Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk

Milbacher Róbert új regénye egy mára nyomtalanul eltűnt szlavóniai telepes falu krónikája, amely egyben az elbeszélő itt született nagyanyjának küzdelmes élettörténetét is megörökíti. Miközben nyomon követjük a falu 19. századi alapítását és elnéptelenedését, az asszonyt a halálos ágyától gyerekkorának mágikus világáig kísérhetjük vissza az időben. Korokon és tereken át lépkedve oda-vissza párhuzamos emberi történetekkel találkozunk: a jobb életre vágyó kisközösség mindennapjai mellett egy otthontalanságból a hazátlanságba vándorló sváb-magyar család kálváriájával szembesülünk.

Vonala van a Nap járásának, vonala van tengeren a látóhatárnak, ahol ég és víz vonallá összeérnek, egyetlen fűszál rajza is vonal.

            „Rajz: írás: vonalak: / sárban csapkodó halak. Pedig / volhattak volna tengerig.” – talán így alakulnak az élet útjai: szándékok, világmegváltó akaratok kusza indulásától a megélt jelenig. Ami nem mindig – illetve legritkábban – a Tenger. Emelt pillanatok, amikor azt érezzük, talpalatnyi helyünktől mérve is miénk a teljes horizont.

Adományra hökken, aki költészetet vár Halmosi Sándor legújabb kötetétől. Mert igaz ugyan, hogy a Tantra és hőszivattyú verseket bocsát elénk, ám e poétikai kultúrának legalább annyi köze van a bölcselethez és a misztikához, mint az irodalomhoz. A könyv alaktana és szellemvilága a költő életművének meghatározó jegyeit sűríti magába: változatos formakészlet, missziós eltökéltség, hamvasi világkritika és krisztiánus létbizalom fogódzik össze, hogy a megváltott világban megváltatlan módon élő embert teremtménnyé szólongassa.

Léteznek olyan városok, melyek „lénye” sugárzik, köveikből árad, ömlik, páráll a múlt. Granada, Róma, Selmecbánya. Ezekben a városokban erősebbek az ízek, markánsabbak a színek és a formák, még a levegő zamata is más. Ezekben a városokban élőbb a muzsika és a dal. Ezeknek a városoknak aurájuk van. Utcáikon, tereiken, öreg házaikban, kongó kapualjaikban ott kísértenek régi századok neves és névtelen lakói. Pécs is ilyen város, ahol a múltra érzékeny ember bolygó árnyak, ismeretlen papok és suszterek, katonák, kisdiákok, régi boltosok, csúnya kislányok és szép delnők szellemei közt jár.

Az tán újszerű e kötetben, – ha kell újszerűnek lennie egyáltalán, lehet az az unikális benne, hogy nem hajhássza a nóvumot – hogy szent dolgokról beszél profánul vagy keverve a szentet és profánt, kanonizált szenthez és nem kanonizálthoz, sőt a szenté avatást ellenző reformátorhoz, világi művészhez és egyéb halandókhoz szól szentes, kegyes nyelven az első fejezetben, a Félprofán litániákban. Az isteni kegyelemben részesült bűnös, sőt a bűnt közénk telepítő első emberpárhoz litániázik, amit ugye a szentekhez szoktak, mindezzel közelebb akarván hozni a katolikus továbbá a protestáns álláspontot, a szekuláris és klerikális nézőpontot, célközönsége (micsoda szó, nagyon marketingesen hangzik egy verskötet-féle esetén) azok, akik a jelenség mögött keresik a lényeget, az okozat mögött az okot egyben a célt.

Balázs F. Attila költő, műfordító, szerkesztő, kiadó az akár kalandosnak is minősíthető életútra visszatekintve így értékel: "Szerencsés vagyok, mert eddigi életem egy végtelen utazás volt, ami Marosvásárhelyről indult, folytatódott Radnóton, Ditrón, Gyulafehérvaron, aztán ismét Marosvásárhelyen, Brassón, Kolozsváron, Csíkszeredán, Nagyváradon, Pozsonyon, Budapesten, Ekecsen át a nagyvilág fele. Minden állomásból lélekben, szellemiekben és élményekben egyre gazdagabban indultam tovább." Szívesen beszélt arról, amit mindenhol és minden időben a legfontosabbnak tartott: hogyan lehet az irodalom hatással a valóságra, a mindennapokra. 

Székelyhidi könyve egyszerre egyetemes apokalipszistörténet és magán hittétel. Hűen követi az Újszövetség 27., prófétai könyvének felépítését, minden versére és fejezetére direkt hivatkozásokkal, ugyanakkor Székelyhidi új alapokra helyezi saját látomását. Az alapmotívum nála a Teremtő befogadása, melynek nála meglepő, és mégis kézenfekvő formája lesz az elnyelés. A Jelenések Székelyhidi 11. kötete..

Jóna Dávid a kortárs irodalom jól ismert alkotója, sikeres, számos online és nyomtatott formában jelentek meg eddig művei, de az útnak még nincs vége…

Hívószó gyanánt hadd említsek néhány felületet: Art’húr – melynek megálmodója, főszerkesztője is Jóna Dávid, Palócföld, Fedél Nélkül, Kortárs, Ezredvég, Hitel, Előretolt Helyörség, Új írás, Parnasszus, Agria, és a már ismert, Baranyi Ferenccel közös, Gyöngyhalászok című kötet, valamint az előkészület szakaszában, támogatásokra igényt tartó Kilenc Hollómadár című, szintén közös kötetük. Munkáik révén is összefonódtak a szálak például a NovArt felületén Zsigmond Istvánnal, sokszor együtt, egymást erősítve jelennek meg, hiszen Dávid verseit István illusztrálja.

Az olvasmány különlegességek ínyenc olvasóját talán meglepi ez az egyszerű cím, amit könyvajánló soraim elé választottam.

Mert a könyv, amire szeretném felhívni minden magyar figyelmét – legyen hívő zsidó, vagy hívő keresztény, de legyen magát ateistának tekintő – egy mélységesen mély párbeszéd közreadása.

A homlokzat mint tükör című bevezető írásában egy képre emlékeztet az egyik beszélgetőtárs, amely a katedrális belső oldalát díszíti Buenos Airesben. József és testvéreinek találkozását ábrázolja:

„A kép nem ok nélkül került oda a nemzet megszervezésének idejében: az argentinoknak azt a vágyát fejezte ki, hogy egymásra találjanak. A jelenet ’a találkozás kultúrája’ létrehozására irányuló törekvésre utal. Többször beszéltem már arról, milyen nehéz nekünk, argentinoknak ’a találkozás kultúráját’ megszilárdítanunk, mert úgy látszik inkább a széthúzás és a történelem által teremtett szakadékok csábítanak minket. Olykor inkább a városfalak építőivel, semmint a hidak építőjével azonosulunk. Nincs ölelés, sírás, az apára, a vagyonra, a haza gyökereire vonatkozó kérdés. Nincs párbeszéd.”

Az az író bánik igazán jól a szavakkal, aki a sanyarú sorsokat, a nyomort és a sarokba szorító helyzeteket úgy képes ábrázolni, hogy az olvasónak ne szálljon el azonnal minden életkedve. Ha karaktereinek lassan kihunyó reményével párhuzamosan erősödik lélekben, akkor végzett tökéletes munkát. Leczo Bence fiatal, kelet-felvidéki író, aki első kötetével jelentkezik. A falu összes férfija novellákat rejt, és ugyan egyik sem kimondottan vidám, mindegyik sajátos potenciált hordoz. Az erős érzelmeket kiváltó történetszálak dinamikusan fonódnak össze, feltárva az esendő ember szeszélyesen dramatikus oldalát, mindezzel megteremtve a kötet egyedi atmoszféráját. Minden írás realisztikus, életbölcsességgel gazdagon erezett, határozott mondanivalóval. Hatásos ábrázolásai és magabiztos nyelvkezeléssel megalkotott képeiből arra következtethetünk, hogy a történetek személyes élményeken alapulnak.

A széntelep felé című novella egy exújságíró életébe enged betekintést, aki a vasutasok visszaéléseiről írt tényfeltáró cikket. A feljelentések megtörténnek, sok vasutast letartóztatnak. A férfi a cikk hatását látva végül felmond, és maga is a vasútnál helyezkedik el, de ott sem marad sokáig, ugyanis baleset történik, ráadásul az ő hibájából, és elbocsátják. Nem érzi tragédiának, mert így legalább több időt szentelhet hobbijának, a gyermekjáték-készítésnek, melyet szinte mániákus megszállottsággal űz.

Kalligram Kiadó gondozásában 2015-ben napvilágot látott Az elárult Japán című könyvében Ferber Katalin a magántörténetet egy szélesebb társadalomkritikai (a Japánban tapasztalt idegenség és hazugság) kontextusába helyezi, de a könyv így is erősen személyes jellegű marad. Életálom című regényében radikálisan robbantotta fel a történetet: a múlt emlékeinek keserűségét a jelen tapasztalataival vegyítve oldja fel az elbeszélő. Szerkezetileg három egységre osztható – apuálomra, anyuálomra és énálomra. Minden cím alatt hosszabb lélegzetű történetmondás (elbeszélés) hullámzik, amelynek hangvétele hétköznapi; stílusától idegen a fennköltség. Az így elmondott történetek közötti határt Franyo Aatoth keze munkáját dicsérő illusztrációk jelzik, amelyek – ha jobban belemerülünk a képek vizsgálatába – az emberi lélekben parazitaként élősködő káosz egyfajta reprezentációjául szolgálnak. A regény Szemmelveisz Margit, az egykori minisztériumi titkárság vezetője és Ferber Imre, volt Földművelődésügyi Minisztérium agrárszakértője balul sikerült házasságáról szól; pontosabban: három ember életének alakulását követhetjük végig egy szeretet- és bizalomnélküliségtől terhelt, embertelenségből elégtelen időszakban, a kommunizmus időszakában.

"Mivel legfőbb törekvésem mindig is az volt, hogy a lehető legtöbb dologból maradjak ki, amit az élet kínál, akkor, amikor elveszettnek éreztem magam, egyszerre a legnyugodtabb lettem: történhez bármi, már haszontalan dolog tiltakozni. Kíváncsi lettem, mi vár arra, aki megengedi magának, hogy sodródjon."

Ülök az autóban, a Karinthy Frigyes úton haladok Budán. Éppen orvoshoz megyek, ma már annyira nem ördögtől való, pszichológushoz igyekszem. Nézem a házakat, este van már, az utcalámpák fényében emberek sietnek a járdákon. Piros lámpát kapok, és amíg arra várok, hogy tovább mehessek, egy szó furakszik a gondolataimba. Angióma. Az erek jóindulatú daganata.

Kettőezertizenhárom február tizennegyedikén reggel ültem az autóban, és szintén orvoshoz mentem. A zalaegerszegi kórház felé tartottam, aznapra műtétre voltam kiírva, a fülemről egy agresszívan növekvő angiómát terveztek eltávolítani. A főorvos az előzetes vizsgálatok során egy rövid mondatot vetett oda, milyen szerencsés, hogy ez itt van, és nem öt centivel odébb, sokkal nehezebb dolgunk lenne. Akkor jobban foglalkoztatott az, hogy a fülemhez fognak nyúlni, mert érzékeny voltam rá, gyerekkoromban többször is felszúrták. De ez a mondat valahogy akkor mélyre hullt. Nem veszett el nyomtalanul, nem felejtettem el, nem túl sokszor, de azért néha eszembe jut, hogy tényleg, mi lett volna akkor? És mi van, ha anélkül, hogy tudnék róla, hiszen akkor sem fájt, nem okozott semmilyen közvetlen tünetet, növekszik bennem valahol valami hasonló.

Ha egy kezdő író már a pályája legelején képes több műfajban is hitelesen megnyilvánulni, ígéretes folytatásnak nézhet elébe. Az ajtó másik oldalán című novelláskötet megerősíti ezt az irodalmi „evolúciós” folyamatot. Gerencsér Anna írásai széles spektrumon bontakoznak ki, miközben letisztult eszköztárral és kiforrott, célirányosan funkcionáló ötletkészlettel találkozunk. A formai kötöttségeket tiszteletben tartó, egységes szövegvilág csak növeli a drámai középpontok jelentőségét, akárcsak a prózai dinamizmus, így mindegyik írás önmagán túlmutató jelentéssel gazdagodik. Az időben előrefelé haladó húsz novella hol misztikus, hol tényszerű, de mindegyik elgondolkodtató.

"Számos nehéz sorssal találkoztam életem során. Professzionálisnak lenni a munkában (annak, aki ügyvéd, börtönigazgató vagy minisztertanácsos…) annyit jelent, mint szemet hunyni, ledolgozni és elfelejteni. Kevésbé professzionális-e, ha ezek a sorsok megérintenek és karcolást hagynak a lelkeden?

Túl sok karcolás volt ez, egyetlen léleknek. Ezért keresett ő menedéket az irodalomban. Valójában éppen azért létezik irodalom, hogy bemutassa, milyen veszélyesen ravasz és kíméletlen tud lenni az élet.

Valahol a sötét, nehéz felhők fölött ez a rengeteg bánat, tehetetlenség és reménykedés könnyekkel és imákkal írja tele az oldalakat. Aztán valaki, aki tud a felhőkről olvasni, papírra veti a történetet, hogy a szelek szét ne hordják, hogy el ne felejtődjék. Így született könyv a Senki bolondjaiból."

Nemcsak a skandinávok jeleskednek a dermesztő provinciális krimikben, hazánk is képes hasonló darabokat felmutatni a műfajban. Itt van például Ross Károly Híd az ártér fölött című legújabb regénye, mely skandináv krimisen hideggel és hóeséssel indul, majd családi titkokkal és felkavaró részletekkel folytatódik.

A főszereplő családapa, Áron négy hektárnyi erdőt örököl, de nem foglalkoztatja a téma egészen addig, amíg a helyi önkormányzat kisajátítással nem fenyegeti, amennyiben nem kezd vele valamit. Áron az eladás mellett dönt, így kénytelen leutazni az Isten háta mögötti szülőfalujába, hogy találkozzon a vevővel.

V. M.: Aki Zeneakadémiát végzett zongorista, koncertező kamaraművész, zenetanár, az miként válik íróvá?

F. K.: Egyszerűen úgy, hogy elkezd írni. Először persze az íróasztalfióknak, aztán nekibátorodik, hogy publikáljon. Majd vérszemet kap, és köteteket jelentet meg, végül 2014-ben kiköt egy rangos társaságban, a Szépírók Társaságában.

 Polcz Alaine (archív felvétel)

D. M.: „A mai európai gondolkozásban a halál tudata mintha nem érintené az életet. A történelmi gondolkodás, a tudományos haladásba vetett hit és a technikai fejlődés mítosza mintha elfelhőzné azt az egyszerű tényt, hogy mindannyian meghalunk. Oly annyira, hogy -- némi iróniával -- azt is mondhatnánk, manapság nemcsak meghalni nem divatos dolog: már öregnek lenni sem sikk. A film, a televízió és színes képeslapok, vagy a reklámok azt a hatást keltik, mintha a Földön élő emberek többsége szép és fiatal lenne. Ebben a környezetben minden utalás a csúnyaságra, betegségre, öregségre vagy a halálra egyszerűen illetlenségnek tűnik.” -- találóan pontos megfogalmazásod.

P. A.: Pedig a halál felfogásának története egyben az emberiség története is. Az egyes kultúrák, korok halálviszonya gondolkozásukat életmódjukat, filozófiájukat tükrözi. Halni tudni, annyi mint élni tudni, olvasható Szókratész Phaidonjából. 

Én 1922-ben születtem Kolozsvárott, Erdélyben, kisebbségi sorsban. Szüleim akkorában nagyon nagy szegénységbe kerültek. Küzdöttek, és küzdelmük engem is ellenállóbbá tett. Láttam a természetes életet. Apámnak két házassága volt. Gyermekei, mi öten, két anyától otthon születtünk. Otthon halt meg a nagymama is.