Mindkettőnknek tartozom vele, hogy be- lássam: mióta először hallottam felőle, mindennél jobban izgatott, miképpen is lehetne becserkészni. Kezdetben szándékosan halogattam a dolgot, mint az ínyenc, aki csupán csipeget elő- és főételekből, a desszertre várva. Azután egyre többet foglalkoztatott a gondolat, hogyan üthetném nyélbe anélkül, hogy félreértésekre adnék alkalmat. Mindahányszor ugyanoda lyukadtam ki: üzenhetnék érte Carllal vagy akár a professzorral. Ám mindig vissza is hőköltem — ki vagyok én, hogy magamhoz rendelhessek bárkit, pláne egy ilyen különleges asszonyt. Így továbbra is csak a halogatás marad, s a desszert egyre fájdalmasabban késik. Pedig feltétlenül szót kellene váltanunk Sabinával arról, működhet-e úgy is a nevemmel társított kapcsolat, ha egyszer már beteljesült. Remélem, elég kíváncsi lesz ahhoz, hogy mer majd elsőként lépni. Van időm kivárni.
Kilátogattam hozzád ma szürkébe borult temetődbe hol kitúrtad vagy kitúrták neked a helyet legalább találtál valamit az ég alatt amibe kapaszkodhatsz úgy látszik csak látszat nélkül sikerült míg látszottál úgy csüngtél a két elem közt soha le nem szedett karácsonyfadísz így aztán fástól hajítottak ki
Az egészet írod felül, ahányszor valamit hozzáteszel. Lehet, csak egy árnyalattal lesz gazdagabb, egy addig homályban hagyott részlettel pontosabb az összkép, ám megeshet, hogy merőben új értelmet nyer. Akár szándékodtól függetlenül is. Te magad vagy írott történeted, a szöveg veled együtt alakul, olybá tűnik, kényed–kedved szerint. És ha kiderülne: buzgalmad csupán annyi, hogy engedsz lefutni egy beléd kódolt programot — a cselekményt már előtted megírták? Kíváncsian vagy kelletlenül folytatnád-e tollba- mondás után a megkezdett mondatot? S elég bátor lennél-e, hogy megkérdezd, ki írt engem ebbe a kapualjba?
Itt keresd, nem-létezése helyén. Ha rád szólnak, tégy úgy, és vedd észre magad! Rá fogsz ismerni, akiből mindennel és mindenkivel együtt következel. Ahol megérinted, az a legmélyebb pont. Átveszi tőled a nehézkedést: innen már csakis fölfelé zuhanhatsz, egészen önmagadig. Egód görcsét feloldva esélyt nyersz fényre váltani az elkülönültség sötétjét. Rajtad áll, mihez kezdesz vele, miként az is, hogy mások terhén osztozva megőrizd a súlytalanság állapotát. Igaz, nem avatkozik beléd, de magadra utalva is végig vele maradhatsz.
Nem tudhattam, ezt nem tudhattam. Számban hűlnek a szavak, mondhatná őket más is, akárki. Megfosztva gesztusaimtól, jól ismert, begombolt pózaimtól hogy titkolhatnám tovább: cipőmről leporlott a sár, nem jelöltek meg az utak, amelyeken hiába próbáltam hagyni lábnyomot. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy fagytól óvott gyökereim alig mélyedtek talajba — utánam még a vízözön sem. Nem hittem véthetni még irányt követve; nem tudhattam, hogy érintetlenné tesz érintésed. Újra kell alkotnom magam: még nem tudom, milyen leszek. százszor is ellen- őrzött térkép jelzéseit
Elmaszatolni, mielőtt még szemet szúrhatnának túlzottan határozott kontúrok. A sarkokat rutinosan lekerekíteni, majd az egésznek elvenni az élét, épp annyira, hogy értelmezhető maradjon – ha már fel- színre vergődtél vele –, és persze elegendő játékteret hagyni, hogy többnek tűnhessen önmagánál. Némi bíbelődés még az áttördeléssel, amíg az obligát tizenegyesek ki nem jönnek, hogy azután illendő távolságot tartva méregesd: egészen olyan megint, de nincs benne oktalan kockázat, hiszen most sem az.
Óvatlanul túl messze merészkedtél. Nem gondoltad végig, hogy van olyan pont, ahol nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Innen bűnök rutinos összjétéka nélkül visszafelé sem vezet út. Mennyire ügyeltél, kínos helyzetbe ne kerülj — hogy teremthetnél akkor tenmagad? Már éppen eléggé nyomaszt a felelősség közérzetedért. Szavak helyett alkalmas gesztus után kutat az önérzet, amellyel presztízs- veszteség nélkül kikeveredhetnél. Hasztalan. Így sincs maradásod, döntesz kelletlenül. Megkönnyebbülsz, amikor ráébredsz mégis: itt fogsz gyökeret verni.
Érvényedbe került, hogy végül rátalálj. Addig kerested, míg az ellenállásnál már csak te lettél könnyebb. Egy pillehálón fönnakadnál, nem hogy kusza szövevényen.
Ha vers maradna csak már, csak ez maradna minden, te dallamokba bújnál, de tollba mond a vérem, te százfelé szakadnál, de szűz papír a szívem, a szaggatott vonalnál tépd ki, ...ha kérem.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
