VideóA Remind Media és Krizsó Szilvia videója Keresés a honlapon: |
Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk
D. M.: Mezei András látása befelé fordul, elfelejtkezik mindenről, ott él, amiről éppen beszél. Visszamegy az időben, és újraéli a valahai veszélyeztetettséget. Közben tudja, hogy túlélte. Ő túlélte. Ezért szenved, azokért, akik nem élhették túl. Látomása szinte műalkotássá formálódik, amint felidézi az általa megélteket. M. A.: 1944 karácsonyát a gettóban töltöttük édesanyámmal. A Nyár utca 18. és a Kisdiófa utca 16. sz. alatti átjáróházban egy két szoba összkomfortos lakásba rendezte be Szigethy bácsi a légó főparancsnokságot. Szigethy bácsi tulajdonképpen csak félig zsidó, nem tudom melyik ágán a családjának, nagy, magas ember, folyamőr volt. A fia is folyamőr. Be kellett jönnie a gettóba. Együtt laktunk annak idején a Szövetség utca 38-ban, s engem felfogadott segéd légó futárnak. Ha valahol bombatámadás ért egy házat, akkor én voltam az, aki odarohantam, intézkedtem, már amit intézkedni lehetett. Vittem a híreket, hoztam a híreket, és közben meglehetősen szörnyű dolgokat éltem át az utcán. Emlékszem – ez decemberben történt, karácsony előtt, vagy karácsony után, nehezen tudnám megmondani –, de ahogy rohantam az utcán, kétoldalt már romok voltak, és halottak feküdtek. Igyekeztem úgy nézni, hogy látásom csak érintse a néha papírral valamiképpen letakart, vagy pedig födetlenül heverő holttesteket. Futottam is tovább, hisz a hírrel futni kellett.
Dobos Marianne: A művész életében minden megélt pillanat tapasztalattá válik, amely alkotómódját utóbb alakíthatja. És fordítva, a pillanatok elbeszélése olyan szűrön vezet keresztül, amely sajátos látomássá alakítja ezeket a valóban megélt pillanatokat. A keresztény világ egyik legnagyobb ünnepe, és a művész, Schéner Mihály életének talán legfenyegetettebb pillanatai fonódnak össze az emlékező látomásában. Halljunk csodát! Schéner Mihály: Miként jutottam 1944 ben karácsony ünnepéhez? Katona voltam, és hosszú utat kellett megtennem, hogy megünnepelhessem. D. M.: Akkor talán, ha az út elején kezdhetnénk… Úgy tudom ekkor nemcsak katona, de már főiskolás is voltál. Sch. M.: Valóban, 1942 ben vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára. Mesterem Rudnay Gyula volt, az ő osztályában dolgoztam én is az Epreskertben. Két képpel már a főiskolai kiállításon is szerepeltem. Az egyik önarcképem volt, a másiknak Virágzó akácfák volt a címe. Mesteremben főként azt tiszteltem és csodáltam, sőt igyekszem még ma is követni, hogy Európa legnagyobbjainak hatását és eredményeit igyekezett sajátosan magyarul is megvalósítani, ragyogó magyar művészetet úgy megalkotni, hogy az tündököljön a világ festészetében is, kiemelkedőnek számítson a nemzetközi mezőnyben. Rudnay Tintoretto és Tiepolo reneszánsz sajátosságait ötvözte Velazquez és Goya hatásával. Boldogan éltem és tanultam, bárha körülöttünk már háborús évek dúltak. Mindennek vége szakadt, amikor 1944 ben behívtak katonának. Ekkor kezdtem félni. A rémségek hosszú idejét kellett átélnem ettől fogva. November 24 én megszöktem a katonaságtól, Sárszentmihály nevezetű kisközségből, egy nagyon ködös éjszakán, amidőn annyira elterjengett a homály fölöttem mindenütt, hogy szinte nem is láttam semmit. Tejfehérségbe burkolva indultam el és igazában véve semmi támpontom nem volt, csak a talpam alatt éreztem az utat. Az Atyaúristen nevében indultam el ebben a ködben az életre vagy a halálra. És ezt a történetet most azért mondom
Németh Ágnes2: A történetet 1944. március 19 ével kezdeném, a németek bejövetelével. Édesapám éppen egyedül volt otthon a Törökvész úti lakásban, amikor Kristó Nagy István fölhívta telefonon, hogy hallotta-e, mi történt. Ő akkor még nem hallott semmit. Gyorsan leszaladt a városba hírekért. Közben az édesanyám, aki a városban már hallott az eseményekről, elment a lányokért, Magdáért és Juditért az Erzsébet lányiskolába, hogy összeszedje őket. Az ősi ösztön működött benne, a család legyen együtt, ha baj van. Vasárnap volt, az internátusból hozta haza őket. Apám próbált összeszedni itt- ott híreket, a Démusz étterembe is bement. Nagyapám bérelte akkor a Nyugati pályaudvar éttermét, ami ekkor írók találkozóhelyének is számított. De nem tudott meg sok mindent. Ahogy gyalog ment föl a Törökvész úton hazafelé, észrevette, hogy a másik oldalon mintha Illyés Gyula menne. Közöttük éppen kicsit feszült volt a viszony. Az ő kapcsolatuk mindig is hullámzó volt. De ahogy meglátta Gyula bácsit, rögtön megértette, hogy őt keresi, és nyilván valami közös menekülésre gondol. Fölmentek a házhoz, de mivel két fiatalember ácsorgott a ház előtt, nem mertek bemenni. Gyula bácsi azonnal észrevette őket, és javasolta: Menjünk tovább! A Nagybányai útról azután fölhívták a lakást telefonon, és megkérdezték a közben már hazaérkezett anyutól, hogy mi van otthon. Édesanyám javasolta, menjünk le mindannyian Felsőgödre, édesapám szüleihez. Találkozzunk a Nyugatiban. Dobos Marianne: És kik várakoztak a ház előtt? N. A.: Mint utóbb kiderült, a két fiatalembert a külügyminisztériumból küldték oda, hogy figyelmeztessék apámat, menjen el hazulról. A kocka alakú házba be lehetett látni, észrevették, hogy a család éppen vacsorázik, de apu nincs közöttük, nem akartak zavarni, ezért nem mentek be, inkább kint várakoztak.
Mikor érezted először, hogy az irodalommal szeretnél foglalkozni? Hajajj, régen születtem, sokat éltem, sűrűn, messziről kell kezdenem, de igyekszem rövidre fogni a választ. A magam besorolásával sosem foglalkoztam, de két emléket is őrzök arról,gyermek-és ifjúkoromból, hogyan helyezték mások homlokomra a babérkoszorút. Iskolás koromat, a háborút követően, felzárkóztató osztályban kezdtem. Ez azt jelentette, hogy azokat a gyerekeket, akik a háborús években valamiért nem járhattak iskolába, egybeterelték ebbe az osztályba, voltunk vagy harmincan, a legkülönfélébb évjáratból, s megpróbálták őketengedelmességre szoktatni. Írni-olvasni mindenki tudott, úgy, ahogy, számolni is, összeadni és kivonni hibátlanul akár milliókig is, szorozni-osztani már csak nagyon kevesen. Minden tantárgyat Edit néni tanított, lelkesen, de nem nagy hatékonysággal. Imádta az irodalmat, a költőket, legfontosabbnak a versek ismerését, tudását tartotta. A módszere az volt, hogy kétnaponta meg kellett egy-egy újabb versszakot tanulnunk a soron következő költeményből, azt mondogattuk lelkesen, s ő félrehajtott fejjel, átszellemült mosollyal hallgattaprodukciónkat. Igazán nem volt túl nehéz feladat ez, mert könnyen tanulható Petőfi-, Arany-versek voltak, meg népdal szövegekre is emlékszem. Egy alkalommal úgy esett, hogy egy hosszabb vers mondogatásának a végére értünk volna, a legtöbben értek is, de én valamiért az utolsó két versszak bemagolására valahogy nem találtam időt az előző este. Megdöbbentem, amikor kedves emlékű tanítónőnk ezt nem sejtve, engem szólított ki, szavalnám el azt a gyönyörűséges szép verset hibátlanul, mindannyiunk örömére, de mást nem tehettem, kiballagtam az osztály színe elé, s belefogtam, reménykedve a csodában, majd csak lesz valahogy a vége is. És akkor az lett, hogy belezökkenve a vers ritmusába, az utolsó két versszak tartalmát valahogy összeraktam a magam szavaival. Aztán csak álltam ott. Örvendve, hogy csak befejeztem. Nagy csönd volt. Aztán Edit néni odalépett, lehajolt hozzám, megölelt, és azt mondta, imádlak, te gazember, nagy költő leszel – hétfőre tanuld meg az igazi végét, az eredetit! És az osztály is, kiskamaszok és frontot megjárt nagykamaszok, megtapsolta a produkciómat. No, ennyi csak a költőség, gondoltam nagy büszkén, akkor hát gyakorolgassuk, szorgalmasan, s nekiláttam.
December.
Dobos Marianne: A Németh László. Életrajzi kronológia 1949–1975 című könyvében veje, Dr Lakatos István így foglalja össze a forradalmi események időrendjét: Október 31. Németh László – az események hatására – kalandos úton Sajkodon át hazaérkezik Budapestre a Szilágyi Erzsébet fasori lakásba. Később arról írt, hogy a szigligeti tartózkodásból Budapestre való utazását két félelem irányította. „Az egyik, hogy a magyarság bevérzi a kezét… A másik félelem, hogy a fürdővízzel kiöntik a gyereket: a romlott szocializmussal magát a szocializmust… A két félelem, mely publicistává tett (a négy nap alatt írt hét cikkből három jelent meg), fölösleges volt. Az oroszok visszajövetelével a kétes kimenetelű küzdelem – kapitalizmus vagy szocializmus – elmaradt”.
“Ma lesz a születésnapi kötetbemutatóm Budapesten, a Dantéban 5-től TallérEdinával, Turányi Tamással, Baffia Tamással és Molnár Botonddal.” — invitálja facebook-oldalán barátait, olvasóit ma estére a Dantéba Nyilas Atilla költő, szerkesztő.
1. Mesélnél a Bruthalia Alkotókörről, amelynek tagja voltál? Milyen szerepet játszott az életedben?
Az alkotócsoportok fontos szerepet játszhatnak a művészi szocializációban, útkeresésben. Velem is így történt. Miskolcon előbb Béki Istvánban és Zemlényi Attilában, később másokban is tehetséges költőtársra leltem, műhelymunkát folytattunk, sokszor olvastunk föl vagy publikáltunk együtt, lapot szerkesztettünk. Én az irodalmi élet terében a Bruthalia Alkotókör tagjaként jelentem meg, és még sokáig annak tartottam magam, 2014 utolsó napján Az Alkotókör végnapjai című összeállításommal vettem búcsút tőle (a versfüzért még akkoriban elküldtem az Élet és Irodalomnak, de csak több mint két és fél év múlva jelent ott meg).
Szabó Márton István filozofikus hajlamú, kellően távolságtartó, némileg cinikus, másrészt valamiféle „technotörzsfejlődésben” gondolkozó, e hozzáállást hol szenvtelen, hol lírai beszédmódokkal vegyítő kortárs szerző. A beton szimbolikáját, mint korunk szürke, mindent uraló anyagát plasztikus módon használja, modern civilizációnk néma segélykiáltásait érettnek tűnő eszköztárral jeleníti meg. A szonettforma, amely dominálja a kötetet, nem céltalan, a problémák felszíni kifejtéseinek eszköze. A fülszöveg szerint „...az elveszett utópia lenyomata máig itt lappang az arctalan hatalmak által tervezett tudattalanunkban. Szabó Márton István második verseskötete ezt az utóéletet próbálja feltárni egyfajta lírai archeológia keretében.” Ahogy az már korábbi könyvében is nyilvánvaló, takarékos nyelvi eszközökkel és azok elmozdításaival új láttatási módokat, összefüggéseket talál, és így közli modern, betonba ágyazott kultúránkról, amit érdemesnek vél. A kötőanyagok néha érdesek, de súlyosan tömörülnek a mondanivaló körül, ahogy annak lennie kell, és a versek sohasem dőlnek alapjaikra vissza, mint egy rosszul felhúzott panelház.
HALMAI TAMÁS (Pécs, 1975) költő, esszéista. Pécs-Somogyban él. József Attila-díjas.
A költő kocsmában is költő – a kocsma költőben is kocsma! Ezzel akár le is tudhatnánk Ádám Tamás szonettgyűjteményének a bemutatását. (Amúgyis, lehet egy fülszövegben szonetteket elemezni? Nonszensz...!) Azért annyit mindenképpen, hogy a költő kocsmában is létezés-árva, és a kocsma költőben is a megveszett – akár elveszett, elvesztegetett – szabadság metaforája. Különös, hogy ez a szabadversekben szabadon lobogó hajdani lélek most a kötött formák között, az egyik legkötöt-tebb szerkezetben találja meg a kifejezhetőség kereteit. Romlásban nem tart meg más, csak a forma, írt egy kortársunk az erre való rádöbbenéséről; talán költőnk szonett-elhatározását is hason-ló életfelismerések indukálták.
""Születésünknek van-e valami szelídebb előzménye, ami hasonlítana a szerelemre?" - kérdezi az életmű sorozatot indító regény narrátora, aki gyerekkorától igyekezett "a szerelemhez társult félelmetes erőnek ellenszegülni". Testvérbátyja tizenhárom évesen ritka betegség (gyerekkori elöregedés, progéria) áldozata: aggastyánként hal meg, miközben rövid életideje (13 év) alatt az élet minden fázisán átmegy, a félelmetesen "nagy szerelmet" is beleértve.
Gryllusok? Igen, ráadásul mindjárt hatan: Dániel, Vilmos, Dorka, Samu, Ábris és Alma. A könyv róluk, a hat Gryllusról szól. Arról, mi történt, történik velük, hogy mit gondolnak magukról vagy arról, amit csinálnak, meg úgy általában a világról. Beszélnek a Kalákáról, a Maszkabálról, az Érzékek iskolájáról, a soundpaintingről, a technológia és az ember, vagy a kép és a hang viszonyáról, valamint a plafont kiégető karácsonyi gyertyáról...
Székelyhidi Zsolt így vall az albumról: „A KÖLTŐK-portrésorozat 2019-ben indult útjára, mégpedig Zsille Gábornak köszönhetően, aki örömmel segített abban, hogy a Versmaratonon, Az év versei költészeti antológiasorozathoz kapcsolódó, nagyszabású rendezvényen készíthessek felvételeket a színpadra lépő költőkről. Felállítottam tehát rögtönzött fotóstúdiómat, a fekete hátteret és a villanófényeket a Petőfi Irodalmi Múzeum hátsó termének egyik félreeső szegletében, és Gábor csak terelte és terelte hozzám a költőket, én pedig kattintottam, készítettem a fotókat, és egyszerre voltam nagyon izgatott és végtelenül aggódó, hogy jók legyenek a beállítások, villanjanak a fények, legyenek élesek rajta a szemek, elmentse a file-okat a kamera. A fekete-fehér képanyag azóta is folyamatosan bővül. Egyfelől minden évben ott vagyok a Versmaratonon, de a Magyar Napló folyóiratban megjelenő költőket, írókat is fotózom; tulajdonképpen – ha az energiámból futja – életem végéig bővíthetem a listát.”
A kötet közel 20 évet tekint át, és nagyjából 130 írásművet tartalmaz. A műfaji átjárásokkal (akár költészettel, filozófiával, pszichikus képzettársításokkal) élénkített, rétegesen felépülő, helyenként légiesen feloldott írások a kortárs képzőművészet megnyilatkozásának egy-egy formáját, sokszínű szegmensét közelítik meg, tárják fel, mondhatni, hogy rendhagyóbb módokon: sajátosan, experimentálisan...
Az ördögszekér a western filmek örökös statisztája, az elhagyatottság halhatatlan jelképe – és valahol a késői kalandvágyé is, mert csak pusztulása után vág neki a világnak, amikor kiszáradt gyökerei elengedik a talajt. Abafáy-Deák Csillag legújabb novelláskötete sem véletlenül kapta az Ördögszekér címet, hiszen a talajvesztettség, a sodródás motívumai kapcsolják össze írásait – de visszatérő témái között említhetnénk még a diszfunkcionális családokat, a közönyt, a gyermeki sérülékenységet vagy a „szeretet” szó sokrétű félreértelmezését is. A kötet három ciklusra oszlik (Lencse, Magasles, Ad acta). Az első blokk történetei fájdalmasan realisták, ugyanakkor rendkívül tömörek, semmi terjengősség, semmi giccs, a szövegek szilárd alapokon állnak, csapongás és túlszínezés nélkül, mégis gyönyörködtetik az olvasót.
Novák Valentin legújabb kötete laza láncot alkotó novellák füzére. Többek között Nicsak Bálintot kelti életre a szerző műve. Novák önmagára reflektál a névvel, hiszen a Valentin név a Bálint megfelelője. És igen, Nicsak a szerző vezetékneve. A névválasztás kifejezheti a szerzőnek a magyar irodalmi életben tapasztaltak fölött érzett döbbenetét is. A kötet műfaji meghatározása látszatregény. Mintha-regény.
Ajánlás Debreczeny György: Félreolvasások című kötetéhez Ha csak félreolvasások volnának ezek a rövid szövegek, korántsem volnának ilyen érdekesek, szórakoztatóak – és szomorúak. Mert az esetek túlnyomó többségében nem diszlexiáról, netán sajtóhibáról van szó, - olyan is van - , hanem közbeszédünk mai állapotáról, ami híven tükrözi – Debreczeny éles megfigyelésével – közállapotainkat, tovább tágítva világunkat.
Terjedelmében is óriási, súlyos és impozáns kötet Szabó Palócz Attila – a szerző meghatározása szerint – térregénye, mely régi képeslapokhoz íródott. A több könyvből álló sorozat első részében a Felvidéken, a Délvidéken és környékükön barangolhat az olvasó. Az Utazások apósommal keletkezéstörténete egy újvidéki ház padlásának cipősdobozokba rejtett képeslapgyűjteményeiből összeálló emlékezés- és dokumentumsorozat létrehozása, és közel tízesztendőnyi feldolgozása ezeknek az anyagoknak, a hajdani Nagy-Magyarország és az azon kívül levő fontosabb települések bemutatásával. Szabó Palócz Attila több szálon futó családtörténettel is szolgál az olvasó számára, a címben említett néhai após mellett feltűnnek egyéb szereplők, a történelem, a közeli és távoli múlt, az após nagyapai háza, a fikciók és legendák nyomában járó író, aki dokumentál és újraértelmez. „A gyűjtemény nagy része tehát azokból az államokból származik, amelyek az akkori kisgyermek számára – akár levelezés, csereberélés szintjén is – elérhetőek voltak. Így hát a Délvidékről, Erdélyből, a Partiumból, Kárpátaljáról, a Felvidékről – és természetesen Magyarországról. Mind-mind olyan vidékek, amelyek ezer és ezer szállal kötődnek a magyar történelemhez, kultúrához és művelődéstörténethez, akárhol húzza is meg egy-egy rossz kéz időnként az államhatárokat...” – írja Szabó Palócz. Kevés olyan hazai szerző mozog a placcon, aki szinte minden mondatával ennyire telibe talál, és ekkora lényeglátással bír. Nacsinák Gergely András: Kopó napok című kötete azon túl, hogy megindítóan személyes napló, 18 mini-esszét fog össze. Nem törekszik világmegváltásra, csak elindul valamerre: utazások, tükröződések, valóságmodellek és hídverések egy kis filozófiai kötéltánccal. Beszűkült elméket tágító, pangó szerveket üdítő, tévhiteket cáfoló, kattintástól begörcsölt ujjakat felszabadító, eltompult érzékeket tisztító írások ezek. Az a rossz ízű kijelentés pedig, miszerint, ha egy könyvet nem akarsz eladni, írd rá, hogy „esszék és elemzések”, ebben az esetben borul, ugyanis a könyvborítón nem szerepel ilyesmi, amit ott láthatunk, csupán egy minimalista elrendezésű cím, mely első blikkre mintha valami kalligráfia lenne. Méltatlan módon a kötet kis formátumú magánkiadás – szerény külső, 100% magvas tartalom –, pedig igen gyakorlott szerzővel van dolgunk. Az írások rövidek, mégis monolitként emelkednek ki az oldalakról, valamint egy közös motívum is összeköti őket, ugyanis mindegyikbe beköszönnek gondosan megfaragott költői képek és szépirodalmi elemek. Debreczeny avantgárd, de nem posztmodern, mert van világnézete, tudja, hogy kikkel lehet, szabad, érdemes együtt érezni ma. A szegényekkel, a megalázottakkal. És van, valóban van benne hazaszeretet, újra és újra fogalmazza, mit szeret ő e hazában, de az is fontos neki, hogy szeret-e és mit őbenne ez a haza. Azt hiszem, ez ars poeticája lényege is: leülni, elé rakni, nem, csak megfogni egy pillanatra, amit elé sodor ez a posztmodern, ellentmondásokkal teli, érzelemmentes és ugyanakkor mélyen fájdalmas sors, élet, haza. Nézi, rágondol és hagyja, hogy elinduljon valami, jöjjenek hozzá a szavak. Mindegy, honnan, mikor, miféle korból és kitől. Versalkotó technikái is ezt a költői életformát követik. Legfontosabb szövegformáló elve az asszociáció, főleg a hangzáson alapuló, de szereti a tematikust is, egy-egy újsághír, hirdetés vagy bármilyen apró szöveghulladék megindíthatja az alkotás folyamatát. 
|
Kép forrása: libri.hu
