Videó

A MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója




Keresés a honlapon:


Kabdebó Lóránt : A „rettenetes” megfogalmazása és feloldása1

 

 

 

 

Kabdebó Lóránt

A „rettenetes” megfogalmazása és feloldása1

 

Amikor 1933-ban megjelent Te meg a világ verseskötetem, melyet az első aranyfedezetű munkámnak tartok ma is, ismét felkeresett. […] Majdnem az egész kötetet felmondta versről versre. […] Ámulatba ejtett. Majd újra felmondta a verseket és sorról sorra megbírálta őket. Néha egész sorokat javított ki, máskor csak a sorrendet vagy egyes szavakat. Más verseket megdicsért, sőt szép számmal volt olyan, melyről elragadtatással beszélt.”2

filozófiáját gyermekesnek találtam, majdnem olyan, mint hogy a világ egy nagy óra, amint lejár. Az ő világfilozófiája Kant-Laplace-nál tart.”3

A háború utáni években úgy éreztük, Szabó Lőrinc életműve már készen áll. Aztán egy káprázatos bravúrral egyetlen kötetben megismételte, sőt fölülmúlta azt, amit addig alkotott – a Tücsökzenében. Megteremtette saját költészetének tükörképét, melyet az emlékezés hullámai közé vetett. A Tücsökzene helye ott van a modern világlíra legnagyobb művei között. És ha Proust műve a modern Divina Commedia, akkor a Tücsökzene a maga csodálatos szerkezetével nemcsak az eltűnt idő lírai emlékezete, egyfajta álom az álomban, költészet a költészetben, hanem ott remeg benne életének emlékeivel együtt Szabó Lőrinc – immár szintén emlékké és látomássá vált – egész művészete is.” 4

E mottóként idézett három szöveg adhatja talán a legalkalmasabb kiindulást, ha jellemezni akarom Szabó Lőrinc poétikája kapcsolatának fázisait a huszadik század első felének európai költészetéhez. Poétikáról beszélek, és nem ideológiailag elkötelezett pártkatonák szájalásáról, avagy egymásra féltékeny költők egymást támadó megjegyzéseiről. A megidézett szereplőket ma már szakma és olvasóközönség a korszak – nemcsak hazájukban – legjelentősebb költői között tartja számon. Szövegeik pontosan jelzik egymás költői világának és világa átalakulásának átgondolt ismeretét. Ugyanakkor e szövegek mindezt csak jelzik, de egyik sem indokolja konkrét szövegelemzéssel a tisztelő elismerést és a különbözést kiváltó poétikai különböztetéseket. Visszaigazolásként idéztem „egy Költő Agya” című5 pár napja megjelent könyvem poétikai tételeinek zárásaként ezeket a valahai jelzéseket, mind pedig azt a Szabó Lőrinc által a halála előtti pillanatban általa kierőszakolt interjút, amellyel – rejtjeles üzenetként, mintegy halála eseményeinek szemlélésével párhuzamosan – visszaválaszolt, valahai vitájukat újra átélve József Attila poétikájára6. Egy sohasem dokumentált, de mindhárom költő szövegalakításában megjelenő vitát próbálok ezáltal életre kelteni. Három költő szövegéből végig gondolni a szövegeikben rejtve jelen lévő vitáikat és alkotásaikban megjelenő szövegbeli hasonulásaikat. A két ifjabb költő korábbi különbözését és ezen keresztül beleszólását idősebb társuk pályaképének alakulásába. Mindhármuk „rettenetes” világtapasztalata mellé összevetésül leírni egy megszülető oximoront: a „rettenetes” sors narrációjának oldódását, szövegeik találkozását a létezés poétikai megjelenítésében. Nemcsak az egyedi összefonódás filológiai kapcsolódása, hanem a huszadik századi kései modernség szövegeivel való összeolvashatóságuk okán. Mert a megjelenő oximoront jellemző megnevezést kivonhatom a korszak meghatározó európai költőinek sokat idézett szövegeiből – közismert verscímekből, szállóigeként használt megfogalmazásokból, – melyek mindegyike utalhat az oximoron jellegzetes elégikus hangnemére: „ash wendsday”7, „duinói elégiák”8, „tragic joy”9, „hajnali részegség”, „harc az ünnepért”10, „költőnk és kora”, vagy a tematikailag is oly összeillő „hálaadás”11 és a „fairy spring”12, avagy a „a mélység ünnepélye”. Mindegyik alkalmas a huszadik századi kései modernségben testet öltött létköltészet megszólalási módját jellemezni. Ez az összeolvashatóság ad jelentőséget a magyar költők poétikáját összehasonlító filológiai labirintus utólagos feltárásának.

1957. szeptember 29-én telefonáltak, hogy keressem fel a Gömöri klinikán Szabó Lőrincet. Riasztó hírek terjedtek el a városban állapotáról. Már évek óta hallottunk hasonlókat, így méltán remélhettük, hogy a túlzott féltés találja ki azokat. Másnap meglátogattam. Igen elesett állapotban találtam.

Nagyon örülök, hogy eljöttél – üdvözölt – fontos dolgokat akarok neked elmondani.”

1926. februárjában ismertem meg Szabó Lőrincet. Abban az időben az Egyetemi Szociálpolitikai Intézet munkatársa voltam, mely intézmény célul tűzte ki a munkásság helyzetének megismerését és megjavítását. Az egész mozgalom az angol settlement intézmény sugallatára és utánzására épült fel. Hilscher Rezső, a nemrég elhunyt szociálpolitikus vezette. Ő azok közül a kevesekből került ki, akik komolyan vették a szociálpolitikát és hittek abban, hogy a kapitalizmus embertelenségét hatékonyan ellensúlyozzák vele. Jutalma a teljes meg nem értés volt. Az akkori hivatalos körök „titkos kommunistát” gyanítottak benne. A baloldal pedig „tolsztojánusnak” csúfolta. Én a kulturális osztály tagjaként irodalmi matinék rendezését kezdeményeztem. Célunk az volt, hogy az akkori legnagyobb írókat és művészeket vigyük ki a munkások közé. Megjelent pódiumunkon Kosztolányi Dezső, Zilahy Lajos és Móricz Zsigmond képviseletében Móricz Virág. Aztán a fiatalokra is sor került. Elsősorban Kodolányi Jánosra és Szabó Lőrincre gondoltunk.

Az Est szerkesztőségében kerestem fel Szabó Lőrincet. Pár pillanat alatt Mikes Lajos szobájába kerültem, akit szintén csak írásaiból, fordításaiból ismertem. Fogalmam sem volt róla, milyen nagy hatalom és nehéz ember a „csodadoktor”. Úgy álltam ott szendén és ártatlanul, mint az a szűz lány, aki leánykereskedők karmaiba került. Elkezdődött a faggatásom. Nehezebb volt a mai káderezésnél. Jó félórai gyúrás után azzal bocsátottak el, hogy három napon belül választ kapok. Indulásom közben beröpült a szobába Erdélyi József, aki a maga heves modorával új vihart kavart körülöttem. Három nap múlva megkaptam a beleegyezést, de még néhány kérdésre megnyugtató választ kellett adnom. 1926 első hónapjaiban jártunk. A konszolidált Bethlen-korszak „aranyévében”, amikor minden cikk és hordószónoklat öntötte a destrukció elleni harc borgőzös, ügyészt kiáltó, mérges epéjét. A két fiatal író „baloldali” volt, kényesek voltak baloldaliságukra. Mikes Lajos különösen vigyázott, nehogy a reakció csábítójának karjai közé kerüljenek.

A matiné szépen sikerült. Nagy számban jelentek meg munkások is. Hiszen ők jól ismerték a fiatal írók nevét, számon tartották és meleg szeretettel vették körül őket. Így indult el barátságunk.

Most azonban súlyos állapotban találtam. Végső küzdelemre gyürkőzött az elmúlás parancsa ellen. Erősen lesoványodott, szürkés-fehér arcából élesen állt ki jellegzetes orra. Minden erejét összeszedte. Nyugodt, vontatott, halk modorban, de végig kifogástalan logikával mondotta el a következőket.

Hallom könyvet írtál József Attiláról?”

Igen – válaszoltam.

Mivel kezdődik a könyved” – kérdezte.

Nem tudom – vallottam be szégyenkezve.

Furcsa, szótlan ajkbiggyesztés fejezte ki rosszallását. „Már üzentem neked, hogy érdekel a munkád. Jellemző dolgokat közlök veled Attilára vonatkozólag. Okvetlenül használd fel. Fontosnak tartom az irodalomtörténet számára; kár lenne, ha elveszne.”

A húszas évektől a magyar irodalom koronázatlan királya Babits Mihály lett. Az ő írói magatartásának kedvezett az idő. A klasszicizmus hivatalos hívei, a forma tisztelői, a tiszta művészet megszállottjai benne látták természetes vezérüket. Nem kis mértékben hozzájárult az a körülmény, hogy Babits lett a Baumgartner-alapítvány kurátora. Sokan voltak, akik mosolygó arccal és tanítványi alázattal közeledtek személye felé, mert kisebb-nagyobb összeget reméltek az alapítvány járadékának kiosztásánál. Ez az eltökéltség csak erősödött, mert a fiatal írók nyomora mélyült és az alapítványi pénz becse pedig emelkedett. József Attila is formaművész volt. Szerencsésen egyesítette magában Ady, Juhász és Kosztolányi irodalmi útmutatásait. Babits irodalmi, társadalmi elvei idegenül, sőt ellenszenvesen hatottak a társadalmi forradalom tudatos dalnokára. Azért eddigi kifogásait röpirattá dagasztotta és azzal indult támadásba ellene.

Tudod – folytatta – milyen mély barátság kötött Babitshoz.” (Ezt a barátságot nem az anyagi érdek táplálta, hiszen senki sem állt a beérkezettek közül Babitsnál közelebb Szabó Lőrinchez. Adyt sohasem szerette, és mindig idegennek érezte magától költői stílusát, modorát, népét ébresztő magyar messiánizmusát. Babitsot ellenben fenntartás nélkül tisztelte, becsülte.)

Amikor Attila megírta Babits elleni röpiratát – mondta erejét összeszedő nyomatékkal – többeknek megmutatta. Én is tudomást vettem róla. Üzentem neki, hogy keressen fel. Attila telefonált. Hosszúra nyúlt telefonbeszélgetés alatt megállapodtunk abban, hogy eljön és megmutatja a fogalmazványt, és ha a vádaknak csak egy százaléka is megfelel az igazságnak, nem emelek vétót a röpirat megjelenése ellen. Tettem ezt Babits iránti szeretetből és tiszteletből és azt sem akartam, hogy József Attila nevetség tárgyává tegye magát.”

Másnap vagy harmadnap megjelent nálam. Ott volt délután öttől este tízig. Mondatról mondatra, szóról szóra átvettük írásművét. Én minden megállapításra kimutattam, hogy nem fedi a valóságot esztétikailag. Rámutattam arra, hogy cikke a tévedések vaskos halmaza. Amikor végére érkeztünk, kértem: mivel egy százalék sem állja meg a helyét, megállapodásunk szerint, mondjon le a megjelentetéséről.”

Érveim nagy hatással voltak reá. Attila azt válaszolta, meggondolja azokat, és azután dönt. Határozott ígéretet nem tett semmilyen irányban sem.”

Mégis meglepett – panaszkodott kesernyésen – amikor rövidesen megjelent a Babits ellenes támadás. Valószínűleg egyes rossz szellemek sugalmazták. – Hatvanyt említette, de csak feltételezés volt részéről. – A Babits ellenesek véleménye ellensúlyozta az enyémet és megerősítették Attilát tévedésében.”

(Aki József Attilát ismerte, az jól tudja, milyen makacsul ragaszkodott igazságaihoz és tévedéseihez. Azok közül való volt, akik ezt megengedhették maguknak. József Attila kaphatott biztatást innen vagy onnan, de a végső elhatározás és eltökéltség az ő sajátja volt.)

Amikor 1933-ban megjelent Te meg a világ verseskötetem, melyet az első aranyfedezetű munkámnak tartok ma is, ismét felkeresett. (Tért rá legérdekesebb közlésére.) Majdnem az egész kötetet felmondta versről versre. Verseimet így csak egy ember tudta, idézte, szavalta állandóan. (Valószínűleg nagy szerelmére célzott Szabó Lőrinc, akit a szellemi rajongás is feléje sodort13.) Ez végtelenül jól esett. (Valami kényszeredett mosoly is megjelent a halálvonásokkal telerajzolt arcon.) Ámulatba ejtett. Majd újra felmondta a verseket és sorról sorra megbírálta őket. Néha egész sorokat javított ki, máskor csak a sorrendet vagy egyes szavakat. Más verseket megdicsért, sőt szép számmal volt olyan, melyről elragadtatással beszélt. Én, aki közismerten rossz memóriájú ember vagyok, végtelenül csodálkoztam Attila bravúros, nagyszerű emlékezőtehetségén és kitűnő analitikus gondolkozásán. Eltávozásakor azzal búcsúztam el tőle, hogy ő egyik leghűségesebb olvasóm és tisztelőm. Mondanom sem kell, hogy pályám egyik legszebb emlékeként őrzöm ezt a találkozást.”

Ezzel lényegileg felmentette József Attilát minden vád alól, mert Babits ellenes röpiratában a Babits-versekkel ugyanezt csinálta.

A továbbiakban arra nézve érdeklődött, hogy mikor voltam a legbensőbb kapcsolatban Attilával. Elmondtam, hogy 1928–1931 között, éppen abban az időben, amikor költővé fejlődött és teljesen kialakult.

Erre az írástudó fölényével legyintett és megjegyezte. „Élete végéig sem alakult ki szegény.” Mivel József Attila zsenije vitán felüli tényként idegződött belém és az alkalmat sem tartottam megfelelőnek, megjegyzés nélkül hagytam a nagybeteg kijelentését. Először voltam József Attila Júdása és utoljára.

Mindennek ellenére sem tette reám azt a benyomást, hogy még csupán három napja lesz köztünk és a kérlelhetetlen halál elragadja tőlünk a kor legnagyobb poétáját. Szíve akkor kifogástalanul vert. Hiszen a súlyos tüdővérzés és annak kiváltója, a tüdő rosszindulatú daganata vitte el végül is.

Amit József Attiláról mondott, igaz és jellemző. Kortársainak azokat a verseit, amelyeket szeretett, hamar megjegyezte, és szívesen idézte. Versének zeneisége szerint állapította meg valakiről, hogy milyen költő. Aki olyan nagy hatást tett reá, mint Szabó Lőrinc, azt valóban nagyra becsülte. Soha nem volt benne az a hisztérikus féltékenység, ami legtöbb lírikusunkat elviselhetetlenné tette. Saját értékét tisztán látta és kortársai felettinek érezte magát. Azért nyugodtan megtehette, hogy Szabó Lőrinc verseit könyv nélkül tudja, és nagyra értékelje. Ez csak újabb adalék az ő nemes és emelkedett gondolkozásának és tiszta emberségének bizonyítására.

Miközben a klasszikus modernség első nemzedéke az irodalom történetében megfogalmazódott szerepeket hősi fokon, az eszményítés igényével igyekezett összegezni – ugyanezek a költők pályájuk delelőjén, még a „boldog békeidők” éveiben elkezdik számba venni ugyanezen szerepek kétségbevonását, a heroizált szerepvilág elértéktelenedését sorsszerű csapásként átélni. A Nagy Háború előtti évtized, a Millenniumot követő időszak – a magam megfigyelése szerint az 1912-es év – olyan enigmatikus versalkotások létrejöttét rögzíti, amelyek éppen a szerep-eszményítés és a szerep-leépülés szövegeit szembesítik. Az új században a lírikusok gyakran hivatkozott műve a Heart of Darkness, a lengyel származású angol klasszikus, Joseph Conrad regénye, amelynek sugallatára a cselekvés végeredményeként megjelenő céltalanságot átélő, szerepüket veszített figurák siratják sorsukat, sorsbüntetésként jelentkező pusztulásukat 1912 táján T. S. Eliot Prufrockja társaságából szétszóródva a világban, egy rákbarakban (Gottfried Benn), egy transzszibériai utazás során (a nálunk Kassák fordításában ismert Blaise Cendrars-versben, A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johannában), vagy Alexandria hősi görög hagyományát felújító szövegekben (Kavafisz). Ekkor döbbenti meg Ady Margita soha-napján nem-készülő töredék-regénye a költő Nyugat-beli támogatóit. Majd készülnek kimondani haláluk értelmetlenségét a Nagy Háború áldozatai: „Died some, pro patria, non »dulce« »non et decor«…”, és ehhez társítja Ezra Pound a Mauberley kulcsszavát: „wastage” – hozzátéve súlyosbítólag: „as never before”. Monográfusa pedig ekként jellemzi a szerző alkotását: „Mauberley, a költemény »hőse« nem teljesen Pound; de Poundnak mindenképpen egy létező aspektusa. […] a verse hősét nem önmagáról, de egy önmagához erősen hasonlító emberről mintázza, aki azonban gyengébb, lényegesen kisebb művész és szükségszerűen egy legyőzött ember, nem úgy, mint Pound maga.”14 Kiszolgáltatottságukban, a rettenettel szemben, a bibliai Bölcsesség Könyvének szavaira emlékezve, mint W. B. Yeats ír pilótájával kimondatja a „rettenetes” sors lehetőségeit:

 

I balanced all, brought all to mind,

The years to come seemed waste of breath,

A waste of breath the years behind

In balance with this life, this death.

És miként majd a ’44–’45-ös ostrom után visszaérezve e „rettenetes” sorsra Szabó Lőrinc magyarra fordítja:

mérlegeltem, mi volt s mi lesz,

és ugy láttam, mindegy, mi vár:

egyensulyban tartja üres

életem az üres halál.

De ha megnézzük a Pilinszky-idézetet, ugyanez visszhangzik a természettudományokban is, amikor Max Planck tanára eltanácsolja fiatal tanítványát a fizikától, mondván, ott már minden törvényekbe szabott. Az új század mégis azzal köszönt be, hogy az új esemény éppen ezeknek a törvényeknek a megkérdőjelezhetősége. Miként Heisenberg leírja: „kérdéseket teszünk fel a természetről olyan nyelven, amellyel rendelkezünk és megkíséreljük, hogy a kérdésekre választ kapjunk a rendelkezésünkre álló eszközökkel végzett kísérletek útján. Ily módon a kvantumelmélet, mint Bohr kifejezte, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk.”15

Szabó Lőrinc indulásakor legfeljebb korai zsengéi kapcsolódnak a klasszikus modernség Babits közvetítette poétikájához, gimnazista versei mintha a Laodameia részletei lennének. De tanítványsága idejére túllép a „most töri bentről a héját” korszakon16, indulása és pályakezdő évtizede a szerepvállalás és szerepvesztés benső vívódásait játszatják majd el a vállalt és megtagadott mester poétikai arénájában. Ami mondjuk Rilke benső vívódását mutatja fel az Orpheus. Euridike. Hermes című versében, vagy nálunk Ady Margitája és a Hunn, új legenda között zajlott, az Babits tekintete előtt Szabó Lőrinc esetében „magában” zajló poétikai vívássá zárult, átélve az anyagi világ elbeszélhető kriminalizálhatóságát. Mindaddig, míg 1927–1928-as verseivel, majd a Te meg a világ kötet megteremtésével nem rögzítette Szabó Lőrinc világirodalmi szinten a szerepvesztés és szerepépítés narrációjának és a létezésben elhelyezhető „rettenetességének” keserű szembesülését. A pusztító változás és a létezés pusztíthatatlansága vágyának küzdelmét. A hagyományos költői értékek védelmét, pusztulásuk elszenvedésének pillanatában. Az aktort és a nézőt szembeállítva egésszé formáló összetartozandóságuk átélésével. Amikor a vers kriminalizálódása belefutott a létezésben bezártan a „rettenetes” sorsát viselő ember védekezésének személyiséglátomásába.

Szabó Lőrinc esetében dátumszerű pontossággal lehet a költő poétikailag éretté válásának pillanatát is megjeleníteni: 1920. május 4. Ugyanis az ötvenes években megtalálja az első olyan versét, amelyet – emlékezete szerint – valamilyen cenzúra ugyan eltiltott a Nyugatban való megjelenéstől, de az első nagyhatásúan megfogalmazódott vers a kriminalizálódott poétikai termékei közül. Leírja egy papírdarabra, és egy gombostűvel a vers eredetijéhez hozzá tűzi emlékezését, amelyben elbeszéli a vers bemutatását Babitsnak, és megeleveníti a mester kétségbeesett becsülését:

 

Harmincnégy évvel ezelőtt, 1920 tavaszán, írtam ezt a próza-verset. Akkoriban hirtelen nagyon megcsömörlött azoktól az impresszionista-parnasszista kísérletektől, amelyekkel Babits Mihályt felkerestem, amelyekkel a barátságát megszereztem. Nyilván aktuális élmények hatása alatt írtam aztán, talán harmadik vagy negyedik prózai költeményként, ezt a verset. Délután elvittem Babitsnak. Könyvtárszobájában, a díványán fekve olvasta végig; utána remegni kezdett, s azt mondta, hogy »ennél nagyobb verset Vörösmarty óta nem írtak« Minthogy addigi írásaimat csak kitűnő ígéreteknek tartotta, ez a dicséret egészen elkábított. Nem is tudtam hinni neki, és nyilvánvaló, hogy Babits dicséretében elsősorban a saját félelmei szólaltak meg. A verset a román megszállás alatt meginduló Nyugatban közölni akartuk, de a román cenzúra törölte. Később pedig már magam tartottam vissza, bármennyire hatalmas élményem fűződött hozzá. Az eredeti kéziratot most megtaláltam, s legépeltem, hozzáfűzvén ezt a történeti magyarázatot. Bp. 1954. április 18.”17

 

Vele „barátságát megszereztem”. Nemsokára, július 2-ától már lakásába is befogadja a mester. És ezzel elkezdődik egy évtizedig tartó küzdelmük.

Szabó Lőrinc pályakezdő évtizede a korában helyét kereső fiatal költő széttekintése a létező világban, és az ebben a létezésben az ember helykeresése. A metafizikai értelemben felfogott létező és a történelmi időben megnyilvánuló „rettenetes” sorsok elbeszélésének szembesítése. Poétikailag: a létezés jelenbeli állapotának rögzítése a vers kriminalizálósásával. A „rettenetes” felismerése. Megfogalmazása. Ennek formálását próbálgatja versen kívüli szövegek megalkotásával. Korábban egy Szent Ágoston-fordításba rejtett szövegben, a kozmikusba belegondolt pusztulás és a létezés összehangolásának elgondolásával, majd pedig egy csak napilapban publikált vers párbeszéd formájában rögzített mottójával.

A Szent Ágoston-szövegben 1925-ben ekként:

De befogad téged a föld s az ég, mert te betöltöd őket? Vagy betöltöd, és túlcsordúlsz rajtuk, mert nem bírnak befogadni? S hova ömlik ami megmarad belőled, ha már túlcsordúlt veled az ég s a föld? Vagy nincs szükséged semmire, hogy összetartson, te, aki mindent összetartasz, mert mindent, amit te töltesz meg, összetartva töltesz meg? Nem az edény, lelkeddel súlyosult sok edény, építi föl roppant vázaidat, mert széttörik a váza, törik az edény s te nem ömölsz ki belőle. S mert téged, Egész, semmi se bír befogadni egészen, részben fogad be minden, s minden ugyanabban a részben? Vagy egyik az egyiket, a nagyobb a nagyobbat s kisebbet a kisebb? Van részed, amelyik nagyobb, kisebb is van az egészben? Vagy mindenütt egész vagy és semmi se fogad be egészen?18

A dialogizált mottóban pedig nemsokára ekként19:

A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni.

B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!

Ez a mottó vezet a leépülő szerepek okozta kétségbeesés személyre vonatkoztatottságára, amely két költőtársa – Juhász Gyula és József Attila – később átélt pusztulásának előképe:

s mint cellábazárt néma őrült,

ki csak dühöng s ajtót nem lel sehol:

mellében futkos és ugat

egy új, vad, állati sikoly.

A versbeli megfogalmazás modellje, „a szürkeruhás fiatalember”20 , aki példázatosságával magának Szabó Lőrincnek pályája első évtizedbeli pozícióját is megjeleníti, a kriminalizálódott világban magára vállalva

a tehetetlenséget, a szereptelenséget, az emberi sorsként jelentkező cselekvésképtelenséget. Ugyanakkor ezzel a verssel kezdődik Szabó Lőrinc eszmélkedő korszaka, amely első négy kötetét követően – 1927 és 1928 idején – előkészíti az emberi sors kriminalizálódásából következő pozícionáltságát: amelyben rátekinthet a létezést az emberi szereptelenné válással szembesítő létköltészet bezáruló világára, megformálhatja a hagyományos lírai pozíciót végveszélyben láttató sorstalanná válás rettenetét, rátalálhat hat éves kötetbeli hallgatás után a Te meg a világ személyiséglátomásának elkövetkező felépítéséhez.

Első világirodalmi rangú kötetével, a létezést megrágalmazó Te meg a világgal éppen egy másik, klasszikus modernségű költőt, az ekkori szomszédságában, Budapesten a Siestában gyógykezelésen ápolt Juhász Gyulát látogatva lép bele újabb kötete megújuló poétikai világába21. A beteget segítő alkalom egyben a Te meg a világ kötet költői módszertanának megalapozása. Az őrült költővel való „együttdolgozás” ahhoz a módszerhez segítette Szabó Lőrincet, amely a korábbi dramatizált lázadó perlekedéseket egységes szöveggé szervezhette. Az aktor és néző küzdelme nem más a vers szövegében, mint Szabó Lőrinc színjátéka az életben Juhász Gyula lelkéért. Ami az egyik ember számára néhány fájdalmas-világos pillanat maradt az éjszakába vezető útján, az a másik költőt megmentette a haláltól, költészete elnémulásától.

Az ebből kialakuló, világirodalmi érvényű poétikai verstípus születésének, tudatosodásának pillanatát szintén napi pontossággal dokumentálja Szabó Lőrinc egyik, kötetbe fel nem vett, de a Kilényi-hagyaték alapján Juhász Gyulával való találkozásaira utaló, krimit szimuláló költeménye, melyet az ekkor fordított, a háborúutániság személyiségromboló hatását bemutató Remarque-regényével is kapcsolatba hozhattam, bárha valójában Juhász Gyula személyes terápiájával kötődött össze, Babits után a klasszikus modernség másik magyar szerzőjével való kapcsolódásból alakított szövegformálásban: Találkozás (Pesti Napló, 1930. január 26.). Kedvenc szórakozását, a filmet utánozza-paródizálja. Ugyanakkor ennek során zajlik le a döntő versformáltsági váltás: a külvilági, a költőtől független narrációs történet áttevődik a mű tudati világába, szövegének dialogicitásában testesül meg.

Menekűlsz és nincs kegyelem,

menekülsz valami elől,

te tudod, mi a bűnöd!

Lelkednek vére melegen

ömlik és borzadva tűröd:

Ments meg, ész, álarc, fegyelem!”

A vers zárása ezáltal az aktor és néző szövegen belüli szembefordulását eredményezi a dialogikusan összefont szövegben. „Magamban”, a „rettenetes” megalkotásával, amelyet zártsága okán Pilinszky majd a Kant-Laplace elmélettel vél azonosítani:

mondd, fáj? birod? – Szánalmamat

érzi futva benned a hála

s elrémülök, mikor riadt

tekintetedből visszacsap

a válasz,

mondván, hogy: ismersz,

magadat!

Valójában ezzel zárul Szabó Lőrinc költői ifjúkora, a kriminalizált világlátás, és beletalál az aktor sorsképletét és a néző léthelyzetét összeszövő „rettenetes” világképbe.

* * *

Ezzel megszületik az a kegyelmi pillanat, amellyel Szabó Lőrinc mind a hazai, mind az európai irodalomban egy személyére alakuló, egyedi jellegű, de világirodalmi jelentőségű versalkotói formát alakít. Ez lesz a Te meg a világ 1933-ra kötetté szervezett világa. Benne a hagyományos költői poétika, mint aktor a „rettenetes”-ként szemlélt létezéssel szembesül. Az aktor és a néző szólamának vitája ebben az öröknek vélt téridőben vállalja a sorsába zárt ember védekezését a pusztítására szerveződő erőkkel szemben. Nem elfogadással, hanem az oppozíció felépítésével zárja az ember köré a kiszolgáltatottság rendjét. Felfedezésére poétikájában büszkén, személyiségi szorongatottságában kétségbeesetten. Mintha a Te meg a világ személyiséglátomását egyfajta zárt rendbe, a „rettenetesség” szerkesztettségébe akarná zárni.

Nemzedéke kritikus személyiségei a kötet szerkesztését segítve dícsérték, tanácsaikkal várták22, utókora a klasszikus teljesítménynek kijáró elismeréssel keresi már életében kánonbeli helyét23.

A legismertebb és egyben a legsikerültebben megoldott Te meg a világ-vers szerintem a Semmiért Egészen, amelyikben először sikerült a vers szövegében – méghozzá kezdő felütéssel – megjeleníteni magát a poétikai formációt jellemző kifejezést:

Hogy rettenetes, elhiszem,

de így igaz.

Az első két sorát éjjel gondoltam el, reggel megfogalmazva találtam a fejemben”. Ennek folytatása a konkrét vers alkotását kísérő külső alkalmatlanságok, melyeken keresztülverekedve magát megalkotja az önmagát és társát megkínzó tartalmat hordozó, önmaga által is csodált remekművet: „a többit még aznap délután írtam hozzá, az egykori Lánchíd kávéházban. Egy utcai ablaknál ültem tehát a Clark Ádám téri oldalon. Hogy kényelmetlenül ültem, arra még most is emlékszem, és csodálkozom, hogy ez a testi kényelmetlenség nem akadályozott meg, illetve nem késleltetett az írásban. Isten bizony, mondom, hogy közben csodálkoztam magamon, hogy hogy tudom folytatni és emelni ezt a nagyon magasról indult témát.”24

Önző”? A vers mindegyik komponense külön-külön valóban „rettenetes” is. Amellyel maga a költő sem akar azonosulni. Ezért foglalja a teljes műalkotást egy olyan zárt kompozícióba, amelynek teljes rendjében, – valójában önmaga létében – minden ember csakis ellenkezéssel létezhet.

Magam megéltem a versszerkesztésnek ezt a szituálását is. Nem is akárkivel hosszú vitában: egy rádiós szereplést remélve Latinovits Zoltántól, aki mindvégig elutasítóan taszította el magától a kötet, és talán az egész Szabó Lőrinc-költészet legcsodálatosabb versének elmondását. „Nem vállalhatom, ezt az önző verset” – távoztatta borzadva magától a Semmiért Egészent. A rádió környékén, a Múzeum-kert mellett sétáltunk.

Az olvasói tudat éppúgy kiosztja az önzés apoteózisa jellemzést, miként az alkotója maga is készült élete során szembefordítani vele valamilyen elképzelhető ellentettjét. Hiszen a versről beszélve még a Vers és valóság diktálása idején, A huszonhatodik év készülte után is, mint önző versről beszél.

Aztán még a múlt század hetvenes éveiben, egy balassagyarmati előadásom során gondolatmenetemmel beleszaladtam a vers egészének feloldásába. Szerintem a dialógus két oldalára szerveződő beszéd, amely az aktor túlhangsúlyosodásával a személyiség széteséséhez vezetne, végül is a másik oldalon a néző kétségbeesését növeli. Ekként a szöveg dialogicitásának megtartásával megteremtődik a létköltészet egyensúlyban tartása a teljes szövegben. Létrehozva a beszéd és a hallgatás egyensúlyát biztosító ars poeticát. Hiszen ez nem más, mint az aktor szenvedéstörténetének elhelyezése a néző által a létezésben. A „rettenetes” re való rálátás „elrendezése” „magamban”. Az „ima a gyönyör, a gyönyör ima” egyensúlyának megteremtése. Miként József Attilánál az „Ugy segitett, hogy nem segithetett.”, vagy: „Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.” Ahol a szintén „rettenetes” versbe belefér: „De én a párom mosolyogva várom,” sor, sőt az oximoron kiteljesítése is: „mert énvelem a hűség van jelen”.

Miképpen történhet meg ez a csoda? A verset magában foglaló Te meg a világ kötet egésze éppen az egyes embert korlátozó, tárgyi mivolttá lefokozó kiszolgáltatottságát szemlézi az élő test és a környezet, a közösség és az Univerzum viszonylatában. Ebben a versben ezt az egyes embert gondolja el, mint megalázó rabtartót, és az így kiszolgáltatottá tett ember szenvedtetőjének szerepében figyeli meg az ember átélt kiszolgáltatottságát. Egyszerre jelenik meg mindkét szereplőben: szenvedtet, és maga is részese a szenvedésnek. „Magamban”. Egyszerre okozza és szenvedi a megalázottak és megszomorítottak szenvedését. A műalkotásba transzponálja egyszerre a bűnt és a bűnhődést. Ezért válik hitelesen kimondottá a feloldozás a vers végén. Nem egyszerűen valamilyen alkotói poént szerkeszt oda, hanem a létezésben való lét megoldottságának vágyakozását sugározza. Ezáltal az alkotás egésze igényli a szenvedés törlését, vonzza a megváltottság már idézett reményét:

és én majd elvégzem magamban,

hogy zsarnokságom megbocsásd.

Hiszen éppen a Semmiért Egészenből kiindulva költője is eljut jövendőt tervező poétikájában a versben átélt és soha nem tagadott kegyetlenség feloldásának vágyáig, a verses jóvátétel tervezéséig: „A vers maximálisan önző küzdelem, […] Régóta tervezem (egy-két éve), hogy megírjam nem éppen valami ellensúlyát, de egy társversét, amelyikben hálát mondok a kapott hűségért, vagyis ebből a szempontból világítanám meg a kérdés lényegét. »Mindenért egészen«, vagy »Mindenért mindent« alapon.” Hiszen az 1953–1956 között készülő Káprázat-ciklusa, valamint a Tücsökzene 1957 es zárófejezete, a Helyzetek és pillanatok darabjaiban éppen az ember viszonyaiban dialógussá szerveződő oximoron megformálásával, a „tragic joy” alkotássá szervezésével küszködik.

A Semmiért Egészenben már benne létező feloldásra még akkor sem érez rá, amikor a jóvátétel akarásának fájdalma már elmondatja az elégtétel igényét vele? Amikor egy másik Te meg a világ-versről, a Materializmus címűről már kimondja a Vers és valóságban: „a vers éppen annyira viselhetné azt a címet is, hogy »spiritualizmus«”25.

És még egyet meg kell a verssel kapcsolatban jegyeznem. Szabó Lőrinc arról gondolkodik, hogy ki is lehet e csodálatos versnek a modellje: „Hogy mi váltotta ki? Tízévi házassági és tizennégy-tizenöt évi szerelmi tapasztalat. Azonkívül az a helyzet, amelyben Erzsikével voltam. Évtizedekig úgy gondoltam, hogy ez a vers kizárólag Nagyklárának szól; újabban azonban azt látom belőle, hogy Erzsikének is üzen valamennyire. Úgy látszik, mindkettőjüknek ragaszkodtam a hűségéhez. Az egész hűség-hűtlenség-szerelem probléma nem lehetett más bennem, mint zavaros ködlés, és tudtam, hogy sokat kívánok, amikor ilyen odaadást kérek. Innen a befejezésben nyitva hagyott válasz: nem tudtam, mit ígérhetek hálából a hűségért. De bíztam magamban és az akaratomban, hogy fogok találni ellensúlyozó értéket.” Valójában ki kell mondani: a vers témája igazából nem (illetőleg: nem csak) a férfi–nő viszony. Hanem az ember közösségi illeszkedésének modellje. Miként élhet az ember emberek között, a változtathatatlan „rettenetes” sors megszabta adottságok közepette.

* * *

Egyben megmagyarázza, miért is kell mindennek megértéséhez ide idéznem Szabó Lőrinc találkozását József Attilával. Hogyan válik öntudatlanul József Attila személyével és poétikája okán a Te meg a világ szenvedő embereinek képzeletbeli modellje. Mintha a Szánalom című vers poétikai önjellemzésének egyik sora nem véletlen elszólás lenne: „saját sorsom tükre volt a barát”26. József Attila mit fogadhatott egyetértő rajongással, és mivel vitatkozhatott poétikailag a mesterségben társával? A Te meg a világ narrációjában Szabó Lőrinc a versszöveg aktorának szereptelenné lefokozódását a szerepek állandóságával szembesíti. Az idő ugyanis az ő költői világában megtartja a szerepeket, csak azok hordozóit csereberéli. Szerepcserét hozhat, de a rend megváltozását nem ígéri. A háború után szocializálódó József Attila-nemzedék ugyanekkor egy újabb békében újra benne érzékelheti a változás lehetőségét. Számára az embernek a létezésben való elhelyezettsége egyben a változásra készség nyitottságát is jelenti.

Az öt év korkülönbség itt lényeges. Szabó Lőrinc – ha személyében mentve is maradt tőle – nemzedéki kötöttségében hordozza még a Nagy Háború terheit. József Attila már egy új nemzedék reményteljességét is – élete nyomorúságos keretei ellenére – életnyitó igényként átélhette. Éppen ezért nemzedéke reménységeiből építheti – saját léte minden kétségbeejtő volta ellenére – poétikáját. Ezt a nyitottság-sejtelmet ingyen kegyelemként mint politikai sugalmat korától megkapja. Míg Szabó Lőrincnek a Tücsökzenéig – a rászakadó személyes életrajzi eseményei ellenében – meg kell harcolnia. Míg Szabó Lőrincnek és kortársainak a „wastage” – a Mauberlay alapélményeként beszúrt hangsúlyos fogalom –, a veszteség-látomás volt az indulás poétikájának a meghatározója, addig József Attila számára a törvény „fölfeslésének” tudata nemzedéki adottságként jelentkezhetett költészete indulásától. Szabó Lőrinc nemzedéke oxyimoronjában meghatározóként benne marad a „rettenetesség”, és csak rejtekútként, sejtelemként jelentkezik a torz ellenében az ideális vágyakozása. Így poétikája – egész pályáját meghatározóan – a „rettenetes” hurcolásával vállalhatja bármilyen feloldás reményét. Ezzel a teherrel kapcsolódhat József Attila halálát követően a Harc az ünnepért poétikai elgondolásával, majd a Tücsökzenében és azt folytatva a József Attila-i poétikához hasonlóan, másféle megoldásokat fetételező világokat is versébe álmodó költészethez. Az ideális téridő álmának narratívájához. A huszonhatodik év, a Káprázat-ciklus, és a „valami szép” személyiséglátomásának megalkotásával a „rettenetes” világ szándékolt „jóvátételéhez”. Illetőleg a jóvátétel szándékának poétikai igényéhez. A József Attilára emlékező interjú ha nem is jut el a Semmiért Egészen megértéséig, de a belőle származó „jóvátétel” igényéig igen. Poétikai gyakorlatáig is. Az interjú ennek a poétikai gyakorlatnak lesz – szerintem – felvillantása. Az arsbeli nyugodt kidolgozásnak már csak helyettesítője.

Érdekes a kierőszakolt interjú rejtélyessége. A csodálat, becsülés és vitatkozás jelenségét elmondja, de nem említ a vita tárgyáról semmilyen aktuálisan jellemzőt. Miként életében is néhány ironikus megjegyzésen kívül csak egyszer, a Vers és valóságban utal egy konkrét vitájukra. A Célok és hasznok között című versről27 emlékezve: „Egy alkalommal József Attila, mikor a Németvölgyi úton nálunk járt, és amikor bizonyságot tett róla, hogy szinte az egész Te meg a világot könyv nélkül tudta, az utolsó strófájával vitatkozott velem, tiltakozva annak a gyanúnak a »jogossága« ellen, hogy a fiatalok valahogy, mint én, előbb-utóbb szintén tönkremennek. »Miért mennének tönkre?! Ezt hinni semmi ok sincs.« – Most gondolok rá, hogy 6 év múlva a vonat elé ugrott.” Ez az egy konkrét vitatéma jelzi, hogy míg Szabó Lőrinc élete végéig (a Vers és valóság magyarázataiig) összekötötte a szerepet a sorsát viselő, a mindennapokban „rettenetesen” szenvedő emberrel, József Attila poétikájában hangsúlyosan szétválasztotta – az akárha szenvedő – embert a létezésében hozzá kötődő szenvedtető szereptől.

Miként József Attila poétikája nyitott volt a sors és lét szembesítését illetően, Szabó Lőrinc a Tücsökzenéig (sőt mindvégig?) összefonta a kettőt, ezúttal, mintha a lediktált vitájukat folytatná, éppen magának József Attilának szerepét és személyét is belevonja versébe. Szembesítve kettejük ars poeticáját. Egyik legsajátosabb, leginkább meg nem tervezett versébe. Avagy talán leginkább előre rettegve várt, vitájukat záró költeményét? Az Est 1938. január 16-i számában megjelent Werthert fordítva és mindig című verse ekként nyílik a gyász fájdalmasan magasztos ünnepélyévé. Melyet a Te meg a világ idején, a Werther-regény fordításának befejezésekor abbahagyott, majd a sors mindkét áldozatának szerepét s személyét összevonva az idős, beteg költő, és ifjú vitatársa halála után, maga létszemléletét igazolandó fájdalmasan fejezett be:

Hat héten át tested börtönében

mentem veled a halál felé,

szörnyű sorsod” percről-percre éltem,

úgy megkínzott, mint a magamé,

s mikor aztán dördült a revolver

s eltemettek és „pap nem kisért”,

félig már én is a túlvilágról

sírtam tovább érted s magamért.

 

József Attila halála után érezte szükségét – éppen a vers és szereplőinek összekötöttsége okán – a lezárásának: „A fordítás lelkileg megkínzott a szerelem és a halál témája miatt, pedig akkor még az is hozzájött az én örök sötétségemhez, hogy néhány nap alatt egész sereg halál vagy öngyilkosság történt. Ezekre utal az 5. strófa, melynek egy sora József Attiláról szól, mint barátomról: »mozdonynak futott a második«”28.

Az egész vers ezáltal, mint kényszeres befejezés tulajdonképpen visszautalhatott valahai poétikai vitájukra, hiszen utóbb a Vers és valóságban egyértelműen egy Werther-versre utalja vissza a fordításhoz köthető Goethe-mottóra mutatva, mint a szereplők és a szerepek összekötöttségének a vonatkoztatottságára: „A mottó: idézet a Marienbadi elégia első részéből.” A mottó az 1938-as kötetben: „Még egyszer kimerészkedsz, könnyes árnyék, / A napvilágra?” – József Attiláról szól, nem a fordítás (1933), hanem a vers befejezésének idején29:

Akkor kezdtem írni ezt a verset,

meg is írtam a legelejét…

Azt folytatom most, a töredéket,

mert hiába telt el négy-öt év,

ma is érzem és látom a romlást,

a gyors csapdát s a lassú hinárt,

a nyomort, a szenvedélyt, szorongást

s a gonosz megváltót, a halált.

A vers ezáltal éppen a szerep-vesztés és a szereplők versbehívása okán válik a különböző poétikák megjelenítőjévé. Ez a vers lesz talán az utolsó Te meg a világ vers. A gyász fájdalmával poétikailag diadalmaskodó. Amely mégis feladja a majdani Fellini-filmek kísértetvonulásáig vezető feladatot, amely ha évek során át, de elvezet a Tücsökzene József Attiláéhoz simuló személyiséglátomásához. Egy diadalmasnak feltűnő poétika átvezeti a tragikus sorson a műalkotást a változtathatatlanság bezártságából a megálmodható szabadulás álmának látomásaiig. Juhász Gyula és József Attila halálos sorsa vezet el a „rettenetes”t feloldó oximoron hitelesítéséhez.

Monográfiáimban korábban számomra megnyugtató poétikai leírást találtam a Tücsökzene szerkezetére, összeolvasva Lukács György korai műve, A regény elmélete szerkezetével. Ez magyarázatát adhatta az életrajzi meditációként való olvasásnak. Életrajz, nevelődési regény és a létezésben elhelyezkedő emberi tudat poétikai összeolvasását látva a műben. Ugyanakkor ezzel az értelmezéssel a korábbi kötet, a Te meg a világ árnyékába is helyeztem. A goethei példázathoz való mérekezést követve a költészet és valóság viszonyításaként felfogott alkotásfolyamatban. Nem figyeltem fel az 1945-ös Naplója önértelmezésére, amely még befejezetlennek mutatja a költő pályaképét. Tudatosan, – és mégis öntudatlanul. „Vezesd őket, Werther »könnyes árnya«!”

És kötődik hozzá a költői pálya – valójában minden költői pálya – befejezetlenségének kimondása. Az interjú készítője önmentő megjegyzést kapcsol ezután. Nem veszi észre, hogy az „Élete végéig sem alakult ki szegény” nem lekicsinylő megjegyzés. Hanem az „ars poetica”-nak, mint olyannak a minősítése. Hiszen éppen a kétféle poétika összefüggésének alakulását mondja ki ezáltal. Nem József Attila a vesztes ebben a mondatban. Inkább maga Szabó Lőrinc – aki ekkor már tudja, nem adatik meg, hogy valahai vitájuk szellemében befejeződhessen pályája. József Attilát személyisége pusztulásáért sajnálja, – magát viszont költészete befejezetlensége miatt.

És korábban arra se figyeltem fel, hogy éppen a Te meg a világ kötet egyik legkiemelkedőbb verséhez is kötődik éppen ez a vers. Amelynek hal-szimbolikáját magyaráztuk és vitattuk – én is kerekítem, te is kerekíted alapon – Kulcsár-Szabó Zoltán kollégámmal a Werther-regény őrült fiújának szabadság-képzetével. Amely pedig éppen József Attila figurális és poétikai alakjának féltő megidézése is lehetett. A Vers és valóságban felidézett párbeszéd előképe. Miként a Fellini-féle kísértet-felvonulásra szólító mottó is, a József Attila-i sors gyászkísérete. A Goethe-szöveg Szabó Lőrinc fordításában, a vers keletkezését követően ekként hangzik30:

Szóval boldog volt? – kérdeztem. – Ah, bár lennék megint az! – mondotta. – Akkor olyan jól éreztem magamat, olyan könnyű, olyan jókedvű voltam, mint hal a vízben. – Heinrich! – kiáltott most egy öregasszony, aki az úton felénk tartott. – Heinrich, hol bujkálsz? Mindenütt kerestünk, vár az ebéd! – A fia? – kérdeztem, és az asszonyhoz léptem. – Igen, az én szegény fiam – válaszolt. – Nehéz keresztet mért rám az Úr. – Mióta ilyen? – kérdeztem. – Csak fél esztendeje, hogy ilyen csendes – mondta. – Hálistennek, hogy már ennyire van, azelőtt egy álló esztendeig dühöngött, meg is láncolták a tébolydában. Most légynek se vét, csak mindig királyokkal meg császárokkal van dolga. Olyan jó, szelíd fiú volt, segített, hogy megélhessek, gyönyörűszép volt a kezevonása, és egyszerre csak búskomor lesz, forró lázba esik, aztán őrjöngeni kezd, és most úgy van, ahogy látja az úr. Ha mind elmesélném – Félbeszakítottam beszéde árját, és megkérdeztem: – Milyen időt magasztal a fia, hogy akkoriban oly boldog volt, olyan jól érezte magát? – Szegény bolond! – Felelt szánakozó mosollyal az asszony. – Biztosan arra az időre gondol, amikor nem volt eszénél, mindig azt dicséri; azt az időt, amit a bolondokházában töltött, ahol semmit sem tudott magáról. – Mint egy mennykőcsapás, úgy ért ez a közlés, valami pénzdarabot nyomtam az öreg markába, és gyorsan otthagytam őket. – Amikor boldog voltál! – kiáltottam fel, a város felé sietve. – Amikor oly jól érezted magadat, mint hal a vízben!”

A szövegnek a bibliai hal-szimbólum magyarázatához való kötődése hasonlóképpen a személy és a szerep szétválásához kapcsolódik. Miként „Az én királyságom nem e világból való” Krisztus-válasz szintén a különbözés hangsúlyozása, bárha ugyanakkor éppen a Szabó Lőrinc-i értelmezés szerint válhat a Megváltás messiási szerepének a beteljesítőjévé. Jézusnak be kell teljesítenie szenvedésével és halálával az emberi szerepét, hogy teljesülhessen a küldetéses szerepe.

Bent egy, ami kint ezer darab

Hol járt, ki látta a halat,

hogyha a háló megmaradt

sértetlenűl?

Eszerint éppen a Pilinszky – másért – kifogásolt formázásmódjával hangolódik össze József Attila szövegszerkesztési elképzelése. A zárt és nyitott világlátás, a szerepek „rettenetes” váltakozása lehetett vitájuk tárgya. Ebből a patt-helyzetből – a jellegzetes Szabó Lőrinc-i formázást követve majd életműve lezárultával Pilinszky jut el költői alkotásmódjának gyakorlatára figyelve: „Ritkán láttam költőt, aki ilyen szisztematikusan tudott volna dolgozni”31; vagy máshelyt: „Költészetét kötetről kötetre úgy építette és fejlesztette tovább, mint valami filozófiát, szinte már tézisszerű alapossággal.”32 És itt nem is a Tücsökzenét, a látványos megjelentetést kell jeleznem, hanem éppen az azt szinte megalkotásával és megjelentetésével bekeretező Hálaadás című vers történetét, amely a maga billegő voltában egy keserves poétikai birkózás, csatlakozása a kortárs európai költészet dialógikus szövegezéséhez, amely magára vonzza az általa „beborításnak”33 nevezett rálátást és ráhallgatást a létezésben elhelyezettség oximoronjának érzékelésére.

Ezért is a kései megértés egyben – ha más tartalmi kapcsolódáshoz kötődve is – de éppen a Tücsökzenével kezdődő kinyílásban figyeltetett fel a József Attila-i poétika változására. A „játszani is engedd” szétválasztás értékének ad hangsúlyt. Ember és szerep szabadon engedéséhez. József Attila „átírásai” Szabó Lőrinc Tücsökzene képlete felé is utat nyithattak. Főként A huszonhatodik év elképzelt téridejéhez. Mindkettő a huszadik század oximoronjának, a „rettenetes”-nek az oldásához végülis elvezethetett. Ezzel kaphat hangsúlyt Szabó Lőrinc halála előtti pillanatban fogant interjúja. A megértés és összetartozás tudatosítása, összekötve a század poétikája oximoronjára való kapcsolódásukban.

Ezért ösztönösen kötődik össze a címben a Werthert fordítva az és mindig záradékkal. A Te meg a világ kötetbe készülő vers magával a fordítás befejezésével – mintegy lezárva a fordító szerepét – megszakít, és várja a „rettenetessé” alakuló József Attila-i sors folytatódását, ezzel is összekötve a szerepet szereplője elképzelt sorsával. Bárha József Attila sorsát a versben szinte ösztönösen kötötte a személy által megélt szereppel, mégis a vers poétikai megalkotottságát végül kiengedi sorsának bezártságából. Éppen a Jézus Krisztus evangéliumi kettős szerepétől ihletődve a maga poétikájában. A címben kimondott „mindig” ekként vezet majd a Tücsökzene az Az Árny keze című darabjához, „egy Költő Agyá”-ban alakuló látomásához.

József Attila ugyanakkor a maga verseiben folytatta – a maga gyönyörűségére? poétikája szabadulását megteremtve és igazolva? ki tudja miért? talán csak ösztönösen? – felülírni a Szabó Lőrinc-i poétika zártságát. Mintha vitájuk már célt ért volna. Az Eszmélet című verset ennek a nemes párviadalnak látom.

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

József Attila végül is miben vitatkozott poétikailag a mesterrel? A Te meg a világ narrációjában Szabó Lőrinc az ember szereptelenné lefokozódását a szerepek állandóságával dialogizáltatja. Az idő csak szerepcserét hoz, de a rend változását nem ígéri. József Attila ugyanekkor a lét lehetőségében benne érzékeli a változás lehetőségét. Ezért választja a poétikai vita formájaként a Szabó Lőrinc-i szabályozottság reményét. Számára a létezésben való elhelyezettség egyben a változásra készség nyitottságát jelenti.

A legjelentősebb ilyen produkciója József Attilának az lesz, amikor nemcsak felülírással vív, hanem saját versében, saját gondolkozását a Szabó Lőrinc-i formáltságba helyezi elsőként, majd ezt a saját versszövegét írja felül.

Legyen példám egy töredékben maradt közismert versszöveg:

dolgozni csak pontosan, szépen,

ahogy a csillag megy az égen,

ugy érdemes.

Mintha az Eszméletbe, a Téli éjszakába vagy az Ódába készülne csatlakozni a szöveg. Majd beépíti egy „tanító”-szövegbe, hogy messziről jelezze saját távolítását a vállalt szövegétől. Élteti, hogy eldobhassa.

De sokkal izgalmasabb az Ars poetica eredetileg szövött szövege, amelyet Szőke György kollégám javaslatára a József Attila versszövegek kritikai összegyűjtője, Stoll Béla külön versként közölt a 2005-ös, a Balassinál megjelentetett háromkötetes változatban34:

Ars poetica [I.]

Az idő lassan elszivárog.

Ne lógj a mese langy tején.

Hörpintsd a valódi világot

habos éggel a tetején.

 

Szép a forrás – merülj el abban!

A nyugalom és remegés

egymást öleli s kél a habban

kecsesen okos csevegés.

 

Más költők kincseit ne szedd el.

Mocskolván magukat szegyig,

koholt képekkel és szeszekkel

mímeljen mámort mindegyik.

 

Te kerülj túl e mai kocsmán

az értelemig és tovább!

Szabad eszeddel ne add ocsmány

módon a szolga ostobát!

 

Te ne alkudj, te legyél boldog!

Másként akárki meggyaláz,

megjelölnek pirosló foltok,

elissza nedveid a láz.

 

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

A mindenséggel mérd magad!35

Te sziszegve se szolgálj aljas,

nyomorító hatalmakat!

 

Ne fogd be pörös, ékes szádat!

A tudás előtt tégy panaszt!

Rád tekint, pártfogón, e század:

rád gondol boltban a paraszt;

 

téged sejdit a munkás teste

két merev mozdulat között;

rád vár a mozi előtt este

gyermek, ha rosszul öltözött.

 

Kiáltsd ki: „Még nem nagy az ember,

de képzeli, hát szertelen;

kisérje két szülője szemmel:

a munka és a szerelem!”

 

S ha táborokba gyűlt bitangok

versed hiveit üldözik,

van anyaföld is, ahol tankok

erősitik föl rímeit!...

A közölt megjelenítés jellegzetesen visszakötődik a Te meg a világ szerkesztett formavilágához: az aktor az önmegszólító vers „Ki beszél?” kérdését vezeti fel. Csakhogy ebben a formáltságban a Szabó Lőrinc-i szerkezetben éppen már a József Attila-i szerepet megszólaltató szöveg olvasható. Amelyik erőszakkal ellenzi az ekként rákényszerülő szerepet. Ezért kényszerül József Attila a vers szövegét a jellegzetes József Attila-i vershelyzetbe visszahelyezni: „Milyen a létezésben elhelyezettsége?”. Ennek a kulcsmondata kétféle szemléletű fogalmazást is felvet: a Szabó Lőrinc-i zárt, változtathatatlan meghatározottságú – az akkor még ismeretlen, mégis a Szent Ágoston-fordításhoz hasonlító – „A mindenséghez mérd magad!” szöveget szembesíti a József Attila-i nyílt, változásra fogékony „A mindenséggel mérd magad!” esély-lehetőséget hordozó szöveggel.

Valamint a szövegátírást kiegészíti a Cserépfalviék megőrizte önálló szövegnek a készülő vers felülírt változata elé csatolása36. Amely egyben magát a felülírást indokolja meg. A két forma különböztetésének kihirdetését.

Nem volna szép, ha égre kelne

az éji folyó csillaga.

Mintha a később Pilinszky által a Kant-Laplace-jellegű világképre utaló, éppen a Te meg a világ a létet és szerepet egybezáró szabályozott rendjére utalna vissza elutasítólag. A létezés rendjét egyfajta tükörkép-valóságba zárva borzadna vissza a „rettenetesség” zárt rendjétől.

Ugyanakkor ebben a – soha sem létezett – „Szabó Lőrinc-i változatban” megidéz József Attila egy régi, jellegzetesen Szabó Lőrinc-i varázsszót: „Anyaföld”. Egyértelmű vonatkoztatottsággal37. Sőt hasonló, a sajátjára emlékeztető poétikai helyzetből emeli ki. A szót Szabó Lőrinc a korai politikai kriminalizáltság ellenében teremti meg, miként József Attila is politikai konfliktusára utalva idézi meg, záró-védő erejű hatására visszautalva. A fogalmazvány érdekessége: Szabó Lőrinc soha nem tudta meg, hogy egy pillanatra akár számára is biztatásul akarhatta átvenni a kifejezést az ifjabb költő. Aki a maga „súlyos” helyzetében mint védő-kifejezést gondolta el – „magában” – a rettenet oldásaként:

Néha bitang szelek kószálnak, a

fáknak távoli híreket mesélve:

Haragos tornyokat dobál a tenger,

Csikorognak a hegyek s északon

újból csalóka szivárványt ragyogtat

a vörös sarló és a kalapács.

Senki se figyel szavukra… Ha jön még

valaha tisztulás: a Föld, az áldott

Anyaföld indúl meg, s harca a Béke

szent harca lesz s ez a harc lesz a végső!

Saját csalódásával méri össze József Attila a Szabó Lőrinc-i költészetben kezdetektől megszólaló rettenetet. És az ő akkori biztatásával véli kiemelhetőnek önmaga poézisét a pusztulásból. A védettség csodaszavával akarja mindkettejük létét megmenteni. Legalább a poézisben.

És addig? Belesimul a Te meg a világ „rettenetébe”, a csalódás világát éli át, ami ellen éppen tiltakozott a személyes vitájukban, akárha nemzedékük nevében is. Itt, ekkor, ebben a soha ki nem adott vázlatban találtak egymásra. A szerepvesztettség tudatosulásakor:

De addig? Addig rothadunk tovább az

az időt-csúfoló, megőrült időben.

És meglehet hogy egykor igazunk lesz

és meglehet hogy nem lesz igazunk;

s az is lehet hogy sohasem kerűl

sor igazunkat bizonyítani,

hisz minden késik… késik… Alszanak

az elcsigázott testek és mezők

s már megszokták: a tegnap iszonyú

nyomora iszonyúbb holnapra döbben.

Egymás távolában, mégis ars poeticáik találkozásával. A mindkettejük által átélt „súlyos felhők” között38.

A poetikákat összeolvasó szöveg pedig a valóságban nem is létezett. Kollégám sugalmára, másik kollégánk rakta össze csupán. Egy kritikai kiadás pillanatában. Talán azért, hogy most én összeolvashassam.

Súlyos felhők űlik meg az eget

és csak a gyermek ártatlan szeme

lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb

börtönbe-láncoltat testvére őrzi:

vasbilincset a testvér vasszurony…

A sápadt csüggedés fegyencei

vagyunk és tétován lengve a szélben

tudjuk hogy itt minden fölösleges

s meghallani se merjük a varázs-

szót: Elromlott minden; kezdjétek újra!

József Attila megtalálta Szabó Lőrinc szavai közül az egyetlent, amellyel hatásosan és poétikai érvénnyel kapcsolhatta a mindkettejükben (sőt Yeats révén a század Európájára érvényesen), rejtekutakon egyként benne élő oximoront. És ha így olvasom ezt a vázlatot, akkor azt is feltételezhetem, hogy József Attila a Te meg a világ megjelenése idején is értette már a Semmiért Egészenben születésétől kezdődően benne élő oximoront? A szövegbeli narráció a „Költő Agyá”-ban az alkotás során e varázsszó beledolgozásával létköltészetté olvasta át az oximoron felé kinyíló szöveglehetőséget: „az értelemig és tovább”.

 

* * *

 

Miért vált fontossá Szabó Lőrinc számára a József Attilára emlékező interjú? Mert kettejük kánonbeli helyzetét akarta tisztázni. A maga számára és rögzíteni utókoruk előtt. Kettejük poétikai helyzetét felmérni. Ezzel saját helyzetét mérte meg a magyar lírában. Jelzést hagyott a Te meg a világ kötet és fiatalabb társa viszonyáról. Poétikájának utóbbi, ostrom utáni megváltozását utókora ítélte meg. Egy váratlan kihívással Pilinszkyvel mondatta végül el Ferenczi László barátom: „A háború utáni években úgy éreztük, Szabó Lőrinc életműve már készen áll. Aztán egy káprázatos bravúrral egyetlen kötetben megismételte, sőt fölülmúlta azt, amit addig alkotott – a Tücsökzenében. Megteremtette saját költészetének tükörképét, melyet az emlékezés hullámai közé vetett. A Tücsökzene helye ott van a modern világlíra legnagyobb művei között.”

József Attila az „értelemig” „és tovább”, Szabó Lőrinc „materializmus” és „spiritualizmus” között billegve vélte ars poeticájában összefogni a materialista sors narrációjának aktori és e narrációt elhelyező létköltészetének az egymással feleselő billegő nézőpontjait. A történés és a nyílt változás egybefonódásának műhelyét. A sorsköltészetet magábaoldó létköltészetet az alkotás aktusának megszervezésére a „Költő Agyá”-ba transzponálja, ahol mindkét költő a „rettenetest” és annak feloldását oximoronná szőheti. Ezzel a tükrözéssel szétválasztható valóságnyomonkövetésből kiválthatják a létezésben elhelyezettség feloldó gyönyörét. A szövegben egyszerre benne billeg a torz és az idilli, József Attila versében pedig a pokoli és idilli. „Billegő”, miként szakszóvá átvettem szerkesztő-tanítványom egy kifejezését. Vagy kései ciklusa egy verscímét kölcsönözve: „káprázat”. mely berobban a Tücsökzene alakításába, hogy a Szabó Lőrinc-i alkotás megszövegezett voltát olyigen elkápráztatta Pilinszkyt.

Munka közben döbben bele a költő saját munkája lényegi megváltozásába. Ez is pontosan datálható: „nagyon sok elképesztően meglepő lesz, s oly fokon viszi a spiritualizmust a lírában, mint ameddig én eddig sose tudtam. Viszont a hang és a szellem emeltebb volta s az egész mű kompozíciója miatt a már meglevők egésze némi áthangolásra szorul” – írja 1946. január 11-én haza feleségének Sóstóhegyről, ahol régi barátaik vendégeként, a Tücsökzene alakításával elkezdi utolsó évtizede „vendégeskedő” alkotói korszakát.

Lehet mindezt a mesterségtudás iskolagyakorlatának is tekinteni. Miként a költőtanítványul hozzászegődött ifjú „zseni” vélte, át egész életén39. A „sokat író költő” mesterséggyakorlójának, ahogy nemzedékünk mestere beszélgetés közben Németh G. Béla távoztatta magától és eszményeitől40. De lehet Pilinszky felfedezését követni, aki csodás boldogsággal fogadja a költő poétikai változását, és amint az Ars poetica nem is létező változatával társaként kezeli elődjét, József Attila. Vagy figyelmesen fogadni Lászlóffy Aladár esszémonográfiáját41, aki finom különböztetéssel veti össze a két háború közötti költészetünk két nagy alakját.

Szabó Lőrinc „magában” alakítja döbbenten poétikai formációjává 1945 nyarától a Tücsökzene darabjait. Az ostrom után elsőként Illyést döbbentette meg az újonnan keletkezett „Tücsök-versekben” rejlő lehetőség: „Illyés Gyusziéknál: …Mutattam neki az újszülött »Tücskök«-ből, borzasztó nagyot nézett az utolsó darabokon… azokon az »elvont« témákon. Azt mondta: »Te voltál az egyetlen ember Magyarországon, aki az elmúlt évben értelmes dologra fordította az erejét, idejét. Ez a főműved lesz!«” – írja feleségének 1946. január 28-án.

De végülis életében ketten éreztek rá a Szabó Lőrinc-vers valóságos poétikai csodájára: mindenek előtt még a harmincas évek elején József Attila, és utóbb a Semmiért Egészen egyik címzettje, Nagyklára, a feleség. „Borzasztóan gyötörnek ezek az igazoltatási kínok. És mégis dolgoztam! Feleségem szerint szörnyeteg vagyok, érthetetlen ember. Én sem értem, hogy sikerült újabb Tücsköket írnom, már 39 darab van! Testem vacak, szívem egészen hitvány, alig reszket, lelkem gyenge és ájult; a szellemem azonban, vagy annak is valami kis központi része, magva, pusztíthatatlan: ez tartott, ez fogott, ez irányít! Ez írta a verseimet is, a mostaniakat – háznagyságú kínoktól dagadó fejemmel teljesen más természetű, hangulatú, gondolati tartalmú, semmiképpen nem aktuális témákat dolgozott fel, mintha semmi se volna velem!! Csakugyan ijesztő tulajdonképpen. Vagy őrült vagyok, gyerek vagyok?” – fogalmazza alkotói pozícióját 1945 ös Naplójában42.

Billegéséből” az ostrom után a Káprázat felé indult. Rászakadt betegsége megakadályozta ennek kibontását. Bárha így is legjobb kortársai fogadták maguk közé. Ezt kellett utolsó interjújával visszaigazolni. Melynek lényegét utóbb Pilinszky igazolta, billegő voltából amint látta kilépni legfontosabb kortársai társaságába. Tudatosítva ennek módozatát is: „Megteremtette saját költészetének tükörképét, melyet az emlékezés hullámai közé vetett.” És amely a megélt élet megigazított változatává fejlődött „Agyában”. A létezés leképzéseként. Az ember sorsának „rettenetességét” elbeszélve létezésében, majd pedig mindennek átrendezését egy elképzelt téridőben. És a Vers és valóságban megálmodott Vita Nuovájában.

 

1 Kabdebó Lóránt Valami történt (PRAE Kiadó, Budapest, 2022 ISBN 978-615-6199-79-9) posztumusz kötetéből Dobos Marianne, a szerző özvegye a közölt részletet megjelenésre továbbította folyóiratunknak

2 Szabó Lőrinc, Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések, a szöveggondozást végezte Lengyel Tóth Krisztina, a jegyzeteket készítette Kiss Katalin – Lengyel Tóth Krisztina, Osiris, Budapest, 2001. 52; majd hasonló szavakkal részletezi halálos ágyán az odarendelt, József Attiláról könyvet író Fábián Dánielnek. Kabdebó Lóránt, Mesék a költőről. Szabó Lőrinc-tanulmányok, Ráció, Budapest, 2011, 134–137.

3 Pilinszky János, Jegyzetlapok = Uő, Publicisztikai írások, s. a. r. Hafner Zoltán, Budapest, Osiris, 1999, 274.

4 Pilinszky János, Szabó Lőrinc: Összegyűjtött versek. Budapest, 1960. A költő-szerző jó barátja, Ferenczi László szerkesztette akkor a P.E.N-bulletinnek nevezett többnyelvű kiadványt, az ő kérésére írt ismertető szöveget Pilinszky a Szabó Lőrinc halála után először megjelenő összegyűjtött verskötetről. A szövegnek csak az itt megjelent angolra fordított változata ismert. The Hungarian P.E.N. 1963. No. 3. 28–29. Ezt közli Sz[alay] L[ászló] Máté J. György visszafordított magyar szövegváltozatával a Magyar Napló 1993. június 25. számában, majd az angol változattal a jegyzetekben publikálja Hafner Zoltán az Osiris Klasszikusok sorozatban 1999-ben megjelentetett Publicisztikai írások, i. m., kötetben, 246–247.

5

egy Költő Agya”. Szabó Lőrinc pályaképe a „modern” európai költészetben, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. kiadásában, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia program keretén belül, 2021. Budapest, szerk. Smid Róbert.

6 Az interjút és keletkezéstörténetét a Mesék a költőről, i. m. tanulmánykötetemben publikáltam.

 

7 Hamvazószerda, egy hosszú vers, amelyet T. S. Eliot írt 1927-ben az anglikánságra való áttérése után. Az 1930-ban megjelent vers a harccal foglalkozik, amely akkor következik be, amikor az, akinek a múltban nem volt hite, Isten felé igyekszik lépni. A váltást nálunk elsőként talán éppen Szerb Antal jelzi, a maga ironikus megfigyelő modorában: „leszámolt a kor minden tartalmával, felismeri ürességüket, semmi sem marad meg, teljes a dezintegráció. Ezt a nagy ürességet fejezi ki a Waste Land kötet. […] Ebből a nihilből nincs más út kifelé, mint az öngyilkosság vagy a katolicizmus. Eliot az utóbbit választja. [A világirodalom története [1941], Magvető, 1989⁷, Budapest, 820 sk.

8

 Fejtő Ferenc megerősítetette: „József Attila olvasta Rilkét, nekem is felolvasta, tőle ismertem meg, addig nem ismertem a Duinói elégiákat. Rokonának érezte, próbálta fordítani is, csak már nem volt rá ideje.” Beszélgetésünket magnetofonon Dobos Marianne rögzítette, dátuma: 2004. augusztus 18., utóbb a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárának átadtuk [jelzete: K 5867].

9

 A fogalmat W. B. Yeats The Gyres című kései verséből idézem: „Hector is dead and there’s a light in Troy / We that look on but laugh in tragic joy.” Turczi István fordításában: „Hektor halott, Trója lángok közt alámerül; / láttukra arcunkon mégis tragikus derü.”

 

10 Szabó Lőrinc 1938-as kötetének címét használom, amely a Te meg a világ és a Tücsökzene kötetek közötti billegő poétikai átvezetést dolgozza ki.

 

11 Az 1945 nyarán készülő, majd a Szabó Lőrinc által is szerkesztett Válasz című folyóiratban (1948/9. [szeptember], 655–659.) publikált, szerkezetében T. S. Eliot 1925-ös The Hollow Men című, Szabó Lőrinc által fordított versciklusára emlékeztető Hálaadás című vers éppen a Tücsökzene alakulástörténetét keretezi be.

12

 A Tűzkút kötetben megjelenő versciklusáról maga Weöres Sándor írta 1964-ben nekem írott – azóta a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött – levelében: „Jobban szeretem a nem konkrét, lebegő, megfoghatatlan verseket: mert aki beléjük akar hatolni, fel kell hogy ajzza az intellektusát, fantáziáját, intuícióját, teljes emberi regiszterét.”

13 Ebben tévedett. Valószínűleg akkori mindennapos barátjára, Ascher Oszkárra utalhatott.

14 A fordítás Szele Bálint munkája. G. S. Fraser, Ezra Pound, Writers and Critics, Oliver and Boyd Ltd., London, 1960, 53–55.

15

 Werner Heisenberg, Fizika és filozófia = Werner Heisenberg, Válogatott tanulmányok. ford. Kis István, Gondolat, Budapest, .1967, 102.

16

 Babits ítélkezése megismerkedésükkor a Nyugatnál, emlékezés a Tücsökzene 240. verséből.

17 Szabó Lőrinc emlékezése Áradás, áradás! című verséről. A gépiratos feljegyzés eredetileg a vers kéziratához tűzve maradt a hagyatékban, először a Kritika, 1978/12. számában publikáltam. MTA KIK Ms 2271/217. A román megszállásról téved a költő, Lázár Júliának 1920. május 29-én öt, a Nyugat 1920/júniusi számában megjelenendő versről ír, de a lapban csak négy szerepel. https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_PIMU_Im_17/?query=301&pg=302&layout=s [letöltés:2021-10-23.]

18 Szent Ágoston, Isten dicsérete. „a Confessiones I–IV.-alapján fogalmazva” Az autográf tisztázat és fogalmazványa a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában, V. 3802 jelzet alatt.

19

 Szabó Lőrinc, Tízezer magyar gyermek, Pesti Napló, 1927. április 17., 66.

20 Valószínűleg Hilscher Rezső, aki ekkoriban az Újpesten kialakított Egyetemi Szociálpolitikai Intézet szociológusa, Szabó Lőrinc kapcsolódását is segítette kétségbeejtő helyzetükre ráébredő költőtársaival. Berda József megjelenő verskötete számára ajánló sorokat is írat vele. És éppen a Tízezer magyar gyermek című vers vezeti figyelmünket a Te meg a világ poétikailag legizgalmasabb verseiig, amelyekben éppen a Szabó Lőrinc-i költészetnek a rejtekútja jelzi előre a Tücsökzenével utóbb berobbanó poétikai fordulatot. Éppen e mottóban leírt szó válik hangnem-jelölő fogalomként a Semmiért Egészen című versben felütésszerűen alkalmazott, már versbe is foglalt hangsúlyos kifejezéssé.

 

21 Péter Lászlóval, a példás filológussal egyeztetve határozhattam meg monográfiáim 1974-es kötetében: a szegedi Somogyi Könyvtár Kilényi-gyűjteménye alapján bizonyos, hogy Szabó Lőrinc 1929-es költői válsága utáni újra megszólalásának első darabjai, a Találkozás és A belső végtelenben című versek Juhász Gyulával hozhatók összefüggésbe, a Halálfélelem címűt pedig a Szegeden megjelenő Széphalomban éppen költőtársának ajánlja kétségbeesése és tisztelete jeléül. Ez is bizonyítja, hogy kettőjük találkozása, a lelkileg beteg költő látogatása nemcsak egyoldalú humanitárius jócselekedet, a hangoztatott terápia önmaga későbbi vallomása szerint is a saját poétikáját alakító önterápia (Szabó Lőrinc, Találkozások Juhász Gyulával, Válasz 1937. május, 257–265; Tasi József, Szabó Lőrinc és Juhász Gyula. Adalékok egy barátság történetéhez, Itk, 1983/6. 652-659.)

22 A költő saját költészetének jelentős megváltozásáról is beszámol már Halász Gábor [Szabó Lőrinc Villon-fordításai, Protestáns Szemle, 1932/3. 203 sk]. Végül a változást Németh László igazolja vissza, ehhez kéri a költőtől az utóbbi évek verskivágatait, hogy tájékozottan írhassa meg portréját [Szabó Lőrinc, Nyugat, 1931/2. 236–240. = Uő, Készülődés: A Tanu előtt, Budapest, Magyar Élet, 1941, 214–221]. Szabó Lőrinc pedig kihasználja Német László kérését, és tanácsát kéri, miként válogassa össze a kivágatok alapján a kiadótól a Goethe-fordításért cserébe biztosított új kötetlehetőségbe verseit: „Igaz, közben végigolvastam 1926-tól való teljes versanyagomat, elrendeztem az egészet, dátumok szerint, kb. 100 verset, és írtam egy hosszú levelet melléjük Németh Lászlónak. Az 1927 es és 28 as részben még elég sokat kell majd változtatni, a többin úgyszólván semmit. Ma reggel aztán expressz-ajánlva feladtam az egész óriás-vastag levelet. Kíváncsi vagyok, milyennek látja majd ezt a 2 kötetnyi anyagot N. L.” – írja nyaraló feleségének a költő Budapestről 1931. augusztus 3 án.

23

 Szegi Pál, Szabó Lőrinc, Magyar Csillag, 1943/2. 57–65.; Szentkuthy Miklós, Szabó Lőrinc, Magyar Csillag, 1943/2, 66–77.

24

 Szabó Lőrinc, Vers és valóság, i. m., 61.

25 Szabó Lőrinc, Materializmus, Pesti Napló, 1928. május 20. 12. Uő, Te meg a világ, i. m., 14–16; magyarázata a Vers és valóságban, i. m., 53.

28 Utóbb erről a Vers és valóságban – éppen a diktálást rögzítő Flóra előtt – emlékezett (i. m., 107.) Majd Kodolányi leírása hitelesíti Szabó Lőrinc a pusztulás szerepének a személyhez kötött gyászoló döbbenetét: Elkövetkezett azután egy ködös, szomorú, sötét téli nap, amikor délben is lámpák égtek az utcákon, és a villamosok csörömpölve, az autók eszeveszetten dudálva cammogtak a homályban; megérkezett Az Est szerkesztőségi szobájába a jelentés: József Attila öngyilkos lett. Mikor ezt a géppel írt szöveget mi a Magyarország szobájában megkaptuk, és Szabó Lőrinc rekedten, hangosan felolvasta, dermedt csend zuhant ránk. Lőrinc vastag szemüvegét levéve, az asztalra borult, és ujjaival a hajába markolt. Mindenki összeszorított szájjal meredt maga elé. Csend volt.” (Kodolányi János, Visszapillantó tükör, Bp., Magvető, 1968, 343.)

29

Megjelent Az Estben 1938. január 16-án.

30 Goethe, Werther szerelme és halála (Második könyv, 1772. november 30.), ford. Szabó Lőrinc, Az Est Lapkiadó RT. és a Pesti Napló RT. kiadása, Budapest, 1933, 204–206. (Filléres klasszikus regények).

 

31 Pilinszky János, „Költő, sakk-matt helyzetben” (beszélgetése Tasi Józseffel), in: Uő, Összegyűjtött művei. Beszélgetések. Szerkesztette, a szöveget gondozta, a mutatókat és a jegyzeteket készítette, az utószót írta Hafner Zoltán, Századvég Kiadó, Bp., 1994. 101.

32 Pilinszky János, Szabó Lőrinc: Összegyűjtött versek. Budapest, 1960. i. m., 246.

33

 A Szánalom című, már idézett vers magyarázatában él Szsabó Lőrinc ezzel a kifejezéssel: „Erőteljesen érik benne a buddhisztikus szemlélet, amely a szocialista érzületet is elborítja. Több szánnivalót láttam az életben, mint amennyit a marxisták elismernek. Ti. az emberen túlra is kiterjedt részvét és szeretet volt bennem.” (Vers és valóság, i. m., 91–92.) Az „elborítás” innen kiemelve központi fogalommá válik poétikai vizsgálódásaim során [Harc az elégiáért. Szövegegységesülés: az „elborítás”, a „mese” és a „tragic joy” megjelenése = Kabdebó Lóránt, „Nyílik a lélek”. Kettős látás a 20. századi lírában: Szabó Lőrinc „rejtekútja”, Ráció, Bp., 2015, 121–157.]

34

 József Attila összes versei, I–III., kritikai kiadás, közzéteszi Stoll Béla, Balassi kiadó, Budapest, 2005. 2. kötet, 408–413.

35

 Másik variánsban meghatározóan másképp – Szabó Lőrincesebben –fogalmazva: „A mindenséghez mérd magad!”

36 József Attila összes versei [2005], i. m., 412–413.

37

 Az oly egyénileg fogalmazott és alkotott szó a Föld, erdő, isten kötet XXX. verséből származik, melyet csak József Attila halála után fogalmaz át Szabó Lőrinc, és lát el a Súlyos felhők címmel az 1943-as Összes versei számára. Rám hivatkozva hozza kapcsolatba József Attila vázlatát a fiatalkori Szabó Lőrinc verssel Stoll Béla idézett 2005-ös kiadásában.

38

 Miként más tájain a világnak egy másik költő, W. B. Yeats versében – tőlük függetlenül – egy ír pilóta, halálába bonyolódva nézett a pusztulás szemébe: ”Drove to this tumult in the clouds”.

.

39 Szerdahelyi Istvánt jólmenő ügyvéd apja diákkorában, 1945-ben bízta rá Szabó Lőrincre, hogy vezesse a versírás rejtelmeibe. A közvetlen találkozás ellenhatást váltott ki: „Szabó Lőrinc pedig írt, írt, írt, vagyis hát költött, költött, költött, derék iparosként, szinte már gépként, csakhogy a múzsa igen ritkán csókolta homlokon. Az ihletadás jobbára csak egy könnyű kis puszira szorítkozott.” (idézet Lajta Erika-Kivezetés a szépirodalomból című, megjelenés előtt álló „regényes életútinterjú”-jából). De ugyanezt érzékelteti monográfia sorozatom zárásának [Az összegezés ideje. 1945–1957] kritikájában (Szabó Lőrinc utolsó esztendői = Magyar Hírlap, 1981. január 13. 6.)

40 Németh G. Béla, „Problémaversek”. Szabó Lőrinc emberszemléletének összefoglalása A huszonhatodik év Utóhangjában, Holmi, 1997/12., 1757–1762.

41

42 Szabó Lőrinc, Vallomások. Naplók, beszélgetések, levelek, a szöveggondozást végezte, a jegyzeteket, az életrajzot és az utószót írta Horányi Károly – Kabdebó Lóránt, Osiris, Budapest, 2008. 452 sk.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2025-01-23 20:00:00

 

Kabdebó Lóránt (Budapest, 1936-2022) irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.