VideóMénes Attila videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok – Karcol(g)atok
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Reggel viszem legkisebbet suliba, beszélgetünk. Ahhoz képest, hogy alig alszom, mert középső gyógyszerekkel 39,8 fokos lázban ég, egész jó a hangulatunk. Elköszönünk a sulinál. Jövök judo után, ölelés, sietek haza. A kis úton megyek, még be kell szaladni a gyógyszertárba, mert elfogyott minden lázcsillapító és vennem kell mandarint és kaliforniai paprikát, mert csak ezt tudja megenni lázasan...kattogok.
Az a piros korlát. Az a piros korlát Edina, azzal még baj lesz. – mondja a nő álmomban. Egy végtelenül hosszú, fehér folyosón állunk. Rengeteg ajtó. Nők lépnek ki a folyosóra, pergő beszédű vagy lassan csorduló szavaik érthetetlenül összegabalyodnak. Rengeteg nő mozog. Itt belépnek, ott ki, csak én állok mozdulatlanul és a nő, szemben velem.
Csak egy percre állsz meg. Kezedben a lavór. Domestos szag. Forró tea, bergamott gőz. Égett pirítós. Kint köd ül a városon. Kék farmer és fehér ing. A mandzsettán hányás. Ma nem mész dolgozni. Fejtől-lábtól fekszenek. Leteszed a lavórt, kettő van. Fifty-fifty. Két borogatás. Hat pohár. Tea, víz, gyümölcslé. 2+2+2= agyhalál.
Jön le a néni az Árpád hídról a lépcsőkön. Vonszolja a kerekes kocsit. Már lentről látom, remeg a keze. A többi ember elsuhan mellette, férfiak és nők, senki nem áll meg, pedig a felső lépcsősor közepén még meg is billen egy kicsit. Én persze rohanásban, ahogyan mindig. Gyerekek iskolába, időre, stb, szokásos mókuskerék. Megállok, kihúzom a fülhallgatót, felszaladok hozzá a lépcsőn. Segíthetek, csókolom? Felnéz. Ibolyakék szeme van. Az arca vörös az erőlködéstől. Ujjpercei fehérek, olyan erősen kapaszkodik a korlátba. Igen, leheli. Most. Kérem. Igen.
Hárman vagyunk. Három lány. Egy kisváros zegzugos, esőtől, elfolyt lámpafénytől narancssárga macskakövein sétálunk. Karunk összefonva. Nevetünk. Azt mondom nekik, olyan, mint annak idején, mikor lógtunk a suliból. Helyeselnek. Az egymásba olvadó házak elmaradnak, nagy kertek terpeszkednek a kadárkockák mellett. A járdán törések, bennűk fű nő és pitypang. Láthatatlan kutyák ugatnak. Nincs busz, mondja egy nő, mikor a buszmegálló csapzott, tető nélküli épületéhez érünk. A viharvert piros padon ül, piros alapon fehér virágos ruhát és hatalmas kalapot visel. Gyalog indulunk tovább. Autó sem jár. A lányok beszélgetnek, én a tájat figyelem. Erdőbe érünk. Szellős, fényes erdő. Talpunk alatt recsegnek az ágak.
A lila póló megráncosodik a hátán, ahogyan a padra támaszkodik. A zenészeket megfesti a lángok fénye, fodrozódik minden mozdulat, elúszik, mint a füst. Az erdő ránk borul. Zúgnak a fák. Játszanak. Tűzzel. Velünk, akik hallgatnak. Velük, akik játszanak.
Álmomban megint ott áll mellettem, az udvaron. Köd van. Mellettünk a nyers agyag, hatalmas, vastag tömbökben. Kiskocsira pakoltuk. Hűvös van. Én dohányzom. Ő csak áll, zsebredugott kézzel. A munkásnadrág mellkasi részén meghúzódó zsebből kikandikál a korongozókés. A nyakamba vetett fülhallgatót nézi, morcosan. – Tudod Edina, ha mindenki állandóan zenével zárná be a fülét mások elől, nagyon rideg világban élnénk. Nézek rá kérdőn, szótlanul. Már megint ezzel jön? A kocsinak dől, ami nyekken egyet. Az agyagtömbök mozdulatlanul fekszenek.
Két napja érzem. Valami nagy-nagy súlyt. Nehézkedést. Itt csúszkál a bőröm alatt, teste mint a higany, szétválik majd egy pillanat múlva újra összeáll. Mérgez. Valami várakozás ez. Sötét, szederjesen lila. Sietek a gyerekekért. Állok a pirosnál. Csikorog a villamos. Átrohantak előtte. Nem nézek senkire. A szürke utcákat figyelem. A kukák fölé hajló fekete masszákat, akik alig észrevehetően ringatóznak a kotorászástól. Tömeg van. Igyekszem mindenkit kikerülni,
Érdekes tapasztalat, hogy talán a napszakok, holdnaptár vagy menstruációs ciklus alapján változik egyes tanárok hozzáállása a szülőkhöz. Ha a pénzedre, idődre, segítségedre van szükség, akkor felnőtt vagy, meg kell értened milyen nehéz helyzetben van a közoktatás meg a világ, stb, ha viszont valami nem úgy alakul, ahogyan azt az iskola elképzeli, olyan stílusban osztanak ki és tesznek "helyre", mintha taknyos gyerek lennél. Fogd be és örülj, legyél hálás. Rendkívül felháborítónak tartom a postafiókomban landoló levelek számonkéréseit, a kioktatást, a full halvérű megnyilatkozásokat.
Szeretném jelezni: nem vagyok gyerek!
Ahogyan nehezedik, úgy kopnak el a maszkok. Azt veszed észre, hogy már tényleg csak olyan emberekre varázsolsz elő tört perceket, akik fontosak neked, függetlenül attól, mióta ismered őket. Megváltoztál, mondják és te nem vitatkozol. Az élet, mint az írás. Leoldja a barokkos szóvirágokat. Tömör leszel, rövid és erős. Páran úgy fogalmaznak kegyetlen. Ezzel sem vitatkozol. A legnagyobb kincs, az idő.
Megnyugtató, hogy az önvezető autók, robotporszívók, könyvet író, hamis képeket és híreket generáló AI korában, ahol akár a WC-vel is beszélgethetsz, ha éppen olyat választasz, a legnagyobb gond az oktatásunkban, hogy a fiamnál/lányomnál, aki egyedül közlekedik a hajléktalanoktól és rosszarcú figuráktól egyre terhesebb utcákon van mobiltelefonja, amin megírja a szünetekben, hogy megérkezett, hogyha napközben valami gondja-problémája-intéznivalóm van, ami sürgős vagy én írhatok neki, mi a helyzet, mert éppen valami közbejött nekem. Elveszik azt, ami a tulajdona, elpakolják, aztán óra után vagy oktatás után? visszakapja. Persze majd be kell azonosítani mindenkinek. Pin kód meg mintarajzolás, ezer gyereknek mi az. Vagy mindenki visz majd naponta 500ft-os buborékborítékot, felcímkézi, lezárja, hiszen minden nap karácsony. Szodoma es gomorra minden okostelefon. Tanulja meg a gyerek, állambácsi majd megmondja, mit kell tennie. Ne tanulja meg, hogy a szabályok megszegése jár következménnyel, hogy akkor veszik el, ha nem tartja be a házirendet. Azt tanulja meg, hogy elveszik előre, mert már a bűn elkövetése előtt is "bűnös" mindenki, mint Tom Cruise volt a Különvéleményben. Ilyenkor kezdődik a seregély időszak. Kiülök a teraszra. Remeg a levegő a zajtól, a madarak hangja rebegteti, egyre hangosabb. A magas jegenyén ülnek, feketék az ágak, fémesen ragyognak, meghajlanak a súly alatt. Páran még a levegőben köröznek. Helyet keresnek, ahová bepasszírozhatják magukat.
Felszáll a lány, utána a fiú. Fejük fölé nyúlik a dugig pakolt, bumfordi túrahátizsák. A fiúnak búzaszínű haja van, ragyogó kék szeme. A lány haja vastag dús fonat, a derekáig ér. Szeme bögrényi forró, édes csokoládé. A fiú leülteti a lányt. Nem kapaszkodik. Feszülten figyeli a villamos mozgását egy pillanatig, aztán felvéve a ritmust a jegykezelőhöz ring, pittyent, mosolyog. Visszalép.
Hosszú asztal mögött savanyú uborkák. Morog a pasi, mert két lépésnyire állok meg az előttem becsekkoló nőtől, igaz, hogy a nagylánnyal beszélgetek, aki elkísért, arról értekezünk halkan miért és milyen nagyon fontos eredmény az, hogy mindenki szavazhat. Lépjen hátrébb, dörmög a pasi, szája körül szürke a bőr, tekintetén kicsorbulna a kés is. Mi jövünk. Nyújtom neki az igazolványokat, bambul rám, a képre, újra, újra megismétli, nem bírom, kicsit epésen kérdezem, mi a gond, nem hallott még hajvágásról, csak a frizurám lett más, nem a képem.
A legnehezebb feladat elfogadni, hogy bár én tervezek, minden megváltozik egy perc alatt. Hiába akarok ott lenni, tanulni, jelen lenni, bandázni, el kell engednem. Nem megy. Közbejönnek dolgok. Közbejön a kisbetűs élet. Az, amiről nem beszélünk, amikor valaki megkérdezi, hogy vagy, mert az egész belesűríthető egyetlen szóba: szokásos... és ezt, hogy "szóba" úgy írtam le elsőre, szoba.
Táncol, mindene mozog, mintha zseléből állna karja, lába, fülében fülhallgató, néha megigazítja, ki ne essen. Kezével a lecsüngő kapaszkodót fogja, ide-oda leng a ritmusra, vajon mit hallgat, ki tudja mit hallgat, de az én fülemben üvöltő zenére is működik a csípő, a láb mozgása, mosolygok, gyönyörű, ahogyan érzi a zenét, haján csillog a fény, rezes ez a szín mint az augusztusi búza, a szája is mozog de tudom, hangot nem ad, nézik, nézik sokan, lefelé konyuló szájjal húzódnak arrébb, csak én állok közvetlenül mellé mielőtt leszállok a Szentléleken, mosolyog, én is, milyen szép, milyen hatalmas felszabadító csoda a zene.
Anyu kedvenc étele volt. Úgy mesélte, egyszer az életét is megmentette, hogy túl sokat evett belőle. Gyerekként, mikor a hosszú tél.után először felkerült a tányérra, tudtam, tavasz lett. Minden alkalommal, ha készítem, eszembe jutnak azok a régi tavaszok, amikor az orgonabokrok anyák napjának közelében kezdtek virágozni és az elcsent virágoktól púderes illat költözött a szobákba.
Hömpölyög a köd. Tehenek legelnek. Nyúl oson. Őz bújik. A nap fehéren ragyog. Már két órája úton vagyok. Átszállás, pótlás, átszállás. Nyirkos sötétben indultam. Szikrázóan ragyog a hajnal. Mindenki kedves, mosolyognak, szinte nevetnek mikor megkérdezem lesz-e idő kávézni. Csóválják kicsit a fejüket, ne reszkírozzam, mondja a kalauz, a jegypénztáros, a pótlóbusz felé mutató fiatalember, így nem reszkírozok.
Öt órán át jöttünk hazafelé. Öt óra. Ez a kép, úgy a harmadik órában készült, csak ültünk, a nyári melegben, az állomáson, arról beszélgetve milyen jó lesz hazaesni. Ic pótlóbusz. Rosszullét miatt lekésett csatlakozás. Amit egy felnőtt elvisel, egy gyereknek gond lehet... Minden egyre rosszabb. Összedől minden. Közlekedés, oktatás, egészségügy. Senyvedünk, izzadunk állomásainkon, még ezt oldjuk meg okosban, dobjuk össze...de levonják tőlünk, minden hónapban, jacht lesz belőle, be nem vallott kisbirtok, legyél boldog, a gyerek ingyen utazik, milyen menők vagyunk már veled, csókolj kezet...
Az utazás a kedvencem. A megtett út alatt beszívott világ. Az arcok, amik végigmérnek. Az arcok, amiken mozdul egy izom, megremeg az orrcimpa és sírógödörbe vonaglik a homlok szövete. Az utazás a kedvencem, ahogyan nyöszörög a csukló a talpam alatt és az ablakban ide-oda tükröződik a világ. Minden felcserélhető. Minden oldal. A víz iránya. Egy mozdulat. Az arc apró szabálytalanságai átcsúsztathatóak. Esőből maradt szmogpöttyöktől terhes ez a pillanatnyi valóság.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
