Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Kiss Fruzsina:
Soft but Rough / Puha de durva

Heidegger mondta volt: „A szavak [Worte] nem szók [Wörter] s nem hason-latosak – mint emezek – a vödrökhöz és hordókhoz, amelyekből meglevő tartalmat merítünk. A szavak kutak, amelyeknek utána ás a mondás, könnyen betemethető, ám némelykor hirtelen fel is éledő kutak, melyeket állandóan újra meg kell találnunk és újra kell kiásnunk. A szüntelen ismételt kútra járás nélkül üresek maradnak a vödrök és hordók vagy állott marad a tartalmuk.” (1997) 1

A gesztusok testté lettek. Hangnemmé. Hagyjuk tehát a higanyt. Mondta álmában Harlekin, amikor megmérték a lázát, gyönyörködött l az indigón guruló, ezüst golyócskák futásán. Potyogtak a káosz- atomok. Éles kontúrok a láthatatlan világban. Metszetek, lamellák. A szél sorba rakja az időket. Mint egy elutazás.

 

 

A KMI Szerzőbár videója

 

 
Dobos Marianne

Dobos Marianne közíró 81. éves. A lapunknak általa közlésre átadott írásával köszöntjük, és további, szép alkotóéveket kívánunk!

Dobos Marianne

A hit és a szeretet ereje a kanadai ’56-os magyar emigrációban

Közel hetven év távol a szülőhazától. Miért? Mert hatvanhét évvel ezelőtt az élet, pontosabban a tíz nap remény után a reménytelenség hozta azt, hogy el kell hagyni az országot. El kell hagyni a hazát. Búcsút venni, mert búcsút kell venni. Ha nincs másként, akkor búcsú nélkül is búcsút kell venni. Útnak eredni, mert útnak kell eredni. Elindulni, mert el kell indulni. Miért? Az életért! Az életben maradásért! Miért? Mert el kellett kerülni a statáriális bíróságot, a börtönt, vagy a Szovjetunióba deportálást. Ott kellett hagyni a hazát. Ott kellett hagyni a szülőt, olykor a nagyszülőkre kellett bízni, ott kellett hagyni a gyereket, ott kellett hagyni a rokonokat, barátokat, ismerősöket. Miért? Mert menekülni kellett a hazából! Szívükben a levert forradalom és szabadságharc életre szólóan meghatározó, felejthetetlen, még az unokák nemzedékének is átadandó élményével, emlékével, és egy maroknyi anyafölddel a vándortarisznyában eredtek útnak.

Honnan? Hová? Hogyan?

Megtudjuk, hogy élte ezt meg az a harmincnyolc ember, a harminchét-ezerből, aki a kanadai emigrációba kényszerült, és elmondja élettörténetét Dancs Rózsa Add tovább a lángot1 című könyvében.

Mintha harmincnyolc meg nem írt regényt olvasnánk a 268 oldalban. Mert mindegyik történet ebben a maga terjedelmében is izgalmas, olvashatjuk úgy, mint harmincnyolc szinopszist. A szinopszisba foglalt regények tagoltsága hasonló. Mindegyik történet arról szól, hogy hogyan élt szereplője 1956. október 23-ig. Majd mit csinált, mi történt vele a november 4-ig tartó varázslatos napok alatt. Mit azután, mikor kiderült számára, hogy menekülnie kell, és hogyan sikerült átjutnia a határon. Főként az osztrák határon, de a később indulóknak a jugoszlávon. Élet a menekült táborban. A befogadó ország kiválasztása, vagy kiválasztatás a befogadó ország által. Tengeri betegségben szenvedve, vagy nélküle, az óceánon át, szerencsésebbeknek repülőn út az ismeretlenbe. A megérkezés pénz nélkül, jobbára angol vagy francia nyelvtudás nélkül egy hatalmas kiterjedésű országba, Kanadába. A szovjet megszállók ellen fegyvert fogott, a nyugati világ által cserbenhagyott magyar forradalom menekültjeit szívesen várták ott még akkor is, amikor a nyugati világ már belefáradt a nagy exodusba.

 

 

 


Pécs, István akna Fotó: Hódi Hajnalka

Pécs külterületén, a várostól Észak-keletre -részben beerdősült meddőhányójával- a bányaipar régi emléke hever – egy elhagyott bánya. Egykor nyüzsgő ipari-közösségi központ volt ez a hely, amely most egy soha vissza nem térő korszak kísérteties emlékeztetőjeként szolgál.

Csethe András aranyokleveles bányamérnök, az egykori István-akna felelős műszaki vezetője, üzemvezetője, később a Mecseki Szénbányák volt vezérigazgatója visszaemlékezései alapján készítettem el ezt a részben történelmi, részben személyes visszatekintést.

 


Kép forrása: pexels.com

Igaz, már évek óta gond van a szakszerű irodalomkritika területén. Kevés az erre specializálódott alkalmas, érdemes befutott író és költő, illetve az ilyen irányú tevékenység eddigi munkáikban.

Az, hogy közülük valaki egy másik tollforgató gondolatai felett elidőzve véleményt alakíthasson ki, gondos és körültekintő elemzés szükséges, de elsősorban bizonyos szimpátia, s az, hogy magához közelállónak érezze a művet, annak egy része, vagy egésze megragadja a figyelmét, azonosulni tudjon a kiemelkedően jó, vagy esetleg nem oda illő, de említésre méltó megállapításaival, gondolatmenetével, metaforáival.

 

LOKART Pécs - 2023
A Szabad Pécs videójának szövegírója és narrátora Balogh Robert, a képért Rajnai Richárd felelt.

 


Fotó: Gál Endre 

Ahogy Kulcsár Szabó Ernő írja a Mi az, hogy műalkotás? című tanulmányában, „A műalkotásban … szóhoz jut a „föld” és a „világ” vitája, ami nem egyéb, mint a jelentésképzetek anyagtalanságának és a hangzásmódok materialitásának konfiguratív mozgása.” Igen, sokszor az irodalomórák elszenvedői is keresik a hangok, betűk és szavak mögött a formák mibenlétét, a beszéd mikéntjét, kutatják a hámszövet alatti erek és nyirkok titkát, azt az anyagot, ami szállítja a lelket a szavakban. Ahogy épp kigondoljuk a kontamináció vázlatát, a nyelv közben születik, alakul, képződik és keletkezik. Azt mondom, a szótő, szerkeszt, kék, mint az égbolt, világoskék ég, akár egy messziről szemlélt tó, amire rásüt a Nap. Kék szótövek vannak az ég égisze alatt, tövestől ki lehet tépni, szakítani őket, hogy csokorba szedjük a grammatológia piciny szó-csokrait. Kék szótövek, bokros szöveghelyek, lila és sárga kankalin, mondattá fürtösödött fréziák, fehérek, züldek, mint a hangulatok és ízek a nyelvhús anyagában.

 

 

 
Dante Gabriel Rossetti

 

Kármán József Fanni hagyományai című művét a szentimentalizmus magyar alapszövegeként szokás értelmezni, elsősorban a szerelemre és annak megélésére, illetve a szenvedésre összpontosítva. Az alábbiakban a földi szenvedések ellenképeként is felfogható vallásos képzetekre hívom fel a figyelmet, kitérve a túlvilági életbe és az isteni gondviselésbe vetett hitre. „Ott, ahová én megyek, nincs haragtartás! Ott majd öszvetalálkozunk, és ott majd – bátran szerethetünk.” – így szól Fanni utolsó naplóbejegyzésének utolsó mondata. Borbély Szilárd szavaival élve a naplót „a reggeli imádságok hangja hatja át”, az Örökkévalóban való reménység, amit Fanni nem feled legnagyobb szenvedései közben sem.

 


 
 

Minden jó emberi kapcsolat, legyen az család, barátság, férj-feleség, gyermekeinkhez fűződő kötelék, ami jól működik, az mind-mind varázskör. Ezt a varázskört a szeretet tartja össze. Ebbe varázskörbe tartozunk mi is, akik készítettük a kiállítást, és ti is, akik eljöttetek, családtagok, barátok, ismerősök, Ti is hozzátartoztok ehhez a varázskörhöz.” – fogalmazott Zsigár Cecília textilművész a kiállításmegnyitó beszédében. 

F. Dobi Ágnes szobrász és festőművész, Fekete Géza Dezső szobrászművész, Kun Adrienn polihisztor és Zsigár Cecília textilművész alkotásaiból nyílt kiállítás május 22-én, Varázskör címmel.

 

Századunk tragédiái nemegyszer afféle

tesztet jelentettek a költészet számára

melyek lehetővé tették, hogy felmérhessük,

mennyi valóságot bír el a költészet.”

(Czesław Miłosz)

 

Nagy Gáspártól kölcsönzött a cím, és kölcsönöztem a verse mottóját is. Ajándékba kaptam. Síron túli üzenetként. Éppen most, talán, hogy tovább ajándékozzam. Kinek? Kiknek? A 2010 végén megjelent remekmű szerzőjének, és valamennyiünknek, akik elolvassuk. Azoknak is, akik évtizedeket éltünk meg abból a századból, de a fiatalabbaknak, a fiataloknak is, hogy kellő tisztelettel fejet hajtva elődeik tragédiája előtt, tanulmányozzák az egyéniben az általánost. Ismerjék meg hamisítatlanul a világtörténelemnek egy borzasztó fejezetét.

A PPKE BTK-n rendezett egyik konferencián előadásom Nagy Gáspárról szólt. A szervezők most állítják össze a konferenciakötetet. Aktuális lett a lábjegyzeteim megírása, vagy pontosítása. Gazsi köteteit lapozgatva kerestem újra a szóban akkor megidézett helyeit a verseinek.

És akkor, azokban a napokban, abban a lelkiállapotban kaptam Konrad Sutarskitól a 2010 végén megjelent könyvét. 

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal