Videó

A PécsTV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Mindkettőnknek tartozom vele, hogy be-
lássam: mióta először hallottam
felőle, mindennél jobban izgatott,
miképpen is lehetne becserkészni.
Kezdetben szándékosan halogattam
a dolgot, mint az ínyenc, aki csupán
csipeget elő- és főételekből,
a desszertre várva. Azután egyre
többet foglalkoztatott a gondolat,
hogyan üthetném nyélbe anélkül, hogy
félreértésekre adnék alkalmat.
Mindahányszor ugyanoda lyukadtam ki:
üzenhetnék érte Carllal vagy akár
a professzorral. Ám mindig vissza is
hőköltem — ki vagyok én, hogy magamhoz
rendelhessek bárkit, pláne egy ilyen
különleges asszonyt. Így továbbra is
csak a halogatás marad, s a desszert
egyre fájdalmasabban késik. Pedig
feltétlenül szót kellene váltanunk
Sabinával arról, működhet-e úgy
is a nevemmel társított kapcsolat,
ha egyszer már beteljesült. Remélem,
elég kíváncsi lesz ahhoz, hogy mer majd
elsőként lépni. Van időm kivárni.

 

                                                                I.M. Dáni Rezső


Kilátogattam hozzád
ma szürkébe borult temetődbe
hol kitúrtad vagy kitúrták neked a helyet
legalább találtál valamit az ég alatt amibe kapaszkodhatsz
úgy látszik csak látszat nélkül sikerült
míg látszottál úgy csüngtél a két elem közt
soha le nem szedett karácsonyfadísz
így aztán fástól hajítottak ki

 

Az egészet írod felül, ahányszor
valamit hozzáteszel. Lehet, csak egy
árnyalattal lesz gazdagabb, egy addig
homályban hagyott részlettel pontosabb
az összkép, ám megeshet, hogy merőben
új értelmet nyer. Akár szándékodtól
függetlenül is. Te magad vagy írott
történeted, a szöveg veled együtt
alakul, olybá tűnik, kényed–kedved
szerint. És ha kiderülne: buzgalmad
csupán annyi, hogy engedsz lefutni egy
beléd kódolt programot — a cselekményt
már előtted megírták? Kíváncsian
vagy kelletlenül folytatnád-e tollba-
mondás után a megkezdett mondatot?
S elég bátor lennél-e, hogy megkérdezd,
ki írt engem ebbe a kapualjba?

 

Itt keresd, nem-létezése helyén. Ha
rád szólnak, tégy úgy, és vedd észre magad!
Rá fogsz ismerni, akiből mindennel
és mindenkivel együtt következel.
Ahol megérinted, az a legmélyebb
pont. Átveszi tőled a nehézkedést:
innen már csakis fölfelé zuhanhatsz,
egészen önmagadig. Egód görcsét
feloldva esélyt nyersz fényre váltani
az elkülönültség sötétjét. Rajtad
áll, mihez kezdesz vele, miként az is,
hogy mások terhén osztozva megőrizd
a súlytalanság állapotát. Igaz,
nem avatkozik beléd, de magadra
utalva is végig vele maradhatsz.

 

Kihasználatlanul maradt esélyek
ösztökélnének megint: vidd dűlőre
végre – legalább fejben – oktalanul
idő előtt félbehagyott játszmáid.

Jó, ha empátiával kezeled, ám
ügyelj rá, ne befolyásolj mentális
történéseket. Nincs igazolható
ok önhatalmúlag dönteni róluk.

Tudhatod, a mandátum is hiányzik,
hogy felülbíráld, milyen útra terel
lezáratlanságuk. Beléd épülnek
és megfordítva, belőlük is épülsz.

Javadra fordítható az egész, ha
rossz beidegződéseket blokkolva
szabad folyást engedsz nekik. Ne lepődj
meg, amikor verssé akarnak válni.

 

Nem tudhattam, ezt nem tudhattam. 
Számban hűlnek a szavak, mondhatná 
őket más is, akárki. Megfosztva 
gesztusaimtól, jól ismert, begombolt 
pózaimtól hogy titkolhatnám tovább: 
cipőmről leporlott a sár, nem jelöltek 
meg az utak, amelyeken hiába 
próbáltam hagyni lábnyomot. Nem tudtam, 
nem tudhattam, hogy fagytól óvott 
gyökereim alig mélyedtek talajba — 
utánam még a vízözön sem. Nem hittem 
véthetni még irányt követve; 
nem tudhattam, hogy érintetlenné tesz 
érintésed. Újra kell alkotnom magam: 
még nem tudom, milyen leszek. százszor is ellen- 
őrzött térkép jelzéseit

 

Elmaszatolni, mielőtt még szemet
szúrhatnának túlzottan határozott
kontúrok. A sarkokat rutinosan
lekerekíteni, majd az egésznek
elvenni az élét, épp annyira, hogy
értelmezhető maradjon – ha már fel-
színre vergődtél vele –, és persze
elegendő játékteret hagyni, hogy
többnek tűnhessen önmagánál. Némi
bíbelődés még az áttördeléssel,
amíg az obligát tizenegyesek
ki nem jönnek, hogy azután illendő
távolságot tartva méregesd:
egészen olyan megint, de nincs benne
oktalan kockázat, hiszen most sem az.

 

Óvatlanul túl messze merészkedtél.
Nem gondoltad végig, hogy van olyan
pont, ahol nem lehet befejezni, csak
abbahagyni. Innen bűnök rutinos
összjétéka nélkül visszafelé sem
vezet út. Mennyire ügyeltél, kínos
helyzetbe ne kerülj — hogy teremthetnél
akkor tenmagad? Már éppen eléggé
nyomaszt a felelősség közérzetedért.
Szavak helyett alkalmas gesztus után
kutat az önérzet, amellyel presztízs-
veszteség nélkül kikeveredhetnél.
Hasztalan. Így sincs maradásod, döntesz
kelletlenül. Megkönnyebbülsz, amikor
ráébredsz mégis: itt fogsz gyökeret verni.

 

Érvényedbe került, hogy végül rátalálj.
Addig kerested, míg az ellenállásnál
már csak te lettél könnyebb. Egy pillehálón
fönnakadnál, nem hogy kusza szövevényen.

 

A Bodrog árterén az őszi szél
aszú aranyra festi át a táj
lazára engedett haján a fényt,
s te, titkon álmodozva itt találsz.

 

Sánta már a gyenge, őszi napsugár,
ködbe tört a lába, hát bicegve jár.
Fagyzugos helyen, ha rőt avarra lép,
már sziszegve húzza össze szép szemét.

Lomb alatt a fűbe hullt dió vacog,
fáznak ott a fénybe álmodott magok.
Múlt nyaruk meleg zsebébe vágynak ők,
hát begyűjti mind a csontba zárt időt.

Árnyakat kerülve langyosan simít,
szól a földre és varázsszavára majd
pár konok virág kibontja szirmait.

Tudja mind, hogy enyhe szél kevés maradt,
ám nekik gyökért adott a puszta hit:
hogy élni szép, de hullni is csak úgy szabad.

 

Ha vers maradna csak már,
csak ez maradna minden,
te dallamokba bújnál,
de tollba mond a vérem,
te százfelé szakadnál,
de szűz papír a szívem,
a szaggatott vonalnál
tépd ki, ...ha kérem.

 

Vár, ahogy csak hajdani énje várt, bár
- jön-megy és intézkedik is kimérten -,
napja hull és éjszaka sincs, mikor már
számol a kézen.

 

Dérre lobbant szét ma a téli égbolt,
nem kerestük fázva se kis hibáját,
kép a későhajnali fényben: én ott
és a pacsirták.

 

Felfelé néztem, csivitelt a nap, szép... 
- bár az éj most már eleget maradhat -, 
nézd, a morcos számra mosoly szalad szét: 
hála Kodálynak. 

Pár vonalban pötty, de zenék a sorsok, 
- végesen szórt kotta a dallamokból -, 
nyárutó még dús idején a sok-sok 
fecske a dróton.

 

Nézd! A fém csak tükre a nyári napnak,
míg a fény lézersugarát, ha rója,
úgy szitálhat csipkefinom vonallal
lepke a vasba.

 

Tarka-barka pillanat
repült a szalmaszőke tájra,
űzni jött a gondomat
le, délkelet felé, akár a

...gondolat, mi még szabad...

Kiáltva, néha füttyre váltva,
mint a vad gyerekcsapat,
vonult örökre nyárba szállva
egy seregnyi gyurgyalag.

 

Te vagy ma még a fény az őszi égen,
a fán akadt levél, ha szélbe libben,
lehullva írt dalom, rövid mesém,
a zöld idők imája és
                            szelíd zeném.

 

Hófehér ruhában áll,
rőt hajába túr a napsugár,
rózsa tartja két kezét,
csillogó szemén az ég.

(Jaj, ne menj még!)

 

Kedvesem! Egy lehet és egy.
A sors útja is egyre megy.
Templomod árnyain ültem,
tehát még a hitünk is egy.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal