Kodolányi János és felesége

D. M.: Az újabb világpusztulás, a második világháború után írja Kodolányi János első ókori témájú mitikus regényét, a Vízözön címűt. Benne egy baráti kör szembesül az akkori világcivilizáció pusztulásával, a mezopotámiai és a bibliai hagyományokat utánamondó vízözöntörténettel. Néhány jó barát, összegyűlve a Csillagtoronyban, átéli és kommentálja a történteket. A modellek között mintha Kodolányi kortársai, barátai és vitapartnerei öltenének babilóniai öltözéket. Mint az ifjúkori regényében, a Tavaszi fagy címűben a Centrál kávéház életét, úgy láthatjuk görbe tükörben Kodolányi háború alatti baráti-ismeretségi körét. Namzi, a zsoltárköltő sok leányával Németh László, Hétil, a szerelmi dalnok Szabó Lőrinc, Úr-Ba'u, a süket könyvtáros Várkonyi Nándor, Gubbubu, a nyugati kultúrával példázódó diplomatikus viselkedésű író Márai Sándor portréját villantja fel. Kegyetlen szatírája baráti körének, egyben szembesítés is: az értelmiség sorsa és szereplése az állandó rendszerváltozások idején (ennyiben testvére a regény Határ Győző Heliáne, Szentkuthy Cicero, Márai Rómában történt valami című regényeinek). A „kettősórák népének” elitjéhez tartoznak, mégis megmerülnek gyarló emberségükkel a tér-idő eseményekben. Görbe tükörből és ugyanakkor szeretettel is nézi alakjukat, körülményeiket. Hiszen a Csillagtorony társasága az igazi környezete a bárkaépítő hérosznak, Utnapistimnek is. Ha baj közeleg, összegyűlnek, együtt vitatják meg a tennivalókat. Együtt vannak, amikor először rendül meg a föld végzetes figyelmeztetésként: amikor már nem a politikai történettel, de az elemek haragjával kell szembenézni. Kodolányi leánya, Júlia írja le memoárjában a jelenetet, amely egyik példája lehetett a csillagtoronybeli tanácskozásnak: Kodolányi és barátai összegyűlnek, vitatják, mit tegyenek a közelgő ostrom idején.

De miért is kell elpusztulniuk a Csillagtorony baráti köre tagjainak? Mert ők is úgy viselkednek, mint a „kettősórák népe”. Helyezkedők, saját mentelmükkel törődők, a tömeghisztériától megmámorosodók, minden hatalmat személyükben kiszolgálók. Furcsa kettősséget figyel meg és épít bele regényébe Kodolányi: az írók személyes esendőségét, bűnösségét és műveik halhatatlan értékét. Hiszen Hétil dalai minden új rendszerben továbbélnek, Namzi zsoltárai szólalnak meg imaként a bárkában, Gubbubu Aztlánról szóló leírása egyiptomi papokon keresztül jut el Platónhoz, ebből ismerjük Atlantis (vagy Gondvana?) pusztulásának történetét. Úr Ba'u könyvtárából maradnak meg könyvek, Simetán csillagászati számításai. Mindezek valamilyen formában továbbélnek. Hogyan is zárul a bárka-út, mit tesznek a megmenekültek? „Utnapistim pedig áldozott, sírt, leborulva imádkozott, majd énekelt. Valamennyien sírtak, leborultak, énekeltek. Ismét Namzi egyik zsoltárát zengték. Utnapistim hangja úgy tört ki a szabadban, mint az égi bikáé. A nők ajkán hárfahúrok zengtek, a gyermekek mintha sípokat fújtak volna. Vastagon brummogtak, zúgtak a férfiak, Sur-Sunabu vezényléshez szokott torka rekedten kiáltott a széles mindenségbe.” Új ég, új föld van születőben, új kozmikus napba lép az emberiség a Bika jegyében. De Namzi zsoltárai élnek.

És mégis, hol vannak az írók? Elvesztek, mert életük nem emelkedett műveik szintjére. Íme Simetán, a haldokló csillagász, aki legjobban tudja a vészhelyzetet, ő is milyen önmagára gondolóan meditál azon, hogy „Utnapistim, Hetil, Ba'u, Gubbubu, Namzi... Miért nem tudnak összefogni? Miért nem találnak ki valami mentséget? Miért nem segítik őt, hogy legalább a Csillagtorony igazgatója lehessen, s tekintélyének latba vetésével közös véleményre hangolja a Birodalom komoly elméjét, Beavatottját, mahhuját, bölcsét? De hát, úgy látszik, immár el kell vesznie, félrelökve, az útfélen, elfeledve... A világ, az emberiség romlásba rohan.” A halhatatlan dolgok tudója a pusztulás pillanatában is a pusztuló világ időrendjében és értékhierarchiájában gondolkozik. Még Gubbubu volt a pusztulók között a legsztoikusabb: „Én legalább bátran vagyok gyáva.” Mégis földi hívságokhoz ragaszkodik végső percéig: végrendelkezik, a királyhoz szaladna tanácsba. Végül az önkritikus mondatot is leírja: „A világ kérdőre fog vonni bennünket, mit tettünk ezekben a szorongató időkben az emberiség jövőjéért...” Csakhogy ez a sztoikus számvetés is kevés most már, amikor az a világ, amelynek normája szerint eleganciával él és hal, – értelmetlenné válik. „A világ? Mi az a világ? Hol fog felelősségre vonni? Hogyan? Mikor? Ez egyfajta zavarosság... - S az íróvéső lapos végével gondosan kisimította a fölvésett varázsjeleket”.

A művek megmaradnak, az esendő emberek fölött összecsapott a fekete áradat. Akik személyükben a diktátor-királyokat, Azag-Aját vagy Lugalt (esetleg még válogatás nélkül mindkettőt is) kiszolgálják, az emberáldozat ellen nemhogy szavuk sincs, de mámorosan részt vesznek benne – mulandók. Ha közben ennek ellenére képesek olyan műveket létrehozni, amelyek más korszakokban is az emberi létezés alapképleteit fejezik ki – a művek megmaradnak.

Mi marad a világpusztulással szemben? Hogyan is magyarázza a betét elején Utnapistim a jós-jelenetet? „Le kell mondanunk a Szurippak ellen vívott áldatlan harcról. Le kell mondanunk az egymás ellen folytatott küzdelemről. Le kell mondanunk városunkról, földjeinkről, hazánkról palotáinkról és templomainkról. Le kell mondanunk varázserőnkről. Minderről le kell mondanunk, mert erőnk s hatalmunk átkozott az eljövendő Égi Gyík előtt. Ha mindenről lemondunk, meg fogjuk hallani az Égi Atya szavát.” Aki eszerint kezd élni, túléli a katasztrófát: mert van ember, aki megértette a veszélyt, a politikai-háborús-zsarnoki rendszerek bűnös voltát, és van ember, aki kilépett a bűnös körből. Az emberiség határhelyzetében elképzelhető a hatalom bűnéből kibontakozó ember. Tehát szükséges a bárka, amely „új ég, új föld” körülményei közé visszaállítja az életet. Ezt gondolja majd végig akarattyai magányában az író. Erre készült fel az ostrom idején, és erről gondolkodott a Vízöntő (későbbi címén: Vízözön) írása idején.

Persze, a valódi élet, a valóságos barátok története és a második világháborút követő hazai valóság nem azonos az írói fantázia elképzeléseivel. Bárha az események néhány mozzanatának stilizált bemutatására maga az író is vállalkozott: a szövegek a magas irodalom szintjén formálódtak látomásokká. Az író fiát kérdezzük: hogyan is következett el a valóságban az ostrom Kodolányi János és családja számára. Mi történt 1944 karácsonyán, az Ördögárok partján, a Kodolányi család otthonában?

K. J.: Ha nem is egészen karácsonynál fogom kezdeni, amiről beszélek, mindnek lesz utóbb köze ehhez a karácsonyhoz.

D. M.: Pontosan hol is laktak akkor?

K. J.: Hidegkúti út 31.; most Hűvösvölgyi útnak hívják. Kétemeletes, de nem sok lakással épített bérház volt, hat család lakott benne meg a házmester. A mostani Hűvösvölgyi út és a Kelemen László utca sarkán, amit akkor úgy hívtak, hogy Hadapród utca, aztán a város felé beljebb a Hidász utca következik.

D. M.: És ha még egy keveset megyünk tovább, máris a Volkmann utcánál vagyunk.

K. J.: Ott pedig Szabó Lőrincék laktak, a költő utódai mindmostanáig. Majdnem egyszerre költöztünk erre a tájra, ugyanabban az évben, 1935-ben. Érdekes módon még a telefonszámunk is egymást követte; a miénk 164-481 volt, a Szabó Lőrincéké pedig 164-482.

Itt volt a lakásunk, a német megszállás után mégis eléggé csonkán éltünk. Kezdődött azzal, hogy apámnak bujkálnia kellett. 1944. március 19-e után megjelent nálunk két fiatalember, akik hírül hozták bizalmas, jólértesült helyről, hogy az apám azonnal távozzék a lakásából, és rejtőzzék el, mert rajta van azon a listán, akiket a németek el akarnak fogni. Erre apám egy kis bőröndbe összecsomagolta a legszükségesebb holmiját, elmentünk a Torockó térre, a református paphoz, Joó Sándorhoz. Innen Faragho Gábor altábornagy segédtisztje, egy százados, Takács József autóval magával vitte, és akkor úgy tudtam, hogy átmenetileg nála is tartózkodott, nehogy bántódása essék, majd pedig lehetővé tették, hogy lemenjen Akarattyára. Még az utaztatását is megoldották, és ott a helyi csendőrőrs parancsnokára bízták, hogy legyen rá gondja.

D. M.: Faragho altábornagy volt a csendőrség felügyelője.

K. J.: Az apám Akarattyán békén is volt, nem érte bántódás. Közben éppen Faragho Gábor megbízásából és fölkérésére készített a vezérkar meg az ifjabb Horthy Miklós által irányított úgynevezett kiugrási bizottságnak a számára egy memorandumot. Mindezeket meg is írta Rohanás a pusztulásba című emlékezésében. Igen ám, de elkövetkezett október 15-e, a kiugrási kísérlet, aztán jöttek a nyilasok, és azokkal szemben Faraghonak semmiféle befolyása nem lehetett, már csak azért sem, mert akkor ő már a fegyverszüneti delegáció vezetőjeként Moszkvában volt. Tehát rá hivatkozni még csak rosszabb lett volna. Ekkor ugyan nem kapott üzenetet, de elképzelhette, hogyha már márciusban a németek listáján volt, akkor októberben a nyilasok milyen szívesen fogták volna le. Ezért kellett őneki hazulról távol lennie. Ekkor egy budai lakásban húzta meg magát.

D. M.: Hol volt? Kinél lakott?

K. J.: A címet már elfelejtettem, összesen egyszer jártam csak ott, ezért nem tudom már az utca nevét sem. Közvetítéssel lehetett neki üzennünk.

D. M.: Édesanyja ezalatt hol tartózkodott?

K. J.: Akarattyán volt a húgommal és az akkor még létező háztartási alkalmazottunkkal. Ott próbálta átvészelni a legnehezebb időket a nyaralóban, de az történt, hogy a hadműveletek miatt azt a területet kiürítették, minden civilnek el kellett hagynia Akarattyát. Hiába tiltakozott ellene anyám, nem tudott eredményt elérni, mert ez katonai parancs volt, amelyet teljesíteni kellett, nem volt pardon. Odaálltak a ház elé lovas kocsikkal, és mindazzal a holmival, amit a két lovas kocsira rá tudtak rakni, beköltöztették őket Veszprémbe. Ott beszállásolták őket egy onnan Nyugatra távozott család üresen hagyott házába. De az anyám nem akart ott maradni, mert mit is kezdett volna Veszprémben. Mindent elkövetett, hogy Budapestre kerülhessen. Végül is megállapodott valakivel, akiről kiderítette, hogy teherautóval Budapestre készül másnap. A birtokunkban lévő két kerékpár ellenében elvállalták, hogy az anyámékat csomagostól, mindenestől a teherautón fölviszik Budapestre. Másnap reggel, ahogy megbeszélték, el is indultak, és már majdnem elérték Budát, amikor Pilisvörösvár táján a fronttal találkoztak, mert az oroszok akkor ott már eléggé előre szaladtak. Nem is a rendes veszprémi úton jöttek, hanem kitérőket, letérőket keresett a sofőr, mégis belekerültek a frontvonalba. Azt valahogy sikerült kikerülniük és még éppen hogy becsúsztak Budakeszi felől épségben, rendben megérkeztek Budapestre. Ez karácsony előtt két nappal történt.

Erre a hírre apám nem látta értelmét, hogy tovább bujkáljon, annyira közelinek látszottak a katonai események, hogy ennek nem volt valóban értelme. December 24-én este azután az ablakból megláttuk az első orosz katonákat, akik a Hidegkúti úton, az Ördögárok túlsó partján már lejöttek a János-hegy felől. Át még nem jöttek, így karácsonyeste még nem jöttek be, de már láttuk őket. Természetesen mozogni nem lehetett, azonban telefonon még el tudtuk újságolni a fejleményeket. Működött a telefon. Számukra hihetetlenül hangzott, amikor meséltük nekik, hogy mi már itt látjuk az oroszokat az ablakból.

D. M.: És elkezdődött a karácsony?

K. J.: Addigra nálunk minden rendbe lett; anyám a málhákat elhelyezte, apám otthon volt, én pedig, ahogy szoktam, díszítettem a karácsonyfát. Meg is gyújtottuk a gyertyákat, és megrendeztük a karácsonyestét annak rendje és módja szerint, ahogyan szoktuk. Természetesen nem olyanformán, ajándékokkal, mint az máskor történni szokott, de mindenképpen megvolt a karácsonyfa, a gyertyákat meggyújtottuk és boldog ünnepeket kívántunk egymásnak. Közben a katonai események az ablak túlsó oldalán, ahogy láttuk, zajlottak tovább.

Másnap, karácsony első napján, nem egészen korán reggel, inkább a délelőtt folyamán jöttek be az első orosz katonák a házba. Megjelentek, bejöttek a lakásba, körüljártak, mindent megnéztek, németeket kerestek, persze nem találtak, de hát ez volt mindenütt a jelszó, hogy „nyemecki szoldát, nyemecki szoldát”, hiába nem volt katona, ők azért mégis keresték a fiókokban.

Az apám persze nagyon – ezt utólag ő maga is így mondta – óvatlan volt, mert a nagyapámtól örökölt arany schaffhauseni zsebórája, ahogyan az szokás volt őnála, a fekvőhelye mögötti kis asztalra ki volt téve, nem is gondolt rá, hogy elrejtse. Észre se vette, és az aranyóra már nem is volt ott, pillanatok alatt a zsebébe került valakinek. Azt sem tudom, hogy kinek, mert elég forgalmas volt a mi lakásunk akkor, nagyon sokan érdeklődtek, mind egyenruhások voltak. Ez volt az akkor melegében észlelt első károsodásunk.

D. M.: És maga hogyan úszta meg az eseményeket?

K. J.: Ehhez is egy kicsit vissza kell mennem a múltba. 1944. október 22-én behívtak katonának. Ekkor mindenkinek visszavonták az egyetemi hallgatói mentességét. Engem a 13. hegyivadász pótzászlóaljhoz hívtak be. Hogy miért éppen oda, sejtelmem sem volt, de hát ez állt a behívón. Az alakulat állomáshelye Kárpátalján volt, de hát oda akkor már nem lehetett menni, egy Dédes nevezetű faluba kellett mennem, ez ott valahol Borsod és Heves megye határa táján fekszik. Azóta Dédestapolcsánynak hívják, akkor külön Dédes volt, és Tapolcsány, még nem egyesítették a két falut. Nem tehettem mást, útra keltem hazulról egy este induló vonattal Eger felé, akkoriban nagyon pontatlanok voltak a vonatok és lassan is közlekedtek. Ez a vonat már a Keleti pályaudvarról is pontatlanul indult, és világos reggel lett, mikorra Egerbe érkeztünk. Katonaládámat betettem a csomagmegőrzőbe, és az volt az első dolgom, hogy elmentem egy nyilvános fürdőbe, hogy tisztába tegyem magamat, mert az egész éjszakai utazás következtében annyira nyúzottnak és piszkosnak éreztem magam, hogy okvetlen fürdőbe kívánkoztam. Egerben ezt meg tudtam tenni, akkor még nem volt semmi akadálya. Onnan egy Nagyvisnyó nevezetű községbe kellett tovább utazni, és Nagyvisnyóból lovas kocsival vitték tovább Dédesre mindazokat, akik velem együtt bevonulóban voltak. Ott alig akadt fölszerelés, amit ilyenkor az újoncoknak meg kellett volna kapniuk. Én például egy frontot viselt katonaruhát kaptam, amelynek a zubbonya át volt lőve, a hátán még a vérnyom is látszott.

Másnap Dédesről átkerültünk egy másik faluba. Itt minden szolgálati szabályzattal ellentétben bennünket, karpaszományosokat – így hívták az érettségivel rendelkezőket, akikből később tisztek lettek, voltunk ilyenek talán negyvenvalahányan, akik egy külön alakulatba tartoztunk – minket is beosztottak őrségbe. Én éjszaka kerültem szolgálatba egy másik katonatársammal együtt, méghozzá egész éjszakán át tartó őrségbe. Ez megint szabálytalan volt, mert éjszakai őrségbe két óránál hosszabb ideig nem volt szabad egyvégtében lenni, aztán váltásnak kellett volna érkeznie. De hát ezzel nem törődtek, beállítottak este és azt mondták, hogy reggelig ott kell lennünk. Kész, el volt intézve. Kaptunk két puskát, de nem tudtuk, hogy meg volt-e töltve. Nálam is volt egy, én sem tudtam, hogy meg van-e töltve. Egész idő alatt azon drukkoltam, nehogy olyan helyzetbe kerüljek, hogy rá kelljen fognom ezt a puskát valakire. Szerencsém volt, mert nem kerültem ilyen helyzetbe.

Meglehetősen szokatlan körülmények közé kerültünk itt. Hol Szlovákiában, hol megint Magyarországon vonultunk vissza Nyugat felé, naponta 30–40 kilométert tettünk meg gyalogosan. Elérkeztünk Ipolyságig, ott egy szomszédos faluban, Pereszlényben szállásoltak el bennünket. Egy őrmester itt arról tájékoztatott, hogy Dunántúlra irányítanak bennünket tartalékos tiszti iskolára. De hozzátette még a következőt: Budapesten át utaztok, akinek lehetősége van rá, legyen annyi esze, hogy maradjon ott, és ne folytassa az utat. Az én menetlevelem Várpalotára volt kiállítva, ott valami nehéz gyalogsági fegyvernemi kiképzésre kellett volna mennem.

Ekkor jött az apám mentőötlete, kapcsolatot keresett és talált Kubányi Endre sebész főorvossal, aki a Rókus kórház egyik osztályvezetője volt, ő elvállalta, hogy megoperál és kiveszi a vakbelemet. Én be is vonultam a Rókusba, ki is vették a vakbelemet és a dolognak az volt az érdekessége, hogy miután megtörtént a műtét, jött az ügyeletes orvos, és újságolta, hogy éppen ideje volt, mert rossz állapotban volt az a vakbél. Tavasszal voltak ugyan fájdalmaim többször, jobb oldali tájékon, de nem mentem én annak utána, nem érdekelt, fiatal voltam, majdnem hogy azt mondtam, majd kinövöm. Úgy látszik, lehetett egy lappangó, krónikus vakbélgyulladásom, aminek akkor kényszerből vetettem véget azzal, hogy bementem a Rókus kórházba. Csakhogy hamar lejárt az időm, szépen hazaküldtek. Megkaptam a Rókus kórháztól az írást, hogy ettől-eddig vakbélműtét miatt kezeltek, még a diagnózis latinul is be volt írva, hogy még érthetőbb legyen, ha valaki kíváncsiskodna. Elmentem haza. Otthon általában feküdtem, üldögéltem, olvastam és közben természetesen egyre inkább kezdtem izgulni, hogy most mi lesz velem, mert énnekem semmiféle katonai igazolásom sincsen. Még az operációról sem. A többiek elutaztak, már akik elutaztak, én nem tudtam róluk semmit. Kérdezgettem ismerősöket, barátokat, hogy ilyen esetben mit lehet tenni. Végül azt a tanácsot kaptam, mint legjárhatóbbat, hogy jelentkezzek az illetékes városparancsnokságon. Ott majd elintézik a dolgomat, remélhetőleg szabadságot adnak, mert műtét után a szabályok értelmében nekem járt még három hét. Elmentem az Alkotás (akkor Gömbös Gyula) utcai katonai kórházba, ott elmondtam, hogy mi történt velem. Erre egy – most már nem tudom milyen rangban lévő – fiatal orvos nagyon leteremtett, hogy miért a Rókusba mentem, miért nem katonai kórházba, erre én nagy szamár módon azt feleltem neki, azért, mert köztudomású, hogy katonai kórházba csak félholtan lehet bekerülni. Vörös lett és ordítozni kezdett, de a szabályhoz azért mégis tartotta magát, és megkaptam az írást a három hétről. Csakhogy ez az igazolás nem volt elég, közben visszavontak minden szabadságot, és utasítottak minden szabadságon lévő katonát, hogy azonnal vonuljon be a szolgálati állomáshelyére. Én azt sem tudtam, hogy hol van a szolgálati állomáshelyem, nem is nagyon kerestem. Hosszú keresgélés után azt a tanácsot kaptam, hogy menjek el a Veres Pálné utcába egy fölülvizsgáló katonai orvoshoz, egy bizonyos Platty nevezetű őrnagyhoz. Érdekes, bizonyos neveket úgy megjegyez az ember, hogy máig is gondolkodás nélkül ki tudom mondani a nevét, és még a rangját is. Bemegyek hozzá, ő azzal fogad, hogy miben segíthet? Ez ugye mégis már emberibb hang volt, mint amit a Gömbös Gyula úti kórházban használtak. Mondtam neki, hogy mi történt, és hogy még nem vagyok rendben, hőemelkedéseim vannak. Mi a kívánságom? Mondom neki, hogy a háziorvosom szerint még pihenésre volna szükségem. Mennyit pihennél még? – kérdezte. Vagy két hét kellene. Ez éppen januárban járt volna le. Szó nélkül kiállította az írást, el volt intézve minden.

Közbevetőleg még el kell mesélnem, hogy amikor az első vizsgálatra jelentkezni mentem, a Széll Kálmán téren egy kör alakú épületbe, valaha büfé volt, akkor nem működött benne semmi, csak közepén állt még egy asztal ide nem tudom hányad magammal betereltek. Voltak köztünk civilek is. Én egyenruhában voltam. Mindenkit igazoltattak. A sor végére igyekeztem kerülni, hogy lássam, hogyan történik, aszerint próbáljak viselkedni, amit tapasztalok. Egy őrmester végezte az igazoltatást, amikor odakerültem, szó nélkül elővettem a Rókus kórházi írásomat, amivel elbocsátottak, átadtam neki, mondván, hogy éppen indulok a városparancsnokságra rendezni az ügyemet. Erre csoda történt, azt mondta, hogy jó, természetesen menj csak, ideje, hogy elintézd. Ez annyi bizalmat és erőt adott nekem, hogy egy ilyen kacifántos helyzetből ilyen könnyen ki tudtam magamat húzni, hogy akkor már nem nagyon féltem. Lehetséges, hogy azzal a katonatiszt orvossal is azért voltam olyan szemtelen, mert éreztem, hogy nem az a vége mindennek, hogy az embert rögtön falnak állítják.

Tehát így kerültem ki az angyalbőrből, amikor pedig bejöttek az oroszok, az első dolgom az volt, hogy a katonaruhát bevetettem a tűzbe, akkor még volt hol elégetni, mert nem olyan tüzelőberendezések voltak, mint manapság, hanem cserépkályhák voltak a lakásban, fűteni is kellett, már tél volt, – be a cserépkályhába és elégettük. Kész, el volt intézve. Ez azért is fontos volt, mert az oroszok nem szerették az idegen egyenruhát.

Szilveszter reggelén zörgettek az ajtón, jött egy orosz és minden mozdulni képes embert összeszedett. Megkérdeztem, hogy föl kell-e öltöznöm. Melegítőruhában voltam, papucsban. Á, nem fontos, rövidesen engednek vissza. De a család többi tagja azt mondta, jobb, hogyha fölöltözve megyek el hazulról. Hideg is volt már. Először bevittek a Budakeszi úton egy nagy pincébe. Mindenkinek ki kellett ürítenie minden zsebét, a zseb tartalmát egy kendőbe kötözve bele kellett tenni ruháskosarakba. Nálam volt egy bicska, meg egy-két igazolvány – többek között annak a szép lánynak a fényképe, akinek akkoriban udvaroltam, de ez nem egyszerű fénykép volt: egy igazolványát kaptam meg. Mindez belekerült a kosárba. Budakeszin egy hentesmester pincéjében helyeztek el. Mély volt, homokos az alja, a homokba zöldséget vermeltek el, mert az ott télen eláll, és akkor tavaszig van a családnak zöldsége. Mi oda legalább kétszázan bekerültünk. Közöttünk volt Szabó Lőrinc a vejével. Nagyon nehezen bírta a fogságot és kétségbe volt esve, főleg azért, mert félt, hogy mi történik majd velünk. Nem tudom, előtte a Volkmann utcában milyen órákat éltek át, és annak milyen lehetett a hatása, hogy ennyire kétségbeesetten viselkedett.

D. M.: Úgy tudom, a költő fia, Lóci is ott volt ezen az ellenőrzésen.

K. J.: Nem lehetetlen.

D. M.: Szabó Lőrinc 1945-ös Naplója szerint Lóci is velük tartott.

K. J.: Számítsuk ki, hogy mennyi idős volt! ’29-es, tehát 15 éves lehetett. Ettől függetlenül nem lehetetlen, azért, mert Lóci magas növésű volt, 15 éves korára igen hosszú fiatalember. A sógorára emlékszem, őrá nem.

D. M.: Szabolcsot ekkor innen el is vitték hadifogságba.

K. J.: Igen.

D. M.: Csak ’48 karácsonyára került haza.

K. J.: Bennünket másnap korán délután fölengedtek a pincéből, a nagy udvaron talán nyolcas sorokba kellett állnunk, ott is úgy igyekeztem helyezkedni, hogy lássam, mi történik, hogy föl tudjak rá készülni. Közben mindenféle rémhírek terjedtek, hogy vallatni fognak bennünket, és ha valakire rá tudják bizonyítani, pláne, ha bevallja, hogy katona volt, akkor irgalmatlanul viszik fogságba, sőt még olyan híresztelések is voltak, hogyha valakiről kiderül, hogy katona volt, akkor agyon lövik. Végül én is sorra kerültem, még nem is esteledett be, elő is került a zsebkendő a kosárból, elő is került a szerelmem fényképe, több mindenem nem került elő, köztük a bicskám, már nem emlékszem, hogy milyen volt, de biztos valami szép darab lehetett, mert én mindig szerettem a szép bicskákat. A katona, akinek az igazoltatás volt a feladata, semmi mással nem törődött, mint azzal a fényképpel, azt forgatta, pláne miután még szöveg is volt a hátoldalára rágépelve. Mondom neki, hogy tulajdonosának apja a pénzjegynyomdában dolgozik, és oda csak engedéllyel volt szabad belépni, és mivel ott laktak a nyomdában, ha valaki az igazolványt nem tudta fölmutatni, a saját lakásába sem engedték be. Addig-addig foglalkozott ez a fickó a szép lány arcképével, amíg aztán egyszer csak azt nem mondta, hogy menjek haza. Igen ám, de mindenféle igazolvány nélkül, Budakesziről hogyan indulhattam gyalogszerrel haza. Az ember ilyenkor nem tehet mást, mint hogy csakugyan elindul, meg kell próbálni. Elindultam, és már majdnem a Kuruclesi útnál jártam a Budakeszi úton, amikor látom, hogy jön egy újabb csapat kifelé. Oroszok kíséretében. Nyilván ugyanarra a helyre vittek egy újabb csapatot. Megállítanak. Hova? Mondom, hogy haza. És hozzátettem, hogy hát én beteg vagyok. Valamennyit kotyogtam oroszul, mert akkor negyedéves egyetemi hallgató voltam, és kezdtem oroszul tanulni. Nem a várható katonai eseményekre tekintettel, hanem azért, mert finnugristának készültem és tudtam, hogy én nekem az orosz nyelvre szükségem lesz. De azt mégsem tudtam megmondani, hogy vakbélműtéten estem át. Csak épp mutattam a hasamon, fölvágták és próbáltam pantomim módon ábrázolni ezt az eseményt. Erre azt mondja nagyon földerülve: á! szifilisz! Mondom neki: Nyet! Operácija! Na, ezt megértette. És meghallottam a varázsszót: dobre, damoj! Ezt tökéletesen megértettem, és folytattam az utamat szépen lefelé a Kuruclesi úton, majd békésen hazaérkeztem, minden baj nélkül. Akkor megtanultam, hogy jobban kell vigyázni, mert gyalogszerrel mutatkozni az utcán nem biztonságos. Amikor már mozogni lehetett, ez januárban történt, beléptem a területi rendőrségbe és volt igazolványom, de még akkor is nagyon kellett vigyázni, nehogy az embert elfogják, mert egy ilyen hadifogolynak szánt orosz csapatból nagyon nehéz volt kivakarózni. Szerencsére ezeket a dolgokat azután túléltük.

D. M.: Hol volt ez a rendőrség?

K. J.: A Tárogató út 2-ben, ahol most egy tanintézet működik, akkor ezt az épületet igénybe vették elöljáróságnak meg rendőrségnek. A háború előtt valami kereskedelmi szervezet székháza, otthona volt, mert öreg kereskedők is laktak benne. Aztán beköltöztünk a Bimbó útra, ott volt a II. kerületi kapitányság. Balázs József nevezetű volt a kerületi kapitány, eredetileg szociáldemokrata volt, de akkor kommunistává átvedlett elvtárs. Én pedig a kapitányság segédhivatalába voltam beosztva, és az volt a dolgom, hogy egész szolgálati idő alatt – ez kezdődött reggel nyolckor és délután négyig tartott – följelentéseket iktattam. Mondhatom, rettentő sok érkezett, undorítónál undorítóbb. Nem is tudom, hogy voltam képes azt gyomorral végigcsinálni, mert naponta körülbelül százötven följelentést iktattam be.

D. M.: Amikor Szabó Lőrincet lefogták, akkor még ott volt?

K. J.: Én csak áprilisig voltam ott. Amikor értesültem, hogy az egyetem folytatja tevékenységét, rögtön leszereltem a rendőrségnél és mentem az egyetemre folytatni a tanulmányaimat. Hallottam az esetről, de akkor már nem voltam ott. Egyébként a politikai osztály a kapitányság szervezetében teljesen különálló volt, Balázsnak, ennek az alezredesi rangba került kapitánynak semmi köze nem volt a politikai ügyekhez. Teljesen külön intézték. Még az épületben is el voltak különülve. Hallottam például, hogy valakit baleset ért, és belehalt: vitték kihallgatni, volt az épületben egy hátsó csigalépcső, ott még a lépcsőn lefelé vezető útján is rugdalták, ütötték, verték az illetőt, elesett, a fejét beütötte a lépcsőbe, belehalt. Hogy ki volt, nem tudom, csak így név nélkül hallottam, mesélték ott egymásnak a politikaiak.

D. M.: Édesapja hogyan vészelte át a megszállás napjait?

K. J.: Nagyon, nagyon fegyelmezetten és nagy türelemmel csinálta végig. Tudta, hogy helyt kell állnia és tőle telhetőleg az égvilágon mindent megtett. Voltak a lakásunkban nők többen is. Ott volt a húgom, aki akkor, ’44-ben 21 éves volt, az anyám sem volt még olyan öreg. Aztán volt egy háztartási alkalmazottunk, egy székely leány. Senkinek egy haja szála sem görbült.

D. M.: És ez annak köszönhető, hogy édesapja tudott oroszul? Meg is írta Köszönet Pavel Petrovszkijnak című emlékezésében, hogyan újult fel karácsonykor, álmában az a nyelvtudás, amelyet az első világháború után egy orosz hadifogollyal való barátkozásának köszönhetett. Csodájára jártak az orosz katonák is lelkes előadásszámba menő orosz nyelvű beszélgetéseinek. Hadd idézzem: „Az orosz lassan elaludt bennem mindaddig, amíg az első patruj, egy főhadnagy meg két gyalogos, egy prémsapkás, csizmás tolmács kíséretében, ki nem kérdezett, és amíg az első három tiszt teát ivott nálunk. Mondom, ezután egész éjjel mélyen aludtam, de tudatom küszöbe alól egyre gyorsabb áradással, egyre tömegesebben törtek fel az elfelejtett orosz szavak, az orosz nyelv mondatai, kapcsolatai, hangjai, ritmusai, és amikor reggel fölébredtem, s megint beállított egy őrjárat, már nem volt szükségem tolmácsra, magam mondtam el, amire az orosz kíváncsi volt.” Mintha mitikus regényei hőseinek életébe pillantana be, úgy mutatja fel a csodát, amely az ő életében is megjelent. De hogyan történhetett mindez a maga gyakorlati valóságában.

K. J.: Elmondok egy történetet. Valamelyik orosz észrevette, mi fát fűrészelünk, hogy tüzelni tudjunk. Az utcán, amerre értük, szedtünk össze hasábfát, szánkóval hazahúztuk és azután a ház mögött fölfűrészeltük, majd eltüzeltük. Valaki ezt észrevette, dörömbölés, apám odament és kinyitotta az ajtót. Bejön egy orosz katona és kérte az apámtól a fűrészt. Mire apám azt mondja: sajnálom, de nincs fűrész. Igenis van fűrész – erősködik az orosz, és kapja a sapkáját a fejéről, majd mérgesen odavágja az előszoba padlójára. Apám fölnyúl a fogasra, leveszi a sapkáját, odavágja mellé, és azt mondja neki: végre is én nem vagyok Isten, hogy fűrészt tudjak neked készíteni. Azt mondja erre az orosz: igazad van papa, nem vagy Isten – és elment.

Járt hozzánk naponta délutánonként egy tatár tizedes. Valahonnan Ufa környékéről származott, megvan a címe is, mert fölírta, hogy majd írjunk neki. Nem csinált az semmi mást, bejött, leült és beszélgettünk. Eljött beszélgetni. Mindig hozott magának egy kenyeret. Letette az asztalra. Egy alkalommal a két ukrán tiszt, akik nálunk laktak, elkezdték faggatni. A másik szobában voltunk, de át lehetett hallani, hogy mit beszélgetnek, mert üvegezett volt az ajtó. Az ukrán hadnagy kérdezi a tatárt, de így ám: na tatár, mit keresel itt? Hát azt mondja, eljöttem látogatóba, beszélgetni. Tovább firtatta: hát tudod, hogy mi lakunk itt? Azt mondja, hogy igen, de hát egyenlőség van. Azt mondja erre az ukrán tiszt, hogy az ám, de csak az újságban.

Az ostrom végén abba a szobába, ahol eredetileg a két tiszt lakott, odaköltöztettek egy századost, akit a beosztottak általában ezredesnek tituláltak. Láttuk a rangjelzését, százados volt, és mégis ezredesezték. Kérdeztük, hogy ez hogy van. Azt mondták, hogy őnáluk ez úgy van, hogy igaz, hogy neki százados a rangja, de ezredesi beosztásban szolgál. És ezért hívják ezredesnek. Művelt és érdeklődő ember volt. Esténként, amikor csönd volt, Puskint szavalt. Imádta Puskint.

D. M.: És csak oroszul tudott?

K. J.: Csak oroszul. Volt közöttük olyan, elsősorban zsidók között, aki tudott németül, de a német nyelvtudása inkább jiddis volt. Nagyon szolgálatkész volt és lehetett vele értelmesen szót váltani. De ezek általában csak rövid időt töltöttek nálunk, mert a harcoló alakulatokhoz tartoztak, a front ment előre, és ők vonultak tovább. Ezekkel volt a kisebb baj, hanem akik utánuk következtek és inkább megszállók voltak, azokkal lett a több baj, mert jobban ráértek és jobban nézték azt, hogy mit tudnak zsebre tenni. És kevésbé érezték a veszélyt.

D. M.: Mi történt azután, hogy otthagyta a rendőrséget?

K. J.: 1945-ben elvégeztem az egyetemet, ezt követően nyáron bekerültem a Néprajzi Múzeumba, próbaszolgálatos gyakornoknak. Naponta innen ki kellett járnom a Könyves Kálmán körútra, ami elég megerőltető volt, mivel az útnak legalább egy részét gyalog kellett megtennem, még nem volt olyan híd, amelyen villamos átmehetett volna. Az állásom függött attól, hogyan állom meg a helyemet, ezzel voltam elfoglalva, meg azzal, hogy tőlem telhetőleg hozzájáruljak a családi háztartáshoz. Az altisztek minden nap elmentek egy pékségbe és hozták a kenyeret, azt ott a múzeumban szétosztották, én meg azt a részt, ami nekem járt, hazahoztam.

D. M.: És a feleségével mikor ismerkedtek meg?

K. Jné: ’47-ben. Mert mi itt laktunk a Páfrány úton, és már előzőleg is ismertük egymást látásból.

D. M.: És a Páfrány úton milyen volt a karácsony?

K. Jné: Elég rémes. Nagyanyám a Szent Ferenc kórházban feküdt a Széher úton, én meg mentem föl a nagymamát meglátogatni. Leventék jöttek szembe velem, mondták, hogy ne menjek föl, mert itt vannak az oroszok. Nem akartam hinni nekik. Odaértem a kórházhoz, az apácák azzal fogadnak, hogy mit keresel itt, most mentek el az oroszok. Nekem se kellett több, fogtam szegény nagypapát, gyerünk haza. Még idejében, mert nemsokára már arrafelé is jártak, az egyik szomszédban megláttak valakit befelé menni, rákiáltottak, hogy állj!, nem állt meg, bevágtak egy kézigránátot és ott az unoka rögtön meghalt.

D. M.: Akkor nem is ünnepeltetek?

K. Jné.: Jóformán alig gyújtottunk a karácsonyfán gyertyát, aztán én lefeküdtem, anyám nemsokára ébresztgetett, gyorsan, gyorsan, Baba bújj el, mert itt vannak az oroszok! Hol? Hát itt vannak, dörömbölnek. Elég magas növésű voltam. Hát hova bújjak? Anyu fölemelte a sezlont és mondta, hogy bújj ide! Bebújtam, és a toalett-tükörből megláttam az oroszokat. Hát ez valami borzalmas érzés volt. Persze minden fiókot kinyitottak. De nem bántottak senkit, tisztességesen viselkedtek. A délutániak voltak a legveszélyesebbek. Azért, mert azok a nőket keresték. Az elkövetkező két hónap körülbelül kétharmadát a zongora mögött töltöttem egy matracon. Január 6-án jöttek, hogy húsz perc alatt hagyjuk el a házat, mert itt lesz a front, akkor kimentünk a Báthory utcába, de anyám meg apám visszamentek, az anyu már maszkírozta magát, és mondta a ruszkinak, hogy olyan beteg vagyok, hagyjál itt meghalni. Az mondta erre, jól van, mama, haljál meg! Anyámék szlovákul tudtak, úgyhogy megértették egymást.

Hozzánk huszonegy katonát kvártélyoztak be, az egyik elég nagy szobába tizennyolcat, egy másik szobába pedig három tisztet. Ők mindig följöttek, különösen esténként, és kérték az aput, hogy zongorázzon nekik. Én meg a zongora alatt. Egyszer valahogy lecsúszott a cipőm, persze fölfigyeltek rögtön, de nem szóltak, csak másnap, hogy mama, mi van ott?, egér, vagy macska? Anyám megmondta, hogy ki van ott, és akkor az idősebb, a százados azt mondta, hogy nyugodtan lehetek a lakásban, mehetek akármerre, de az udvarra ne menjek ki, mert ők elmennek, a szomszéd meg ott marad.

D. M.: És a nagymama továbbra is a kórházban maradt?

K. Jné: Csak február 12-e után hoztuk ki, de már nem vihettük haza a lakásukba a Szent Imre herceg (a mostani Villányi) útra, mert ott lebombázták pont a hálószobájukat. Úgyhogy azután kint laktak nálunk.

D. M.: És errefelé ágyúztak is?

K. J.: Hajjaj!

K. Jné: Én meg a Páfrány utat mondom, az oroszok itt voltak a Páfrány úton, fentről meg a németek lőttek a Görgényi útról.

D. M.: A pincébe is lementetek ott?

K. J.: Mi nem mentünk le sose, de a házból se ment le senki.

K. Jné: Mi sem mentünk le.

K. J.: Olyan érzésünk nem volt, hogy a pince valami ellen megvédhetett volna bennünket. Már majdnem vége lett az ostromnak, valamikor február 10-e táján történt. Ültünk este az ebédlőben a nagy asztal körül. Egyszer csak egy nagy durranás, száll be a por, nem tudtuk, hogy mi történt. Aztán körülnéztünk, kiderült, hogy a szomszédos fürdőszoba fala kapott egy aknatalálatot. Elgondoltuk, ha az akna csak két méterrel odébb száll, akkor annak a szobának az erkélyajtaján jön be, ahol ültünk, és ott az asztalon robban. Mindnyájan meghaltunk volna. Nem messze tőlünk, a Lotz Károly utcában lakott Molnár Farkas, a neves építész, neki ott saját háza volt. Az ostrom utolsó napján beszállt a lakásába egy akna és ott robbant föl, belehalt.

D. M.: A németek meg éppen az Ördögároknál törtek ki.

K. J.: Amikor ez a bizonyos kitörés volt, az oroszok megszállták az ablakokat gépfegyverekkel, hogyha németeket látnak, akkor onnan lőhessenek rájuk. Előre figyelmeztettek bennünket, hogy mi fog történni, kioktattak bennünket arra, hogy hogyan viselkedjünk, és biztosítottak arról, hogy semmi bajunk nem esik.

K. Jné: A lakosságot vitték föl a Görgényi útra, meg a Törökvész útra lövészárkot ásni.

K. J.: Kihordatták az utcára a bútorokat, erődítést kellett építeni belőlük, nem számított, hogy milyet.

K. Jné: Ott jöttek ki az Ördögárokban a német katonák, szörnyű volt, amikor az erdő szélén lelőtték őket. Aztán a szomszédokat, meg az apámat is kihajtották, papa gyerünk ásni. És akkor a hidegben kellett eltemetni az elesetteket. Erről nagyon rossz emlékeim vannak.

D. M.: Hogyan alakult utóbb, az ostrom után a család élete?

K. J.: Az apám azonnal „fasiszta” lett, meg „antiszemita”, és akkor valóban hiányoztak azok, akik megvédhették volna. Faragho Gábor egy nagyon csekély rangú miniszter lett, a közellátási tárcát kapta, állandóan támadták, éppen csak hogy megtűrték egy ideig a kormányban, nem volt olyan hét, hogy a Ludas Matyi ne lett volna tele az őt támadó karikatúrákkal. Hamar le is kellett mondania, visszavonult Kecskemét melletti tanyájára, Koháry-majorba.

D. M.: De hát nem lehetett bizonyítani a kiugrási kísérletben való részvételét?

K. J.: Ezt nem is akarták elfogadni. Ennek olyan körökben voltak nyomai, amelyek akkoriban nem számítottak. Hiszen a kormányzó fiáig értek ezek a szálak. Akik pedig megvédhették volna, nem tettek semmit. Veres Péter például üzent az apámnak, hogy most olyan idők járnak, hogy ilyenkor az ember az eresz alá húzódik.

K. Jné: Az én apám meg, ahogy lehetett, rögtön begyalogolt munkahelyére, az Akadémiára. A szíve szakadt meg, ahogy a könyvtár kinézett. Ott feküdtek az értékes könyvek szétszórva, de úgy, hogy kinyitva, beletojva és utána összecsukva. El kellett kezdeni a takarítást.

K. J.: A háborús események után Akarattyára én mentem le először, és én láthattam elsőként, hogy ott mi minden történt. A disszertációm előkészületéhez tartozó céduláimat, amelyeket egy dobozban hagytam ott, hiányosan találtam meg, piszkosan, összetaposva, gyűrve. Egy részét őrzöm, jóllehet semmi szükségem nincsen rá – csak emléknek. Ilyen állapotban találtam meg apám készülő regényének kéziratát is, maradtak lapok, amelyek olvashatók voltak, de a többsége használhatatlanná vált. A címe Fejedelem lett volna, részletek meg is jelentek korábban belőle, 1943-ban és 1944 elején a Sorsunkban Ojbarsz futása címmel. A könyv majdnem kész volt, de nagy része elpusztult. Apám is megírta a kézirat sorsát. Ez lett volna ősmagyar regényciklusának harmadik kötete. A két első, az Istenek és a Holdvilág völgye korábban megjelent, ma Pogány tüzek összefoglaló címmel ismert.

D. M.: És nem akarta újraírni, vagy elment a kedve?

K. J.: Nem tudta. Nyilván nem csak ezért, hanem azért sem, mert olyan új, teljesen más helyzetbe került, hogy azt nem tudta folytatni. A problematikájától is távol került, és én teljesen meg tudtam érteni, hogy nem tudott mit kezdeni vele.

D. M.: Mit csinált akkor az édesapja?

K. J.: Elment Pécsre, Kanyar Jóskánál töltött több hetet. Akkor ő még Pécsett lakott, a Baranya megyei parasztpárt szervezetének titkára és nemzetgyűlési képviselő is volt egy időben. Csak miután ebből kikerült és visszavonult, akkor ment el Kaposvárra, ott lett levéltáros és, azután míg nyugdíjba nem ment, addig ott élt, sőt még nyugdíjasként is egy darabig, most itt van Budapesten. Óbudán lakik.

D. M.: Maguk is leköltöztek Pécsre.

K.J.: ’49-ben. Addig a Néprajzi Múzeumban dolgoztam, akkor áthelyeztek Pécsre és ott voltam ’57 végéig, amikor visszahelyeztek a Néprajzi Múzeumba.

D. M.: És édesapja mikor adta föl a lakást az Ördögárok mellett?

K. J. Ő is ’49-ben. Tavasztól őszig addig is Akarattyán éltek. De télre följöttek mindig. Azután, amikor a „fordulat évét” követően írásai sehol nem jelenhettek meg, a nulla jövedelméből nem tudta fönntartani tovább a nagy lakást.

D.M.: Kodolányi János akkor már az ókori mítoszok világában élt. A Vízöntő még megjelenhetett (az újabb kiadásokban már Vízözön címmel) 1948-ban, a többi elkészülte után kéziratban várta a megjelenést: Új ég, új föld, Égő csipkebokor, Én vagyok. Ez utóbbi, a Jézus-regény eredeti formájában csak az idén, 2002-ben jelenhetett meg. A világháború ráébresztette, hogy nemcsak a magyarság, de az egész világ veszélybe került. Ekkor már nemcsak népének, de az egész emberiségnek akart segíteni műveivel. Akarattyán a világ nagy fordulópontjait gondolta végig, és ezeket a látomásait formálta művekké. Kérdezett bennük és figyelte, az ókori mítoszokban egy-egy ilyen nagy fordulat idején milyen kérdésekkel szembesült valaha az emberiség.