Szépirodalom – Versek és slam poetry

nézem a negyedikről a színes brossokat
az égen. mi is tűzijátékoztunk azelőtt.
a válás előtt. kutyánk a lábadra vizelt, félt,
pedig adtam neki a feszültségoldóból.

utoljára hat éve a bíróságon láttalak.
ma előttem álltál a metrólépcsőn.
hátrafordultál, köszöntünk, és csurogtunk lefelé.
én néztem, mint bálám szamara, mintha
odaragadt volna a cipőm a fekete recékhez.

Odalenn hatlábnyit ásító 
Finoman pulzáló vermek 
Csonttal etetett behemót 

Fenn az agyagosba belenyugvó 
Eső – fordulnak lassan egyet 
Odalenn hatlábnyit ásító

felé fordultam
hogy lássa magát
elzárta a tekintetét
szorította a követ
a mellkasán

tavasz
kettéhajt
világba lök a fájás
kis vérköröket
virágzik a test

a zöldhajú baba, nem tudom, mondtam-e
egy angyallal állt, talán a tévé tetején
csak s. valamiért nem kérte a szüleitől,
hogy vigyék be hozzá, azt hitte,
nem szabad a kettőt elválasztani

Szinte már hiányzik! Egész megszerettem.
Így messziről egészen lenyűgöz.
Lenyűgöz a közönségessége.
Már majdnem az én illatom.
Már majdnem az én barátnőm.

Valami megromlott köztünk.
Valami, ami nem is volt.
De ilyen alattomosan?
Amikor én ott se voltam?

Ugyanúgy. Mindig ugyanúgy
történik. Ő jó, ő nem ejt
sebeket. A másik ő? Saját
fényétől didereg

Vajon milyen nő tartozik hozzá?
Milyen nő van az illaton?
Szebb, mint én? Szebb. Túlzásba nem

Ahogy a lélekből kiszakad a test.
Ahogy a testből a lélek.
ahogy ujjongó örömöt érez.

Én nem tudom, mi ez, de nagyon rossz-
indulatú. Biztosan nő tartozik hozzá. Meg
valami nevetésféle.

Járatom magamon a várost egyfolytában:
körbeforgatom szépségem.

Lenni szomorú üres váza
lenni vázában hervadt virágárus
lenni apró kis mikrofon
lenni felkúszni a vállon
lenni letapogatni titkait
lenni illattá válni a testén

Mennyi nő!
Hány lejárt idő.
Hány bérelt báj, szerteszét.

Még mielőtt - a hajcihő -
áll a bál: révbe ér.
Lendülne ki. Törne át

Szúr és sárga. Hét az ága.
Böki a szemet.
Penetráns bűz! Fertőtlenítenek.

Semmi cicó! Használt ruhák, kilós
cuccok boltja.
Innen meg át, a kínain túlra

Víztükör
haikufüzér                                       „A szerelem olykor tétova. Néha időt kell hagyni neki,
                                                     hogy elüljenek a hullámverései s felismerje önmagát.”

csak a felszínen
villogni nem a jövő
mértékegysége

*
ég s víz násztánca:
egymásba síró pára
érintés nélkül

*

Most beteg vagyok, agygörcseim csombékjait
kibogozni nem tudom,
de szemem megvirrad; megkeresni tenyeremen
a tűz-megtermékenyülését,
agyvelőm rakoncátlan-molekuláit,
lábaimban a csontokat,
kísérleteimből életet dalolok az anyaghoz,
fülemet kifeszítem a felhőkig; a világ törvényeiért
hallgatózni,
suttogásiból megépítem hangszálaim zsongását,
a bolygók segítségére sietek, ha törvényeik megpattannak,
majd én eltartom őket a magasban,
veszek nekik mágneses erővonzást,
majd én forgatom gyermekkorom körhintáin,
s hím-anyasággal törvényeiket újra szülöm,
de félek, hogy magam ellen szaporítom őket,

Jaj anyám,
álmaid verekednek arcodon,
szemed sugárutjait lerombolni-
-  miért tépelődsz
a konyha-szegénység káposztaizével?
-  csak a tányér-éhínség maradt?!
a holnapot krajcározó fillérek
miért száműzték kedvesen-kanalazó kezed?

Most már biztos, hogy van Isten, erdők lángolnak
a radiátorban, óceánok apálya szomorodik
a fürdőkád szélén, és belőlem is
szebb ember bámulja a mázsás, a pupillákat
nyomasztó, a passzív kavicsokat az öregek
szemén.

Madár gerincét bujtató réten
jönnek
a fehér köpenyesek,
taposva hó alá
őzike-szoknyát,
a lovak zuhanását
őrző
mezőn,
jönnek,
vonszolnak tolókocsihoz
sebesült csikót,

Hát indít,
taszít levegőt,
a tüdő,
szusszant ajkamig vért
és ujjamhoz szédít verseket,
ha hőköl a lap fehér hasa
akkor is,
mert élni kell itt,
túlélni
apró kavicsait
a szónak,
gyáva igazát
a csontnak,