VideóA PécsTV csatorna videója Keresés a honlapon: |
Lapszemle
Év elején a Telexre költözött a Buksó, Magyarország legrégebbi és legnagyobb eléréssel futó könyves podcastja. A kéthetente jelentkező sorozat középpontjában továbbra is a könyvekről szóló beszélgetések állnak, de a nézők nem csak mélyinterjúkra számíthatnak: Nyáry Krisztián, író, könyvkiadó, a sorozat szerkesztő-műsorvezetője ezentúl is minden részben ajánl tíz-tíz könyvet különböző témák mentén. A legutóbbi telexes adás vendége Pion István, slammer, író, újságíró volt, akinek most jelent meg első prózakötete, A Búbánat-völgyön át. Bár az Ünnepi Könyvhétnek már vége, az eseményre időzített megjelenések most is relevánsak, így az epizód végén Nyáry Krisztián tíz könyvheti regényt ajánl. A köteteket ebben a cikkben is röviden bemutatjuk.
A független szcéna egyik legfontosabb alkotóhelye, a Stúdió K Színház minden érdeklődőt szeretettel vár a megemlékezésre, ahol a tragikus hirtelenséggel elhunyt művészre, Nyakó Júliára emlékeznek. Utolsó nagy szerepe az Elengedni nehéz című előadásban volt, amelyben egy demens édesanyát játszott, a színpadon Fukazava Hicsiró Zarándokének című művéből olvasott föl. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
A szüleim pedagógusok voltak, így gyerekként az egész nyarakat a Balatonon tölthettem. A művészeti diploma megszerzését követően magam is tanítani kezdtem, és jelenleg is a művészeti felsőoktatásban dolgozom. Ugyan állandó lakhelyem nem a Balatonon van, de életem negyed részét mindig Balatonfenyvesen töltöttem. Itt, a páratlanul hosszú parton a lemenő nap házának lehettem gyakori vendége: a fények és színek drámai változásainak, az égbolton tornyosuló felhők és a víz mozgásszínházának. Párás időben a Keszthelyi-öböl irányába végtelennek tűnik a víztükör és szemben, az északi part nagy távolságban belátható hegyvonulatai mögött megy le a nap. Tovább a kepiras.com cikkére >>>
Hét éve halott vagy. Amikor meghaltál, anyám is úton volt feléd. Kilenc hónap másállapot választott el titeket. Remélem, újból találkoztatok abban a másik létformában, és azóta mindent elmondtatok egymásnak a születésem körüli időszakról, döntéseitekről. Megszülettem, és szinte azonnal el is veszítettelek. Egyetlen közös fénykép készült, három hónapos vagyok, a karodban tartasz. Itt az ideje, hogy elmeséljem, mi történt velem, bennem azóta. Nem voltál nekem, nem tápláltak a gyökereid sem. A hiányzó gyökér anyámra is igaz, de ő legalább jelen volt az életemben. A halála után indultam el a keresésedre, mert semmit nem tudtam rólad, hiszen nem élhettem veled. Mindkettőtök származását, sorsát kellett felkutatnom, és egyedül néztem bele a múlt sötét kútjába. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
… a koreográfia hanghatásokban erős, sejtelmes kezdőképpel indul, ami ugyan nem hat az újdonság erejével, de hangulatot teremt, képként beleég az emberbe. Ha az ember intenzív táncnézéssel töltött évek után egy pár hónapig nem lát előadást, az újabb élmény kapcsán felteszi magának a kérdést: változott-e az, ahogy a látottakra reagálok? Vannak-e új érzeteim, gondolataim a mozgásról, az emberi testről, vagy arról, hogyan lehet alkotóként, hogyan időszerű ma a színpadon megnyilvánulni különböző témákban, illetve mi időszerű, (s egyáltalán: lehet-e ilyen módon feltenni a kérdést?). Fodor Zoltán társulatának legújabb bemutatója a Magyar rapszódia címet viseli. Az Inversedance 2015-ben már bemutatott egy táncetűdöt Liszt Ferenc zenéjére, a mostani előadás feltételezhetően a korábbi továbbgondolása. A rapszódia műfaja egyet jelent az érzelmek hullámzásával, a szélsőségekkel, a korlátlansággal. Fodor koreográfiája játékosan komoly, néha groteszk és emelkedett hangon szól, benne a monumentalitás keveredik az apró dolgok részletes megfigyelésével. A látvány kiemelt szerepet kap: a háttérben elhelyezett drapériacsíkokat (legalábbis textilszerűnek tűnnek a térelemek) a világítás hol különös, varázsos erdővé, hol oszlopcsarnokká, hol dzsungelszerűen sűrű szövevénnyé alakítja, melyben szinte folyamatosan mozog egy táncos és öt táncosnő. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Neve hosszú ideje része a magyar vizuális emlékezetnek. Victor Vasarely jóval több volt képzőművésznél: az építészet, a korszak technológiai változásai éppúgy foglalkoztatták. Születésének 120. évfordulóját országos programsorozat kíséri. Képei ott lógtak művelődési házak falán, iskolai folyosókon, rendelőkben, panellakások nappalijaiban. A geometrikus minták, a vibráló gömbök, a fekete-fehér hullámzások sokak számára már jóval azelőtt ismerősek voltak, hogy tudták volna, ki készítette őket. Kevés XX. századi művész jutott el ennyire mélyen a tömegkultúrába úgy, hogy közben a nemzetközi művészettörténet élvonalában maradt. Victor Vasarely pályája pontosan erről a különös kettősségről szól: egyszerre volt világhírű alkotó, szigorú rendszerépítő, és olyan kulturális jelenség, akinek vizuális nyelve szinte észrevétlenül épült be a mindennapokba.
Nyilas Atilla 2025-ös verseskönyve, a Való igaz punk kötet. Ez nemcsak a borítóból látszik, amely Huczek Zoltán (majdnem teljesen) irokéz frizurás alakot ábrázoló festménye alapján készült, hanem a kötetben hivatkozott zenei inspirációk is ezt sugallják. Igaz, az összkép a zenei stílus szempontjából vegyesebb, mint a tulajdonképpeni punk: Nyilas versei többek között a Beatricét, a Queent, a Clash-t, a Sex Pistolst, a Neuroticot, Sinéad O’Connort, Enyát, David Bowie-t, Nick Cave-et, sőt a belga sanzonénekes Jacques Brelt nevezik meg. A tulajdonképpeni punk szellemével ugyanakkor a kötet versei természetes, közvetlen megszólalásuk révén nagyon is rokoníthatók, egy olyan beszédmód által, amely szembeszáll a kimódoltsággal és a manírral, valamint mindenfajta megmerevedett kulturális szabályrendszerrel. Ehhez képest a könyv szövegei meglepően mértéktartók, halkszavúak, tartózkodnak mindenféle avantgárd gesztustól. A kamaszkorra és az egyetemi évekre való emlékezésnek nagy teret szentelő kötet inkább azon segít elgondolkodni, hogy vajon mennyi maradt ennek a szubkultúrának és dübörgő zenéjének egykori szubverzív erejéből, és mi az, ami belőle már csak nosztalgikus felhanggal idézhető meg és teremthető újra – amint azt egy másik szintén rockzenei inspirációkból építkező költőnél, Fenyvesi Ottónál is látjuk. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
A négy Hemző-díjas finalista, Bede Kincső, Mohos Márton, Mohos Zsófia és Varga Jennifer egészen eltérő stílusú és szemléletű alkotók. A zsűri közülük választotta ki a 2026-os győztest, Mohos Zsófiát. A Hemző Károly Alapítvány Kuratóriumából álló zsűri – Lajos Mari, Hemző özvegye, Salvarani Zsófia, a művész nevelt lánya, valamint Korniss Péter, Bánkuti András és Bácsi Róbert László fotográfusok, illetve az Alapítvány titkára, Szarka Klára azért döntöttek mellette, mert a hosszú távon és példamutató elkötelezettséggel fotografáló Mohos Zsófia egyre elmélyültebb és mívesebb vizuális nyelven beszéli el a témáját. Érdeklődésének fókuszában a hagyományok továbbélése, a hagyományokat még éltető idős palóc és sváb emberek sorsa áll.
Péntek Róbertre egy koraérett, rettentő bölcsességre valló tanulmánya alapján figyeltem fel. Verseiben ott bujkált, elrejtve majd fel-fellobbanva ez a mámorító igazság-igézet. Anélkül, hogy belevesznék saját részleteimbe, tallózzuk át a kötetet. * 1. Láthatólag Róbert számára a legautentikusabb szóbeliség az ima. Még száj nélkül kimondatlanul is a legfőbb. „Ássál el a szavaidba, / száj nélkül elhangzó ima. / Visszaszállok a tojásba, / eredetem templomába.” (Coenaculum) Az egység vágya benne kulminál. A mélyek mélyén cseng ez az ima. Történelmi kalandokon, szenvedéseken túl-belül a leglényegesebb magvak tömörsége: „Fehér pata nyargal kengyele szemvizű könnyem, / sok pici mandula magva e füzér, benne imával.” (Méhek éneke) A feloldó-megoldó, öklöt tenyérré kulcsoló liliomtér:” Old az ököl: liliom ima-kulcsra tér tenyerekké.” (Prelude) Az imában teljesül be mámor-mágiánk: „örvénytánccal vidd el imánk!” (Gyermekláncfű) Szorongás lét-játéka sorsának keresztje. De ezt is feloldja Isten. „egy játékom feloldozod, / ökölbimbó-tenyérrózsa-keresztem.” (Kereslek…) A napi-heti egyesülésnek, extázisnak guzsalyos „pókiga” szeretete a Teremtő ostya.” Szívek árján lenge háló, / keresztguzsaly rostja / a Teremtő szeretete / e pókiga ostya.” (Akasztott ember vize) Az élvezetek, élmények tüzét is keresztje porával gyújtja alá.” keresztfám porával alágyújtott rózsalevél” (Kőrózsa). Szerzetesnek láttatja magát a költő (nem puszta allűr ez), aki szerelmében cicomának alítja még a csuhát is. „Néha öleléssel öltjük meg divatoktól rongyolt, / luxustól megfeslett cicománk, a csuhát.” Gyönyörű tisztasággal vet számot hivatásával. „Az én reverendám / hattyúkönnyből fonták, / kiszáradt tavakon, / vakon megáldották”. (Az én reverendám) A komplex képek az igazságig vezetnek. Ezekben a misztikus pillanatokban eggyé válik Krisztussal. „Aranyszárnyú Ember / száll a Mennybe fel, / izeni a repte: / Isten lepte el!” Ez az Isten-lepte lény Róbert, legtisztább valójában.
Társadalomkritikus gondolatokban gazdag, pompás kiállítású, ám kissé túl kiszámítható thriller született: A leleplezés napja Spielbergje nem invenciózus látnok, hanem egy elhivatott, de túlságosan komolykodó filozófus, aki mindenáron a kor pulzáló ütőerére akarja helyezni az ujját. Noha ultramodern világunkban már aligha találkozunk olyan fizikai fenyegetéssel, mely az újdonság erejével hatna ránk, vagy bármilyen módon kizökkentene a civilizáció biztonságot nyújtó áldásaival körülpárnázott életünk kerékvágásából, az ismeretlentől való félelem időről időre felgőzölög a tudatalattink mocsarából. Érdekes megfigyelni, hogy Steven Spielberg már karrierje első szakaszában is erre a kollektív tudásunkban, mítoszainkban, ősképeinkben mélyen gyökerező alapérzületre építette filmjeit, még akkor is, ha a Párbajban (1971) és A cápában (1975) egyaránt egy „hétköznapi”, a valóságban is létező entitás (egy robusztus kamion, egy emberekre vadászó fehér cápa) képében manifesztálódott – és főként a rombolás, a pusztítás motivációjának hiánya miatt tűnt irracionálisnak, „kiismerhetetlennek” – ez a fenyegetés. Aztán 1977-ben jött Spielberg nagyszabású sci-fije, a Harmadik típusú találkozások, melyben elsőként jelent meg a direktort azóta is izgató idegenlény-tematika. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Mi a közös bennem, Gyopárban és Kövér Lászlóban? Hiszünk a női princípiumban. Csak mi Gyopárral értjük is. A női princípium ugyanis nem egy politikai jelszó és nem egy demográfiai eszköz. Hanem kozmikus energia. És mint minden kozmikus energia, nagyon absztrakt. Ahogy politikai eszközt csináltak belőle nyomasztani embereket, az mutatja, mennyire okkal voltak ezoterikus tudások. A kérdés nem is az, hogy mi a női princípium, mert, mint írtam, egy kozmikus energia. Inkább az, hogy mit árul el a világról, amivé tették. Vagyis az, hogy ki mit, mennyit tud belőle érteni és befogadni. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
Kutszegi Csaba ifjúsági regénye kuriózum az ifjúsági irodalom palettáján. Műfaját tekintve a tudományos-fantasztikus kategóriába tartozik, miközben izgalmas téma köré szervezi a cselekményt. A balettművészként szép pályát befutott szerző elsősorban színikritikusként, valamint a Kútszéli Stílus és Tánckritika című online oldalak szerkesztőjeként lehet ismerős a kortárs színház és a tánc iránt érdeklődőknek. A témaválasztás nem véletlen, hiszen Kutszegi regénye Jules Verne Kétévi vakáció parafrázisa, melyben a francia íróhoz hasonlóan saját korát megelőzve olyan jövőbeli technológiai és tudományos fejlődést mutat meg, amely kihat a társadalmi és szociális változásokra. Elmondhatjuk azt is, hogy mindkét író esetében a zsáner hidat képez a filozófiai gondolatok és a szórakoztató történetmesélés között.
Az Artus – Goda Gábor Társulata 10 év alatt 92 performansz estet hozott létre. A Kérész Művek elnevezésű eseménysorozat idén elnyerte a Lábán Rudolf különdíjat. Hogyan lehet, és egyáltalán mi értelme van egy nap alatt összehozni egy estet, amellyel a nézők csupán egyetlen alkalommal találkozhatnak? És mit kezd magával egy fertőzött gyógyító egy egészséges világban? Goda Gáborral beszélgettünk a különdíj apropóján, a díj kivételével mindenről (is). Idén 42 éves az Artus. Meg tudnád fogalmazni egyetlen képben az Artus eddigi pályáját? Ez egy hullámzó mozgás, amiről a Minden (is) című előadásunkban beszéltem. Megyünk felfelé egy hosszú lépcsősoron, de a hegyek vonulata miatt közben lefelé is kell menni. Folyamatosan jó irányba, felfelé haladunk, de vannak nehezebb időszakok, amikor közelebbről nézve lejtmenetben vagyunk. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
A művész, a művek és a művekről alkotott gondolatok: Rabóczky Judit Rita szobrászművész eddigi életműve és annak értő gondolati visszhangjai töltik meg az Equibrilyum Könyvkiadó által megjelentetett magas színvonalú, gazdagon illusztrált monográfiát, amely már önmagában is könyvészeti remek – Nagy T. Katalin: Szobrok indulatból / Sculptures Made of Impulse. A kortárs magyar képzőművészet, s azon belül a plasztikai gondolkodás egyik legizgalmasabb, legkevésbé beskatulyázható és leginkább öntörvényű alkotója Rabóczky Judit Rita. Szobrászata nem a csendes, hűvös meditáció, nem a klasszikus arányok megnyugtató újrafogalmazása, hanem a kirobbanó, nyers, szinte tapinthatóan fizikai indulat és az egzisztenciális feszültség terepe. Egy olyan korban, amely hajlamos a képzőművészetet a konceptuális sterilitás vagy a digitális virtualitás felé terelni, az ő munkái megrendítően anyagszerűek, súlyosak és húsba vágók, miközben radikálisan kitágítják a tradicionális műfaji határokat. Az egri születésű művész, aki az Eszterházy Károly Főiskola Alapfokú Művészeti Iskolájában érettségizett, majd 1998-ban az egri Tanárképző Főiskola hallgatója lett, 2002-ben a budapesti Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán folytatta tanulmányait. Már indulása is rendkívül markáns volt: Karmó Zoltán és Kő Pál tanítványaként diplomamunkájával, a Giotto angyalai című kompozícióval merészen eltért a korábbi plasztikai koncepcióktól, és azonnal jelentős szakmai érdeklődést váltott ki. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
A Frankofónia egy hónapon át tartó ünnepe részeként hazánkba látogatott Jean Hatzfeld francia író, akivel Egy nap viszontlátod című, a Helikonnál nemrég magyarul is megjelent regénye kapcsán a zsurnalisztika és a fikció különbségeiről, mágikus realizmusról és az emlékezet jelentőségéről beszélgettünk. 1749: A regényben szereplő újságíró, Frédéric egy adott ponton elkezd kacérkodni a „kreatív írással”, a fikcióval. Ahogy ő, Ön is haditudósítóból lett író. Miért váltott? Jean Hatzfeld: Huszonöt évig voltam újságíró, és nagyon szerettem ezt a szakmát, ezt a fajta írást – a valóság leírását. Az újságíró közvetítő: próbál válaszolni az olvasók vagy hallgatók távoli eseményekkel, emberekkel kapcsolatos kérdéseire – legyen szó futballmeccsről, háborúról vagy bűnügyekről. A lehető legközelebb akar kerülni a valósághoz. De ennek sok korlátja van: az idő, az újság terjedelme, és maga a zsurnalisztikai nyelv is. Sok mindent nagyon nehéz sajtóképesen elmondani. A háborúkból például többnyire a látványos dolgokat meséljük el: az összecsapásokat, bombázásokat, a szenvedést; a várakozást, az unalmat, vagy akár a kitörő öröm pillanatait sokkal ritkábban, pedig ezek is a háború részei. Az újságírói nyelv erősen korlátozott: bizonyos igeidők szinte tiltottak, a jelzők ritkák, a mondat jóval tömörebb kell legyen. Mindez frusztrációt is okozhat. Hosszú évek elteltével, Bosznia, Libanon vagy Irak után az ember felteszi magának a kérdést: mit akartam, és mit tudtam elmondani? Szereplők, történetek süllyednek el egyszerűen azért, mert az adott napi cikkbe nem fértek bele. Egy idő után az ember vissza akar térni ezekhez, és újraalkotni őket.
A Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál minden évben kiválasztja az év két legígéretesebb fiatal színészét, a Friss Csillagokat. Az egyik kiválasztott idén Juhász Vince, vele beszélgettünk a kezdetekről, a fiatal színészek mentalitásáról, a politika és a színház kapcsolatáról és filmes terveiről. Gyerekkorod óta színészkedsz. Mikor és minek a hatására döntötted el, hogy ezt a hivatást választod? Már óvodáskoromban is vonzott ez a világ. Az abaújszántói Ilosvai Selymes Péter Általános Iskola dráma tagozatán tanultam, és akkoriban költözött haza a szomszéd faluba, Abaújkérre Spisák István, aki előtte Zalaegerszegen volt társulati tag. Felkérték, hogy rendezzen meg egy március 15-ei műsort az iskolánkban. Tehetségesnek tartott, és megkérdezte, nincs-e kedvem szerepelni a helyi társulatban, akikkel épp az Indul a bakterház-előadásra készültek, én pedig igent mondtam. A darab egész sikeres volt, még Szlovákiában is előadtuk. Tizennégy évesen még nem tudtam, hol szeretnék továbbtanulni, de abban biztos voltam, hogy nem akarom otthagyni a barátaimat, ezért Szerencsre jelentkeztem egy angol tagozatos gimnáziumba, és mellette játszottam az abaújszántói társulatban. A gimnázium végén az SZFE-t jelöltem meg első helyen, másodikként pedig a Kaposvári Egyetemet. Az volt a tervem, hogy ha egyikre sem vesznek fel, akkor keresek egy színitanodát Budapesten. Végül felvettek az SZFE-re. Fantasztikus, hogy Zsótér Sándornál tanulhattam. Olyan rendező, aki szeret kísérletezni az előadásaiban. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
88 éves korában elhunyt David Hockney brit festő, aki forradalmi szemléletmódjával új távlatokat nyitott a 20. és 21. századi művészetben. Távozásával a kortárs képzőművészet egyik legsokoldalúbb, legbátrabb és legnagyobb hatású alakját veszítette el. Hockney életműve bizonyíték arra, hogy a figuratív ábrázolás és a folyamatos technológiai kísérletezés nemhogy kizárják, de lényegileg feltételezik egymást. Hockney a lendületes 1960-as években, a pop-art hullámának élvonalában tett szert nemzetközi hírnévre. Legismertebbé talán azok a medencés festményei váltak, amelyek alapjaiban járultak hozzá a sajátos Los Angeles-i vizuális esztétika kialakításához. Miután a hatvanas évek közepén Kaliforniába költözött, művészete érettebbé és visszafogottabbá vált, miközben lenyűgöző pontossággal közvetített mély és összetett érzelmeket a vászonra.
Mintegy negyed évszázad előkészületeit követően vált olvashatóvá Garaczi László és Nagy Ildikó Noémi Hullámzó horizont című könyve, amely kis terjedelme ellenére elképesztően sűrű, rétegzett és komplex nyelvezeten megírt regény – egy Amerikából Magyarországra remigrált fiatal lány története 1993 nyarának Budapestjén, amikor maga az ország, a társadalom is az újjászületés állapotában fortyog-kavarog. A szerzőpárossal erről a karneváli világról beszélgettünk. A történetek vagy akár a mondatok terén sok kapcsolódási pontot látok Ildikó 2010-es, Eggyétörve című novelláskötete és a Hullámzó horizont című, most megjelent közös regényük között. Mindkettőben egy Észak-Amerikában nevelkedett lány magyarországi tapasztalatai kerülnek előtérbe. Tekinthető-e a Hullámzó horizont a novelláskötet előzményregényének, egyáltalán: milyen a kapcsolat a két kötet között? NAGY ILDIKÓ NOÉMI: Úgy tekintek a novelláskötet írásaira, mint grafikai vázlatokra egy nagyobb olajfestményhez. Lacival régóta terveztük a közös regényt a kettős identitásról: egy kamasz két kultúra közé rekedve keresi önmagát. Elkezdtünk írni a témához kapcsolódó szövegeket, és próbáltuk őket összeilleszteni. GARACZI LÁSZLÓ: Talán tőlem sem idegen ez a multikulti problematika. Apámék a születésem előtt költöztek a Dél-Alföldről Budapestre, a belvárosban nőttem fel, de valójában a gyakran látogatott vidéki rokonainkhoz tartoztunk. Más volt a családi belvilágunk, mint a kinti nagyvárosi élet, ebből később mindenféle feszültségek keletkeztek. Mi akarsz lenni, jobbágy vagy jampec? Sok idő telt el, mire felfogtam és elfogadtam ezt a kettősséget. A szocializáció manapság többnyire egy szubkultúrákból álló, bonyolult és dinamikusan változó térben zajlik. Amikor megismerkedtünk, Ildikó csak pár éve élt Magyarországon, de azt hiszem, értettem, min megy keresztül. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Tovább az art7. hu cikkére >>>
A Magdolna Udvar Kortárs Művészeti Galéria Schaár Erzsébet terme az 50. Budafok-Tétényi Tavaszi Művészeti Fesztivál részeként ad otthont a Szűrtreál című kiállításnak, amely az Artér Művészeti Egyesület tagjainak közös kiállítása. A tárlat a valóság és a szürrealitás határmezsgyéjén hoz létre egy új, átmeneti művészeti teret. A szűrt, áttetsző, áttűnő egyéni tér-idők és a képzeletek által föltárt képi-formai megjelenések egymásba oldódva alakítják, vagy éppen elkülönülésben, morfondírozva mutatják fel a különféle látvány-megoldásokat… Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>> 
|
Vasarely 120 / Szépművészeti Múzeum (Forrás: hvg.hu)
Forrás: 1749.hu
