VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Egyéb publicisztikák, tanulmányok és esszék
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Lovász Irén vizivárosi dalolóköréből mentünk fel páran a pesthidegkúti Klebelsberg Kastélyba október végén, mert a kastélyszalon új rendezvényének, a Művésztükörnek első vendége Lovász Irén volt. Már a villamoson éreztem, hogy valami örömteliben lesz részem, miközben könnyedén siklott a villamos a Hűvösvölgy erdei között. A Templom utca felől érkeztünk meg a patinás épület szépen gondozott belső kertjébe, ahol még az ősz utolsó rózsái nyílottak. Igazi rózsák voltak, még illatoztak is. A színpadon ezúttal nem csak Lovász Irént láttam. A beszélgetőpartnere Mirtse Zsuzsa költő, író volt. Ő indította el a beszélgetést egy kedves metaforával. Népmesei keretbe helyezte a sokszorosan kitüntetett magyar művészt, úgy, azon a nevén szólította meg őt, ahogy az övéi tehették még akkor, amikor nem volt annyira kitüntetett, elismert és tisztelt. A nagy művészből pillanatok alatt Ircsike lett, aki örömmel ment bele ebbe a játékba és ontotta magából azokat a történeteket, amiket már sokszor elmondhatott és azokat is, amiket lehet, hogy csak akkor este tudott úgy elmondani. A Danubia Televízió videója
Az advent szó jelentése „eljövetel”. A latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ami annyit tesz: „az Úr eljövetele”. A karácsonyt megelőző várakozás időszaka. Az idei adventben Dobos Marianne karácsonyi témájú, interjúkat tartalmazó könyveiből elsőként az 1944 karácsonyáról megjelent interjú kötetét ajánljuk olvasásra, amelyben Szabó Magda, Polcz Alaine, Püski Sándorné, Kabdebó Lóránt, Határ Győző, Schéner Mihály, Mezei András csupán néhány név a harminc közül, amelyek mögül az ember szól egy-egy kitörölhetetlen élményéről. A kiindulópont 1944 karácsonya, a 80 évvel ezelőtti Budapest ostroma. Ég a világ, mindenki veszélyben van. Van, aki bújik, van, aki bújtat, de a bombák nem kímélnek senkit. A kötetben az interjúk kapcsán sorsok bontakoznak ki, pillanatok, amelyek meghatározták az élet és a lét alakulását. Dobos Marianne interjúival arra tett kísérletet, hogy beszélgetőtársai megnyilatkozásaival igazolja: legyen bár az ember keresztény, zsidó, mohamedán, hindu, a szeretet lelkiismereti kérdés.
A bölcsesség a mélység, az értelem a magasság. Íz és illat. Együtt közlekednek. A nyelv világteremtő közeg. A szó által lesz megértés. Minden általa lett. S folyamatosan úton vagyunk a felfogás felé. Teljesen majd csak akkor vesszük birtokba a dolgot, amikor megdöbbenve tapasztaljuk, hogy használni vagyunk képesek. Isten géniuszként teremtette meg az emberi testet. Virtuóz szobrászként. Beleírta a természetünkbe a törvényt. Beleszőtte bőrszövetünk regiszterei közé a lelkiismeretet. Az orrnyálkahártyába a hetvenhét illatot. A nyelvünkbe az ízeket. Szemünk anyagába a színek emlékezetét. A lelkünkbe az érzéseket. Sejtjeinkbe, a részecskékbe húrokat helyezett. Génjeinkbe ösztönöket.
Amíg a természettudományoknál a gyakorlati alkalmazhatóság a mérvadó, ha a társadalmi funkciójuk a kérdés, ilyen jellegű elvárás a szellemtudományoknál nincs. Nem mérhető, hogy egy filozófiai esszé életet mentett-e, amikor valaki boldogra olvasta magát miatta. De az egyén életében lehet, hogy fontosabb volt a „szöveg”, mint egy injekció vagy egy vakcina. Ugyanez mondható el egy versről vagy egy novelláról. De a zenékről meg pláne. A lélekemelő festőművészetről nem is beszélve.
Mintha időburokba fagyott volna a világ. De itt belül van némi szabadság. A szólás szabadsága. Beszélhet az ember bármiről, nem büntetik meg. Ezért nagyon vigyázni kell. Nehogy túlszaladjon a fantázia. Az időn. Már ez képzavar volna, ha a magyartanárom javítaná a dolgozatot, aki gimnáziumban tanított. De itt a hermeneutika. Megmagyarázom. Minden éjszaka túlfutunk a jelenlegi sorsunkon. Kimozdulunk a megszokott kontextusból. A komfortzónánk meghasad, mint egy magzatburok. És kilépünk önmagunkból, mint egy lakásból. Nem mi mondjuk meg, hova utazunk. Itt sem érvényesül tehát az akaratszabadság. De ha bűnt követünk el álmunkban, nem tulajdoníttatik nekünk. Vagy mégis? Az abszolút és a relatív ütközik össze. A nemesedés és a lealacsonyodás harcol. A kegyelem és a törvény. A dogma és a megélt Ige. Számtalan felmérésben olvashatjuk, hogy Magyarországon az emberek nem bíznak a jövőben, nem bíznak a politikában, kiábrándultak a politikusokból. Az idelátogató külföldiek is komornak, depresszívnek festik le népünket, keveslik a mosolyt és a segítőkészséget. Említik a lepusztult, nemtörődöm környezetet, a levegőszennyezést. Hosszabb külföldi tartózkodás után hazatérve számunkra is feltűnő az embereknek egymás iránti durvasága, modortalansága, az öltözködés, tisztálkodás elhanyagoltsága, a rossz közérzet. Szembetűnik a megfizetett szolgáltatások otromba elégtelensége (éttermekben, közlekedésben), a mindent elborító kosz, a közterületen végzett munkák siralmas gyengesége és kulturálatlansága. Minden csak válik valamivé, mert örök folyamat részeként futja pályáját a világ, a lélek, az idő és a róluk megalkotott magyarázatok. Az eszmények és eszmék is megszűntetve őrződnek egy dobozban, ami az emlékezet. Voltaképp semmiről nem állíthatjuk, hogy van, abban az értelemben, ahogy az Ige, a törvény létezik. Mert ölni nem volt jó dolog a teremtés első hónapjaiban sem, Káin tette mégis a létbe belekódolt „magatartás” gyanánt írta át a lelkiismeret enciklopédiájának lapjait. Az Ádám által elvett önzés miatt. Amikor az első Én rejtett tudást választotta az Istentől kapott kijelentés helyett. A hübrisz következménye, egy könyörtelenül önműködő algoritmus elkezdte pusztítását. A bűn visszaíródott a természetbe, a rossz elhatott a növényekre, állatokra. A degeneráció máig látható jele a permanens gonoszságnak.
Ki nélkül nem lett semmi, ami lett? Kérdezi az Igétől Wittgenstein. A válasz, a teremtő Ige. A Logosz) maga. Felfedezhető a Bibliából az is, hogy ez egy mindenre jó orvosság, tulajdonképpen a kinyilatkoztatás nyelve, kezdetben az Örökkévaló tulajdona.1 Aztán önálló léttel ruházzza fel az Atya. Később testté lesz, mint Messiás. Jézus Krisztusban. A kezdet (beresit) persze nem időt jelent akkor sem és ma sem, hanem valami idő előtti temporalitást. (Örökkévalóságot.) Az időtlenség nem az idő előtt volt. Kronologikusan elgondolva. Hanem egy másik dimenzió. Ezékielnél eledelként jelenik meg az Ige, mint ehető könyv. (Türet.) (Ezékiel 3. 1.) János evangélistánál szintén. (Jelenések 10. 9.) Először édes a próféták szájában a szellemi eledel, majd a gyomrukban kifejti ítélő erejét, keserűvé lesz. A könyv megmondja, mit kell tennie a szellem emberének.
Heidegger szerint a megértés az emberi jelenvalólét alapirányultsága, nemcsak a gondolkodás egyfajta viszonyulása. Több mint művelet vagy mód. Mivel az olvasás során utána-alkotás történik, visszafordítjuk az írást élőbeszéddé, a mű ugyanúgy életünk fontos mozzanatává lesz, mint a szerzőnek. Megszólaltatjuk az írást, mint egy kottát. Átültetjük nyelvre, ami kép. A semmi-hasadék megtelik hangokkal, emléknyomokkal. Jelentés születik. Nem feljelentés. Leképezés. A jeleket visszaalakítjuk összefüggő beszéddé. Dialógus történik a múlt egy szelete, fonalszála és a most jelenre fonódó szövete között. A hallgatás vizére rátelepszenek a vízipók-mondatok, szúnyoglárvák. Fölbukkannak a létvonatkozások. A mondatalkotásból játék lehet, ünnep. A gyermek, amikor játszik, a saját helyzetén túlira tekint. Benne tartózkodik az elképzeltben, átinterpretálódik, ahogy Orbán Gyöngyi írta, egy másik szituációba. S ez a játszó én a legfontosabb részünk.
2024. június 22-én tragikus hirtelenséggel elhunyt Gyarmati Hodzsa Gábor ( 1958-2024) . Hodzsa rengeteg zenekarban játszott az ír zenétől a török zenén át a blues-ig, de a vers-megzenésítések sem álltak távol tőle,. Ő maga is írt verseket, bár alapjában filozófusként fogalmazta meg saját magát. Magáról így írt: 1958-ban születtem Kiskunfélegyházán. A helyi zenei általános iskolába jártam. Nyolcadikos koromig kórustag is voltam, emellett három évig jártam zongoraórára. Ez utóbbi eredményeképp mind a mai meg tudom különböztetni a fehér billentyűket a fehérektől. Bár gyerekként szerettem a klasszikus zenét is - Mozart d-moll zongoraversenyét, Fischer Annie előadásában rongyosra hallgattuk a testvéreimmel - de igazán az akkoriban születő új zenék hoztak lázba. 10-11 éves koromra már „eldőlt”, hogy a gitár lesz a hangszerem.
Terhet ró ránk, hogy az eredendő vétek árnyékként akar követni. De, ha a bűnt sorsunk eseményeként értjük, anélkül, hogy szabadságunkat megsemmisítő végzetként vagy felelősségünket enyhítő esetlegességként1 néznénk rá, megússzuk a virtuális kivégzést. Énünk megsemmisítését a lelkiismeret által. De az se tévesszen meg senkit, hogy minden napi tevékenykedései átstrukturálhatatlan tradícióknak tűnnek. Azok között is lehetnek melléesések. Ahogy a szó szerinti ó-görög aposztrofálja a titkos bűnöket. Céltévesztés a törvényszegés. Sokszor magunk se tudjuk, hol a gyökere? Jónak látjuk a rosszat. Építő hagyománynak egy családi rítust, megszokást. Közben az lesz az akadálya a még nagyobb áldásnak.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
