Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 
Fotó: Böszörményi István

 

Böszörményi István szobrászművész festményeit PROBLÉMÁS KÉPEK címmel idén tavasszal láthattuk a pécsi Nick Galériában. Ezen a nyáron nagyvizitben jártunk nála. Munkáiról, alkotói kísérleteiről, közéletről, jövőbeli terveiről Hódi Hajnalka kérdezte a művészt. 

Pályádon szobrászként indultál, azóta a festészet is megjelent a művészetedben. Mesélj ennek a folyamatnak az indulásáról!

Öndefinícióm szerint: szobrász vagyok, aki fest. Vagy éppen nem fest... aki tanít, vagy már rég nem… A sztori a következő: 2007 tavaszán, felkeresett Mátis Rita festőművész, hogy nézzek ki a Zsolnay Gyárba, mert ott valami nagyszerű dologba kezdtek. Akkortájt hanyagoltam a szobrászatot, életnagyságú aktokat rajzoltam tűceruzával. Ellátogattunk a Zsolnayba, ahol már javában zajlott Keserü Ilona, Színerő-Léptékváltás kurzusa. Hatalmas belső terek, óriási vásznak, tobzódó színek. Régi ismerősök a MES-ből, (PTE MK Képzőművészeti Mesteriskola) és a doktori képzésből. Azonnal eldöntöttem, ha lesz még egyszer ilyen alkalom, azon ott kell lennem. Felhívtam Keserü Ilonát, aki szeretettel várt. Fél éven belül már én is ott festettem a következő Színerőn.

 

 

Azt hiszem Petrozsényi Nagy Pál neve nem ismeretlen a Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat olvasói számára, ugyanis elbeszélései, novellái évek óta jelen vannak a weblap hasábjain, sőt a hetvenötödik születésnapja alkalmával készített interjúm is ezen a felületen került olvasóközelbe 2017 januárjában.  Azóta sok minden változott, a sors csapásai őt sem kerülték el, de alkotói kedve nem hagyta cserbe s a jelek szerint még mindig van mondanivalója olvasói számára, amit mi sem bizonyít jobban, mint a MEK. “polcára” felkerült Az égig érő hegy című legújabb novelláskönyve. Ugyanitt vár közlésre önéletírása, a 2014-ben megjelent ÉN, Petrozsényi Nagy Pál második kötete is. Ez utóbbi igazán örvendetes események apropóján jegyeztem le alábbi virtuális beszélgetésünket:

Idén töltötted nyolcvanegyedik évedet. Olyan kor ez, amikor az ember már kezd visszapillantgatni megtett életútjára: mit és mennyit vitt véghez abból, amit az út kezdetén - valamikor a gyermek-és serdülőkor mezsgyéjén - megálmodott. Vérbeli íróhoz méltóan úgy gondoltad, hogy visszapillantó tükröd képeit szavakba öntöd. Magyarán: megírtad önéletrajzi műved folytatását. Miért tartod fontosnak egy rég letűnt kor és a benne megélt jó-rossz tapasztalatok megosztását a jövő olvasójával?

Önéletírásom legfőbb ösztönzője a nosztalgia. Mint mindenki, én is szeretek nosztalgiázni, a többséggel ellentétben azonban én gyakran írásba is öntöm a múlttal kapcsolatos gondolataimat, érzelmeimet. Ez, tudják,  az extrovertált emberek egyik sajátossága, vagy mondjuk úgy, hogy afféle írói attitűd.  A rég letűnt idők és a benne megélt jó-rossz tapasztalatok megosztása számomra sosem volt szempont, habár tanár lévén éppen az is lehetett volna, de ez a tanítói szándék valahogy kimaradt belőle. Mondom én, ám csöppet sem lennék meglepve, ha az olvasók ezt másképp érzékelnék. Második kiindulópontom a fiam, családom. Igen, fél szemmel mindig rájuk sandítottam. Kár volt, hiszen apám már a 2. világháború után elhunyt, anyám is réges-rég, amikor még csak tanulgattam a betűvetés tudományát. Feleségeim, bátyáim, sajnos nem érdeklődtek az irodalom iránt, Egon fiam, címzetes egyetemi tanár és szakíró, igen, annál kevésbé viszont irántam. Azért örülök, hogy a Jóisten addig nem szólított magához, amíg nem írtam meg életem regényét is. Ismétlem: önszórakoztatási célból, de ha ezzel másoknak is kikapcsolódást, örömet szerezhettem… Na, ez nekem már a dolgok non plus ultrája lenne. 

 

 


Lovász Károly

A kép forrása: Lovász Károly facebook oldala

 

 Lovász Károlyt egyetemista koromban, a Szegedi Tudományegyetemen ismertem meg az 1990-es évek derekán. Ötödéves magyar-filozófia szakos pedagógusjelöltként tanításmódszertani órákat hallgattam nála. Már akkor nagy hatással voltak rám klasszikus elveken nyugvó, ugyanakkor modern szemléletű pedagógiai elvei; széleskörű műveltsége a Magyarországon akkor már régen nem létező polihisztorok sorába emelte. Világlátásának alapvonalait az Élménypedagógia című könyvében húzta meg, nevéhez egy gondolkodásfejlesztő játék, a Lovász-négyzet is kapcsolódik. Kísérletező-kutató egyénisége a mai napig meghatározó forrása ízlésemnek, gondolkodásomnak. 75 éves születésnapja alkalmából vele, a nyugdíjas korában is aktív Tanár Úrral készítettem élet-interjút.

 

Kim Kooseul verseskötete az AB-Art Kiadó gondozásában jelent meg a Lyra omnis sorozat 26. részeként. A pozsonyi alapítású cég neve hazánkban még keveseknek cseng ismerősen, de remélhetőleg ez változik, mert évek óta kifejezetten izgalmas sorozatokkal jelentkeznek. A Lyra omnis olyan költők műveit mutatja be, akikkel máshol nem találkozhatunk. Végre egy bevállalós világirodalmi gyűjtemény, amely amellett, hogy olvasóit a költészet igencsak járatlan útjaira invitálja, a külső megjelenésre is nagy figyelmet fordít. Letisztult, művészi arculat jellemzi a sorozatot, mely Fábián István grafikai szerkesztő munkáját dicséri.

Kim Kooseul dél-koreai költő verseskötetében a kelet-ázsiai kultúra és nyugati klasszikus költészet talál egymásra. Az elgondolás, hogy ez a két távoli világ találkozzon a versekben, nem éppen kockázat nélküli, hiszen a kelet és a nyugat számottevő különbsége jóval túllép a földrajzi kérdéseken. Nem egyszerűen arról van szó, hogy e kérdéskörben másféle gondolkodással, szokásokkal és az ebből adódó kulturális különbségekkel lesz dolgunk, sokkal inkább arról, hogy a kelet-ázsiai világnézet elég sok szempontból tökéletesen a fordítottja a mienknek. Azokat a társadalmi együttéléshez kapcsolódó értékeket, amelyeket a nyugati világ fontosnak tart, a kelet-ázsiai régióban gyakran figyelmen kívül hagyják; így a társadalmi egyenlőtlenséget vagy a meghatározott alá-fölé rendeltségi viszonyokat sem tartják problémásnak, amivel nekünk nehéz azonosulni.

 

 

Tíz éve jelent meg Fűkő Béla, pécsi szobrászművész első próza- és verseskötete FŰNEK HAMVA, KŐNEK PORA címmel. Az új kötetén dolgozó művésszel Hódi Hajnalka beszélgetett.

 

Mindenekelőtt a saját filozófiai alapélményedre lennék kíváncsi. Mi volt az első „érintés”?

Az érintés talán egy Észak-magyarországi kis bányatelephez köthető. Szó szerint az erdőben volt a háza a nagyszüleimnek. Rengeteg csend és elmélyültség adatott nekem a Bükk erdeiben. Persze én is rúgtam a bőrt, mint mások, de igazán a fák ölelésében éreztem jól magam. Az első filozófiai alapélményem a természet volt. Minden fában sejtettem valamit, persze nem Spinozát.

Könyvem krisztusi kinyilatkoztatásokat említ több helyen is, és a taoista, néhol konfuciánus áthallások pedig a gerincét adják az akkori írásomnak és a most kiadásra váró könyvemnek is. A KÓDOLT VILÁGKÉP című mostani könyvem a doktori disszertációm bővített és teljes mértékben átformált változata. A FŰNEK HAMVA, KŐNEK PORA CÍMŰ esszékötetemhez képest többet támaszkodom Spinoza világlátására. Az európai kultúrkör felvilágosult filozófusa, akár egy taoista beavatott az alapjelből illetve a gyökerek ismeretéből, előrelátóan feltételezte a majdani irányokat. Keleties megközelítésből a gyökerek ismeretéből feltételezte a rügyek milyenségét. Magyaros szlenggel élve tudta, „miből lesz a cserebogár”. Axiómái örökérvényűek, és a változások törvényszerűségére nagyon pontosan rávilágítanak.

 

"Magén István hősei – miként annyi magyar embertársunk – nem tudnak, képtelenek szabadulni az emlékeiktől. Ám az írói elbeszélésmód emberi és valóságos "természetessége" nemcsak a stílust, hanem a láttatott világot – világunkat – is átlényegíti. A maga sokrétű történetét megszenvedő (a világháborút túlélő!) ember nem véletlenül lát a természeti világban "bűntudatosan csordogáló folyót..." Magén István írásművészete és világláttatása: izgalmas epikai válasz tovább élő, továbbvitt történelmi kérdéseinkre.

 

 

Van egy falu, valahol a magyar vidéken, ahol él egy ügyeskedő házaspár, amely panziót üzemeltet, a lehető legabszurdabb módszerekkel. Ahol él egy férfi, aki időnként csodákat művel, egyszer-másszor teljeseket, máskor amolyan elfuseráltakat. Hiszen senki nem lehet tökéletes – lehetne
a mottója Döme Barbara első kisregényének, amely nemcsak szórakoztat, de kortörténeti dokumentumként is értelmezhető, hiszen minden olyan jelenség és karakter megtalálható benne, ami a 2020-as évek elejét jellemzi.

 

 

A szövevényes családregények mindig nagy népszerűségnek örvendtek hazánkban, gondoljunk csak Fábián Janka Búzavirágjára vagy Szabó Magda Régimódi történetére. Ezekben a művekben az elszakadást, a bolyongást, az újratalálkozásokat és a nehéz döntési helyzeteket olykor tovább súlyosbítja a háttérben dúló társadalmi elégedetlenség, politikai viszály, a nemzetiségi, osztály- és nyelvi ellentétek, netán egy világháború. Gáspár Klára valós események alapján alkotta meg történelmi eseményekkel átszőtt trilógiáját (Székely vér, Székely szív, Székely sors). A fokozatosan építkező cselekmény feltárja a szereplők családi kapcsolatait, a radikális döntéseik mögött meghúzódó okokat, miközben a történetmesélés tradíciója is érvényesül. A trilógiai első könyvében, a Székely vér prológusában egy sír előtt állunk, ahonnan elindul a kalandos visszaemlékezés:

 

A láncos madár c. verskötetről szóló beszámolókból a Sárhajó Humán Iroda Alapítvány (SHIA) kulturális munkatársai szemléznek, illetve szerepel itt három vers is az anyagból. Megszólal Csontos Márta költő, író, és Kaiser László felelős kiadó, irodalmár.

 

– Belső tájakra, metafizikai kérdésekhez kalauzol a Békés megyei Gyomaendrődön élő, évtizedeken át újságíróként is tevékenykedő Ványai Fehér József új kötete – mutatja be a kiadványt Kaiser László felelős kiadó, a Hungarovox vezetője. – Költői életművének nagy merítése ez a jól szerkesztett könyv, a jellegzetes, egyszerre kötött és szabad formájú, gazdag szókincsű, hol archaizáló, hol hétköznapi versbeszédben íródott művek elsősorban meditációk, a személyességet is vállalva szembenézések önmagunk és a lét lehetőségeivel, az élet szomorúságaival és nagyszerűségével. „A világ magába fordul,/S felmagzik lombtalan bánat” – rögzíti erőt adó gyönyörűséggel, majd a vállalt kötöttségek szabadságával ad vigaszt és feladatot gyarló s mégis morális mivoltunknak: „Gondolatnak csinál sátort/A szellem, a láncos madár.”

 

 

"A bipoláris depresszió nem mélabúság, nem búskomorság, nem rosszkedv, nem kedvetlenség, nem borongó szomorúság, nem is melankólia, ami idővel elmúlik, hanem kettős természetű érzelmi élet. Az ember két életet él egyetlen testben, és mind a két élete valódi - de egyik sem az igazi."

 

Regényem főhőse egy mániás depressziós ember, aki belefáradt a betegségével és önmagával évtizedek óta vívott harcba, ezért öngyilkosságra szánja el magát. Nincs mit tagadni rajta: az elbeszélő én magam vagyok.

 

 

Milbacher Róbert új regénye egy mára nyomtalanul eltűnt szlavóniai telepes falu krónikája, amely egyben az elbeszélő itt született nagyanyjának küzdelmes élettörténetét is megörökíti. Miközben nyomon követjük a falu 19. századi alapítását és elnéptelenedését, az asszonyt a halálos ágyától gyerekkorának mágikus világáig kísérhetjük vissza az időben. Korokon és tereken át lépkedve oda-vissza párhuzamos emberi történetekkel találkozunk: a jobb életre vágyó kisközösség mindennapjai mellett egy otthontalanságból a hazátlanságba vándorló sváb-magyar család kálváriájával szembesülünk.

 

Vonala van a Nap járásának, vonala van tengeren a látóhatárnak, ahol ég és víz vonallá összeérnek, egyetlen fűszál rajza is vonal.

            „Rajz: írás: vonalak: / sárban csapkodó halak. Pedig / volhattak volna tengerig.” – talán így alakulnak az élet útjai: szándékok, világmegváltó akaratok kusza indulásától a megélt jelenig. Ami nem mindig – illetve legritkábban – a Tenger. Emelt pillanatok, amikor azt érezzük, talpalatnyi helyünktől mérve is miénk a teljes horizont.

 

 

Adományra hökken, aki költészetet vár Halmosi Sándor legújabb kötetétől. Mert igaz ugyan, hogy a Tantra és hőszivattyú verseket bocsát elénk, ám e poétikai kultúrának legalább annyi köze van a bölcselethez és a misztikához, mint az irodalomhoz. A könyv alaktana és szellemvilága a költő életművének meghatározó jegyeit sűríti magába: változatos formakészlet, missziós eltökéltség, hamvasi világkritika és krisztiánus létbizalom fogódzik össze, hogy a megváltott világban megváltatlan módon élő embert teremtménnyé szólongassa.

 

Léteznek olyan városok, melyek „lénye” sugárzik, köveikből árad, ömlik, páráll a múlt. Granada, Róma, Selmecbánya. Ezekben a városokban erősebbek az ízek, markánsabbak a színek és a formák, még a levegő zamata is más. Ezekben a városokban élőbb a muzsika és a dal. Ezeknek a városoknak aurájuk van. Utcáikon, tereiken, öreg házaikban, kongó kapualjaikban ott kísértenek régi századok neves és névtelen lakói. Pécs is ilyen város, ahol a múltra érzékeny ember bolygó árnyak, ismeretlen papok és suszterek, katonák, kisdiákok, régi boltosok, csúnya kislányok és szép delnők szellemei közt jár.

 

 

Az tán újszerű e kötetben, – ha kell újszerűnek lennie egyáltalán, lehet az az unikális benne, hogy nem hajhássza a nóvumot – hogy szent dolgokról beszél profánul vagy keverve a szentet és profánt, kanonizált szenthez és nem kanonizálthoz, sőt a szenté avatást ellenző reformátorhoz, világi művészhez és egyéb halandókhoz szól szentes, kegyes nyelven az első fejezetben, a Félprofán litániákban. Az isteni kegyelemben részesült bűnös, sőt a bűnt közénk telepítő első emberpárhoz litániázik, amit ugye a szentekhez szoktak, mindezzel közelebb akarván hozni a katolikus továbbá a protestáns álláspontot, a szekuláris és klerikális nézőpontot, célközönsége (micsoda szó, nagyon marketingesen hangzik egy verskötet-féle esetén) azok, akik a jelenség mögött keresik a lényeget, az okozat mögött az okot egyben a célt.

 

 

Balázs F. Attila költő, műfordító, szerkesztő, kiadó az akár kalandosnak is minősíthető életútra visszatekintve így értékel: "Szerencsés vagyok, mert eddigi életem egy végtelen utazás volt, ami Marosvásárhelyről indult, folytatódott Radnóton, Ditrón, Gyulafehérvaron, aztán ismét Marosvásárhelyen, Brassón, Kolozsváron, Csíkszeredán, Nagyváradon, Pozsonyon, Budapesten, Ekecsen át a nagyvilág fele. Minden állomásból lélekben, szellemiekben és élményekben egyre gazdagabban indultam tovább." Szívesen beszélt arról, amit mindenhol és minden időben a legfontosabbnak tartott: hogyan lehet az irodalom hatással a valóságra, a mindennapokra. 

 

 

Székelyhidi könyve egyszerre egyetemes apokalipszistörténet és magán hittétel. Hűen követi az Újszövetség 27., prófétai könyvének felépítését, minden versére és fejezetére direkt hivatkozásokkal, ugyanakkor Székelyhidi új alapokra helyezi saját látomását. Az alapmotívum nála a Teremtő befogadása, melynek nála meglepő, és mégis kézenfekvő formája lesz az elnyelés. A Jelenések Székelyhidi 11. kötete..

 

Jóna Dávid a kortárs irodalom jól ismert alkotója, sikeres, számos online és nyomtatott formában jelentek meg eddig művei, de az útnak még nincs vége…

Hívószó gyanánt hadd említsek néhány felületet: Art’húr – melynek megálmodója, főszerkesztője is Jóna Dávid, Palócföld, Fedél Nélkül, Kortárs, Ezredvég, Hitel, Előretolt Helyörség, Új írás, Parnasszus, Agria, és a már ismert, Baranyi Ferenccel közös, Gyöngyhalászok című kötet, valamint az előkészület szakaszában, támogatásokra igényt tartó Kilenc Hollómadár című, szintén közös kötetük. Munkáik révén is összefonódtak a szálak például a NovArt felületén Zsigmond Istvánnal, sokszor együtt, egymást erősítve jelennek meg, hiszen Dávid verseit István illusztrálja.

 

 

Az olvasmány különlegességek ínyenc olvasóját talán meglepi ez az egyszerű cím, amit könyvajánló soraim elé választottam.

Mert a könyv, amire szeretném felhívni minden magyar figyelmét – legyen hívő zsidó, vagy hívő keresztény, de legyen magát ateistának tekintő – egy mélységesen mély párbeszéd közreadása.

A homlokzat mint tükör című bevezető írásában egy képre emlékeztet az egyik beszélgetőtárs, amely a katedrális belső oldalát díszíti Buenos Airesben. József és testvéreinek találkozását ábrázolja:

„A kép nem ok nélkül került oda a nemzet megszervezésének idejében: az argentinoknak azt a vágyát fejezte ki, hogy egymásra találjanak. A jelenet ’a találkozás kultúrája’ létrehozására irányuló törekvésre utal. Többször beszéltem már arról, milyen nehéz nekünk, argentinoknak ’a találkozás kultúráját’ megszilárdítanunk, mert úgy látszik inkább a széthúzás és a történelem által teremtett szakadékok csábítanak minket. Olykor inkább a városfalak építőivel, semmint a hidak építőjével azonosulunk. Nincs ölelés, sírás, az apára, a vagyonra, a haza gyökereire vonatkozó kérdés. Nincs párbeszéd.”

 

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal