VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Bereti Gábor: A pozitív kópia – Varga Rudolf, A czipotti világváltozat
A pozitív kópia
Számíthattam volna rá, mert tapasztaltam már, hogy amikor költő ír költőről, írásában az elismerés egymást felülmúló fokozataival fogok találkozni. Varga Rudolf, A czipotti világváltozat című kötetével ismerkedve is ez történt. Ez a könyv, tűnődtem mindjárt az első oldalak fölött, az elragadtatott impressziók fesztelen stílusban megírt könyve. De mi is az, ami az esszéista Varga Rudolfot, a költő Czipott György versei olvastán olyannyira megejtette? Elsősorban a költő bátor, szóalkotó és ebből építkező mondatképzési vonzalma. A költő küzdelme a nyelv anyagával, hogy a modernitás utáni korszak állapotát a maga új, saját, sajátos nyelvén ábrázolhassa. Vagyis az, ami Czipott György költészetében a leginkább figyelemre méltó. Czipott György a posztmodern világállapot kihívásaira egy szimpatikus, mert egy ízig vérig költőre valló magatartással, költői nyelve megújítására tett kísérletével válaszol. Hiszen tapasztalja, hogy az új költészettörténeti korszak az alkotókat az újdonságok felmutatására, ábrázolására ösztönzi. Látja ezt Varga Rudolf is, aki olvasatában erre alapozva vázolja fel a maga czipotti világváltozatát. Azt írja, hogy a költők „pusztán szavak megfoghatatlanságával mint eszközzel” kísérelnek meg „behatolni az ismeretlenbe”. Hogy „Czipott olyan szókombinációkat alkot, melyeket nem is lehet és nem is kell megfejteni” (32). Megjegyzem, az ember valóban a szavak eszközével hatol be az ismeretlenbe, a természeti lét esetében az ismeretlent szavainak egzakt, fogalmi fedezetével változtatva tudássá, míg a társadalmi lét területén az önreflexió gesztusával élve inkább a metonimikus szóalkotás segítségével teszi ugyanezt. Bizonyos megszorításokkal tán még a „megfoghatatlanságra” utaló észrevételt is elfogadnám, ám a megfejt(het)etlen szókombinációk egy műben véleményem szerint csupán zavart, semmint műélvezetet okoznak.
Ugyanakkor mű és olvasó mai viszonyát szerzőnk egy találó hasonlattal jellemzi: „Czipott szinte minden versében azt sugallja, ebben az anyagi világban minden elkárhozott.” „A magam … módján úgy mondanám … amit Czipott szublimált módon sugároz szét, hogy kilopták a pozitív kópiát a fejünkből” (80).
Miközben a czipotti szöveggel folytatott párbeszéde során elemzésében nem a manapság bevett saját-idegen, hanem a rész-egész ellentét mentén körvonalazza mondandóját, Varga a kollázs-technika alkalmazásával gyúrja hangsúlyosan is reflexív kommentjeit egységes szemléletű szövegvilággá. Olvasatában megemlíti, hogy Czipott úgy „teremt valódi költészetet [hogy] felszabadítja a szavak titkos értelmét: az Ige megtestesülését” (48). Bár ettől, mármint a szavakon belüli „titkos” történések felszínre hozatalától Varga végül is eltekint, írása azért még a czipotti költészet kortársi értelmezhetőségét illetően számos kérdést vet fel.
A czipotti világváltozat lényege, írja szerzőnk, hogy költészete „az Isteni terv, a Nagy Harmónia megvalósulását áhítja számunkra” (108), s hogyha „majd valahonnan valamikor rálátunk az Egészre, mint ahogyan költőnk rálát, akkor meglátjuk azt, hogy ez így jó” (109), továbbá, hogy a költő „verseivel részrendszereket épít, melyek tökéletes harmóniával illeszkednek … az ő világváltozatához” (111). Ezekkel mintegy tükröt tart elénk, hogy az olvasó lássa, „az egyre inkább elkorcsosodó emberi faj már-már gépiesen szorítja ki magából a tisztákat, az igazakat” (113). Meglátásait Varga számos verssel támasztja alá, köztük a Rákcsillag, vagy a Penitencia, szép, esztétikai értékeket hordozó opusaival. Ez utóbbit szakrális és világi dimenziókban egyaránt értelmezhető adottságai okán érdemes idézni: „Ördögé lett hat napod, / semmi értelme nincsen! / Tartasz-e bűnbánatot? / Nekünk gyónjál meg Isten! // Terved kész volt akkor is, / tudtad, mit óv a jászol. / Itt csak vérvágy nem hamis, / gonosz gonoszt kovászol... // Halál táplál életet! – / lehet-e nagyobb hibád? / Megúsznod nem, nem lehet, // magad, ki poklodba lát / légy tennen bűnbánatod! / S kezdj, hibátlan hét napot … „
Varga a czipotti világváltozat egyik tanújelét ismeri fel a költőnek a politikához való ambivalens viszonyában is. „Ha csak tehetem, óva intek minden versírót attól, hogy a politika ingoványos, bűzös terepére tévedjen” „Czipott viszont ezen a területen is kivételesen egyedit alkot”. „Mint a szellemek … a feceszes talaj érintése nélkül [mond] kegyetlenül pontos ítéletet a sötét erőkről” (57) írja Varga. Magam is úgy vélem, Czipott eredendően nem politikus költő, ő inkább a szakrális világlátás evilági kötődésekkel bíró, szociálisan érzékeny költője, akit a maga erkölcsi krédóján túl költészetében a politika, a hatalom kísértéseitől, a későmodernitás egyfajta verseléstechnikai praxisa tart távol.
Varga esszéjében a czipotti világváltozat részének látja még az elveszettség érzetet (121), a világmegváltás hitet (123), s a világ közelgő végzetének a képzetét (127). Jómagam egyoldalúnak vélem ezt az értékelői attitűdöt, mert csupán a modernitás értelmezésére irányul. A fenti, célképzet szerkezetű világmagyarázatok alternatívájaként ezért említem meg a manapság közkeletű, s a posztmodern világállapotot plasztikusabban kifejező, s önmagára, mint folyamattörténésre reflektáló művészi és értékelői formulákat.
Hiszen a mindnyájunkat körülvevő posztmodern világállapot Czipott György világlátását is befolyásolta, ahogy erről a könyv „beszélgetős” részében maga is vallott: „Valóságunk természete az egymásra épülő folytonosság, ezért egy-egy szekvencia nem lehet állandó, örökké ható” (139). Varga Rudolf azonban Czipott György négy kötetének anyagából merített idézetek bőségével prezentálja, hogy a költő világszemléletét a posztmodern világállapot bár lehet, hogy megérintette, a költészetét azonban nem. Ezért mondhatom, hogy a lényeget, azaz a czipotti világváltozat jellegét, jellemzését illetően anélkül, hogy a czipotti világváltozatot a posztmodern világállapot poétikai valóságával konfrontálta volna, az esszéista Varga Rudolfnak igaza van.
Megjelent: 2017-12-05 17:00:00
|