Színpoémák

Jakatics-Szabó Veronika kiállításáról

Jakatics-Szabó Veronika képeivel legutóbb a Mélycsarnokban találkoztam; akkor az irodalmat és a vizuális művészetet összekötő szálak, a könyv és kép, könyvtest és képkorpusz között lehetséges kapcsolatok voltak körüljárva.

Itt és most pedig a lehető legfontosabb életesemény: egy gyermek megérkezése. Amikor minden csak hozzá képest van. Az átértékelődött idő, például. Hogy mettől meddig van lehetőség a munkára. Meddig alszik, mikor eszik. Vagy az anyagválasztás ‒ a gouache kínálkozott, mert a babának túl penetráns lett volna az olajfesték szaga.

A gouache másfajta technikát kíván, gondolom laikusként, de ezt csak az olajhoz viszonyított, némileg közvetlenebb, fémesebb hatású, markáns, dekoratívabb színhatásokon tudtam lemérni ‒ a gouache-t valamikor „plakáttempera”-néven árulták, és ebben van valami, ezek a képek nem csalogatnak hosszasabb, szemlélődőbb, óvatosabb befogadásra, hanem azonnal hatnak, mint a fehér rum ‒ egyszerűen nyakon ragadják az embert.

A tangó legyőzi a halált

Világunk már többször megérett a pusztulásra, és mivel túl régóta mondogatjuk ezt, lehet benne némi ráció. Érdekes tendencia, hogy egyre több hazai szerzőt foglalkoztat a világvége gondolata. Számos önjelölt jövőbelátó megjósolta már a világvégét, ami eddig szerencsére mindvégig elmaradt, vagy ha be is következett, nem vettük észre. És most ez az ürülékgyártó, mohó vágyaktól hajtott emberiség megítéltetik. Ami eddig csak hatásvadász bulvárlapok leghátsó oldalán manifesztálódott, betáncol az életünkbe, legalábbis egy regény erejéig.

„mintha nem volna teste”

Nádasdy Ádámról, -tól, -nak

Ahány költő, úgy tűnik, annyi életpályamodell. Van, aki már az óvodában verset farag, mást az iskolában ragad el a poézis szelleme (én például tizenkét évesen kezdtem vonalas füzetbe rigmusokat, később versnek nevezhető szövegeket eszkábálni); sőt nevezhető a versírás afféle pubertáskori elváltozásnak is, ami majdnem mindenkivel megtörténik, csak aztán a felnőttkorba lépve a legtöbben abbahagyják, vagyis kinövik – aki nem, az minősül költőnek. Ez az általános felfogás. De például Vasadi Péter már 46 éves volt, amikor az első kötete megjelent, és élete alkonyára elért mindent, amit egy költőnek el lehet ma érnie Magyarországon, és az talán nem kevés. Magyarország végső soron mindig meg tudta becsülni a költőit, ha megerőltette magát. Nádasdy Ádám elmondása szerint 29 éves korától versel – egész pontosan: a kamaszkor nála is termett költeményeket, de ő, valódi hangját nem találva még, s mert „furcsa”, szégyellt érzései és gyakorló katolikus hite közt vívódott, tíz évig szüneteltette ebbéli tevékenységét. Mondván, nagyon sokat kell várni, nagyon nagy dolgoknak kell megtörténniük, megoldódniuk ahhoz, hogy az ő nyelve is megoldódjon, hogy meg merjen szólalni.

Sámánok, énekmondók, dünnyögők hangján

El kell fogadjam Varga Rudolf, Czipott György: Kórisme, című kötetének fülszövegében írt észrevételét, hogy „Sejthető, hogy a költő saját világváltozata szerint fogja feltárni a világ helyzetét, [hogy a kötetben olvasható] versek hangvétele újszerű, a sámánokra, énekmondókra, dünnyögőkre jellemző [s, hogy munkáiban] a köztudatból ma már szinte teljesen kiveszett intonációt alkalmaz.” Jómagam, jelen ismertetőmben immár harmadszor írok Czipott György egy-egy verskötetéről, így már volt módomban „belekóstolni” egyedi hangvételű, könnyűnek nem nevezhető verseléstechnikai metódusába.

Egy alkotói válság alkotásai

A művészélet nehéz, legyen szó akár íróról, akár festőről. A legtöbb író életében eljön a pillanat, amikor meg szeretne írni – vagy le szeretne írni – egy festőt. A kettő valahol rokonszakma, legalábbis van átjárás köztük, hiszen mindkét helyzetben elmeképek kerülnek kiszolgáltatott, sima felületekre, hogy megtöltsék a várakozó üresség terét valamivel.

Végh Attila Dunai Lolita című második regénye az önmagára ébredő szabadság története.

A feldíszített csontok és a pattogzó luxus földjén

Míg az észtekben nemzedékről nemzedékre ott lapul a félelem, hogy megvádolják, letartóztatják és elhurcolják őket, a rómaiakat örökösen a hatalom és a gazdagság elvesztésének nyomasztó gondolata köti le. Arrafelé a vérontás sohasem volt nagy ügy, és ma sem az.

Viivi Luik Árnyékszínház című kötetében egy gyereklány indul útnak a havazásban a szovjet kor legsötétebb bugyrából Róma felé, hogy számos kitérő, sok évtizedes, embert próbáló eseménysor után észt nagykövet férje oldalán meg is érkezzen álmai városába, a bazaltkőből épült Örök Városba. Néhol regényes, néhol esszészerű, ugyanakkor érzéki és lírai sorokkal találkozhatunk, mozaikszerű elrendezésben. Önvallomás? Történelmi utazás? Talán mindkettő. A múlt és a jelen, gyermek- és felnőttkor, a szovjet rendszer balti országai és a valamikori Római Birodalom központja között utazunk, miközben az identitás, a nyelv és a művészet bonyolult kapcsolata tárul fel előttünk.

Plasztikregény

„Nem jó ez a világ, egy olyan világ, amelyik azt presszionálja, hogy az öregedés gusztustalan, sőt visszataszító, tűzön-vízen át harcolnunk kell ellene.” Ki ne félne az idő betonacél fogsorától egy olyan társadalomban, ahol a szépség- és főleg fiatalságkultusz minden más emberi tulajdonságnál előbbre való, a belső értékeket egyre inkább felülírja? Melyik nőnek ne fordulna meg a fejében – legalábbis a fogyasztói társadalmakban –, hogy plasztikai műtétre szánja el magát, ha már elmúlt ötven, elérte a változás kora, és már nem hamvas virágszál – de már nem is az az érett gyümölcs, akinek még tíz éve látta, érezte magát? László Erika könyve dokumentumregényként is olvasható, mivel minden szava megtörtént (és azóta is történő) eseményt tár elénk – újra látnom kell, hogy hiába, a legnagyobb storyliner az élet maga. Ugyanis a Kis magyar szépségipar, noha nem mondható úgynevezett magas irodalomnak, eléggé letehetetlen.

A tisztítófolyadék habja

Pál Dániel Levente: Álmaink piros sportladája,

 Irodalmi Jelen Könyvek, 72 oldal, 2100 forint. 2017.

            Pál Dániel Levente a megismételhetetlen lét hozzáférhetőségét kutatja, azokat a pillanatokat veszi leltárba, ahol a gondolat és a lélek a nyelvben lel egységre.

            A nyitó darab, Ki viszi át a geekeket? ( a geek magyarra fordítva, tulajdonképpen:gyík, aki kolosszális, műszaki szakbarbár, stréber) jelzi, hogy a gnózis kinézte magának a szerelem helyét, a tudás lett a mániája a jelenkor individuumának, a testközeli gyakorlatok helyet. De mivel a nyelv kötésmintáiban 8kontaminációiban) ott rejlenek a korábbi korok és tradíciók, a mondás „újraírja” a függőségeket. S ez a tapasztalat kimeríthetetlen. A nyelv a szellem örökké megújuló munkája. Létrehozza magát, hiszen zajlik mögötte a világ.

Koedukált túlvilág

A világvégék sorozatos elmaradása egyeseket örömmel tölt el, másokat bosszúsággal, de senkit sem hagy hidegen a kérdés, vajon a végítélet után hova kerülnek a jók és hova a rosszak. Egyáltalán: kik a jók és kik a rosszak?

Szappanos Gábor legújabb kötetében erre is választ kapunk, a szerző a Szentek hétköznapi csodáival ismét új vizekre merészkedett. A kisregény alcíme: Élet a végítélet után, és valóban, arról az utolsó ítéletről szól a mű, amely az Újszövetségben és sokak reményeiben él. Vagy mégsem teljesen ugyanarról? Ez a végítélet bizony nem a dogmatikatankönyvek szigorú menetét követi: az olvasó egy meglehetősen eltérő változatát ismerheti meg Krisztus második eljövetelének: voltaképpen nem is magát az eljövetelt, hanem a végítélet első napjának krónikáját a mennyei Jeruzsálemben. És ebben – a nagyon emberi Jézus mellett ‒ kiemelt szerep jut három szentnek: Szent László királyunknak, Assisi Szent Ferencnek és Aquinói Szent Tamásnak, sőt két különleges állatnak is, egy mesebeli sárkánynak és egy hölgymenyétnek. A sárkány mindenféle bonyodalmat okoz a világtörténelmet lezáró esemény menetében, hiszen lehet, hogy „tévedésből” támadt fel. Ráadásul emberi nyelven beszél, és a barlangjában olvasta Platón összes műveit…

Szent Kinga, zsubrovka, vendetta

Az egyszeri olvasó elbizonytalanodhat, ha kezébe veszi Zsille Gábor új könyvét, a Lengyel kultúrkincseket, hiszen a műfaji meghatározás szerint kultúrtörténeti és irodalmi esszékötetet fogott. Ennek hallatán pedig jó eséllyel felrémlenek előtte még diákkorából az ólmos, befülledt olvasótermi délutánok, amikor effélét kellett olvasnia elgémberedett végtagokkal, sajgó háttal a port nyelve a kollokvium vagy zéhá előtti napokon, hogy aztán a fáradsággal megszerzett tudásanyag két nappal a számonkérés után úgy szökjön ki a fejéből, mint Frank Morris az Alcatrazból. De jó hírem van: ennél a csinos, piros-fehér, olvasóbarát terjedelmű kötetnél szó sincs száraz tudományos szócséplésről. Rendkívül olvasmányos anekdotákban bomlanak ki a lengyel–magyar témájú esszék, melyek egyrészt történelmi vonatkozásban is érdekesek, másrészt meglehetősen jól vannak megírva; azért is mondom ezt magabiztosan, mert korábban többször hallottam őket a szerző előadásában, tehát a cselekmény az olvasás során nagy vonalakban már ismert volt előttem. És aztán újraolvasva mégis megtörtént a varázslat. Mert ha valamit jól mesélnek el, akkor többedszerre is szívesen hallgatja az ember, akár egy jó viccet. Ahogy ez meg is történt, Szentmártoni János barátunk többször újrameséltette szerzőnkkel a rettenetesen csúnya Jagelló Anna férjhez adásának krónikáját…

Másvirág, irgalomb

„Na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen / ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen” – játszanak ma is a fülemmel azon vers kezdő- és visszatérő sorai, amely annak idején meghatározó volt számomra az erdősvirág-kép formálásában. Négy vagy öt éve került a látóterembe, már akkor azt gondoltam: ez igen! – s a véleményem azóta sem változott. A na most akkor szerencsére szerepel az itt terítékre kerülő, Hátrahagyott versek című gyűjteményes kötetben is. A szerző valahol a könyv vége felé tárja elénk azt a rendkívül széles és sokszínű társadalmi tablót, mely a megalázottak és megszomorítottak, a szerencsétlenül jártak és kisemmizettek mindennapi életét, a létért, az életben maradásért vívott küzdelmét állítja éles kontrasztba a „gazdagok”, a Magyarországon még a 21. században is feudális gyökerekkel rendelkező és azokra hivatkozó társadalmi csoportok fényűző életével, reflektorfénybe állítva a társadalmi megosztottságot, igazságtalanságot: „kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje / kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje / ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét / ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét”.  Áradó, ritmikusan lüktető, hosszú, rímes – sok helyütt bravúrrímes – sorokban fokozza a fokozhatatlant oldalakon át, bár a szöveg már a legelején, egy szempillantás alatt beszippant, enyém egész Budapest, alulnézetből, a húgyos-sáros aszfaltról. Közben el-elbaktat mellettem egy részvétlen polgártárs: „ki feküdjön hol itt hol ott mint a kilőtt állat / ki rándítson haladtában szemlesütve vállat”. Én vagyok a lecsúszott szenvedélybeteg is, aki küzd, amíg van ereje: „ki tegye le egyik percről másikra a piát / ki próbálja kivenni a lelencből a fiát”; „ki próbálja nem feladni végül mégis adja fel”, vagy aki a gyerekének próbál nyomorúságos körülmények közé is gyermekkort varázsolni: „ki lomizzon kisbiciklit dínókat meg törpöket”, akinek, ha jön a – többnyire megkönnyebbülést hozó – halál, nem marad más, mint a vácrátóti köztemető árka.

A szív, az agy és a belek

Giulia Enders: Bélügyek, Park Kiadó, 2015.

(Jill Enders rajzaival)

            Paradigmaként se nevesd ki az emésztés teológiáját! Mert van benne spiritusz. Sőt, ha valami ilyen kolosszális természetességgel van megírva, akkor gyaníthatod, hogy itt a szerzői én több mint grammatikai pozíció. Frenetikus humora lenyűgöző. Grandiózus anatómiai tájékozottsága hiteles és gazdag.

             A mikroorganizmusokról úgy tud értekezni, mint a csillagképekről, ez által monumentálissá tágítja a téma jelentőségét. S a tagmondat-rengeteg, ami úgy hullámzik a könyvben, mint a Csendes Óceán, épp oly szisztematikus mátrix, mint maga (mega) a belek tájéka. A Biblia szerint ez a hasi rész az, ahol az ember szelleme tartózkodik. Ez is mutatja, hogy milyen fontossága van az anyagcsere kulisszáinak. Hiszen ott keletkeznek az energiák, amelyek a finom ételek elfogyasztása után felszabadulnak. Ez az a hely az emberi testben ahol elválik a lélek a szellemtől, írják mértékadó antropológusok. Tehát: fontos terület.

Bak Rita recenziója Dezső Katalin: Akiket hazavártak című kötetéről

Dezső Kata 1996-ban született Zalaegerszegen. A Zrínyi Miklós Gimnáziumban érettségizett, majd a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának szabad bölcsészet szakos hallgatója lett. 2017 júniusában az irodalmi Jelen debüt- díjával tüntették ki. A könyv fülszövegében ez olvasható:„Nem tudni, honnan jött és merre tart: Dezső Kata értelmezhetetlen jelenség.”

A kötetet Tamásnak ajánlja a szerző a következő sorokkal: „… és belém fut minden gyermekkorod, belém összes hatalmad…” 

Hirtelen robbanás, belerobbanás ez a kötet, melyben keserűség lappang, de egyben a sors elfogadása is. Hirtelen berobbanás az irodalomba, hiszen Dezső Kata még csak elsőéves egyetemista, máris megjelent az első kötete és az Irodalmi Jelen debüt-díjával tüntették ki. Gondolhatnánk, hogy a kötetcím egy olyan nemzedék tagjaira utal, akiket hazavárnak, akik elvesznek talán, akikre oda kellene figyelni, erre is vonatkozhat az előző sor. Válságokkal és identitászavarokkal küzd ez a közösségi költészet. A lírai én bizonytalan identitáskeresésének felel meg a szerző költői képalkotása is. Az érzelmi azonosulást a metaforák, az elidegenítést a tárgyias képek képviselik.

Az ötödik Tanda

Tanda: azonos jellegű táncok (tangó, vals vagy milonga), amelyeket ugyanazzal a partnerrel szoktak táncolni.

Tanda:  jel.

Mostani könyvélményeimről (ha hinnék az előre elrendelésben), azt kellene mondanom, előkészítői az eljövendőnek, annak az eljövendőnek amitől félek, amit nem szeretnék megélni. Félreértések elkerülése végett leszögezem: erős bennem az élni akarás korom, nyavalyáim ellenére. Világvégi víziók, apokalipszis. Isten, istenek képei és torzképei. Kérdések válasznélküli sora életünk céltalanságáról. De tényleg azok?

Hova lett a Kertes Miki?

„szerelmet ír szandálod orra
bámullak suta kisgyerek
ez maradt szívrajz a porban
a volt a nincs a nem lehet”

Ez a versidézet egy Marihoz kapcsolódik, vele nem basztak ki úgy mint Zelmával. Ráadásul nem is ő a főszereplő csak útjelző tábla a kamaszélet rejtett kezdetén, amikor orvul bukkan elő és támad az érzelem amit nem értünk, aztán egész életünkön át elkísér, amiről azt hisszük, hogy ott volt, ott kellett volna. Volna.

Tudtam amikor olvastam (először csak részletként) a serdülő-lány történetet, ha erről beszélni fogok valaha, ez fontos lesz: „Hova lett a Kertes Miki?”

Az identitás változatai – Identitás, emlékezet, történelem című konferenciakötetről

Boldog-Bernád István, Szabó P. Katalin, Tanos Márton (szerk.), Identitás, emlékezet, történelem

A Doktoranduszok Országos Szövetségének Irodalomtudományi Osztálya által 2014-ben szervezett „Identitás, emlékezet, történelem” című konferencián elhangzott előadások a különböző önazonosságok kérdéseit közelítették meg az emlékezet és a történelem viszonyában. Az ELTE BTK-n rendezett, háromnapos konferencián tartott prezentációk gazdag képet mutatva járták körül a konferencia hívószavaihoz szorosan kapcsolódó témákat, a különböző én-azonosságok, a történelem, a kollektív és az egyéni emlékezet kérdéseit. Ezeket a kérdéseket Boldog-Bernád István, Szabó P. Katalin és Tanos Márton szerkesztésében 2016-ban megjelent konferenciakötetben található írások – a konferenciához hasonlóan – különféle tudományterületek felől közelítik meg. A tanulmányok kronológiai sorrendben követik egymást, s ezáltal irodalomtörténeti ívet is felmutatnak.

Örökmozgólépcső

Egy hűvös szeptemberi délután tört rám a verséhség, amit csillapítani az Írók Boltjában kötöttem ki, ahol az étlapon aznap Sajó László friss verseskötetének bemutatója volt a menü. Azért is mozdultam rá, mert Sajó költészetével volt már egy-két találkozásom még a 90-es években, egyetemi hallgatóként, s akkoriban tetszett, amit olvastam. Kíváncsivá tett, mi történt azóta, hogyan változtunk. Maga a könyvesbolti esemény nem volt a szó hétköznapi értelmében élvezetes vagy izgalmas; erről a költő viszont nem tehet, beszédhibája miatt nehéz befogadni élőszóban elhangzó verseit, főleg, hogy a rímes strófákban sok az enjambement, hallgatván őket annyi azonban bőven kiderült számomra, hogy fajsúlyos költészet fültanúja vagyok, amit szeretnék kézbe venni, és úgy olvasni. A gyomorkeselyű elég jó címválasztás a kötetnek, annak minden áthallásával: a kommersz szeszes ital utal rá, hogy itt bizony par excellence kocsmaköltészettel van dolgunk; a keselyű hallatán pedig erőszakos dögevőket, valamint a májat tépő-marcangoló fenevadakat vizionálunk. Igen, a májat, visszakanyarodva az alkoholtémához.

Kvázi-mitológia Acsai Roland: Szellemkócsagok című kötetében

Acsai Roland költészetében eddig is jelen volt a természetlíra, a táj nagy szerepet kapott verseinek témaválasztásában, ebben a kötetében pedig az állatokat emeli költészetének középpontjába. Mégis elmondható a költeményeiről, hogy nem ábrázolni akarják a természeti lényeket, hanem jelképekként bemutatni őket. A fogalmiság így lesz elválaszthatatlan a naturá-tól. Mintha az ember és a természeti törvény egy nagy hasonlóság-rendszerben válna eggyé. Némileg erre emlékeztet  Oravecz Imre: Hopik könyve című kötete, bár ott a navaho indián hagyomány érvényesült. Acsai Roland azonban inkább a japán művelődés- és világszemléletet írja át európai modusra. A hétköznapi képeknek, illetve a nagy csillagképeknek ugyanaz a jelentése gnómikus, kijelentő, kinyilvánító mondatokban.
      A szerves és szervetlen világ azonosítódását olvashatjuk az alábbi verssorban:„Mintha egy hóval töltött / nagy homokórában szánkóznánk, /  az időben szánkózunk.„ Egy kvázi-mitológia épül fel a kötetben.

A pozitív kópia

Számíthattam volna rá, mert tapasztaltam már, hogy amikor költő ír költőről, írásában az elismerés egymást felülmúló fokozataival fogok találkozni. Varga Rudolf, A czipotti világváltozat című kötetével ismerkedve is ez történt. Ez a könyv, tűnődtem mindjárt az első oldalak fölött, az elragadtatott impressziók fesztelen stílusban megírt könyve.

De mi is az, ami az esszéista Varga Rudolfot, a költő Czipott György versei olvastán olyannyira megejtette? Elsősorban a költő bátor, szóalkotó és ebből építkező mondatképzési vonzalma. A költő küzdelme a nyelv anyagával, hogy a modernitás utáni korszak állapotát a maga új, saját, sajátos nyelvén ábrázolhassa. Vagyis az, ami Czipott György költészetében a leginkább figyelemre méltó.

A Sátán evangéliuma

Egy szobrot egy ember szemével nézni és mesélni róla, lehet jó is, akár élvezetes is. De ha valaki más is elmondja, milyennek látta, sokkal közelebb kerülünk az igazsághoz. S ha hárman írják, mondják el a szobrot, úgy érezhetjük, hogy mi is ott vagyunk, körüljárhatjuk, élő élménnyé válik az elmesélése. Közismert a tárgyak három nézetű kivetítése, ami által a sík ábrázolásból térhatásúvá lesz.

Szükségem volt e hosszas bevezetésre, mert nekem így állt össze Ménes Attila kálváriája, triptichonja, a Folyosó a holdra. Három ember három „kisregénye”egésszé, naggyá.