VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Lapszemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Az Új hang rovatban ezentúl az íróiskolákkal szorosabb együttműködésben fogjuk közölni a résztvevők írásait. Ennek az új nyitánynak a jegyében Lackfi Jánost kérdezzük saját írókurzusáról. Gallen Gábor és Mohácsi Árpád kérdez a Szófa nevében. Mutasd be, kérlek, egy kicsit az írókurzust! Mikor indult, és hogyan alakult a résztvevők köre? – A 2000-es évek elején kezdtem el Kreatív Írást tanítani a Pázmányon. Később Vörös István kollégámmal komplex képzéssé szélesítettük a kezdeti egyetlen szemináriumot. Nagy öröm visszaemlékezni, hogy ott ültek a termekben diákként olyan neves és jótollú mai pályatársak, mint Simon Márton, Pion István, Ijjas Tamás, Ughy Szabina, Horváth László Imre, Svébis Bence vagy Toroczkay András. 2013-ban indítottam el a Lackfi Kreatív Írást a Marczibányi téri Művelődési központban. Ez a tanfolyam ugrott át aztán az internetre a Covid idején, és ekkor derült ki, hogy ha nincsenek térbeli korlátok, milyen döbbenetesen megsokszorozódik az érdeklődés. Most ősztől kétszáz ember tanul nálunk írni a Facebookon, és három remek kollégám, Ijjas Tamás, Posta Marianna és Véssey Miklós bírálja a sok-sok beérkező szöveget.
Úgy érzem, hogy Farkas Franciskát hallom, nem egy színésznőt, nem egy cigány költők (mint például: Jónás Tamás, Choli Daróczi József, Bari Károly, Szécsi Magda) verseit közlő előadóművészt… A Duna Művészegyüttes elmúlt években készült előadásainak többsége – Juhász Zsolt rendezői intencióját tükrözve – hasonlít egymásra, azaz: egy adott terület (Partium, 2025.) táncait, egy adott ember táncos gyűjtéseit (Apák és fiak, 2023.) vagy éppen egy adott népcsoport (Cigányok arca – Romengi faca, 2026.) kultúráját, táncait összegzi és sorakoztatja fel a nézők számára. Az említett előadások közös, sarkalatos pontja még a színészi jelenlét, a szövegmondás beemelése. Míg az első két esten Rubold Ödön színművész megjelenései úgy váltották a táncos részeket, mint egy lemez különböző zeneszámai, addig a mostani bemutatón a színész-táncos betétek inkább egy megszakítás nélküli, folyamatos, egymásba folyó, dzsesszes zenei albumhoz hasonlók. De mégsem, mert ez utóbbiban általában van ív, ami eligazít a valami felől a valahová, a Cigányok arca – Romengi facában viszont nem éreztem semmilyen vezérmotívumot, a tánc, a szöveg, a koreográfia egymástól jól elkülöníthető, független részekből áll. Annak ellenére, hogy Farkas Franciska színésznő szinte végig jelen van, mégis snittszerűnek, fragmentáltnak éreztem az előadást. Ez a kollázsként ható rendezés arra a következtetésre juttat, hogy a rendező így akarta bemutatni a cigányok rendezetlenségét, változékonyságát. Nem a történetelmesélést és a cselekményességet hiányolom tehát, sokkal inkább egy átfogó koncepciót, amely mégis egységbe foglalja a cigányok különbözőségéből származó sokszínűséget. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Lenyugvás
Ahogy a nap megy le,
Fajgerné Dudás Andrea Merülés című kiállításának vásznai a férje, János halála utáni hónapokban készültek. A budapesti Deák Erika Galériában látható tárlatról a művésszel és a galéria tulajdonosával beszélgettünk: hogyan lett az időről szóló kiállítási tervből egy egészen más anyag, mit jelent a víz a képeken, és miért nem szükséges a nézőnek feltétlenül ismernie a háttértörténetet. "A művész alkot. Az író ír. Ez a formaadás a művészet kegyelme, hogy a gyászt kirakjuk magunkból. Elbeszéljük. Elfogadni közönségként: hagyni, hogy a valóság traumatikus aspektusa egy pillanatra megérintsen" – egyebek között ez hangzott el Babarczy Eszter megnyitójában Fajgerné Dudás Andrea Merülés című kiállításának vernisszázsán. A kilenc képből álló anyag megfestésén keresztül a művész a férje alig több mint fél éve bekövetkezett halála feletti gyászát élte meg és tette ki a közönség elé.
Beszélgetés Natalka Sznyadanko ukrán írónővel otthonról, történelmi fikcióról, feminizmusról és Ukrajna helyzetéről a nemrég magyarul is megjelent, A Főherceg selyempongyolája című regénye kapcsán. 1749: Ukrán szerző vagy, ukránul írod a műveidet, ugyanakkor jelenleg Németországban élsz, könyveid hatalmas sikert aratnak a német piacon, a Budapestre is a német nyelvű delegáció tagjaként érkeztél a Könyvfesztiválra. Ezt a helyzetet a kényszer szülte, a háború elején hagytad el Lvivet. Hol vagy most otthon? Natalka Sznyadanko: Számomra az otthon inkább közeg, mint földrajzi helyszín. Az a tér, ahol megértenek, ahol jól érzem magam. A világ minden táján élnek barátaim, de ez nem akadálya sem a kapcsolattartásnak, sem annak, hogy rokonságra leljünk abban, ahogyan a világról gondolkodunk. Itt, Budapesten is összefutottam egy régi ismerősömmel, egy bolgár származású íróval, aki már hosszú évek óta Bécsben él. Sok évvel ezelőtt, a Berlini Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon találkoztunk, amelyet akkoriban Odesszában rendeztek meg. Budapest előtt Bécsben botlottunk egymásba. Mivel a szakmai kapcsolataim nagy része ilyen vagy ehhez hasonló, a szakmai életemet nem változtatta meg jelentősen, hogy az ukrajnai háború idején külföldre kerültem.
A Csalogány Presszó több mint 40 éve fix pontja a városnak, ma már azonban nem csak kiváló italai vonzzák a közönséget, hanem a keddenkénti dzsesszkoncertjei is. Klátyik Szilárddal, Kele Dáviddal és Hasznos Ákossal, az eseménysorozat szervezőivel beszélgettünk. Mikor volt az első koncertetek a Csalogányban, és miért pont a keddet néztétek ki magatoknak? Hasznos Ákos: Tavaly novemberben indítottuk a koncertsorozatot helyi zenészek összefogásával, azóta minden kedden este 8-tól, legfőképpen dzsesszel várjuk a közönséget. Fontos, hogy nem vagyunk műfajilag elkötelezve, volt már bluesosabb, rockosabb esténk is, ilyenkor egyfajta dzsesszes ízzel tálaljuk ezeket a stílusokat. A keddre azért esett a választásunk, mert bizonyítani szeretnénk, hogy egy halott napon is meg lehet mozgatni az embereket. Alkalmi formációk lépnek fel ezeken az estéken, de persze van egy magja a csapatnak, ami mindig kiegészül más zenészekkel. (A maghoz tartozik Dávid és Ákos is, mindketten kitűnő dzsesszmuzsikusok – a szerk.) Tovább a madeinpecs.hu cikkére >>>
Első jegyzet A zsinagóga udvarán ültek. Meleg volt. Szombat, ezért csak egy-két látogató merészkedett be a festményeket megnézni, pedig olyan jól kitalálták, hogy ott lesznek és várják az elszánt betérőket, akiknek csak tanítást, tárlatvezetést adhattak a sábesz miatt. Már dél is rég elmúlt, de ők négyen még mindig ott ültek az udvaron. A törékeny alkatú, apró termetű nő, aki láthatóan a társaság középpontja volt. Mellette a költő a tétován álló festővel, aki szinte nem is értette, hogyan került ide, valamint a kultúrszolga, aki csak azt szerette volna, hogy a kultúra megnyissa a zsinagóga kapuit. Mintha egy Rejtő által írt regény alakjai lennének, pedig a dátum 2014. Tovább a kepiras.com cikkére >>>
Az év novellái mindig olyan újdonság, amit repesve vár az ember, kíváncsian, hogy vajon kik kerültek be a válogatásba, és – irodalmi közhellyel élve –, mennyire „erősek” azok az írások, az írók mennyire vonzanak be minket, olvasókat képzeletük világába. Az új, a 2026-os talán még erősebb lett, mint a korábbiak, bár azokban is sok remek elbeszélést olvashattunk, mégis ebben, az idén megjelentben van több olyan is, amit később szívesen újra elolvas az ember. És ilyenkor a bőség zavarában nehéz is, hogy kit emeljünk ki, és kiről ne beszéljünk. Kezdjük talán két olyannal, ami igazán szíven üti az embert.. Tovább az olvasat.hu cikkére >>>
Az, hogy a Madách Színházban az évad első bemutatójaként debütált Evita Szirtes Tamás, a jelenlegi igazgató utolsó vagy egyik utolsó rendezése lesz-e a teátrumban, a jövő zenéje. Egészen pontosan annak függvénye, hogy milyen kimenetele lesz a Madách Színház igazgatói pozíciójáért folyó pályázatnak, amelyen Szirtes is indult. Andrew Lloyd Webber és Tim Rice világhírű musicalje a hazai színpadon nemcsak a slágereket szinte kívülről fújó idősebb korosztályt, hanem látványvilágával a fiatal generációt is igyekszik megszólítani. És bár a Wicked dalszövegírója, Stephen Schwartz szerint tévhit, hogy „a musicalek könnyedek, felszínesek és csupán arról szólnak, hogy végül mindenki boldogan él, amíg meg nem hal”, a kétségkívül showszerű Evita villódzó fényeivel éppen a lényeget takarja el: Eva Perón alakját és személyiségének változását.
Az elmúlt időszakban nemzetközi figyelmet szerző magyar fotográfus, Makó Szilveszter reagált a közösségi médiában megjelent kritikákra, amelyről a lapunkban is beszámoltunk. Munkáinak vizuális világa egyre nagyobb ismertséget hozott számára, ugyanakkor a gyakori megjelenések nyomán olyan vélemények is megfogalmazódtak, amelyek szerint a fotográfus képei túlságosan hasonlítanak egymásra. Makó a kritikákra reagálva hangsúlyozta, hogy nyitott a visszajelzésekre, és az alkotói folyamat természetes részének tekinti azokat. „Nem olvastam a rólam megjelent szalagcímeket. Ami eljut hozzám, az a kommentek formájában érkezik, és ezeket szívesen fogadom. A kritika része annak, hogy valami olyat hozzunk létre, amire érdemes odafigyelni, és megértem, hogy egy gyakorlatlan szem számára a képeim talán ismétlik egymást. De különbség van egy látásmód, egy stílus és egy irány között. Minden ember számára új dobozt építek, lefestem, berendezem és kiszínezem, hogy kizárólag hozzá tartozzon” – fogalmazott Makó, utalva arra a sajátos, kézzel épített díszletekre és digitális utómunka (Photoshop, CGI és MI) nélkül készülő képekre épülő alkotói folyamatra, amely világszerte megkülönbözteti a munkáit.
Vannak könyvek, amelyek elbeszélnek egy történetet, mások viszont arra késztetnek, hogy újragondoljuk azt, amit már ismerni véltünk. Tóth Péter Lóránt Radnóti nyomában című kötete az utóbbiak közé tartozik. A szerző 2019-ben gyalog járta végig a Borból Abdáig vezető, mintegy nyolcszázötven kilométeres útvonalat, amelyen 1944 őszén Radnóti Miklóst és több ezer munkaszolgálatos társát hajtották végig. A huszonnégy nap krónikája mégsem puszta útinapló vagy egy rendkívüli fizikai teljesítmény dokumentuma. Inkább kísérlet arra, hogy Radnóti költészetét visszahelyezze abba a tájba, történelmi tapasztalatba és emberi közegbe, amelyben megszületett. Vannak ugyanis utak, amelyeket éppen azért lehetetlen másodszor végigjárni, mert az első út megismételhetetlen történelmi tapasztalattá vált. A kötet hitelét az adja, hogy ezt az áthidalhatatlan távolságot mindvégig érzékeli és érzékelteti: a jelenből el lehet indulni a múlt felé, de megérkezni oda nem lehetséges... Tovább az irodalmijelen.hu cikkére >>>
A Csokonai Nemzeti Színház szeptemberben mutatta be Federico García Lorca Bernarda Alba háza című drámáját Keresztes Attila rendezésében. Az évad további részében is látható előadás kulisszatitkaiba tekinthetünk be az Angustias karakterét megformáló Újhelyi Kingával, aki többek között mesélt Lorca művészetéhez fűződő szoros kapcsolódásáról, a próbafolyamatról, illetve a dráma aktualitásáról és súlyáról. Lorca-drámát játszani mindig óriási szakmai kihívás lehet. Hogyan indult el benned Angustias karakterének megformálása, és milyen kulcsfontosságú rendezői instrukciókat kaptál, amelyek meghatározták a próbafolyamatot? Leginkább az eddigi spanyol kultúrához kapcsolódó tapasztalataimból, gyakorlataimból merítettem ehhez a történethez kapaszkodókat. Korábban flamencót énekeltem négy évig, de táncolni is tanultam, eredeti madridi, szegecses talpú cipőben. Ezt követően volt egy újabb izgalmas találkozás színházi keretek között Lorca költészetével. 2013-ban a Déri Múzeumban adtuk elő A méz dala című rendhagyó irodalmi estünket Ráckevei Annával, Homonnai Varga Andrással és Vaszkó Bencével (rendező: Mispál Attila). Majd 2019-ben megtalált a Yerma, az azonos című, szintén Lorca-darab főszerepe (rendező: Anca Bradu), amelyre nagyon jó szívvel emlékszem vissza. 2024-ben pedig egy szintén a spanyol kultúrához erősen kötődő – ám eredetileg argentin – zeneszerző-szövegíró páros, Astor Piazzolla és Horacio Ferrer művét adtuk elő, a Maria de Buenos Aires című tango-operitát (rendező-koreográfus: András Lóránt), eredeti spanyol nyelven. Sosem volt szerepálmom, de a Maria de Buenos Aires címszerepe szíven talált, az lett. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Öt terem, 119 alkotás, 26 év – egy életmű. 2026 nyarán állították ki Csoma József képzőművész, író, pedagógus festményeit, fotóit és fotómontázsait a Nyíregyházi Városi Galériában. Nem csupán képek sorakoztak a falakon, hanem emlékek, gondolatok és egy több évtizedes alkotói pálya lenyomatai. Krúdy Gyula alakja, Váci Mihály portréja, bibliai ihletésű kompozíciók és filozofikus hangulatú művek egyaránt helyet kaptak a tárlaton, amely egyszerre kínált művészeti élményt és személyes visszatekintést. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
Bánki Éva készülő regényében a modern világ műgyártmányai, műnők, robotok kapcsán felveti a „műgyerek” ötletét: milyen hiányt pótolnánk vajon az angyalian tökéletes gyermekkel? Többek között az örökbefogadásról, a hierarchia természetéről és a szülő-gyerek viszonyról beszélgettünk a szerzővel. Angéla címmel jelent meg regényrészleted a Kortárs októberi lapszámában. Már a cím is egy személynév, de a névadás és a megszólítási formák igen fontos szerepet játszanak a részletben is. Emellett feltűnően sokszor írod le a szereplők nevét – Anett, Zoltán, Angéla –, és ezek jelentése szintén szorosan kapcsolódik a történethez. Mi a jelentősége számodra a neveknek, írás közben a névadásnak? Egy szépprózai műben semmi sem véletlen, legkevésbé a tulajdonnevek. Egy sokszereplős, mozaikos felépítésű regényben, ahol a főszereplő állandóan úton van, vándorlása közben új és új szereplőkkel ismerkedik meg, a tulajdonnevek különösen fontosak. Ezt Gogol, a Holt lelkek szerzője is milyen jól tudta! Akit egyébként én nemcsak ezért csodálok, hanem páratlan emberismerete és fantáziája miatt. Angéla nálam annak a kislánynak a neve, akit mindenki örökbe akarna fogadni, mert annyira ártatlan, édes, szőke, cuki… Annyira tökéletes, annyira angyali, hogy szinte nincs is. És tényleg nincs, mert Angéla mindig mindenhonnan továbbszökik. Az Angéla név persze a szereplő különleges státuszát is kifejezi. Sokat gondolkodtam azon, hogy Saint-Exupéry mért nem adott a híres gyerekszereplőjének nevet. De tulajdonképpen adott, hiszen a köznév, a „kis herceg” úgy működik a regényében, mint egy különleges tulajdonnév. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Jonatan Etzler svéd rendező második szatirikus nagyjátékfilmjében a problémás gyereket pincébe záró tanárnő sztorija társadalmi allegóriává válik. A szinopszis alapján akár Robert Östlund is adaptálhatta volna skandináv kollégája, Rasmus Lindgren De Oönskade (szabad fordításban: A nemkívánatos) című regényét, amelyben a feje tetejére áll (és úgy is marad) egy kisvárosi mintaiskola élete. Maria (Saoirse Ronan) nem különösebben rendkívüli tanárnő, de szeretné jól végezni a munkáját, megfelelni az elvárásoknak, és talán arra is vágyik, hogy valaki végre elismerje az erőfeszítéseit – csakhogy az osztályában ott van Danny (Eddie Waller), a kötelező káosz-ügynök, akinek a viselkedése mellett szinte lehetetlen normális órát tartani. A fiú nemcsak a tanulást akadályozza, hanem lassan az egész osztály életét meghatározza, Maria pedig egy ponton olyan döntést hoz, amelyet nehéz volna bármilyen körülmények között megmagyarázni: saját házának pincéjébe zárja a gyereket. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Most két remek alkotó: egy festőművész és egy képzőművész eset- és ecset-tanulmányai, illetve vegyes technikai, érzelmi, intuitív világai, absztrakt elmélkedései találkoznak egy közös boncasztalon, ami olyan szép, akár egy Boldogok Háza mögötti hajnali vágóhídon nyers szívet és forró belsőségeket reggeliző, dérpalástba s organikus hártyába öltözött menyasszony belső térkép-egyvelegének kifordított, örömökkel felrobbantott bája, rezonanciája… A párhuzamosok a védtelenben, az alkotások a szenzibilis szférák rétegeiben, a sorsvonalak (az art-érzések) a végtelenben (is) találkozhatnak… Egy-egy közös tér-időben pedig változatos sorsvonalak, nyughatatlan, elringathatatlan lélek-ábrázolások, barátságok – és pszichikus áramlások, kivetülések is találkoznak… Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Mindig érdekes, hogy mikor talál meg minket egy gyászoló alkotta mű, egy könyv az elmúlásról és a veszteségekről. Mikor találhat meg minket úgy, hogy kedvünk legyen ilyesmit olvasni. Ami engem illet, a tökéletes időzítés a saját tragédiámtól kellő messzeségben lévő időpont lenne. Akár előtte, amikor még nem csapott le a gyász, akár jóval utána, mert a hiány ugyan velünk marad életünk végéig, azért mégiscsak van olyan része, amikor majdnem belehalunk a fájdalomba, és van az, amikor rádöbbenünk, hogy mégsem haltunk bele (és van az a fájdalom, amibe bele lehet halni, ahogy azt mindjárt látni is fogjuk) – Donáth Mirjam író, a New York-i Reuters hírügynökség egykori újságírója a gyászról, elmúlásról szóló könyvekről írt rendhagyó „olvasónaplót”. Egészen mostanáig elképzelni sem tudtam, ki az, aki a legnagyobb fájdalma közepette egyáltalán olvasni tud. De most kaptam két könyvet is a gyászról, és az egyik Paul Auster özvegyének, Siri Hustvedtnek a Szellemkép című gyásznaplója, amiből kiderül, hogy Siri épp ilyen ember: Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
A jellegzetes karakterekkel feltöltött és a humort sem nélkülöző játék inkább a felnőtteket látszik megszólítani, egészen addig, amíg olyan témák is előkerülnek, amelyek a gyerekek mindennapjaihoz tartoznak. Szülőként előbb-utóbb mindenki szembesül a szülői és szülői munkaközösségi értekezletek sajátos hangulatával, ahol az iskolapadba beülve egy kicsit mindenki újra gyerek lesz, miközben felnőtt énje is karakteresen megmutatkozik. A helyszínt és a témát színházilag is többen feldolgozták, ilyen Szabó Borbála Szülői értekezlet című darabja, amelyből sok éve fut sikeres előadás a Jurányiban, vagy a Soltis Lajos Színház SZMK című előadása. Ezek azonban elsősorban felnőtteknek szólnak. A Hevesi Sándor Színház „zenés iskoladrámája” azonban a gyerekeket, közelebbről a felső tagozatosokat célozza meg, egy olyan helyre engedve bepillantást, ahol róluk, de nélkülük folyik a szó. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Jakab Ferenc képzőművész legújabb, „Napló” című tárlata több mint három évtized alkotói munkáját mutatja be a Pécsi Galériában október 30-tól. A kiállítás a művész életének legfontosabb mérföldköveit rögzíti; a képek azonban nem szavakkal, hanem a vonalak, síkok és ritmusok nyelvén mesélnek. Jakab Ferenc pályájának meghatározó pillanata az 1990-es évek közepére nyúlik vissza, amikor mestere, Lantos Ferenc egy egyszerű, de mélyenszántó feladatot adott tanítványainak: tervezzenek valamit a „TÁ-Tá-Ti” zenei ritmusra – idézi fel sajtóközleményében a Zsolnay Örökségkezelő NKft. (ZsÖK). Jakab fejében ez a ritmus azonnal egy sajátos háromszöggé formálódott. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
A Karakter július 2-án meghirdetett első novellapályázatára 1510 érvényes szöveg érkezett. A fordulópont témájú, legfeljebb hatezer leütés hosszúságú, jeligével ellátott írásokat a Járvás Péterből, Klajkó Dánielből, Márjánovics Diánából, Medvigy Édua Katából, Moklovsky Rékából, Sebestyén Ádámból, Tanos Mártonból és Urbán Andreából álló előzsűri olvasta el. Őket itt mutattuk be részletesen, és ezúton is köszönjük, hogy végigolvasták a közel 9 millió leütés hosszú szövegfolyamot. Az előzsűri néhány hete az általa legígéretesebbnek gondolt 22 novellát adta át a Cserna-Szabó Andrásból, Halász Ritából, Krusovszky Dénesből, Tóth Krisztinából és Visky Andrásból álló főzsűri számára. A főzsűri döntése értelmében az alábbi tíz szöveg került a novellapályázat shortlistjére:
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
