Videó

A Műcsarnok csatorna videója




Keresés a honlapon:


Bittner Mónika: Érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak csak a halálra – Simon Adri: Tizenöt halál

 

 

Érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak csak a halálra

 

A címadó sommázatot egy vén suszter fogalmazta meg, így aztán tudományosnak nem is tekinthető, voltaképpen csak beugrott ez a hrabali idézet, amikor megpillantottam Simon Adri Tizenöt halál című kötetét. A tekintélyes címet viselő versgyűjtemény borítójára John Bauer kissé komor hangulatú illusztrációja került, a huszadik század elején élő művész alkotása a kötet klasszicizáló verseinek hangulatát vezetheti fel, melyeknek visszatérő témája az elmúlás. Szerencsére nem személyes tapasztalatait vetette papírra a költő, nem a saját betegségét vagy halállal kapcsolatos élményét terhelte meg a metafora díszeivel, a megsemmisülés más módon jelenik meg a művekben. Persze, ettől még lehetne ez a vezérfonala a kötetnek, a halálra irányuló irodalmi alkotások mindig foglalkoztatni fogják a szerzőt és befogadót egyaránt, a végességhez való viszonyulásunk, veszteség-narratívák akkor is érdekesek, ha semmilyen újdonsággal sem szolgálnak, a pusztulásnak ilyen a természete: önmagában lenyűgöző. A nehézséget számomra az okozza, hogy az ebbéli állapotból fakadó kérdéseket alig érinti az alkotó (ötvenöt versből mindössze hét foglalkozik konkrétan a halállal: [talán még mindig…], Tizenöt halál, Fehérvörös, Szigligeti merénylet, János legyen, Vámpírcsillag, Bartók elutazik), ezért zavarba ejtő a könyv címe és külalakja.

Ugyanakkor a kötetben jelentős számban szerepelnek művek, melyekben az intertextualitás többféle elemét használja fel Simon Adri, nagy elődöket és a kortárs költőket is játékba hoz, az emlékek, búcsúversek, születésnapi köszöntők mellett jellegzetesek a hommage versek és akad közöttük parafrázis. Ezekben a művekben mutatkozik meg a legmarkánsabban, hogy Simon Adri verstechnikailag hibátlan tudással rendelkezik, lehet az hagyomány újraírása (Keresd a jeleket, Aranymetszés) vagy az eredeti nyelvi fordulatra emlékeztető költemény (Proletár férfi verse) magabiztosan jelennek meg az eredeti alkotóra jellemző klasszikus elemek. Kiemelkedőnek tartom a János legyen ciklus címadó versét, ahol egyetlen költeményben jelenik meg Arany János, József Attila, Radnóti és Pilinszky utalás egy Eisemann operettel keretezve. Szintén e ciklus része a Forrad című költemény (’56-ról ötvenhat szóban), ami nemcsak technikailag remek, hanem atmoszférájában is erős. Egyszerre mutatja meg az ’56 előtti pillanatokat, „Még nem tudjuk, hogy e napokban / utoljára vagyunk egy nép. / Utoljára van olyan, hogy néplélek / meg nemzettudat” magát a forradalmat megjelenítő hangulatot egy zseniális Pilinszky utalással „Most megvillanunk utoljára, / mint az öreg izzó a lépcsőházban / mielőtt végleg kiég.” és az azt követő kiábrándultságot: „Még nem tudjuk, / hogy küzdelmünk céltalan, / hogy tanulságul sem szolgálunk / majd senkinek.” Az egyidejűleg jelenlevő időszerkezet lehetővé teszi, hogy az egész 56-os kérdést a történelmi tényeken túl lélektani perspektívába is helyezze. Az ötvenhat szavas vers képes arra, hogy megjelenítse azt az ’56-os életérzést, amelyről senki sem beszélt, de mindenkiben benne volt: sajnos nem sikerült egy jobb világot építenünk.

 A legsikerültebb ciklus az utolsó, Permafrász elnevezésű gyűjtemény, melyben jórészt szabadversek (és álszabadversek) találhatók. Tizenöt reflexió egy aktuális társadalmi problémára, az éghajlatváltozásra. Simon Adri több írásában megjelenik a jelenlegi kiábrándító (vagy kiábrándult) világ, ami azért ebben a részben érvényesül a leghitelesebben, mert a kötött formákból való felszabadulás oldottabbá tette az alkotót is. A Permafrász periódus majd mindegyik verse azért hatásos, mert ezekben egy állapot vagy szituáció leírását olvashatjuk, egyszerű helyzetfelismerések sallangok nélkül, a költőből nem akar szólni a próféta. Képszerűen vetíti elénk a klímakatasztrófával járó veszélyeket, de megmarad a tényeknél – a versciklus címével ellentétben – nem akarja az olvasóra hozni a frászt és pont ettől működik. Az éghajlatváltozással járó katasztrófák kezelésére vagy inkább nemkezelésére, az emberek problémára adott válaszára vagy inkább fölényeskedő hárítására a legadekvátabb válasz a valóság metafora-mentes ismertetése:

„Lángol az erdő Szibériában, / a változatosság kedvéért már / nemcsak az ősfák, fenyvesek égnek: / lángra kapott és izzik a tőzeg, / oltani azt végképp lehetetlen… Más ez a nyár most, mint ami eddig / nyárként élt a köztudatban, / madarak olajos tolluk vedlik, / a fejekben tompa kábulat van. / De nyomjuk a gázpedált lankadatlan, … Az Egyenlítőn is lángol az erdő, / kiegyenlítjük tartozásunk.” (Más ez a nyár)

A globális problémák mellett szól a kisebb léptékű, szűkebb körre vonatkozó dilemmákról is. Arra a kérdésre, hogy mi lesz Az ember gerince nyolcvan év múlva, meglehetősen baljós választ kapunk, miszerint Takonygerincű Lepattantként „a számítógépnél görnyedő életmód / s a telefonok szakadatlan nyomkodása miatt, / … Nyolcvan év múlva az ember fizikuma csak hozzáidomul jelleméhez.”

Ezeknek a verseknek jól áll a cinikus hangvétel és pont annyi malícia van bennük, amennyitől egy kicsit azért kényelmetlenül érzi magát az olvasó, de – lesújtó valóság – cselekedni ettől nem fog, pontosabban nem ettől fog. „A legokosabb, ha szépen otthon maradunk. / Ültessünk egy datolya- vagy kókuszpálmát / kertünkbe, fotózzuk le magunkat a fával, / üssük fel photoshoppal, s máris készen az / ökoszelfi. Senki meg nem mondaná, hogy / lakóhelyünkön, utószezonban készült.” (Utószezon)

Az ötödik rész azért jó, mert végre nem a költőnek van mondanivalója, hanem a verseknek.

 A Pakol, kukáz vagy az Isten nem levéltáros periódus versei egyébként éppen attól nem ütősek, hogy mindenáron át akarnak adni egy üzenetet. Meg akarják mutatni, hogy milyen (borzalmas) a karantén időszak, és mennyire el vagyunk veszve egyébként is a világban. A költő túlontúl bele akarta erőltetni a versekbe a 2020-as év deprimált légkörét, olyan eszközökkel, ami csak azoknak jelent valamit, akik ezt az időszakot átélték. Mit jelent az ötven év múlva élő emberének az, hogy „nem mehetek maszk nélkül a Lidlibe / nem számítottunk ekkora hisztire / mit tegyek, hogy ne legyek egy mísz bige” (Szájmaszk blues)

„A karanténom nem az otthonom. / Betonfalak közt nem bírom ki már, / sós cseppek gyöngyöznek orromon.

Átbújhatnék a tiltó kordonon, / de ha elkapnak, durva bünti vár, / a karanténom nem az otthonom.

Nézettségrekord a filmes szájtokon, / mindenki egyre többet piál. / Sós cseppek gyöngyöznek orromon.” (Nem az otthonom)

Nyugtalanító a jelenlegi időszak és érződik is a verseken, hogy mennyire nyomasztó, csak egy ilyen közhangulat ábrázolása elbírna több kényelmetlenséget és határozottabb provokációt. Ha szerencsénk lesz és lezajlik a járvány, akkor évtizedek múlva már nem sokat fog mondani az, hogy a pandémia alatt maszkot kellett hordani. Az viszont sokat mesélne, hogy ebben az időszakban ébredtek rá az emberek, hogy fulladoztak attól, hogy a saját családtagjaikkal kellett együtt tölteni az időt és hiába volt tele az éléskamra, nézhettek filmeket, színházi előadásokat, vagy akár beszélgethettek volna egymással, ehelyett a nép pánikolt, panaszkodott és háborús narratívában gondolkodott. Elvesztettük a talajt a lábunk alól pusztán attól, hogy otthon kellett maradni; holott mindenki meditál, jógázik, halhatatlanságra vágyik, mindössze az okozza a gondot, hogy pár napra értelmesen elfoglalja magát.

Ezek a versek benne ragadtak a komfortzónába, hiányzik a szókimondó szembesítés és nem derül ki, hogy amikor a jövendőt gondatlanságból agyoncsapták, akkor van még számunkra esély vagy nincsen remény.

Mit gondol erről Simon Adri, van okunk a bizakodásra? Szívesen elolvasnám prózavers formában, amivel az ötödik ciklusban dolgozott.

 

 Simon Adri: Tizenöt halál. Orpheusz Kiadó, 2020.

 

 

 

  
  
 

Bittner Mónika (Szeghalom, 1978)

Az Egy csapott evőkanál rovat vezetője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.