Videó

A Miskolci Galéria videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A pályakezdő írók sokszor legalább annyira kedvelik a lektűrt és a különböző stílusok közti csapongást, mint a kattintásvadász témákat, hogy identitáskereső lelkesedéssel próbálják megnyerni maguknak az olvasókat. Ez a megállapítás jelen esetben azonban szerencsére nem érvényes: a szerzők valóban alkotni szeretnének.

Érdemes a pályakezdők írásaiban elmélyedni, különösen akkor, ha azok egy szellemi műhely gyümölcsei. A Lakat vére hull izgalmas és sokat sejtető cím, a benne szereplő műveket a már tíz éve működő Magyar Írószövetség Íróiskolájának hallgatói írták. A kötetben a pályakezdő írók mellett gyakorlottabbak is szerepelnek. A szerzők foglalkozása meglehetősen széles spektrumú: van köztük ügyvéd, újságíró, politológus, tréner, közgazdász, szoftverfejlesztő, mérnök, tördelőszerkesztő, filozófus, fejvadász, mérnök, színháztörténész, mozgás- és táncterapeuta, bankár és egykor a közigazgatásban dolgozó nyugdíjas is. Ahogyan arra a fülszöveg is reflektál, a szerzők idejük egy részét civil foglalkozásuknak szentelik, így többet és mást látnak, éreznek és sejtenek meg a világból, mint az írás mesterségét hivatásosan űzők. A könyv elején már kiérződik erőteljes küldetéstudatuk, akarnak és tudnak írni, némelyik alkotó igen érett eszköztárral dolgozik, jelentőségteljes gondolatokat fogalmaznak meg saját intim világukat is elénk tárva. Változó, hogy egy írónak hány írása szerepel az összeállításban: van, akinek csak egy-kettő, másoknak akár hat-hét is.

 

Kicsit féltem tőle, hogy ez a kötet csak azok számára hasznos, értékelhető olvasmány, akik ismerik Bérczesi Róbertet, vagy szeretnék megismerni, mindenki másnak viszont érdektelen, ezzel szemben egy profin felépített „fejlődésregény”, önéletrajzi ámokfutás és egy sokat tapasztalt művész portréja bontakozik ki az oldalakon. Egy belevaló zenész izgalmas gondolatai, nagy utat bejárt filozófiája tárul fel.
Hiperkarma zenekar énekes-frontember-szövegírójának pályafutása nem mindennapi történet, a magának való fiatalember a poklot és a mesterséges mennyországokat egyaránt megjárta. Egy alföldi kis tanyától a Mecsekig, majd a pezsgő Budapestig utazunk, háttérnek pedig ott a kései Kádár-kor, majd a rendszerváltás környéki és utáni Magyarország. Rengeteg szórakoztató, sokszor meghökkentő anekdotát olvashatunk filmekről, zenéről, zenészekről, miközben bepillantást nyerhetünk Bérczesi alkotóműhelyébe. Ugyanakkor nem csupán a kábítószerekkel vív démoni csatát, de a szakmával és önmagával is. 

 

Még nem mondtam el senkinek, de egyszer el kell mondanom: 1948-ban születtem, a Magyar Ügetőverseny Egyesület utolsó áprilisi versenynapja után, csütörtökön. Tizenhat évvel később, október elején, a fülemen éles hang, hallgatjuk a zsebrádiót a sárvári gimnáziumban. Bodó Béla tanár úr óráján azt ordítjuk, amit a vízilabda-döntő riportere: „lőj, Dömötör!” Győztünk! Győztünk? Futnék Tokióba, de légszomjam van, szívdobogásom, oxigénhiányom, mellé magas vérnyomás, érszűkület, szürke- és zöldhályog. A ráncos bőr összesűrűsödött a homlokomon, hiszem, hogy a társadalmi vita más, mint egy búzaszentelési körmenet. Múlt az idő, voltak fi gyelemre érdemes bajnokaim, volt lakásigénylő adatlap, OTP-s gyerek, közügy és magántitok, megnövekedett szabad idő. Most? Sétálok a parkban maszk nélkül, ha kell, mutatom a védettségi kártyámat. A karlócai békét 1699. január 26-án kötötték meg. Nem árt az ilyent tudni, mert ha megkérdezi tőlünk az igazoltató rendőr, nem jövünk zavarba. Ma beszéltem az egyik osztálytársammal – elporlott, szétpergett sok cimbora –, azt mondta, lesznek nyári játékok. A tavalyról elhalasztott olimpia újra képben. Dehát ez mind semmi. Itt csak a arról van szó, hogy a Covid miatt minden megváltozott.

 

Joó József

 

Csontos Márta író, költő, műfordító, irodalomtörténész 2021-ben tölti be 70. életévét. A mini-interjúban a Holdkatlan szerkesztője, Bak Rita faggatta életútjáról, terveiről.

 

Elsősorban a lírában alkottál jelentőset. Miért ezt a műnemet választottad?

Nem könnyű megválaszolni, lényeg az, hogy apró gyermekkoromtól kezdve rengeteget olvastam, meséket, verses meséket, majd később ifjúsági regényeket. Szüleim minden kezdeményezésemben támogattak, látták, hogy az iskolai pályázatokon is szívesen indulok. Átlagon felüli érzékenységgel reagálok a körülöttem lévő jelenségekre és emberi megnyilvánulásokra, így valószínű, hogy ez a túlérzékenység indított el a líra útján.

 

Kántás Balázs, nemzedékének egyik legtöbbet publikáló, sokoldalú fiatal irodalomtörténésze az utóbbi években, mivel „civilben” egyébként levéltárosként dolgozik, egyre inkább elmélyedni látszik a történettudományban is. Az utóbbi két évben ugyanis sorra jelentek meg egy viszonylag kevéssé kutatott témával, a Horthy-korszak első éveinek radikális jobboldali, félkatonai jellegű szervezeteinek történetével kapcsolatos publikációi, elsődlegesen csak elektronikus formában bárki számára elérhető könyvek, levéltári forráskiadványok formájában. Mondhatni, gyorsan egy szűk szakterület egyik vezető kutatójává vált. Dicséretes továbbá, hogy a XXI. században a szerző okvetlenül az open access publishing, a tudományos publikációk internetes, nyílt hozzáférésű közzétételének híve, amely valóban biztosítja, hogy a kutatási eredmények minél szélesebb körhöz eljussanak.

 

Magén Istvánnak megvan a teljes fegyvertára hozzá, hogy lebilincselje az „avantgárd irodalomtól” egyébként ódzkodó olvasók figyelmét is. Szövegeiben keveredik a snassz és a fennkölt, a lépcsőházi és a biblikus hangvétel, a pillanatnyi benyomás és időtlen időknek a tapasztalata. A megidézett közhelyeket furcsán elbiccenti, ezzel elevenné és leleplezővé teszi.

 

A füveskönyv nyitott műfaj, bárki nekirugaszkodhat, bár nem könnyű út, hatalmas élettapasztalat birtokában ajánlatos csak használni. Végh Attila magabiztosan és alapos felkészültséggel vágott bele Sárkányfüves könyv című legújabb munkájába. Ahogy a szerző is fogalmaz: „Mi szükség egy ilyen könyvre? Mit tesz hozzá a füveskönyvek kialakította képhez, Máraihoz, bármihez? És mi az, hogy sárkányfüves? Az életvezetési tanácsokat osztogató bölcsek nyomában lépkedve mit akar a szerző e mitikus lénnyel, meg a róla elnevezett növénnyel, amelynek legfeljebb Süsü meséjében van helye? A füveskönyvek szerzői fényt akarnak gyújtani olvasóik számára, megvilágítva az élet legegyszerűbb kérdéseit, mert tudják, hogy ezekre a legnehezebb a válasz.” S rádöbbenünk arra is, hogy a legkézenfekvőbb dolgok a leginkább elfedettek, mert sosem kérdeztek rájuk. A sárkány földszellem, az élet sötétségének ura. A szerző most olyan lélekvezető szeretne lenni, aki az élet erdejében a tisztást keresve sem marad érzéketlen a rengeteg iránt. Végh Attila Johann Georg Hamann-nal ért egyet: a világosság nem más, mint a fény és az árnyék megfelelő aránya. Miközben az ember a fény felé tapogatózik, nem árt, ha letüdőz egy kis földszagot.

 

 


Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje

A kötet borítóján Hieronymus Bosch (1450–1516) A gyönyörök kertje című, ismert triptichonjának részlete: egyszerre utal a könyv és a költészet „kert”-ként, élményforrásként való értelmezésére, illetve a világ poétikus, elvont képzeteire – amennyiben abból indulunk ki, hogy a németalföldi festő alkotásai az emberi érzékletek, gyarlóságok, bűnök összetett és szürreális ikonográfiáját jelenítik meg előttünk.

 

A versek és rövidtörténetek – a költő korább köteteinek címei alatt – hét ciklusba rendeződnek: valamennyit Ernst Barlach (1870–1938) német szobrász, grafikus, festőművész, irodalmár egy-egy faszobor-képe nyitja; és a kötetet is ilyen típusú illusztráció vezeti be és zárja le. Miként a Bosch-opus, Barlach életműve is jelentésadó mozzanat Köves verseinek világában: a 20. századi (háborús) történelem által megtévesztett és meghurcolt, majd számkivetett művész alakját jeleníti meg. Barlachot, aki az első világháború kirobbanásának idején még militáns nézeteket vall, a náci párt már háborúellenes alkotásai miatt nyilvánította „degenerált” művésznek.

 

 

Eddig sohasem tapasztalt jelenségek történnek Amerikától Japánig: a fák kifordulnak gyökereikkel a földből, egy amerikai városka fölött rejtélyes vöröses köd képződik, a kórház intenzív osztályának ablakát emberi karcsonk töri be, az emberek beleragadnak az aszfaltba, a világ ködös szürkeségbe borul, Európa közepét és a nyugatot, de keletet is elönti az unalom, a buliláz és a korrupció. Fejvesztett utazások, menekülések kezdődnek: a történelem és a jelenkor retteneteiből fakadó hazatérések, elvándorlások, különös találkozások és kalandok sorozataiban akad össze például Japánban egy visszatérő híres újságíró két kiábrándult magyarral. Mindeközben pedig, egyes nacionalista diktátorok uralma mellett, nagy alattomban egy globális diktatúra réme, adminisztratív rendszere akaszkodik a megbolondított, álarcokat és maszkokat viselő emberiség nyakába. Ennek egyik fő alakja: Eu-Tanazia-Ó!, és az emberiség totális megvezetésére irányuló legfőbb jelszó nem más, mint: „Az emberiség elemi érdeke, hogy jövőjétől a lehető leghumánusabb eszközök alkalmazásával fosszuk meg.” Elvégre véres háborúkat már nemigen lehet indítani…A szereplők puszta jelek, így például: O, vagy Π, vagy éppen „Zárójel”, vagy „Barna Szem”, de rejtetten jelen van Murakami Haruki és Easton Ellis szelleme is…A regény főbb eseményei az USA-ban, Németországban, Magyarországon és Japánban zajlanak, számos történelmi és jelenkori eseménnyel összefüggésben.

 

Antal Anikó Zsuzsanna 1981-ben született Nyíregyházán. Magyar-francia szakon végzett a Nyíregyházi Főiskolán, a Miskolci Egyetem magyar szakán szerzett mester diplomát, majd a Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Doktoriskolájában folytatta doktori tanulmányait. A régi magyar és francia irodalom kutatása mellett szépírói tevékenységet folytat. Tanulmányait, tárcáit, verseit és novelláit számos irodalmi folyóirat közölte. Első, kisprózákat tartalmazó kötete A holdarcú asszony címmel 2017-ben jelent meg Torontóban a Corvina Publications Inc. gondozásában. Az írás mellett szenvedélye még a festészet, fotóművészet és zene. Számos zenekarban hegedül és brácsázik. 2008 óta él Torontóban. 40. születésnapja alkalmából az online interjút a Holdkatlan szerkesztője, Bak Rita készítette.

BR: Honnan jött, hová tart?

ANZS: Közhely, de igaz, hogy az élet folytonos külső és belső utazás. Kis kitérőkkel Nyíregyházáról jöttem az “Óperenciás-tengeren” túlra, jelenleg Torontóban élek. Az, hogy hová tartok, még számomra is ismeretlen desztináció. Nem tudom, de bízom abban, hogy az égiek vándoraként a fény felé, a jó felé. Ahogy Pilinszky is írja az Egyenes labirintusban “-nem tudom,/ és mégis, hogyha valamit tudok/ hát ezt tudom, e forró folyosót,/ e nyílegyenes labirintust, melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, / hogy röpülünk.”

 

Az egy szál női nevet viselő regények számomra mindig baljósak. Nincs előhang, nincs ígéret, semmi utalás: itt valami történni fog. Valami súlyos és visszavonhatatlan. Bár engem nehéz zavarba hozni perverziókkal, a Szodoma százhúsz napja és az Amerikai psycho régi lakói a könyvespolcomnak, néha újraolvasom őket, időnként a Lolitával csalva mindkettőt.

Ha a regények rendelkeznének glikémiás indexszel, ezt a kötetet kiugróan magas értékre sorolhatnánk be. Márkus András Elza című regénye igazi bestia, hatalmas falat még a tűzben edzett olvasóknak is. Adva van egy túlfűtött szexualitású, kamaszodó fiú, aki anyjával s Elza nevű ikerhúgával, valamint egyik cimborájával vakációját tölti a család mocsárvidéki vityillójában a nagyfaterral együtt. A gyanútlan olvasó az elején még azt hinné, hogy a maratoni recskázásnál durvább már nem lesz, pedig hamarosan egy hardcore Tüskevárrá gőzölög szét a történet.

 

Vannak könyvek, amelyeket megjelenésük után évekkel később fedeznek fel. Így történt ez Hartay Csaba jól megírt, nemzedéki regényével is, a Lerepül a hülye fejetek-kel. Vízkeleti Dániel megfilmesítette egy fejezetét. Egészen döbbenetes 25 perc lett belőle. Mondhatnánk: paradigmatikus görbe tükörnek, amibe a poszt (és meta-modern ifjúság) világszemlélete íródik bele. A nyolcvanas évek elevenednek meg, de az eredendő bűn bábjai és a törvény „őrei” ugyanazok, mint manapság, meg régen. Korruptak és kíméletlenek.

Három „szerencsés” flótás ballag a nagy, magyar, ambivalens éjszakában. Betlehemi pásztorok? Nem. Lovagok netán? Még azok se. Annál többek. A mítosz szentháromsága ők, ha sántít is egy kicsit a szimbolika, az atya, a fiú, és a Lélek, ami ebben az esetben nem szent, de az abszurd világkép elbírja.

 

Payer Imre József Attila-díjas költő április 27-én ünnepli hatvanadik születésnapját. Ebből az alkalmából Bak Rita költő, műfordító, a Holdkatlan szerkesztője készítette vele rövid interjút.

Elsősorban a lírában alkottál jelentőset. Miért ezt a műnemet választottad?

Inkább azt mondanám, a líra választott engem. Ez a világ- és megszólalásmód az, ami az én otthonos közegem. Ezt a magátólérthetődést rögtön éreztem. Elementárisan.

Ki volt az, aki annak idején hitt benned, aki biztatott?

Teljesen ismeretlenül, ajánlás nélkül kerestem fel a szerkesztőségeket. Köves István az Ifjúsági Magazinban rendszeresen közölte a verseimet. Ugyanígy ismertem meg Bella Istvánt, az Élet és Irodalom szerkesztőségében, ő egy egész újságoldalon Tóth Bálint költő ajánlásával mutatta be a költeményeimet az olvasóknak, később is rendszeresen közölte a verseimet, ugyanígy Sumonyi Papp Zoltán, Vörös T. Károly, Kiss Dénes, Erki Edit, Marafkó László, Eszéki Erzsébet – ők mind különféle heti- és napilapokban kedves biztatás kíséretében.

 


Lukács Noémi (kép forrása: Librarius)

Ha én most pár évtizeddel fiatalabb lennék! Egyszer valaki rákérdezett erre, és elmondtam, akkor gyorsan építenék egy csudalabort, legalább ötször akkorát, mint ami most van, és megpróbálnék még több pénzzel embereket szerezni. Ha ugyanis tudok alkalmazni tíz embert, nem baj, ha egy-kettő, vagy akár öt elmegy, még mindig van öt, majd rotálnak, majd csak csinálunk valamit, de akkor 5-10 év munka után lesz egy igazán jó termékünk. Nem figyel rá senki, nem cikkeznek róla, honnan nőttek ki a mRNS vakcinákat gyártó cégek? Egyik sem idősebb 20 évesnél. Hát például ott van a BioNtech cég Németországban. Ez nem egy farmaóriás, Karikó Katalin maga szokta elmondani, hogy néhány éve még honlapja sem volt. Hasonlóképpen innovatív cég, izgalmas mRNS-koncepcióval a szintén német CureVac, még hallunk róluk, vakcinajelöltjük vizsgálata folyamatban van. De mit csináltak a németek? A kilencvenes évek közepétől, második felétől elkezdték nyomni a pénzt mindenkibe, aki innovációt akart. Tehát ha valaki biotechnológiai innovációt akart, könnyű volt nyernie öt-tíz évre pénzt, és akkor beindított egy céget. A cégeknek a zöme tönkremegy, ezt mindenki tudja. Jó statisztikák vannak, hogy átlagosan hány évig él egy frissen induló cég, de ha én öt évig dolgozom azon, hogy kitaláljak valamit, megtanulom, hogyan kell működtetni a céget. Megérzem akár a pénznek a szagát, de akár csak ráérzek ennek a játéknak az ízére, akkor utána már a vállalkozó szellemem sokat fejlődött, tehát sokkal jobban tudok mozogni. A biotechnológiában sok mindent egy kis sufniban is ki lehet találni. Jobb, ha többen vannak viszonylag fiatal emberek, és a kis start-up-okból előbb-utóbb nagyobbak nőnek ki. Ezt kellene itt is csinálni. A gumikesztyű vagy a fertőtlenítőszerek gyártása az nem innováció.

 


Lukács Noémi (kép forrása: Librarius)

– Térjünk vissza a kutatásra. Bizonyos volt abban, amikor a dsRNS specifikus ellenanyag kutatását végigvitte és céget alapított rá, hogy erre egyszer még a világnak szüksége lesz?

– Abban természetesen biztos voltam, de az egyáltalán eszembe se jutott, hogy mRNS vakcinákhoz lesz szükség rá, azt nyilván nem tudtam. De hogy ez a víruskutatásban hasznos, azt kezdettől fogva tudtam. Az oka nagyon egyszerű. Olyan tanszéken dolgoztam, ahol RNS-szerkezetek biológiai szerepét vizsgálták. Számítások alapján iparkodtak azt a legvalószínűbb szerkezetet előre jelezni, amelyik az adott funkcióért felelős. A predikció nem bizonyíték, a szerkezet tényleges meglétét más úton kell bizonyítani. A dsRNS egy jellegzetes szerkezet, közvetlen kísérletes kimutatására antitestjeink kiválóan alkalmasak.

 


Lukács Noémi (kép forrása: Librarius)

– A tudományos életpályája hogyan alakult?

– Megszereztem minden tudományos fokozatot, amit ott illik, habilitáltam, venia legendit szereztem, ami az önálló előadások meghirdetéséhez való jog. Ha valaki régen professzor akart lenni, akkor habilitálnia kellett a doktori után, és meg kellett szereznie a venia legendit, ami hozzá volt rendelve valamelyik egyetemhez, szakhoz, karhoz. Ezzel már pályázhatott professzori állásra és kinevezhették. Ezt mostanra megváltoztatták, mert nevetségesen rövid idő volt régen a habilitáció megszerzésére. Különböző német egyetemeken oktattam’75-től, és attól kezdve folyamatosan. 1995-ben jöttem haza, de visszajártam vagy két évig Düsseldorfba tanítani. Volt egy saját kurzusom ’97- vagy’98-ig, és voltam vendégprofesszor Ulmban is. Erasmusra folyamatosan kijártam.

 

Mi lehet az, amit annyira szeretünk a költészetben, hogy még a legmodernebb világ kíméletlen körülményei között sem hagyjuk el? A zeneisége, a szakrális jellege vagy a nyelvi gazdagsága, váratlan, meglepetés-szerű, sűrített lényeglátása miatt? Mindezek szerepet játszanak együtt, de épp a kimondhatatlanság kimondása az, ami nekünk nagyon kell. Mögé szeretnénk nézni a világban zajló folyamatoknak. Mi van a felszín alatt? Ezt láttatja Filip Tamás világszemlélete, tiszta retorikája.

Kezdetben volt az Szó, azaz a beszéd, a teremtő szó és gondolat. Mégis azt mondja az Írás, hogy a betű megöl, a szelem pedig megelevenít. Igen, mert a beszéd nemcsak betű, hanem információ is. Igazi értékként tehát: csak az a szöveg áll meg, amelyben hibátlan szellem működik. Filip Tamás versei tele vannak lélekkel-szellemmel. Intuitív asszociációkkal és vérbő allegóriákkal.

 


Lukács Noémi (kép forrása: Librarius)

– Milyen emlékei vannak a sziráki évekről?

– Rengeteget olvastam. Anyám nagyon művelt asszony volt, több nyelven beszélt. Ha elmentünk kapálni, a hazafelé úton verseket mondott. Kapálásból jövet ismertem meg anyámtól többek között Adyt, Arany Jánost, Radnótit, József Attilát, Villont. Nagyon jó emlékezőtehetsége volt, és fáradtan is mondta azt a rengeteg verset. Tőle sokat tanultam, sokat vittem magammal, de főleg a kíváncsiságot, mert igazából máig szeretek tanulni. Egyszerűen jólesik. Mindenki nevet, mert a terveim között szerepel, hogy amint szusszanok, felfrissítem az orosz nyelvtudásomat. Szerettem az orosz nyelvet, jól beszéltem. Nagyon szeretnék rendesen megtanulni latinul, ez is a terveim között van.

 


Lukács Noémi (kép forrása: Librarius)

Prof. Dr. Lukács Noémi (születési nevén HovhannesiannNoémi Parancem) az ELTE Természettudományi Karán szakbiológusként diplomázott, majd a németországi Tübingeni Egyetemen doktorált, és ott kezdett el immunológiával és víruskutatással foglalkozni. Később a düsseldorfi egyetemen oktatott, majd habilitált, és elnyerte az önálló előadások meghirdetéséhez való jogot. 1974-től 1995-ig németországi egyetemeken és kutatóintézetekben végzett igen eredményes kutatói és oktatói munkát, majd 1995-től az MTA Szegedi Biológiai Központ Növénybiológiai Intézetének kutatója volt. Ezt követően 2004-től nyugdíjazásáig a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának Növényélettan és Növényi Biokémiai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára. Professor Emerita, az MTA doktora. A Nógrád megyei Szirákon él. A Szirák Polgárosodásáért Alapítvány kuratóriumának elnöke, valamint társtulajonosa a sziráki székhelyű English &Scientific Consulting Kft.-nek. A SCICONS márkanévvel jelölt cég Lukács Noémi szakmai irányításával a duplaszálú RNS (dsRNS) specifikus ellenanyag kizárólagos előállítására, fejlesztésére és forgalmazására szakosodott, amelyet „aranystandard”-ként emlegetnek, mert egyedüli, amit világszerte használnak és elfogadnak a dsRNS kimutatására, éppen ezért a COVID járvány elleni vakcinagyártáshoz nélkülözhetetlen.

 

Balogh István (Zenta, 1946) vajdasági magyar író, költő, tanár, a Vajdasági Írók Egyesületének és a Szépírók Társaságának tagja. Eddig tizenkilenc könyve jelent meg és hét nyelvre fordították műveit, néhány elbeszélése tankönyvekbe is bekerült. Neve megtalálható az Új magyar irodalmi lexikonban és a Vajdasági magyar irodalmi lexikonban. Örökhagyók című drámáját hamarosan folytatásban közöljük. A szerző szövegének születéséről mesélt a folyóiratunknak adott interjúban.

 

Tizenkilenc könyved jelent meg eddig. Hogyan alakult ki benned az írás utáni vágy? Mikor kezdtél el írni?

Korán fogtam kézbe a ceruzát, 1955-ben. Írtam bőszen az asztalfióknak. Nem verssel kezdtem, apró mesékkel. Apai nagyanyám valóságos mesefa volt. Gyűjtők jártak hozzá, de nekünk, unokáinak is regélt, ha ő altatott minket. Közel laktunk egymáshoz, így, ha szüleinknek esti programjuk volt, vagy ő jött hozzánk, vagy mi hozzájuk.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal