VideóA Győrplusz TV videója Keresés a honlapon: |
Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Itamár J.-K.: A gyermekkorom. Szarvason születtem, nemsokára hetven éve. Születtem mint Keszt Péter Ervin. Asszimiláns zsidó családban. Nem is kaptam héber nevet. Sőt a circumcisio is vita tárgyát képezte a két nagyapám között, de végül megcsinálták. Édesapám orvos volt, nyolc-kilenc éves koromig úgy éltem, mint más úrifiú. Addig ott a Körös-parton olyan boldog gyermekkorom volt, mintha nem is lett volna háború. Igaz, már tudtam, hogy zsidó vagyok. Honnan? Megvertek az utcán, de a szüleim el tudták velem fogadtatni, hogy véletlenül történt. D. M.: Mikor tudatosodott a gyermekben, hogy többről van szó? Itamár J.-K.: Mikor édesanyám először akart öngyilkos lenni, mert félt. Apám 1942-ben még egyenruhában járt, orvos volt, tiszti rangban, de gyorsan le kellett tennie az egyenruhát. Jött a sárga csillag. Nővérem, Marica négy évvel volt nálam idősebb. Szarvason az iskolában négyen voltunk zsidók. A tanító azt mondta: Viseljétek büszkén! Akkor persze még nem tudtam, miért kell ezt büszkén viselni. Nemsokára gettóba vittek, azután Ausztriába, mezőgazdasági munkára. Bécs mellett dolgoztunk. Egyszer csak jött a parancsnok, és azt mondta, hogy aki nem tud dolgozni, azt elviszik innen jó helyre. Játékgyárba. Auschwitzba. Akkor még nem tudtuk, hogy ez mit jelent.
Kép forrása: libri.hu „Az nem baj, hogy Japánban nincsenek tigrisek?” (Távozóban) Egykori buddhista tanmesék folytatásának tűnik, könnyed stílusban skiccelt novellák, letisztult, filozofikus történetek, valóban inkább kézikönyv, bármikor előkapható, fekete iróniával, elmés párbeszédekkel alaposan teletűzdelt olvasmány. Igen, látszólag efféle mű is lehet ez a pont ötven „sikertelen tigrisszelídítésről” szóló példázatgyűjtemény, melynek főszereplője egy makacs szerzetes, néha modern, máskor több száz évvel korábbi, mindenesetre hamisítatlan japán környezetben. És egy apát, talán szerzetesünk józanabbik énjét szimbolizáló mesealak, és persze az olykor szörnyű, máskor meglepő vitakészséggel rendelkező vadállat.
A kötet közel 20 évet tekint át, és nagyjából 130 írásművet tartalmaz. A műfaji átjárásokkal (akár költészettel, filozófiával, pszichikus képzettársításokkal) élénkített, rétegesen felépülő, helyenként légiesen feloldott írások a kortárs képzőművészet megnyilatkozásának egy-egy formáját, sokszínű szegmensét közelítik meg, tárják fel, mondhatni, hogy rendhagyóbb módokon: sajátosan, experimentálisan...
D. M.: 1944. karácsonya hol kezdődik, és meddig tart szerinted? Sz. M.: Az én életemben abban az évben az ünnep elmaradt. De ha már rákérdeztél, hamarabb kezdődött ez a karácsony, mint ahogy gondolnád. Azzal kezdődik, hogy a város az én születésnapom táján már kezdi érezni: pillanatok múlva elkövetkezik a megszállás még akkor nem tudni, véres lesz-e vagy vér nélküli. Én a tiszántúli református egyházkerület hódmezővásárhelyi leánygimnáziumának tanára voltam, aki számára, mint az Abigélben megírtam, április elsejével a bombázások miatt a tanév bevégződött, minden nem helybéli hazamehetett, én is visszautaztam Debrecenbe. Ott viszonylag megszokott életemet éltem, de egyre észrevehetőbben közeledett a front. Augusztus 23-án, abban a pillanatban, amikor Románia jelentette, hogy kilép a háborúból, apám közölte, hogy a háborút elvesztettük, de elmagyarázta azt is, nem valószínű, hogy a városunkban harcok lennének, mert ha a mostani rend felbomlik, valami tartózkodási hely kell az újra alakuló kormánynak, viszonylag még ép belső berendezésű, szétrombolatlan város. Apám nagyon okos ember volt, pedig sose katonáskodott, éppen ezért csodálkoztam nagyon, hogy a magyar hadsereg egy tisztje mindezt nem tudja. Sose felejtem el: születésnapom reggelén anyám első házasságából való fia megérkezik azzal, hogy a menyasszonyát és engem is elvisz Nyíregyházára, mert ott van a törzs, ott majd kivárják az elkövetkező eseményeket. Én megjegyeztem: azt hittem, nekem jött gratulálni, csak a nagy sietségben elfelejtette. Ezek szerint értem jött, hogy gardedám legyek, mert viszi a menyasszonyát, akit el akar venni feleségül, mielőtt még leég az egész ország? Azt is közöltem, menjen egyedül, én nem megyek el, itt van a két öreg, akire vigyáznom kell, a menyasszonyát sem őrizhetem, hiszen még nekem is gardedám kellene. Jól összevesztünk, otthagyott, két év múlva találkozunk újra, amikor előkerült az amerikai hadifogságból. Helyettem viszont magával vitte a szerencsétlen Gizellát, anyám nagynénjét, majd első férjének a feleségét, aki állandó szereplője volt az életünknek, számomra egyszerre negatív és pozitív töltetű élmény. Talán senki a családban a szülőkön kívül nincs, akinek a személyére annyiszor visszatérek írásaimban, mint éppen őrá, Gizellában megvolt minden, ami jó, és minden, ami rossz lehet egy életben.
D. M.: Teleki Ella grófnőre és férjére, John Dickinsonra Szabó Lőrinc 1945-ös Naplója, valamint védőbeszédei hívták fel a figyelmet. Az általa megörökített történet: 1944 elején Magyarországon jár a költő Weimarban megismert barátja, az akkortájt alakult, nemzetközire tervezett, náci orientációjú német írószervezet sokat utazó főtitkára, Carl Rothe. Magánemberként, a költő személyes vendéglátását élvezve. Védőbeszédében a költő sok mindent elmond róla. A rendszerváltás előtti időkig kapcsolatuk jellege megkérdőjelezhető: konfabulációs védekezésként is felfogható lenne a költő emlékezése. Hasonlóképpen utólagos magyarázat Rothe 1948. szeptember 22-i levele, amelyben egy közös ismerősnek írva kéri, hogy tájékoztassa a költőt élete menetéről: „Rólam és családomról tudnia kell [Szabó Lőrincnek] a következőket: a kapitulációig épen húztuk ki, jómagam, ami őt nem fogja meglepni, nagyon közel állottam a július 20-i összeesküvőkhöz, és csak csodával határos módon menekültem meg, míg legközelebbi barátaimnak rettenetes halál jutott osztályrészül. Így meg fogja érteni ma, miért és kiért utaztam akkor”. Ugyanebben a levélben utal a Dickinsonékkal való kapcsolatára is: „Mondja meg neki [Szabó Lőrincnek] azt is, hogy azokkal az angol barátainkkal, akiket akkoriban éjek évadján gyakran felkerestem, s akik az Orsó utcában laktak, újra szoros a kapcsolatom, s hogy fiam, aki most lett 13 éves, hozzájuk utazik télen több hónapra Stockholmba,”2. Ha a háború után felújíthatta a régi ismeretséget angol barátaival, kapcsolatuknak tényleg konspirációs értéke kellett hogy legyen. Valószínűleg ezt, az általa is fedezett „angol kapcsolatot” nem tartotta célravezetőnek 1945-ben hangsúlyozni és feltárni Szabó Lőrinc. Ellenállásban volt tehát öntudatlanul összekötő, amellyel utóbb sem dicsekedhetett el. A történet mozaikjait is csak negyvenöt év múlva sikerült összeállítani, összefüggő történetté szervezni3: a vendég Carl Rothe 1944 elején esténként bizonyos angolokhoz jár az Orsó utcába. A titokzatos kapcsolatról csak egy véletlen folytán szerez tudomást a költő az ostrom után, 1945-ben. Segédrendőri felügyelettel közmunkán egy sparheidot kellene kilopni az angol gyáros, Guy Martin Orsó utcai külön épületben lévő garázsából, de – az egyik elbeszélés szerint: – a gazdasszony (Arady Erzsébet) – másik emlékezetben: – az idős Teleki grófné észreveszi őket, és rájuk förmed. A költő mentegetőzve Shakespeare-t idéz angolul – az emlékezők hagyományozásában a Lear királyból, valahogy eképpen: „ezek a rossz idők rossz színben tüntetik az érdemet” – kérve, hogy a megalázó körülmény ellenére más emberként fogadják. Megismerkednek, a vasárnapi zeneestélyre meghívást kap a költő. Ekkor találkozik Teleki grófnéval, Margittal, akinek leánya, Ella, John Dickinson felesége. Őket kereste 1943-ban Rothe, kérve Szabó Lőrinc közvetítését, őket nem találta akkor Szabó Lőrinc4, aki csak a Napló idején azonosítja a személyeket: „Zenei délután, elkéstem. Teleki grófnő az utcán. Megvannak dr. Rothe Dickinsonai!!
Sarokkő is lehetne az Élektra, hiszen Ballai László hatvanadik születésnapját ünnepelte az idén. Egyébként pedig minden nívós könyv megjelenése ünnep. Abban biztosak lehetünk, hogy Ballai nem áll meg egyetlen pillanatra sem, hatalmas tempót diktál, munkabírása legendás. Ha jól számolom, ez a huszonegyedik kötete, amely már komoly életműnek számít. Szerzőnk akár hátra is dőlhetne, csakhogy ilyesmi eszébe sem jut, valami titokzatos erő hajtja. Témaválasztásában nem találunk semmi meglepőt, ezúttal is az irodalom, a humánum, a példaképek nagy korszakához nyúl, teszi ezt úgy, hogy valami áthallást felfedezhetünk, korunkig érnek a diadalmas évek szálai. Átsüt a szellemiség. Megerősíti ezt a fülszöveg is. „Akkor minden polgár ismerte Homérosz műveit, és alig várta, hogy hősei és hősnői életre keljenek a színpadon, amikor a kar már bevonult. Tudták, hogy Agamemnónt a palotájába belépve legyilkolják, a hazatérő Odüsszeusz nem ismer házára, hazájára, álarcosként kell színlelnie, amíg el nem jön a pillanat. Tudták, hogy valamennyien álarcot viselünk, de nem mindenkinek adatik meg, hogy tettekkel is büszkélkedjen, midőn a halál orcájába néz. Ám a proszkéneionról röppenő szavakra sok ezernyi szív dobog fel, és a katarzis szárnyain istenek magasába repülnek.”
D. M.: Szabó Lőrinc a klasszikus magyar költő és hozzátartozóinak történetét több elbeszélésből, feljegyzésből ismerhetjük. Maga a költő a Bizalmas adatok és megjegyzések című memoárjában az Erzsike című részben leírja szerelmének karácsonyát és ostrom alatti ténykedését. Ezt a történetet Tel Avivban Szentkuthy Miklós felelségének, Dollykának unokahúga mesélte el az ő szempontjából, rajongva emlegetve megmentőjét, a csodálatos Korzáti Erzsébetet. Korzáti Erzsébet fia továbbmesélte a történetet. Közben előkerült magának Korzáti Erzsébetnek levélfogalmazványa, amelyben Svájcba menekült barátnőjének számol be az ostrom eseményeiről. A karácsonyest története imigyen négy elbeszélésben maradt fenn; Szabó Lőrincé mellett Dános Veronika idézi fel, Vékesné Korzáti Erzsébet a háború utáni levélfogalmazványaiban tér ki rá és Vékes Endre meséli el interjújában.
Néhány éve kisebb megszakításokkal Törökországban élek, így a kötetben egy fejezetet szenteltem a kinti létélményeknek is. (B. D.)
Boldogh Dezső: A Rue Quertz utcai és egyéb történetek – Filip Tamás Kafka bukósisakja című kötetéről
Filip Tamás bizonyára kettős életet él. Könnyű neki, mert egy Magritte festette házhoz hasonló épületben lakik, ami fölött soha nem megy le a nap, és a fák lombjain át jól látható, hogy odabent éjjeli lámpák égnek, ráadásul a tenger is ott hullámzik valahol a lakás közelében. Időnként vasútra száll, mint a régi magánzók, de később veszi csak észre, hogy fülke helyett a szerelvény lépcsőjén, aktatáskáját magához szorítva kapaszkodnia kell, miközben figyeli az egyre gyorsuló tájat. A veszélyes szitu ellenére kötelességtudóan láttamozza az efféle kalandjait, még akkor is, ha egy becsapódás előtti repülőn whiskyt kortyolgat egy forrongó város légterében, vagy éppen irodalmi estről tér haza. Minden élethelyzet fontos együttállások váratlan képlete lehet, lejegyezni való talány. A Kafka bukósisakja bárhol fellapozható könyv, nem tévedhetünk el benne. Apró megfigyelések, versanyagok, naplók, álmok, „irodalmi látványpékség,” sőt, ismeretterjesztő érdekességek, stílus- és műfajgyakorlatok elegye, mélyen láttató költői reflexiók jelen korszakunkról, sajátos Filip-optikán keresztül.
Sok éve, megboldogult lapszerkesztő koromban főszerk-utasítást követve zabolát próbáltam kötni állandó színikritikusunk tollára, mondván, ragaszkodjon – ha teheti – a megbeszélt karakterszámokhoz. Mert hát főszerkesztőtől tördelőig mindenki szereti, kiváltképp printesetben – s talán még az olvasó is –, ha egy adott téma a lap oldalának állandó helyén található, megszabott terjedelemben, s nem nyúlik bele a hirdetéseknek fenntartott keretbe. A kérést nem nagy örömmel közvetítettem, mert szinte előre tudtam (hasonlóképp érezve) a neves kritikus válaszát: mindenről annyit írok, amennyi van benne. Na most, kérdik azonnal, a címet olvasva, hogy miként jön ez ide, Boldogh Dezső rövidprózákat tartalmazó könyve (N. feljegyzései) kapcsán? A válasz egyszerre evidens és komplex: mert valamiképp ez ötlött föl bennem elsőként – annyi más mellett – a bekezdéseket olvasva. Az a kérdés: mégis, hogyan dönti el itt a szerző, hogy miben mi van, adott bekezdésen belül, s hogyan folytatódik, látszólag egészen más megközelítésben, ugyanaz a történet? De hát ugyanaz-e a történet?
Írónak lenni ma már egyfajta küzdősport, hiszen egy szerző nemcsak a világgal, de olykor önmagával is kénytelen ringbe szállni. Hősi feladatai közé tartozik az elrendezés, az oldás és kötés, a valóságfeltárás, esetleg Isten-keresés. Novák Valentin legújabb kötetében a „párhuzamos valótlanságok” virtuóz koreográfusa, kinek sorait élénken átszövi a láttató képiségbe oltott szatíra. A Repedéshez hasonlóan már korábbi műveiben is bizonyította, hogy azt írja meg, amit érez, nem pedig azt, amit éreztetni akarnak vele. Mivel túl mer lépni 3D-s világunk kötöttségein, egyfajta metafizikai látnoknak is tekinthetjük. Olyan szerzőről beszélünk, aki még hisz az írás misztikumában és teremtő erejében, hőseit pedig a tenyerén hordozza – aminek vagy örülnek, vagy nem.
"Szemlélődő természetem gyökere a kövek világára való rácsodálkozásomból ered. Akkor vagyok alkotáskor igazán átszellemült állapotban, amikor minden egyes lepattintott kődarab egyesül a bennem élő heggyel. Felismertem magam a Kőben: Fűkő Béla
A kötet két drámát tartalmaz. Az első dráma, mesebor alcíme: Színmű egy évszázados hintáról. A szerző az utószóban megemlíti, hogy egy öreg, eperfán lógó, évszázados hinta lehet a legbiztosabb pont egy ember számára. Megingathatatlan viszonyítási pont lesz. A szerző Örökhagyók című szövegben igen sok a személyes és családi motívum, a történet valóságos, abból gyökerező fikciók szerepelnek a szövegben. Balogh István édesapja valóságos háborús történeteit, viszontagságait is beleszőtte a drámába. A várandós leány nem rokon, de igen közeli ismerős, 1968-69-e iskolaévben tanította a szerző. A lány akkor fejezte be a nyolcadikat.
Micsoda ötlet hogy írjak kritikát micsoda hülyeség ezt elvállalni amikor pedig már rég nem csinálok ilyesmit egy könyv egy könyvecske vagy tetszik vagy nem minek ezt ragozni különben is pont van elég feladatom mondjuk a saját könyvemmel kellene foglalkoznom mert félig sincs kész és seggbe fog rúgni az nka mert határidő van ugyebár azt hittem termékenyebb leszek de most már mindegy a hidamat csak nem verik ki az arcberendezésemből amire azt a talicska zsét ráköltöm haha Amúgy meg bemegyek egy olvasóterembe ez persze a fikció része a dolognak mondhatni a költői szabadság mert isten őrizz hogy olvasóterem közelébe menjek szóval csak tegyük fel hogy és ott egyből szorongani kezdek de valami irgalmatlanul hogy hogy a jó francba tud ennyit írni ez a sok aberrált grafomán nekem csak a gerincek szemügyre vétele több napot venne igénybe és ez még csak a címük ha el is kéne olvasnom őket bele sem merek gondolni az olvasás de főleg az írás borzasztó dolgok a legmélyvilágibb emberi gyötrelem megtestesülései pláne nekem aki könyvkiadóban dolgozom könyvkiadó jézusmária kiadom az első könyvre az ebédet nyomban ha csak rá gondolok
Orsi egy minótauroszbébit kap ajándékba, és ezzel a kezdetben kicsi, később ormótlan (ráadásul depressziós) szörnnyel a nyomában kell felnőtté válnia egy apokaliptikus világban, ahol még az árnyaknak is lelkük van, és tilos a sötétben énekelni. Az Utókorban minden, ami lehetséges, megtörtént már, így emlékezni ugyan szabad, csak éppenséggel lehetetlen, viszont az érzések teremtő erővel bírnak. Orsi dolgát nem könnyíti meg, hogy anya költőként egész nap csak az élet valódi kérdéseivel hajlandó foglalkozni (a könnyeitől még a házak is mocorogni kezdenek), apa pedig folyton elvonul bütykölni valamit (vagy ki tudja, mit csinálni). Sőt, távgondolás ide vagy oda, a legjobb barátnőjével, Margóval sem mindig felhőtlen a viszonya, főleg, ha a kincs a tét. A véletlen házban lakó boszorkányról és a fiúkról már nem is beszélve. Nagy kár, hogy csak a felnőttek tudnak varázsolni, nekik viszont nincs hozzá kedvük…
Kép forrása: libri.hu "Eszközévé tökéletesít, a létezés vésőjévé edz a teremtés tüze. Úgy látszik, legfőbb életfeladatom az, hogy a közöny dúcait lepattintva láthatóvá tegyem mindazt, mi láthatatlan. De valójában mi is az a láthatatlan valami? Illúzió? Igen. Úgy, ahogy illúzió az is, hogy a szobrász megnyilvánulásaitól függ a világ megjavulása."
A nőt látjuk a novellákban, sokféle állapotában és alakjában: a szeretetre vágyó kislányt, a szenvedésbe beletört fiatalasszonyt, az idős testét szégyenlő, kiszolgáltatott haldoklót, a vágyakozó nőt, a kudarcos sorsával elégedetlent vagy az abba bölcsen beletörődőt. Közös bennük, hogy merészen, hagyományokkal és elvárásokkal szemben önmaguk akarnak lenni, ez belső szabadságuk záloga.
Balogh István (Zenta, 1946) vajdasági magyar író, költő, tanár, a Vajdasági Írók Egyesületének és a Szépírók Társaságának tagja. Eddig huszonegy, könyve jelent meg és hét nyelvre fordították műveit, néhány elbeszélése tankönyvekbe is bekerült. Neve megtalálható az Új magyar irodalmi lexikonban és a Vajdasági magyar irodalmi lexikonban. Mesebor című drámakötetét 2024-ben adta ki a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.
Először az olvasást kedveltem meg. Olvasni óvodás koromban tanultam meg, a konyhaasztalnál, ahol nálamnál három évvel idősebb bátyám próbálgatta megtanulni a betűket. Én vele szemben térdeltem egy hokedlin, és fordítva sajátítottam el a betűk ismeretét. Ez a fejjel lefelé olvasás ma is folyékonyan megy. Ám gyorsan fölállítottam tótágasukból a betűket és olvasni kezdtem az utcai cégtáblákat, az újságban a címeket. A lényeg, mire iskolába kerültem folyékonyan olvastam. Írni nem tudtam. Azt nem lehetett a hokedliról bámulva elsajátítani. Írni az iskolában tanultam meg, csúnyán rajzoltam a betűket, de a helyesírás azonnal ment. Ezt igyekeztem magyarázgatni később, tanár koromban a diákjaimnak. Olvasással agyadba vésődnek a leírtak, és hívásra előjön a helyesen írt kép.
Halmosi Sándor legutóbbi verseskönyvei az apokalipszis esztétikáját az aranykorok emlékezetével dúsították. Merre vezethet innen még út, miféle tér nyílhat a szavak előtt, ha már nemcsak minden, de a mindenség is elmondatott? Néma kérdéseinkre csöndes válasz született, szintézises anyag került ki a költő műhelyéből: a Rubljov Rinpocse (A belső ikon) című kötet – ez az „Őrület ellen horganyzott fény” (Horzsolások) – magába sűríti a lírikusi pálya formanyelvi rétegzettségét, ugyanakkor a szellemtani elmélyülés még hathatósabb eseteit nyújtja.
Hogyan fordulhat elő, hogy a fáradhatatlanul szilárd alapot, egyensúlyt kereső egyén számára egy öreg eperfán lógó, évszázados hinta a legbiztosabb pont? A hinta, ha áll, ha mozdulatlan, akkor valóban stabil pontnak tűnik – de halálosan üres. Vajon van-e, aki hintázzon? Ha igen, talán épp ő jelentheti a megingathatatlan viszonyítási alapot valakinek ebben az egyensúlyát vesztett világban. De hiábavaló minden okoskodás: (mese)borban az igazság. Noha ezúttal a mesebort – történetesen! – Jeruzsálemben mérik, előfordulhat, hogy végül ez az út is Rómába vezet. *
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
F
