Videó

A Volánbusz videója




Keresés a honlapon:


Bene Adrián: Létzökkenés – Tamás Dénes: Rémegyszerű versek

 

 

 

 

Létzökkenés

Tamás Dénes: Rémegyszerű versek (Napkút Kiadó, 2020)

 

Amikor úgy érezzük, darabjaira hull addigi világunk, először megállunk, megdermedünk a kizökkent időben, „a haltestű / közöttiségben” (Figyelmeztetés). Egy meghatározó veszteség, egy sorsalakító esemény vagy egyszerűen csak az ember életútjának felén elért sötét erdő a bénultság után, számvetésre és újratervezésre késztet, akárcsak pandémia idején a bezártság. Korábbi életprogramunk, prioritásaink, evidenciáink megkérdőjeleződnek, mindenre iróniával tekintünk, magunkba nézve elkedvetlenítő ürességet találunk, a mulandóság és az esetlegesség érzete tölt el. Ahogyan a Halhatatlanság című versben megfogalmazódik: „elfogy az erő a nevetés / a keresés a kíváncsiság / a szerelem a vágyakozás / a bizonyítási vágy az akarás”. Elkezdünk kamaszos lényegkereséssel gondolkodni újra azon elmélkedni, mitől is van értelme az életnek, ki vagyok én az atomok összességén túl: sírás, ölelés, simogatás, tánc,álom, szeretet, indulat, keresés, emlék, vágy, alakulás (Miből vagyok). Az életközépi válságot beindító szakítás, a társas és érzelmi keretek megrendülésével a magány válik az elsődleges léttapasztalattá (Szakítás 1.). Az idő körben jár, zsibbadtságunk monotóniája kétségbeejtő: „eltelt a mai nap / a holnapi nap is eltelik / ez a hét is ez a hónap is / (…) miközben nyüszög szűköl / ordít ki belőlem az örökkévalóság” (Az idő). Tamás Dénes kötetének „rémegyszerűségét” a felvázolt tapasztalat megélése és az ebből kiinduló filozofikus letisztultság adja.

A vallomásos szubjektivitás alig-alig öltözik képbe, zenébe, bonyolult szerkezeti megoldásokba. Ennek ellenére nem csupán egy lelkiállapot elégikus lenyomata, megrendítő és együttérzést keltő hatása mellett az ismétlésekre és ellentétekre felfűzött rövid versek költészetté válnak, és ennek az esztétikumnak érzésem szerint az emberi létezésre vonatkozó filozófiai igényű reflexió adja az alapzatát. Ennek egyik aspektusa a lét és a nyelvi kifejezhetőség és a kettő közötti referencialitás problematizálása (A nyelv; Leírhatatlanul). A szavak „nem jelentenek már semmit / csak egy dologra képesek / hogy rajtuk keresztül / önmagát mesélje a nyelv” (A nyelv). A wittgensteini maximát kifordító Végletek megoldása a hétköznepi nyelvhasználat helyett a költészet, amely képes a világhoz, a léthez való kapcsolódásra: „amiről nem lehet beszélni, arról írni kell”. Ennek a művészi kifejezésmódnak alapvető jellegzetessége az irónia mint a nézőpontok változékonyságának felmutatása; ez működik a csattanós-kontrasztos verszárlatokban (Gyűlöllek; Elfertőződött; Van időm), amelyek új, látszólag ellentétes értelemösszefüggésbe helyezik az addig mondottakat: „gyűlöllek / elég ha feltűnsz / nyugtalan leszek / gyomrom görcsbe rándul / (…) szagod fojtogat / összezár a torkom / (…) / gyűlöllek // mennyire szerettelek” (Gyűlöllek). A magány és a hiány által meghatározott belátások és indulatok egyértelmű megfogalmazásai mellett Tamás Dénesnek néhol sikerül a hétköznapi beszéd logikájától valóban elszakadva az enigmatikus felmutatás költői módjához eljutnia, mint a Benne vagyok című darabban, amelyet érdemes egészében idéznünk:

 

mielőtt szavakhoz jutnék, már érzékelem a veszélyt

néhány tömbház egy úttest

repülő madarak elhagyott gyárépület

kiszáradt fa

nyár

 

nem tudok védekezni

megállapítom vereségem

 

benne vagyok”

 

A montázsszerűen összefűzött benyomások atmoszférája nem csupán egy lelkiállapot metaforikus megjelenítését szolgálja, van ennél általánosabb egzisztenciális jelentésszintje, sőt, magának az emberi létezésnek az allegorikus kifejezéseként is olvasható. Az első és az utolsó három sor egyúttal a lét, a beszéd és a költészet fent tárgyalt viszonyrendszerére is utalhat, különösen, ha összeolvassuk az Alulmaradok soraival: „hiába teszem-veszem a szavakat / csűröm-csavarom a sorokat /pászítom a mondatokat / a kimondhatatlannal szemben / úgyis alulmaradok”.

Az egzisztencia természetes határpontja a halál mint az élet értelmezéséhez szükséges evidencia. Ennek megfelelően a kötet többször is visszakanyarodik a témához. Az Együtt című versben az egyéni öregedés és elmúlás generációs kontextusba helyezése a közösség általánosabb szintje révén a lét törvényszerűségéhez kerül közelebb: „elkísérjük egymást a halálba”. A múltban az autóbaleset élménye látomássá-jóslattá lényegül át: „te vagy a sánc szélén kiterített holttest”. A Kivirágzott az élet természetes kiteljesedéseként ábrázolja a halált, aminek belátását tükrözik egészen öreg emberek mosolygó, tág szemei: „már teljesen / kivirágzott / bennük a halál”. A Temető a halál egyéni hibákat, megkülönböztető jegyeket eltörlő hatalmát, az egyéni létezésből való kiszabadulást állítja középpontba: „itt mindenki magáról leválik”. Egyéni és a közös emberi létezés feszültsége, az egzisztenciális magány ellentmondásossága jelenik meg a Miattunk többes szám első személyében és az aforizmatikus Rémegyszerűbb soraiban („sínpárnál / csak a sín / rémegyszerűbb”). Az elmúlás és a semmi metafizikai igazsága (A jó és a rossz; Csak az elmúlás) elvezet a transzcendencia tapasztalatához (Uram; Egyedül; Elrepül; Nem tudom). A mindenütt jelenvaló felsőbb hatalom a mulandó egyéni létezés tragikumával szembeni vigaszként szolgál „minden jól van / nem vagy egyedül” (Egyedül). Ez a „néma sötét áramlás / beköthetetlen megnevezhetetlen erő” a Kitölt című versben „a világ néma / embertelen áramlása”-ként nehezen megragadható, megnyugtató léttapasztalatként jelenik meg.

A hol kitáruló, hol bezáruló ég (Esti kérdezés 2.) az egyéni nyomorúság, elhagyatottság, szenvedés és a felülemelkedés pillanatai közötti dinamikát jelképezi. Ehhez kapcsolódik a Bármi által bemutatott tapasztalata a csillagos égbolt fenségességének, önmagunk kicsinységének, ahol azonban saját esetlegességünk már magában hordozza a véletlenben rejlő új perspektíváját, az érthetetlen bizonyosságot, hogy bármi megtörténhet.

A kötet egységes tematikájához illeszkednek Láng Orsolya rajzainak derűsen groteszk figurái, amelyek elrajzoltságukban, csonka és torz vonásaikkal az emberi tökéletlenség elfogadását sugallják. Tragikus állóképek helyett mozgásban lévő, felfelé tekintő, mosolygó, társas lények, olyanok, amilyenek. Ezt egészítik ki a fekete-fehér fotók az emberfeletti léptéket képviselő égről, tengerről, hegyekről, továbbá az idegenséget hangsúlyozó városi tájképekkel, és a magányt szimbolikusan kifejező – romantikus vizuális utalásokkal terhes – vándorról, fákról készített fotókkal, jelezve a székelyföldi szerző kötődését a hegyekhez. A hegyről letekintés perspektívája átvitt értelemben is érezhető a kötet legjobb darabjaiban mint a hétköznapi, banális élettények átértékelésére, magasabb értelemösszefüggésbe helyezésére való törekvés.

 

  
  
 

Bene Adrián (Pécs, 1977) irodalomtörténész, filozófus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, az Acta Romanica rovat vezetője. Főszerkesztő-helyettes. 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.