VideóA PécsTV csatorna videója Keresés a honlapon: |
Lapszemle
Egy személyben Zorpia, Zorman Zelme, Azaki Nemazaki vagy épp egy Felhő: Nagy Zopán alakmásait, arcait, hangjait sokan, sok műfajból ismerhetik. Kiállításai, könyvbemutatói és performanszai még véletlenül sem az unalmas protokollesemények sorába tartoznak: hangok, gesztusok, zajok, képek, impressziók kavalkádja hat a nézőre/hallgatóra, aki biztosan megőrzi az élményt. Miközben lebontja a hagyományos műfaji, tartalmi és – saját szavával: – „létköznapi” korlátokat, felépíti a maga minden ízében egyedi univerzumát. – Nagy Zopánnal, az Irodalmi Jelen állandó szerzőjével beszélgettünk. * – Vitathatatlanul ritka különleges alkotója vagy a kortárs magyar művészetnek. Azért művészetet említek, és nem irodalmat, mert szinte nincs olyan művészeti ág, amit valamiképp ne ölelne fel az eddigi életműved. A kezdet kezdetétől ebben a multimedialitásban gondolkodtál – ha egyáltalán megfelelő kifejezést használok –, vagy egyik irány hozta a másikat? – Ha a gyerekkorig tekintünk vissza, akkor a kutyák lenne az első (és majd folyamatos) fogalom, ami meghatározó volt. Tizenkét évesen megtanultam a Nemzetközi kutyaenciklopédiából az akkor létező összes (302) kutyafajtát – és kutyautisztikus viselkedéssel kísérve éltem mindennapjaimat: kutyakiállításokra jártam, és Smena 8-as fényképezőgéppel, illetve Zenittel fotóztam a kutyákat, majd rajzoltam őket és írtam is róluk, tehát itt érhető tetten az összművészeti (akkor még kutyológiai) érdeklődés… Tovább az irodalomijelen.hu cikkére >>>
Az elismerést annak az írónak vagy költőnek ítélik oda, akinek nevéhez a legkiemelkedőbb műve kötődik az elmúlt egy évben. Tóth Krisztina, Szálinger Balázs, Kollár Árpád, Barnás Ferenc, Bognár Péter, Fancsali Kinga, Takács Zsuzsa művei az idei Esterházy Irodalmi Díj jelöltjei – derült ki kedd délután a budapesti Rózsavölgyi Szalonban tartott sajtótájékoztatón. Az elismerést az Esterházy Magyarország Alapítvány annak az írónak vagy költőnek ítéli oda, akinek nevéhez véleményük szerint a legkiemelkedőbb műve kötődik az elmúlt egy évben. Erre jó eséllyel az a mű (könyv és/vagy e-könyv formában megjelent regényt, versgyűjteményt) pályázik, amely „humanista világlátásával, szabadságtörekvéseivel, felelős szeretetével, feddhetetlen jóakaratával és nyelvi igényességével járul hozzá ahhoz, hogy Magyarország, Európa és az egész világ jobb hellyé váljék” – fogalmaz az alapítvány a honlapján. 2025-ben, mikor először talált gazdára a díj Darvasi László Neandervölgyiek című trilógiája nyert. A szakmai elismerés és a díj mellett anyagi támogatás is jár a nyertes alkotónak. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Erős nemzetközi kezdés után átmeneti hazai megtorpanás – leginkább talán ezzel lehetne jellemezni a Budapest Táncfesztivál első két napját a Nemzeti Táncszínházban. Modern klasszikusok Egy felvezető beszélgetés előzte meg a Ballet Company of the Serbian National Theatre első napi két produkcióját. Ebben egy ponton sorjáztak a „big stars” és a „megastar” kifejezések, ami az álmoskönyv és a tapasztalat szerint sem szokott jót jelenteni akkor, ha valaki csillámpor helyett egy mezei „good enough” (elég jó) előadásra vágyik. Az est elnevezése (Good Vibrations) már szerényebben hangzik, az alkotók „csupán” jó rezgéseket ígérnek, és ezt az ígéretet a két előadás maximálisan beváltja, vagy akár túl is teljesíti. A Game of Shadows (Árnyak játéka) című darab első mozdulatai után tisztán látszik, hogy ha csikorog is az agyunkban a táncos celebritásokra való utalás, valóban elsőrangúan képzett, prémiumkategóriás táncosokat látunk. Ahogy az is elég hamar világossá válik, hogy Jacopo Godani a produkció nemzetközileg elismert, világjáró tervezője és koreográfusa sem csupán egy kommunikációs fogásokkal megtámogatott „híresség”, hanem egy olyan alkotó, aki képes a rácsodálkozás friss élményével megkínálni minket a kortárs balett konvencionálisabb keretein belül is. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Súlyos ellentéteket hozott felszínre a bejelentés, hogy Oroszország a Velencei Biennálén, négy év szünet után újra megnyitja pavilonját. Folyóiratunk itáliai tudósítóját arra kértük: foglalja össze a legfrissebb tudnivalókat. Sz. Koncz István jelenti a helyszínről. Szinte azonnal vihart kavart Mihail Svidkoj idei első, nyilvános megszólalása. Az orosz kultúrfejedelem (ha a diktatúrák hazai történetében kutakodunk, szerepét, befolyását Aczél Györgyéhez hasonlíthatjuk) talán maga sem gondolta, hogy bejelentése frontokat nyit az olasz és az európai közéletben. A nemzetközi kulturális kapcsolatokért felelős biztos, volt kultuszminiszter, nem mellesleg az Olasz Köztársaság Érdemrendjének birtokosa (2012) ugyanis az év elején megerősítette a hírt: a 61. Velencei Képzőművészeti Biennálén, május elején kitárja kapuit az orosz épület. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Vajon mennyire pontosan értjük az ihlet kifejezés jelentését, amikor halljuk vagy használjuk egy beszélgetésben? Talán még mindig az ókor vagy a romantika megszállott, transzcendens világból táplálkozó művésze jut eszünkbe, miközben az irodalom kiemelt alakjai már több mint száz éve meghaladták ezt a felfogást, és sokkal megközelíthetőbbé tették az ihlet fogalmát. A Mi az ihlet? esszésorozat célja, hogy bemutassa különböző világirodalmi szerzők alkotói felfogását, kiemelt figyelmet fordítva az ihletdefiníciójukra. Olyan alkotókat veszünk sorra, akik valamilyen szempontból megújították az ihlet jelentését, és ezzel hatással voltak kortársaikra és a későbbi irodalmi ihletről való gondolkodás változására. Amikor Rainer Maria Rilke súlyos depresszióval és alkotói válsággal küzdött 1911 végén, barátnője és pártfogója, Marie von Thurn und Taxis hercegnő meghívta a duinói kastélyba, hogy az egyedüllét és a tenger közelsége segítsen neki az írásban. Rilke hónapokig egyedül élt a kastélyban, mivel a hercegnő családja csak később csatlakozott hozzá, de a várt áttörés még sokáig elmaradt. 1912. január 21-én Rilke kisétált a vár bástyái alatti meredek sziklafalhoz. A tenger felől viharos szél fújt. A leírása szerint a szél zúgásában hallotta meg az első elégiát nyitó híres kérdést: “És ha kiáltok, hallja-e bárki az angyali rendekből?” Rilke azonnal elővette a jegyzetfüzetét, felírta a mondatot, majd sietve visszatért a szobájába.
A Vasarely-emlékévhez kapcsolódó 10. Zsolnay Fényfesztivál tematikája a művész „Színes város” koncepciója lesz, amelynek keretében a szervezők az optikai illúziók világába repítik a látogatókat. Az idei, 10. alkalommal megrendezett Zsolnay Fényfesztivál minden eddiginél nagyobb és látványosabb programmal várja a pécsieket és a jubileumi fesztiválra érkezőket július 2-5. között, négy éjszakán át. Ahogy az a fesztivál május 7-ei beharangozó sajtótájékoztatóján kiderült, a szervezők idén több mint 30 új fényalkotással készülnek, ráadáasul a programsor két fontos, Péccsel kapcsolatos művészeti évfordulóval is összefonódik: Victor Vasarely születésének 120. évfordulójával és a Vasarely Múzeum fennállásának 50. jubileumával. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
Szarvas Koffán Károly ifjúkorának szeretett helyszíne volt, és kevesen tudják, hogy túl a középiskolai éveken, a szarvasi műértőknek köszönhette, hogy eljutott Párizsba. E korai festményekről nem sokat tudunk, egy 1963-as interjúban azt mondta a művész, hogy azok grafikus jellegű, fekete-fehér képek voltak. A fekete-fehér Koffán egész életét meghatározta – grafikáit és fotográfiáit egyaránt. Koffán 1909-ben született, és ahogy generációja legtöbb tagjának, neki sem volt könnyű élete, hét testvérével együtt a család sokat nélkülözött. Gimnazistaként karikatúrákat készített diáktársairól, tanárairól, így fedezték fel tehetségét, és rajztanára beajánlotta Rudnay Gyulánál, aki akkor már hat éve a budapesti főiskolán tanított. Koffán be is került a Képzőművészeti Főiskolára, 1933-ban Rudnaynál diplomázott festő szakon. Korai festményeit mutatta be Szarvason, és a képek árából befolyt összeg tette lehetővé, hogy a fiatal művész 1934-ben Párizsba utazzon, ahonnan 1939-ben tért haza. A párizsi évek alatt kézműves tudását felhasználva sokféle munkával teremtette meg megélhetésének feltételeit: „Voltam asztalos, lakatos, gépíró; könyveltem is, hegedűtanár is voltam, meg bábjátékos. És nagyon sokat rajzoltam.” – mondta a már említett interjúban. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Jó sok dolog történt a krimivel azóta, hogy Poe gyilkos orangutánja kimászott az ablakon. A klasszikus krimik – ideértve Sherlockot éppúgy, mint Agatha Christie detektívjeit – alapvetően megelégedtek a „whodunnit?” okozta izgalommal. Ezekben a gyilkosság szimpla keresztrejtvény, amit nyomozó és olvasó együtt fejt meg – legalábbis elméletben, mert valójában az író tisztességtelen előnyök egész sorát biztosítja hősének. Hisz hogy is venné ki magát, ha a mezei olvasó úgy jönne ki a szövegből, hogy okosabbnak érzi magát, mint az agyonhájpolt detektív?
Antológiává bővült a Netflix 2023-ban nagy sikerrel indult sorozata, amelynek második évada nem őrizte meg az első harsányságát, helyette inkább lassan ölő méreggé változott. Hangyákkal kezdődik, és egy olyan körrel zárul, ami mindannyiunk számára a reménytelenség záloga. Nem véletlen vált rögtön indulása után kulturális fenoménná a Balhé. Jó érzékkel ült fel az ázsiai filmek népszerűségi hullámára, Ali Wong és Steven Yeun személyében vett két izgalmas színészt, és ami talán a legfontosabb, olyan alaphelyzetből jutott el szélsőséges végkövetkeztetéséig, ami bárki számára ismerős lehet: mind voltunk ingerültek az utakon, a boltban, a tömegközlekedésen, és talán mondtunk olyat, amire később nem voltunk büszkék. A sorozat arra hívta fel a figyelmet, hogy akár egy ilyen eset is elég lehet ahhoz, hogy lekerüljön rólunk a kultúrmáz, és minden konszenzust felmondva kezdjünk el kiiratkozni a társadalomból. A második évad már inkább rögzült rendszereket mutat be, nem főszereplői szélsőséges időszakait örökíti meg, hanem azt, ahogyan ők nap mint nap élnek. S ez talán még veszedelmesebb, hosszabb távon maradandóbb hatást gyakorol a befogadóra is. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Elkészült a Vasarely 2026 – Pécs hivatalos weboldala (vasarelyev.hu), amely átfogó és naprakész információs felületként szolgál az idei Vasarely nevéhez fűződő jubileumi programsorozathoz. Az oldal célja, hogy egy helyen tegye elérhetővé mindazokat a tartalmakat, amelyek segítségével a látogatók teljes képet kaphatnak a Vasarely Év eseményeiről, programjairól és lehetőségeiről – írják a városházi kommünikében. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
Új irodalmi fesztivál indul útjára május közepén Pécsett. A Bertók-projekt az indulása óta olyan kezdeményezésekben gondolkodik, melyek egyszerre gazdagítják a helyi, a regionális és az országos kulturális életet. E törekvés legújabb példája a Deszkatavasz Költészeti Fesztivál, melyet 2026. május 14–16. között rendeznek meg. A fesztivál nevét Bertók László 1998-as kötetéről kapta, és célja, hogy Pécset a kortárs magyar költészet találkozási pontjává tegye, teret adva az alkotók és a közönség párbeszédének. Tovább a madeinpecs.hu cikkére >>>
2026-ban Ascher Tamás rendező kapja a Színházi Kritikusok Céhe életműdíját – jelentette be a szakmai szervezet. Az elismerést szeptember 20-án, a 47. Színikritikusdíj-átadón veheti át, amelynek helyszíne az Eötvös10. Stuber Andrea laudációja cikkünkben olvasható. A Színházi Kritikusok Céhe évente egyszer titkos szavazással életművéért kritikusdíjat adományozhat olyan, a színházművészet bármely területén kiemelkedőt alkotó 65 év feletti művésznek (színész, rendező, tervező, dramaturg stb.), aki dokumentálhatóan sokat tett a magyar nyelvű színház fejlődéséért, eredményeiért, színvonalának emeléséért, és közvetve vagy közvetlenül hozzájárult, illetve hozzájárul a magyar színházművészet jövőjének alakításához, a fiatalabb színházi generációk neveléséhez, formálásához. 2026-ban Ascher Tamás kapja meg a rangos elismerést. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
René Groebli 2026. május 5-én, 98 éves korában, szülővárosában, Zürichben hunyt el. Halálhírét svájci galériája, a Bildhalle jelentette be, amely közleményében kiemelte, hogy távozásával egy innovatív és kísérletező művészt veszített el a fotográfia, aki élete végéig fáradhatatlanul alkotott, és akinek életműve maradandó hatást gyakorolt a svájci és a nemzetközi fotográfiára egyaránt. René Groebli svájci fotográfus 1927. október 9-én született Zürichben. Karrierjét mozdonyvezetőként kezdte, majd később a fényképezés iránti szenvedélyének hódolt. 1945 és 1948 között a zürichi Kunstgewerbeschule-ban tanult. 1949 karácsonya előtt érkezett meg a ködbe burkolózott, lebombázott londoni Victoria pályaudvarra. Két hétig kóborolt a városban Rolleiflex fényképezőgépével, és megörökítette London kísérteties, mégis lenyűgöző arcát. Az emberek sziluettjei a ködben, az újonnan kibővített Battersea-i erőmű kontúrjai és a London Bridge mögött feltűnő pára mind a háború utáni időszak különleges atmoszféráját idézik fel. Párizsban készült képei éles kontrasztot mutatnak: a francia főváros utcái és jelenetei élénkebbek, intenzívebbek, mégis kevésbé szubjektívek. Groebli képei egyéni narratívát alkotnak, amelyek a modernizmus és a költészet határán mozognak, és új megvilágításba helyezik a két nagyváros háború utáni auráját.
Idén ismét lesz olasz vendége a Pestext fesztiválnak, május 9-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban Matteo Strukul A velencei temető című regényét mutatja be a szerző Bánki Éva segítségével. Őt kérdeztük a könyv kapcsán Velencéről, a művészetről és a regényírásról. 1749: A 18. századi Velencébe kalauzol el minket Matteo Strukul A velencei temető című könyve. Amellett, hogy a regényt reklámozó anyagokban rendre a thriller műfajmegjelölést láthatjuk, a történet egyik főszereplője Canaletto, a velencei városkép legismertebb megörökítője, vagyis a mű egy valós történelmi idő valós közegébe helyezi az eseményeket. Mire számítson az olvasó? Milyen könyv A velencei temető? Bánki Éva: Mint annyi más regényt, ezt is többféleképp lehet értelmezni. Bámulatos bevezető ez a veduta-festészet világába, egyben a XVIII. századi Velence szellemi életének izgalmas panorámája. Thrillerként is lehetséges olvasni, mégpedig olyan thrillerként, amely egy gazdag, káprázatos, az életörömöt és művészetet ünneplő városban játszódik. Az én értelmezésem szerint A velencei temető egy olyan szerelmi epizódokban is bővelkedő történelmi regény, mely egy rejtély, egy bűncselekmény leleplezése során "lebbenti fel a fátylat" a múlt egy szeletéről, vagyis klasszikus történelmi krimi.
Háborúellenes film, de mi végre? A kórus olyan, mint egy sajtos pogácsa valamelyik áruházlánc pékségéből. Alapvetően ízre jó, nem lehet az embernek mélyreható kifogása ellene, és ha nem vágysz tartalmasabb étkezésre, akkor képes kielégíteni az igényeidet, persze ha azok nincsenek túl magasan. 1916-ot írunk, az I. világháború kellős közepén a yorkshire-i Ramsden lakossága megcsappan, hiszen egyre több férfit hívnak be katonának. A front apokaliptikus emberdarálójáról szóló hírek még nem rendítették meg a társadalom militarizmusba vetett hitét, igaz, egyre többen kar vagy láb nélkül, esetleg lelkileg megnyomorodva, önmaguk árnyékaként térnek vissza a frontról. A kisváros kórusának szintén megfogyatkozik a létszáma, ezért a tagság kénytelen fiatalokat is sorai közé emelni. Ám egy napon nem más kapja meg behívóját, mint maga a kórusvezető, ezért a vezetőség, élén a helyi malom tulajdonosával és egyben a kórus mecénásával, Alderman Bernard Duxbury-vel (Roger Allam) kénytelen új művészeti vezetőt felfogadni. Tovább az ahetediksor.hu cikkére >>>
Vámos János a Prágai Képzőművészeti Egyetemen végzett. Aktuális művészeti eszköztára a vizuális túltelítettség és a hiány közti átmenetből jön létre. Munkái felhasználják gyorsan változó és ingergazdag környezetünk egyrészt urbanizált, másrészt digitálissá vált jellegét. A térbe lépve színeik és méretük ellenére, Vámos festményei helyett elsőként akadályoknak látszó elemekre leszünk figyelmesek. Ha irányítják is mozgásunk, teszik azt anélkül, hogy bárminemű útvonalat kijelölnének, nem állnak össze egy lineáris pályává. Ha távolról tekintünk rá egy-egy konstrukcióra, elsőre szinte mozgást sugalló dinamizmusuk mellett felfedezünk párhuzamos elemek által létrehozott síkokat, melyekből inkább mintegy csak billennek ki részek. Könnyen meginogtatható, bizonytalan szerkezetnek tűnnek. Pedig könnyen azt gondolhatnánk, hogy pont ezek kellene megadják egyéni mozgástereink biztonsági korlátait. Egy-egy részen akár azt is érezhetnénk, hogy valamiféle fiktív lépcső melletti kapaszkodóként állnak kézre elhelyezkedésük magassága, dőlésszöge miatt. Akár buszmegállókból, de főleg tömegközlekedési eszközökről is ismerősek lehetnek úgy az összekötő elemek, mint maguk a közrezárt csövek. Ezek könnyen tartozhatnának a Marc Augé által megfogalmazott átmeneti terekhez, amelyeket ő „nem-helyeknek” hív, bármilyen sebességgel, bárhova is tartunk, de mindenképp mozgásban vagyunk vagy annak előkészületében, várakozásában vagyunk.[1] A „nem-helyekbe” senki se az adott helyen való tartózkodás céljával jut el, hanem csak átmeneti, tranzitállapotban kerül ide, így se a privát szféra kialakításához, se teljesen köztérjellegű működéshez nincs benne lehetőségünk. Minderre mintegy további rétegként rakódik rá a tér, az odairányított embertömeg és a figyelmük, idejük irányításának szándéka – természetesen, érdekek által vezérelt módon. Disordered Attention című könyvében Claire Bishop arra is felhívja a figyelmet, hogy a figyelemmel, mint erőforrással is dolgozó gazdaság hogyan telepszik rá vagy még inkább határozza meg, szabja át mindennapi életünk átvitt értelmű architektúráit, de szó szerinti infrastruktúráit is, hozzátéve, hogy immár a képző- és performanszművészet is ezeket alapul véve működik.[2] Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
Prózát és verset egyaránt írsz. Szerzőként mit jelent számodra a két forma, mikor nyúlsz vershez és mikor novellához? A vers számomra gyorsabb és közvetlenebb forma, sokszor egy hangulat vagy benyomás hirtelen sűrűsödése. Nehezebb, mert túl személyes, túl közeli. Ezért írás közben próbálom eltávolítani magamtól, hogy ne pusztán vallomásként működjön, hanem önálló szövegként, tárgyként is megálljon. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
…mindegy, milyen szerepet kapunk, a győzelemért, a hatalomért folytatott ádáz harcban bármilyet motiváltan, meggyőződéssel, belülről fakadón, magunkévá tett, felturbózott gyűlölettel, hitelesen el tudunk játszani. Ha valaki hirtelen megkérne, hogy fejtsem ki, mit értett Heidegger azon, hogy a művészet nem egyszerűen esztétikai tárgy, hanem a lét feltárásának egyik alapvető módja, magabiztosan felnevetnék, és ezt válaszolnám: jobban jár, ha a fejtegetésem meghallgatása helyett megnézi az Andrei Şerban rendezte Stuart Máriát a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színház előadásában. Mert ha valami, hát az az előadás nem „reprezentáció vagy utánzás, hanem olyan »világmegnyitás«, amelyben a lét maga válik tapasztalhatóvá”. Azon viszont hosszasan el kellene töprengenem, hogy láttam-e valaha is ehhez hasonló művészi produktumot, amely alig három órában legalább megközelítőleg ennyi mindent el tud mondani a létezésünkről, a világunkról. Igen: Robert Icke Friedrich Schiller nyomán készült adaptációjának előadásában az emberi létezés sajátos volta válik nemcsak megtapasztalhatóvá, hanem átélhetővé is. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Ha már a vörös csillagnál tartunk: úgy gondolom, téged mindmáig elsősorban azokkal a 70-es-80-as években született munkáiddal azonosítanak, amelyek nemzeti és politikai szimbólumokkal foglalkoztak, újraértelmezve – gyakran ironikusan – a megkopott jelképeket. Hogyan vált ez a tematika, és talán mindenekelőtt a sarló-kalapács meghatározóvá akkori munkáidban? A téma többször is „szembejött” velem, mielőtt megszületett 1973-as „sarló-kalapácsos” fotósorozatom, ami aztán más műfajokban, később újragondolva, átértelmezve is megjelent. A pécsi régészeti múzeum könyvtárában találtam egy cseh folyóiratban egy illusztrációt, ami megfogott. Ezen egy nagyon egyszerű figura egy sarló-kalapácsot tartott a kezében. Később, amikor Maurer Dórával és Gáyor Tiborral Csehszlovákiában jártam – Dóra akkortájt azon dolgozott fáradhatatlanul, hogy létrehozzon egy közép-európai archívumot a számunkra fontos művészekről – az út mellett 4-5 méteres, plasztikailag nagyon szépen megoldott sarló-kalapácsokkal találkoztunk, amik politikai jelentésüktől függetlenül jó szobrok voltak. E téma felé lökött egy 1972-es beszélgetésem is Attalai Gáborral, aki azt mondta, olyan munkákat kell létrehozni, amikről feketén-fehéren kiderül, hogy itt és most születtek. Így jött el 1973. május 23., amikor a pécsi múzeum udvarán Nádor Kata lefotózott, kezemben ezzel a két szerszámmal. Ebből születtek aztán előbb a szitanyomatok, majd több festmény – közben ugyanez történt az utcakövekből formázott csillagokkal is. Nem tagadom, némi ihletet merítettem ehhez Andy Warhol alkotásaiból, a szerialitás engem is foglalkoztatott, de másképp, mint őt.
Prózaíró szemináriumot tartott. 1990, tatai JAK-tábor. Legendák ideje és helyszíne. Amikor és ahol mindenki (+–X) személyesen ott volt. Hús és vér, és face to face, és férfi a férfival, nő a nővel, és az összes kombinációban. Sütött a nap. Éjszaka nem, akkor a kocsmák és a diszkók szolgáltatták a világítást. Zsivajgott, dübörgött, élte világát az élet. Az irodalmi is; akkor még együtt jártak. A történelem ígéretesnek látszott. Mechanikus írógép, rádió és tévé már (és még) volt, de számítógép, internet és mobil nem. Félúton a középkor és a novacén között. Jelentkeztem a szemináriumra. Először voltam JAK-táborban, vidéki csávó (26), aki követgette a kortárs irodalmat, de engem senki (+–X) nem ismert. KE verseivel és kisprózáival találkoztam már, sőt szórakoztatónak találtam őket.
|
Fotó/forrás: Nagy Zopán
