes és értékes szépirodalmi művek. Mindazonáltal úgy véljük, 700 év családi, lokális és nemzeti történelmének igen eredeti, szépirodalmi értelmezése magában is bőségesen elég hozzá, hogy a mindenkori olvasó elgondolkodjon azon, ő maga honnan jött, és a Deodáti család fiktív, a maga módján, egy elvontabb szinten mégis valós/igaz történetéből kiindulva feltegye magának a kérdést, mit jelent magyarnak lenni? Vilcsek Béla, Turczi egyik kiváló monográfusa a Deodatus kapcsán így ír a szerző munkásságáról:
„Turczi Istvánnak alapvetően három témája van: a történelem (mindenekelőtt a személyiség identitásának kérdése), a nő (mindenekelőtt az erotika) és az irodalom (mindenekelőtt a költészet). A három fő téma természetesen nem különül el élesen egymástól; egy versen vagy egy köteten belül is nagyon gyakran kapcsolódik egymáshoz. Turczi István költészete tematikus szempontból is kezdettől fogva végletes tárgyakat dolgoz fel, mégis a rendkívül tudatos építkezés, a teljes és szerves egység jellemzi. Végletességnek és szintézisnek ez az egysége legfőképpen annak köszönhető, hogy minden témájában és minden alkotói korszakában sikerül tovább építenie, tovább gazdagítania az eredendően, még pályája kezdetén kialakított egyéni verseszményét, versbeszédét és verstípusait.”2
Mindez kétségtelenül igaz a Deodatus című, szintetizáló, életmű-összesűrítő könyvre is, ám úgy vélem, e főművében az író talán túl is lép azon, hogy általánosan kedvelt, újra és újra feldolgozott, megénekelt témáit új köntösbe csomagolva tárja elénk. Amellett, hogy mintegy szintetizálja Turczi István lírai-prózai-drámai életművét, mindhárom műnemből merítve és mindhárom műnemben keletkezett művekre referálva, úgy vélem, a Deodatus nem csupán a személyes és lokális, hanem egyúttal a nemzeti identitás keresésének és megtalálásának irodalmi főműve is a Turczi-életművön belül. Bengi László, a mű egyik értő elemzője így ír a kötetről:
„A Deodatus a kezdetekhez visszamenve írja, olvastatja újra a korai-korábbi szövegeket, s tanúsítja az életmű alakulásában létét, valamint történeti távlatának nyitott-átrendezhető távlatosságát. A korupszban a neki tulajdonított középponti helyzet tehát poétikailag is indokolt, ha folyamatosan módosulni képes, transzregresszív s műfajilag is nyitott-befogadó egység köteteként tekintünk rá.”3
Úgy vélem, a Turczi-életműben a mű középponti helyzetét a fent idézett tanulmány szerzője igen helyesen ismeri fel. Mindazonáltal elemzésének idézett és további részeiben jóval kevesebbet szól arról, hogy a műfajilag valóban igen nyitott, meghatározhatatlan, és persze számos értelmezési lehetőségre is nyitott mű áttételsebben, elvontabban nem csupán játszik, de népünk is nemzetünk 700 éves távlatot átfogó történelmét dekonstruálja és rekonstruálja, értlemezi újra és át a szépirodalom szinte korlátlan lehetőségeket eszköztárával. Radvánszky Anikó, a mű egy másik elmélyült és teoretikus értelmezőjének elsősorban az elbeszélt identitás alakzatait vizsgáló tanulmányának alábbi tételmondatait is érdemes idéznünk:
Mindezek az irodalomelméleti alapossággal kifejtett, ám kissé talán túlzottan teoretikus szemléletű megállapítások kétségkívül igazak Turczi István művére nézvést, azonban a Deodatus egyúttal jóval több, mint fiktív és valós dokumentumokat kronologikus rendben egymás mellé állító történeti szöveggyűjtemény. A mű nem más ugyanis, mint a szépirodalommá emelt magyar történelem maga, nemzeti történelmünk művészi eszközökkel történő dekonstruálása és rekonstruálása. Talán kissé régimódi szemléletre vallhat, de érdemes lehet ideidézni, mit mond/ír/gondol a nagyon is élő szerző, Turczi István a saját kötetről, példának okáért mi olvasható a könyv 2019-es, legújabb kidásának hátlapszövegén:
„Deodatus nem én vagyok. Még csak nem is hasonlít rám, ami magamra nézve nem feltétlenül előnyös. Fondorlatos bárgyúság lenne bármiféle önéletrajzi kulcsot sejtetni, mert nincs ilyen. Deodatus az én ürügyem a szeretetre. Annak kimondására és elhallgattatására, hogy tartozni kell valahová, és jó tudni, hol van ez. A megérkezés távolról sem térérzés, hanem viszonyítási pont: a szív földrajza. Olyan könyvet szerettem volna írni, amelynek lapjaira az emberek odaképzelhetik saját életük valaha volt és majdani történéseit. Olyan könyvet, amelynek sorai közt, akár otthon gesztenyefasorban, elődök és utódok sétálgatnak karonfogva, ismerősként köszöntik a szembejövőket, és a szabadság derűje árad belőlük.”
De vajon hihetünk az írónak/költőnek, aki a saját maga művét kommentálja, és mintegy magyarázkodva próbálja olvasóját az értelmezés egy bizonyos, általa preferált irányába terelgetni? Habár az irodalomtudomány bizonyos kurrens irányzatai szerint a szerző halott,5 azaz legalábbis az értelmezés során nem feltétlenül kell az interpretátornak figyelembe vennie, mi is volt az ő intenciója, ha volt ilyen és egyáltalán megfogalmazta azt, úgy véljük, Turczi István esetében, aki nagyon is tudatos, koncepciózus alkotó, a szerző önmaga által megfogalmazott intenciója-üzenete legalább a mű egy lehetséges, és egyúttal sarkalatos értelmezési pontja lehet… Jelen esszé szerzőjének határozott álláspontja szerint tehát Turczi István Deodatus című műve a líra, a dráma és a próza; a személyes, a lokális és a nemzeti történelem; illetve a magyar, az európai/zsidó-keresztény kultúrkörhöz tartozó és az egyetemes emberi identitás hármashatárán helyezkedik el. Egy egyén/család, Deodatus gróf/Deodáti család személyes történetéből épít hely- és város történetet, Tata lokális történelmét, a lokális történelemből pedig áttételesen megkonstruálja a magyar nemzet hétszáz éves történelmének narratíváját. A líra, a próza és a dráma műnemi jegyeit mind magán hordozza – versek és prózai szövegek váltják egymást, némelyikük persze műfajilag szándékosan besorolhatatlan textus, és számos helyen megjelenik bennük a drámára jellemző monológszerű beszédmód és/vagy a dialogicitás. Tematizálja továbbá az idegenből érkezett (olasz nemzetiségű) történelmi és pszeudo-történelmi személyek, mint Deodatus gróf és Giulio Turco hadmérnök magyarországi letelepedését, házasságát, magyarrá válását, valamint áttéttelesebben és elvontabban, de megjeleníti a magyarországi zsidó felekezet/nemzetiség asszimilációs törekvéseit és emancipációját is. A Kárpát-medence a történelem során mindig is a népek olvasztótégelye volt, miként a magyar nép és nemzet maga is – a különböző nemzetiségű emberek, családok identitáskeresésének, és olykor identitásváltásának, jelen esetben elmagyarosodásának elbeszélése nem más, mint a magyar identitás komplexitásának írói vizsgálata. Ugyanakkor a Szent István-i keresztény állam megalapítása, maga a történet kezdete nem más, mint a magyarság európai/zsidó-keresztény kultúrkörhöz tartozó identitás határozott kinyilvánítása. Hiszen már a könyv cím és a történetet elindító történelmi-irodalmi személy, Deodatus neve sem engedi a zsidó-keresztény kultúrkörtől való elszakadást, hiszen latinul annyit jelent, istenadta, akit/amit isten adott, isten adománya. E szoros magyar és zsidó-keresztény identitásképző erővel együtt, vagy akár mind e felett áll, hogy a mű Turczi István más alkotásaihoz hasonlóan az egyetemes emberi értékekre kérdez rá, így pedig párhuzamosan az egyetemes emberi identitás létkérdését is kutatja. E rétegek nem kizárják, hanem héjszerűen egymásra épülve kiegészítik egymást, a Deodatust pedig kortárs magyar nemzeti irodalmunk rendkívül komplex, jelentékeny és további értelmezésekre érdemes, folytonos továbbgondolásra késztető darabjává, illetve a Turczi István irodalmi munkásságának főművévé emelik.
1 Hivatkozott kiadás: Turczi István, Deodatus. A férfi és egy város tört.én.elme, Budapest, Scolar Kiadó, 2019. 2 Vilcsek Béla, A költészet tört.én.elme. Turczi István Deodatusáról, in Tények melankóliája. Tanulmányok Turczi István műveiről, szerk. Radvánszky Anikó, Sütő Csaba András, Budapest, Ráció Kiadó, 2012, 159–174, 159. 3 Bengi László, Azonosság és műnemi határátlépés. Turczi István költői prózájáról, Tények melankóliája. Tanulmányok Turczi István műveiről, szerk. Radvánszky Anikó, Sütő Csaba András, Budapest, Ráció Kiadó, 2012, 137–144, 144.
4 Radvánszky Anikó, „Az emlékezet helyén történetek állnak”. Az elbeszélt identitás alakzatai Turczi István Deodatus: A férfi és egy város tört.én.elme című művében, in Tények melankóliája. Tanulmányok Turczi István műveiről, szerk. Radvánszky Anikó, Sütő Csaba András, Budapest, Ráció Kiadó, 2012, 159–174, 161. 5 Vö. Roland Barthes, A szerző halála, in uő, A szöveg öröme. Irodalomelméleti írások, Budapest, Osiris Kiadó, 1996, 50–55.
Megjelent: 2022-03-22 18:00:00
|
