Kötetek, kritikák, recenziók, interjúk és laudációk

Verset venni levegő helyett

Az istenkereső, vallásos versbeszéd talán legifjabb, harmincas nemzedékbeli megszólaltatója a moldvai születésű, közel húsz éveMagyarországon élő Iancu Laura. Szóban forgó kötete nem is más, mint egyetlen nagy önátadás és önmegmérettetés a teremtésben, a Teremtő színe előtt. Rövid, szaggatott sorokból építkező liturgikus versek, majd a Kimenőcédulák egymástól élesen el nem különülő, egyetlen laza történetláncként is olvasható versei, végül a prózai szövegként megírt, narratív struktúrájú, de ugyancsak lírai prozódiájú Litánia fejezet alkotják.

Mi tesz egy fohászt verssé, mi különbözteti meg a templom mélyén mormolt imától? Talán a kettő valójában egylényegű, s minél inkább a lélek mélyéről érkezik a költemény, minél spirituálisabb felütésű, annál imaszerűbb?

Egy értekező műfaj legnemesebb hagyományaira építkezvén

Lényegre törő szakmegjegyzések Kántás Balázs három kortárs költészeti tematikájú esszéisztikus kismonográfiája kapcsán

Kántás Balázs, a fiatal irodalomtörténész és kritikus a 2015-ös, 2016-os, majd a 2017-es év folyamán három paradigmatikus kortárs magyar költőről, Géher Istvánról, Bíró Józsefről és Kemény Istvánról publikált egy-egy nem túl terjedelmes, ám annál tartalmasabb kismonográfiát. Mivel úgy vélem, a doktori értekezését nemrégiben Paul Celan költészetének témájában megvédett szerző érdeklődése egyre következetesebben a kortárs magyar költészet bizonyos (képviseleti és humanista irányultságú, ha szabad ezt a kissé pontatlan megjelölést használni?) tendenciái irányába fordul, talán a recenzensnek is szerencsés a három szerzői kismonográfiát egy írás keretei között tárgyalni, röviden és lényegre törően. 

Mű és érem

Molitorisz Pál: Mert Lőwy ember és poéta volt

(Digitális Kalamáris, Szarvas, 130 oldal,  2017.)

    Réthy László, numizmatikus, etnográfus és költő életútja és életműve lázba tudja hozni a posztmodern kor fiataljait, öregjeit? Igen. A kötet második, javított és bővített kiadása bizonyság erre. A szellem embere, a kitűnő helytörténész, Molitorisz Pál, tovább szövi a Réthy-Lőwy textust. Újraírja, kiegészíti a Lővy Árpád- Réthy László applikációt. Egyre gazdagabban árnyalja a képet. Új színárnyalatokat fest, jelentés-gazdag vízjeleket, rejtett gravírozást fedez fel régebbi verstöredékekben. Megláttat eddig fel nem tárt jelentésrétegeket. Egy szóval: reflektál a beszédes életműre. Beszélteti, megszólaltatja a néma igazságot. (Ahogy az 58. zsoltár mondja.) Napvilágra hozza, ami eddig csak a betűk regiszterei között feküdt, a papír húsába oltva létezett, mint potenciális üzenet. Most a Lőwy-szövegek életre kelnek. Elkezdenek Molitorisz Pál tolla alatt kitágulni. Mintha rájuk lehelne egy inspirált lélek-száj. Virágba borulnak a metaforák. A szemantika rügyfakadása ez.

KISRIGÓK

Ha azzal kezdem, hogy egy régi történet folytatásába kerültem, nem mondanék igazat, de ha elhallgatnám, az nem lenne korrekt. Egy régi írásra gondolok, mikor egy rigócsaládról mesélt ágyhoz kötött társának egy ember, valakinek, akinek már nem maradt más az életéből csak az ő történetük, hogy kiürült a fészek, hogy elröpültek a fiókák. Az az írás, aminek címe: Rigótörténet, feleségének, a végről szól, a befejezésről. Amiről most beszélek, a jelenről, a kezdetekről. Így ér össze két mitológia.

Könnycsepp variációk az iróniára

Láng Csaba, A madarak alkonyi hangja, Budapest, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, 2016.

Láng Csaba 2016-ban megjelent verseskötete egy hangsúlyozottan én központú lírával jelentkezett a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút kiadó gondozásában.

A kötet hangvétele és a mottó keltette hangulat közti távolság finom iróniát sejtet. A kötet mottója ugyanis egy ógörög Arisztophanész-idézet (ἄνω κεχηνότος), amely már önmagában is talányossá teszi a négy versciklusból felépülő munkát, hiszen ezen a nyelven napjaink magyar olvasói jellemzően nem értenek. Az értő közönség tudja, hogy a szakasz a tanítványtól hangzik el az antik vígjátékban („Μαθητής: ζητοῦντος αὐτοῦ τῆς σελήνης τὰς ὁδοὺς / καὶ τὰς περιφορὰς εἶτ᾽ ἄνω κεχηνότος / ἀπὸ τῆς ὀροφῆς νύκτωρ γαλεώτης κατέχεσεν.”).* Arany János fordításában a mondat így szól: „A mint keresné a Hold útait S körjáratát, szájtátva fölfelé, Lerondította egy gyík, az ereszből.”** Az ősi szöveg megfejtéséhez kevés segítséget ad a költő. Az idézetből Láng Csaba a „szájtátva fölfelé” szerkezetet emelte ki, mely eredeti kontextusát elveszítve emelkedett hangulatot kelt. Ez némiképp fricskaként is értelmezhető a költőtől az olvasó (és önmaga) felé.

Az ifjú irodalmár elmélyült elemzői életműve

Reprezentatív kritikafüzér, mint afféle pályatársi laudáció

a 30 éves Kántás Balázs irodalomtudományi szakkönyveiről

Elöljáró beszély

Kántás Balázs, jelen sorok írójának jeles kollégája, a még mindig igen fiatal, ám annál termékenyebb irodalomtörténész idén szeptemberben tölti be harmincadik életévét. Efféle laudációkat ötven-, hatvan-, vagy éppenséggel hetvenéves „nagyöregek” kerek születésnapja alkalmából szokás írni / mondani, ám nem túlzás azt mondanunk: Kántás Balázs életkora mellett vagy ellenére mind mennyiségben, mind minőségben nálánál másfélszer, de akár kétszer idősebb irodalmárokra, egyetemi docensi, de akár főiskolai / egyetemi tanári címmel rendelkező kollégáira jellemző irodalomértelmezői munkássággal rendelkezik. Sokrétű tájékozottsága és hihetetlen munkabírása okán pedig annyit mindenképpen megérdemel, hogy ha korából kifolyólag a pályatársaktól vaskos festschriftet még nem is kaphat, de egy bizonyos kollégája által az eddig egyes reprezentatív szakkönyveiről írott értékeléseket egy kritikafüzérben, mint eddigi munkája afféle hevenyészet összegző értékeléseként egy szövegtömbben láthassa…

Adósságlevél

Hetven év már komoly mérföldkőnek számít egy ember életében. Nyílván ezért is érezte fontosnak Saitos Lajos, hogy egy összegző gyűjteménnyel örvendeztesse meg olvasóit. A válogatás az életmű egészére enged rálátást, ugyanakkor új versek is bekerültek a kötetbe, jelezve, hogy mit sem csökkent az alkotóerő s a szándék, és akadnak még a tarsolyban eddig kimondatlan gondolatok. A költő pedig semmiképp sem akarná, hogy a születés pillanatakor kiállított adósságlevél törlesztetlen maradjon. Mert az emberi lét nemcsak lehetőség, de felelősség is. A születéssel hitelt kapunk Istentől („a születési anyakönyvi kivonat /… adósságlevél” [Tanúságtevők]), s a mi dolgunk, hogy tartozásállományt halmozunk-e fel, vagy jól sáfárkodunk a kapott lehetőséggel.

Monográfiasorozat a Barbarium mindeneséről: Körmendi Lajosról

Csak őszinte elismeréssel adózhatunk Rideg István Körmendi Lajos szellemi teljesítményét feldolgozó hatalmas munkájának. Mint ahogy minden igazi irodalomértő és kultúraszerető ember tudta, hogy amit Körmendi Lajos (1946–2005) művelt, az maga is csodálatra méltó volt. Hogy egy sajnos ilyen rövidre szabott életben is miként lehetett ezt a teljes értékű és hatalmas kiterjedésű, kisugárzású rangos költői, prózairodalmi, szociogáfiai, riportműfaji, krónikási, folklorista, művészeti és kulturális újságírói, kritikusi, esszé- és tárcairodalmi, novellista, elbeszélő és értekező és dokumentumprózai, meg a főként az „őskereső”, a nyelv- és néprokonság-faggató, Kelet-kultuszos magatartásból sarjadzó műfordítói életművet úgy létrehozni, hogy mellette a szerző népművelő, néprajzos, művelődéstörténész, pedagógus, kultúraszervező és kultúraitrányító, lap- és folyóirat-szerkesztő, nemzedéki és tájegységi, sőt Kárpát-medencei, meg ezen is túli, eurázsiai horizontú szellemi vezéregyéniség legyen, alapítója nép- és magasművészeti alkotóközösségeknek, szervezője és fenntartója kultúraigényes vállalkozások özönének, spirituális és valóságos intézmények rengetegének: ez már a képzeletet is meghaladó, lebilincselő titok marad örökké.

Könnycsepp a gyűszűben?

Báger Gusztáv: Nézi, ahogy nézem, Széphalom, 80 oldal, 2017.

1

    A lírai világteremtés Báger alapműködése. Ami egyfajta léttapasztalat is, ami minden pillanatot átsző. Már nem tart szünetet. Olyan alkat, aki fél-ébrenlétben is képes alkotni és tűnődni. Mintha folyamatosan bekapcsolva tartaná az érzékelés finoman barázdált membránját.

    Hogy szüntelen készenlétét a hangulatok és létélmények legelrejtettebb impresszióira irányítva, naponta fölfedezze a nyelv páratlan és szerteágazó gazdagságát. S ebbe az éjjel-nappali, narratív ügyeletbe persze az anyagi világ naplószerű leírása is belefér. A természeti jelenségek dokumentálását és a társadalmi „izgalmak” modellezését egyaránt feladatának érzi. Mintha régi korok kódex-íróinak ars poeticáját követné, felelősségét áthatja a globális dilemmák iránti aggodalom is.

Vénusz kelepcéi

Hekl Krisztina Szabadulójáték című kötetéről

Hekl Krisztina eddigi irodalmi munkássága alapján viszonylag sokoldalú szerzőnek mondható. Főként prózaírással foglalkozik, a Szabadulójáték az első nyomtatásban megjelent kötete.

2013-ban Zsoldos Péter-díjra jelölték, amely idehaza magas fokú elismerést jelent a sci-fi műfajában. Évek óta publikál verseket és novellákat, tagja a Turczi István vezette Filter írócsoportnak.

A Szabadulójáték történeteiben olyan, hiperrealistának is nevezhető, a mai ezredforduló valóságát szinte állóképekben bemutató ábrázolásokat kapunk, amelyek távol állnak a sci-fitől vagy a lírai költészettől, noha Hekl Krisztina sötét iróniába bújtatott stílusának nyomait is magukon viselik. „A feleséget édesanyja távgyógyítja, / A férjnek egyre gyakrabban remeg a keze, / A feleség patkánymérget főz a konyhában, / Azután mindketten megisszák, / Mindketten megisszák.” – mondja a szerző egy korábbi, Megjátszótér című versében, és ebben a könyvben is mintha csupa megjátszott szituáció, tér és olyan ember szerepelne, aki sokszor szinte kilátástalannak látja a szabadulást élethelyzetei csapdáiból.

Az őszinteség terepe

Zavarba ejtő a hallgatás e vérpezsdítően izgalmas és meglehetősen profi, néhol slágerszövegesen odakent, rigalánc-lazaságú, hanyag eleganciával káromkodó trashköltészet, Stiller Kriszta 2014-ben megjelent Ködforgató című kötete körül. Pedig tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen rajongója.

Stiller Krisztát akkor olvasom, ha vagány versekre vágyom. Vagy ha éppen kevés vagyok a sajátjaimhoz, mert ő azok közé tartozik, akik inspirálnak. Akkor is fellapozom, ha szerelmileg nyomorultul érzem magam, és inkább keresek valakit, akinek a mellékelt ábra szerint még az enyémnél is fülsiketítőbb robajjal szakad meg a szíve:

Szakmonográfia Wass Albertről

                       Balázs Ildikó: Wass Albert erdélyi korszaka 1923–1944

A gyarapodó Wass Albert-szakirodalomban (Szücsné Harkó Enikő, Turcsány Péter, Takaró Mihály könyvei, Beke György, Nagy Pál, Pomogáts Béla, Szakács István Péter, Medvigy Endre, Márkus Béla, Adamikné Jászó Anna és mások alapvető tanulmányai és számos egyéb kötetösszeállítás között) örvendetesen nő meg a tárgyilagosságra törekvő, igényes értelmezések száma, s az újabb és újabb biográfiai, filológiai vizsgálódások eredményeinek, meg a legfrissebb kiadástörténeti fejleményeknek köszönhetően mára már voltaképpen többet tudhatunk Wass Albertről, az emberről (életéről, családjáról, családtörténeti múltjáról, pályája állomásairól, műveinek sokaságáról), mint talán bármely más erdélyi vagy emigráns alkotóról. S hogy művei (hatalmas, minden műnemre kiterjedő – noha sok tekintetben egyenetlennek minősíthető – életműve) jelentőségéről – keletkezés- és befogadástörténeti összefüggéseiről, irodalomtörténeti szerepéről, esztétikai érvényességéről – is hiteles képet kaphassunk, abban Balázs Ildikónak elévülhetetlen érdemei vannak. 2004-ben megjelent Wass Albert-bibliográfiája például megkerülhetetlen fundamentuma minden további kutatásnak, még ha természetesen – amint maga a szerző is hangsúlyozza – a külföldi, főként amerikai sajtótörténeti gyűjtőmunka kényszerű hiányosságai miatt nyilvánvalóan nem tekintendő abszolút teljességet elérő vállalkozásnak.

Bíró József próteuszi operája

Bíró József költészetét nem olvasta-értelmezte keresztül-kasul a honi kritika, pedig az 1970-es évek első felétől előttünk áll egy összetéveszthetetlenül egyedi költészet, a maga belső leágazásaival, a maga alakulástörténetével együtt. Kevés kivétel ugyan akad, de e költészet egyediségét a kritika két úton tompította le: egyrészt a behelyezéssel már ismertnek gondolt »dobozokba« (legtágabban /„az avantgárd és  neoavantgárd/”) merült fel, szűkebben például a Black Mountain-es Charles Olson projektív versének eszméje, Blaise Cendrars írásgyakorlata, és sok más párhuzam, legszűkebben pedig a párizsi Magyar Műhely). Mindezekkel nincs  is semmi baj, legföljebb az alaposságot hiányolhatnám egy-egy párhuzam emlegetésekor: túláltalánosítások ezek a  javából, másképp fogalmazva  az egyediségek feláldozásai. Mert bizony Bíró József költeményeivel foglalkozni nem Wellness-hétvége.

A kiüresedés valóságcserepei
Hekl Krisztina Szabadulójáték című novelláskötetéről

A szabadulójátékoknak nagy divatjuk van mostanában. Mondhatnám azt, reneszánszukat élik. Néhány évtizedre mintha eltűntek volna a bűvészek, mutatványosok, de most ismét feltűnnek és népszerűek, divatosak a cirkuszi előadások. Sorra alakulnak a művészi igényű cirkusztársulatok- Budapesten feltűnnek a szabadulószobák, csapatépítő tréningeken jelentkeznek a teamtagok, hogy együtt szabadulhassanak ki egy zárt térből.

Hekl Krisztina is szabadulójátékra hív bennünket. A mai világ csapdákkal, csalódásokkal van tele, útvesztőben járunk, de ha segítünk egymásnak, talán hamarabb kiérhetünk a labirintusból, jó tanácsokat adhatunk egymásnak, segíthetjük egymást.

Allegória és alteregó

Hartay Csaba: Holtág

Athenaeum Kiadó, 224 oldal, 2016.

„Elégedettséggel tölt majd el, ha a gyógyítás fogságába zársz egy menthetetlen embert.” (106. oldal) Hangzik el a regény elején, kérdőjel nélkül, de elég hangsúlyosan ahhoz, hogy hús-vér dilemma rajzolódjon ki általa. Majd a gyerek mondatai: „Én még beteg szerettem volna lenni a múltkor, hogy ne legyek ott a matekdogánál.” (119.) A létezés, ebből is látszik, kegyelem. A megörökíthető pillanat illata, az elbeszélhető valóság íze benne van az untig ismétlődő hétköznapok, kapcsolatok, barátságok és örömök minden darabkájában.

A beszéd varrótűje a hallgatás szövetében

Szabó Marcell: A közeli Limbus

Jelenkor, 84 oldal, 1499 Ft, 2016.

Egy régen használt, de bevett filozófiai kifejezés jutott eszembe, amikor elsőre elolvastam a szóban forgó kötetet.  A dialektika, mint költői mozzanat. „Mit jelent Žižeknél a dialektika? A bevett, tankönyvi értelmezés szerint Hegel filozófiai rendszere nagyjából a következőképpen fest: adott mindenekelőtt a kezdetben immateriális vagy ideális Fogalom vagy Szellem, melyet azonban belső ellentmondások feszítenek. Ezek hatására a Fogalom elidegenedik önmagától, majd felismeri az önmaga és saját elidegenedett formája között fennálló alapvető egységet, meghaladja az önelidegenedés alapjául szolgáló belső ellentmondást, és egy magasabb szintetikus egységben ismét azonossá válik önmagával.” Valami ilyesféle történés zajlik Szabó Marcell új kötetének szöveg-regiszterei között.

Vasadi Péter azon költők táborát gyarapítja, akik írtak verset Váltóláz címmel. Nemrég Csoórinál kaptam fel a fejem, hogy Váltólázam nekem is van, s most a Csönd születik kötetben is olvastam egyet.

Vasadié így indul: „Ha valaki kérdezné, / miért éltem s élek, / válaszom ez volna: / verssorokért.” Költőként ezzel azonosulni nem nehéz, ugyanakkor nem gondolom, hogy Vasadi az elefántcsonttoronyban bűvészkedne a szavakkal, ahol a szakmabeliek jól eldiskurálgatnak egymással, és ahová nem ér el a plebs szeme-füle. Ismerek ilyen poétikát, volt már szerencsém olyan költőhöz, aki szépeket és főleg okosakat írt, de azt kevesen értik. Vasadi Péter verseit sem mindig egyszerű értelmezni, de szavai elhatolnak a szívemig akkor is, ha fáradó elmém már alkalmatlan befogadásukra.

Az álommérnök kerékpárra száll

Novák Valentin Álomtourbina című kötetéről

Lehet, hogy a „kerékpárosregény” már külön műfaj az irodalomban. Elképzelhető, hogy Svetislav Basara Feljegyzések a biciklistákról című könyve nyomán egy új csapás vezet a próza erdején keresztül az ismeretlen terepek felé. Novák Valentin Álomtourbina című, sok irányba elinduló, neoszürreális, történetcsavarintásos, apokrif biblikus elemeket tartalmazó, időutazásos könyve beviheti az olvasót olyan csalitosokba, melyek létezéséről nem lehetett tudomása. A „tekerés” élménye többrétegű, feljogosíthatja az írót, hogy kedve szerint csapongjon, szálakat varrjon el, kiöntse mélytudatát, mint az órák óta monoton kerekezők a végső kimerülés előtt.

Az archivisztika magyarországi szintézise

Megkésett megjegyzések a Levéltári kézikönyvről

Jelen sorok szerzője meglehetősen nehéz helyzetben van, amikor érvényes állításokat szeretne tenni a Körmendy Lajos főszerkesztésében 2009-ben, tehát immár hét évvel ezelőtt megjelent, majdnem 800 oldalas Levéltári kézikönyvről, mégis úgy döntött, megkísérli. A szerző ugyanis csupán botcsinálta levéltáros, végzettségére nézve angol-magyar szakos bölcsész, illetve irodalomtudományi doktori fokozattal rendelkezik. S bár a kulturális közalkalmazotti munkaköröket szabályzó rendelet a levéltárosi munkakör betöltéséhez gyakorlatilag bármilyen társadalomtudományi végzettséget elfogad, illetve a valóságban is előfordulnak a szakma képviselői között a legkülönbözőbb, általában persze bölcsészettudományi végzettséggel rendelkező személyek, az utóbbi tíz-tizenöt év tendenciája azt mutatja, hogy a magyarországi levéltárakba leginkább történelem és / vagy levéltár szakos bölcsészeket vesznek fel legszívesebben levéltárosi munkakörbe. A szerzőnek szerencsés véletlenek folytán mégis megadatott a lehetőség, hogy levéltárosként dolgozzon, s nem lévén sem történelem, sem levéltár szakos diplomája, igen sok mindent szükségszerűen a gyakorlatban tanult meg a levéltártanról és a levéltárosi munkáról. Sok mindent a gyakorlat által, s persze igen sok mindent a tárgyalt kézikönyv segítségével tanult meg. Abban ugyanis megtalálható szinte az egész tudásanyag, még a neki joggal felróható hiányosságokkal együtt is, ami minimálisan szükséges és elégséges ahhoz, hogy valaki ma Magyarországon levéltárosi, esetleg levéltári kezelői vagy irattárosi munkakörben dolgozzon. Napjaink bölcsészettudományi diskurzusában amúgy is a kultúratudomány, a szellemtudományok integrálására és az interdiszciplináris szemléletre való törekvés a kulcsszó, így hát úgy vélem, talán egy kissé más területről érkezett bölcsész is veheti magának a bátorságot, hogy minősítsen egy ilyen kézikönyvet – elsődlegesen a gyakorlati használhatóság szempontjából – egy szakkönyvkritika keretében.

A lelkiismeret nem lomtár

Györffy Ákos: A hegyi füzet, Magvető, 80 oldal, 2016.

A lelkiismeret nem csak kárhoztatni képes, hanem örülni is tud. Ez jutott eszembe, amikor Györffy Ákos könyvét lapozgattam esténként. Milyen jó, hogy vannak még olyan emberek, akik megelégedéssel képesek élni az életüket.

Az embereket Györffy Ákos könyvében az érdekli, mi van az emlékezeten túl? Nem a faktumok, a konkrét történetek, mert azok nem mondanak önmagukban semmit. Ehelyett a szemlélődő maga is szerzőjévé akar válni annak, amit megért.